Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-09-24 / 39. szám
HONFITÁRSUNK aki kiérdemelte hogy tudjunk róla Az űrkutatás jövője James A. Michener, amerikai író, akinek nevét mi magyarok „The Bridge at Andau” című könyvéből ismerünk, amelyben az 56-os menekültek élményeiből drámaian írja meg a Rákosi korszak szörnyűségeit, legújabb könyvében az űrkutatással foglalkozik A SPACE című vaskos műben leírja annak eredetét, eddigi teljesítményeit és jövőjét. Könyvéből sokat tudunk meg, amit eddig csak sejtettünk, vagy amiről jóformán semmit sem tudtunk. Michener könyvét Londonnak a német V2 rakéták által való bombázásával kezdi 1944- ben. Ezek a rakéták jelentették a világűr meghódításában az első lépést. Amerikának ekkor már majdnem készen volt az első atombombája, e téren messze megelőzte mind a németeket, mind az oroszokat, de a rakétakutatás terén még el sem kezdte az úttörő munkát. A V2 rakéták megjelenése, bár mint harci eszköz korlátolt jelentőséggel bírt csupán, egyszerre ráébresztette Washingtont arra, milyen messzemenő lehetőséget hord magában a jövőt illetőleg. Egyelőre csak katonai alkalmazására gondoltak, az atombomba és az űrrakéta kombinációjára. Roosevelt elnök azonnal elrendelte, hogy az Európát megszálló amerikai csapatok tegyenek meg minden erőfeszítést a Peenemünde szigetén (a Balti tengerben) lévő német rakétakutató központ tudósainak, mérnökeinek és szervezőinek elfogására és amerikai szolgálatba való állítására. Ugyanezt az utasítást adta ki Sztálin is. Ezzel megindult az embervadászat a peenemündei szakértőkre. A német agytröszt vezetője Wehrner von Braun volt. Amidőn 1945-ben a szovjet csapatok mind közelebb értek Stettinhez, Peenemünde szárazföldi kikötőjéhez, von Braun, akit Himmler nyugati beállítottsága miatt már egyszer ki akart végeztetni, saját felelősségére elindította a mintegy 240 személyből álló német szellemi együttest egy autós konvojban délnyugatra, az amerikai csapatok irányába. A kaotikus helyzetben a konvoj szétszakadt, több tagja meghalt. Végül is 74 tagja szerencsésen elérte az előrenyomuló amerikai csapatokat. Közöttük volt Wehrner von Braun. A többit az oroszok szedték össze. Az amerikaiak a német szakértőket azonnal átvitték Amerikába és kevésszámú saját emberükkel kiegészítve összeállítottak egy csoportot, amelynek feladata volt a rakétakutatás kifejlesztése. Azonban jellemző módon mindjárt megindult a versengés a fegyveres alakulatok között, vajon a légierő, a tengerészet, vagy a szárazföldi erő alá tartozzék-e? Ennek az volt a vége, hogy nem tudtak előrehaladni, mert hol innen, hol onnan kapták a sokszor egymásnak ellentmondó utasításokat. Nem így az oroszok, ők teljes erővel feküdtek bele az űrkutatásba, annál is inkább mert ekkor még nem volt atombombájuk és más úton igyekeztek az amerikaiakat megelőzni. Ez sikerült is nekik: 1958- ban ők lőtték fel a világűrbe az első űrhajót, a Sputnikot. Ez a váratlan siker aztán felrázta Washingtont. Eisenhower elnök kivette az űrkutatást a katonák kezéből és egy polgári szervezet, a National Aeronautics and Space Administration, röviden NASA alá helyezte. Ide került von Braun és a többi német szakértő. Az eredmény nem is maradt el, néhány év alatt túlszárnyalták az oroszokat. A Gemini és Apollo űrhajók mind messzebb haladtak az űrben, mígnem az első ember eljutott a Holdra. Utána egy amerikai űrhajó leszállott a Marson, megállapítva azt, hogy azon sem titkos kanálisok, sem biológiai élet nincsen. A Mariner I. és II. pedig eljutott a Jupiterig és Szaturnusig, bámulatba ejtve a világot az onnan visszavetített, lélegzetvisszafojtó színes fényképeikkel. De semmi sem tart örökké, főleg nem Amerikában. A nagy lelkesedés amely az első sikereket kísérte, lelohadt. Időközben az űrkutatás kiadásai olyan hatalmas összegeket emésztett fel, hogy az időközben beköszöntött gazdasági válság miatt Washington nem volt hajlandó ezeket a NASA rendelkezésére bocsátani, így elmaradtak a nagy jövő tervek: emberek leszállása a Marson és újabb űrhajók indítása a Tejúton kívül fekvő csillagképek titkainak felderítésére. Az egyetlen amerikai űrhajó, amely továbbra is rendszeresen ellátogat az űrbe a Columbia, amelynek feladata azonban elsősorban katonai és nem tudományos természetű: annak megakadályozása, hogy a szovjet az űrből intézzen támadást a földre, nukleáris fegyverek vagy halálsugarak formájában. A világűr titkainak további kutatásának úgy látszik várnia kell békésebb nemzetközi helyzet kialakulására. Nagy György Budán születtem 1900-ban, egyidős vagyok a századdal. Olyan változatos volt az életem, mint a századom. Elemiiskolám a vízivárosi Medve utcai volt. Életem úgy adódott, hogy a század adta irodalmunk nagyjait fiatal korukban megismerhettem. Németh Lászlót már gyermekkorában, egy osztállyal lejjebb, öcsémmel járt együtt. A Toldy-reálba azért kívánkoztam, mert édesapja annak tanára volt. Németh József tanár úrtól tudtuk meg, hogy Budán is megalakult az első cserkészcsapat. Tagja lettem én is, Erős Gusztáv volt a parancsnokunk, az egyenruhánkat Londonból vártuk, és onnan érkezett meg. A század utolsó békeéveit éltük vidáman, gondtalanul. Az osztályfalon függő Európa térképről a Kárpátok övezte Nagy- Magyarország teljessége tekintett reánk. 1914-ben lángba borult egész Európa. „Mire lehullnak a levelek, vége lesz a háborúnak” —, mondta II. Vilmos német császár. Nem így lett. Erős Guszti elesett az orosz fronton. Németh László édesapja ott fogságba került. Egymás követték a háborús évek. 1917 szeptemberében az önképzőkör titkára lettem. A hetedikes Németh Laci is így kívánta. Karácsony, előtt sor alá kerültem. Hadiérettségi után Pancsovára vonultam be a 151. honvédtüzérezredbe. Kézfogás önkéntes társaimmal, Padányi Gulyás Jenővel, Koralewski Gézával — ma mindhárman Amerikában vagyunk— a Lugosi tisztiiskolában Szabó Lőrinccel, akit jóakaró parancsnoka Debrecenből nem az olasz frontra, hanem hozzánk a Temes partjára vezényelt gyalogsági kiképzőnek. Görz mellett már menetütegben voltam, mikor Piavénál összeomlott a front. Vége lett a háborúnak. Hazatértünk. Az őszirózsás forradalomtól ittas katonák leszaggatták zubbonyukról a csillagokat, az enyémről is. 1918 novemberében felvettek a Színművészeti Akadémiára. A téli hidegben a katonaköpenyes Erdélyi Jóska feljött hozzám melegedni a Nemzeti Színházba, az akadémisták öltözőjébe. Tagja lettem a Nemzeti Színháznak. Benne éltem aművész- és íróvilágban. 1925-ben megalakult a magyar érdekek védelmére és a magyar problémák tisztázására a Bartha Miklós Társaság. Meghallgattam előadásaikat, és csatlakoztam hozzájuk. A régi tagok közül már csak néhányan vagyunk életben. Dr. Asztalos Miklóssal, az alapító elnökkel ma is levelet váltunk. Dr. Fábián Dániel, és Dr. Könyves Tóth Kálmán elnökök leveleit már nem várhatom. A régi Barthások: József Attila, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Sinka István már a magyar panteon tagjai. A harmincas évek elején két évig Párizsban élhettem. A Franciaországi Magyar Egyesületek Szövetségének művészeti vezetője voltam. Hazulról Ady Lajos írt nekem, az Édes is. Előadásokat rendeztem és bejártam Franciaországot, felkerestem a magyar munkásokat. A Sorbonne közelében, a „Kis pipa” vendéglőben Varga Berci szép, magyar menyegzős képe alatt barátaim, mai de sokszor hajoltunk négy-öt magyarként össze! Ott volt Kovách Aladár, Németh Antal, Hamza Dezső Ákos, Ajtay Miklós, Molnár Sándor, Varga Zsiga, Baráth Tibor, Jankovich Feri, Pérely Imre. ötven évvel ezelőtt mi már tudtuk, milyen nagy értéke a magyar tudománynak Bay Zoltán, Amerikából jövet szívünkre öleltük. Hazatérve a Budai Állandó Színház Felépítő Bizottsága megválasztott főtitkárának. Tagja lettem a Magyar Közösségnek. Életem legcselekvőbb évei következtek. Részt vettem a reformnemzedék mozgalmaiban. Igazgatója lettem a La Fontaine Társaságnak, munkálkodtam a Kalevala-eposz kiadásában. A Várospolitikai Társaság alakításában is részt vettem. A kormánypárt, mint központi titkárt engem bízott meg az 1939. évi választások idején a budai képviselő választás vezetésével. Donáth Györgygyel, és Kodolányi Jánossal együtt rendezője voltam az „Él az Örök Magyar,Szellem” demonstrációs előadásnak a Városi Színházban. A második világháborúban, mint tűzérfőhadnagy vettem részt. A háború után a Magyar Közösségi, tagságom miatt csak vidéken, Tatabányán vállalhattam munkát. Az 56-os forradalom után nem volt más választásom, a három gyermekes családommal elhagytam az országot. Bécsben Tollas Tiborral és a Nemzetőr alapító íróival együtt előadásokat tartottunk a menekült táborokban. Együtt lehettem Kovách Aladárral, akire emberi nagyságáért, szellemi gazdagságáért meghatott szívvel emlékeznek barátai, és mindazok, akik ismerték. 1958 év végén érkeztünk Amerikába. Gyermekeim elvégezték egyetemeiket és két magyar vejemmel együtt hivatásaikban eddig is szép eredményeket értek el. Három tehetséges unokám van. Magam se maradtam tétlen. A magyar közéletben még ma is kiveszem a részem. Somody Pál Eddig több mint 4 millió afgán menekült el hazájából! Todenhöfer, a kormányon lévő nyugatnémet kereszténydemokrata párt leszerelési szakértője nyilatkozatot adott a Kölnische Bonner Rundschau munkatársának. Todenhöfer másfél évvel ezelőtt Afganisztánban járt, sokat utazott olyan területeken is, amelyek a szabadságharcosok ellenőrzése alatt állnak. Azóta is élénk figyelemmel kíséri az afganisztáni fejleményeket és ápolja kapcsolatát az afgán ellenálló szervezetekkel. Nyilatkozatának külön jelentőséget kölcsönöz az a tény, hogy különféle nyugatnémet baloldali csoportok amolyan „forró ősszel” fenyegetőznek, azaz tüntetéssorozattal az új amerikai közepes hatósugarú rakéták nyugatnémetországi telepítése ellen. A leszerelési szakértő nyilatkozatában erre a témára is kitér. A hozzá intézett első kérdés így hangzott: Todenhofer úr, ön beutazta az afganisztáni harctereket és jó kapcsolatokat épített ki a szabadságharcosokkal. Igaz az, hogy az utóbbi időben különösen sok afgán áldozza életét a szovjet csapatok elleni küzdelemben? Afganisztánban jelenleg minden héten több mint 100 ember lesz szovjet fegyverek áldozata. A nagyszabású offenzívák alkalmával, mint amilyenre idén tavasszal került sor Herattartományban, több mint 3.000 polgári személy vesztette életét a szovjet bombázások következtében. Továbbra is hetente több mint 10.000 asszony és gyermek menekül a szovjet katonák elől Pakisztánba és Iránba. Eddig 4 millió 300 ezer afgán kényszerült otthona elhagyására, és 700 ezret megöltek. Ennek ellenére itt Nyugat-Németországban csak ritkán hangzik el tiltakozás a Szovjetunió magatartása ellen. Mivel magyarázható ez? A német baloldal — beleértve szociáldemokrata pártot is — tiltakozása a Szovjetunió afganisztáni népirtása ellen a nullával egyenlő. A baloldal épp oly kevéssé tiltakozik az afganisztáni agreszszió, mint azon tény ellen, hogy a Szovjetunió minden héten legyárt és handrendbe állít egy új SS-20-as atomrakétát, ezen rakéták robbanófejének pusztító ereje 45-szöröse a Hirosimát megsemmisítő atombombáénak. A tiltakozás helyett a vezető szociáldemokrata politikusok, mint Bahr és Brandt, napról napra hevesebb kirohanásokat intéznek az Egyesült Államok ellen, jóllehet Amerika semmi mást nem tesz, mint megpróbálja megóvni a Német Szövetségi Köztársaságot Afganisztán sorsától. Az evangélikus egyház hamburgi konferenciáján helyesen állapította meg Schmidt volt kancellár: ,,Aki nem tudja megvédeni magát, az az afgánok sorsára jut.” Más szóval ön elfogultságot vet a német baloldal szemére? A baloldal utcai tüntetései az Egyesült Államok biztonsági politikája ellen és egyidejű hallgatása, a Szovjetunió afganisztáni agressziójának és a gigászi méretű szovjet fegyverkezésnek a hallgatólagos tudomásulvétele, nemcsak hogy szégyenletes, hanem kísérteties is. A Szovjetunió hadat visel és fegyverkezik, a baloldal pedig az Egyesült Államok ellen tiltakozik. Az utóbbi hónapoknak ez a tulajdonképpeni erkölcsi botránya. Mit tesznek a kereszténydemokrata pártok az afgán helyzet megváltoztatása érdekében? A CDU-CSU felszólítja a Szovjetuniót, hogy vessen véget az afgánok elleni kíméletlen háborújának. Követeli a szovjet csapatok azonnali és feltétel nélküli kivonását Afganisztánból. Lehetőséget kell biztosítani az afgán nép számára, hogy szabad választásokon dönthessen saját sorsáról. Mindaddig, amíg a szovjet harcigépek afgán falvakat bombáznak és a szovjet csapatok irtják az afgán népet, semmi hitelük nincs a különféle leszerelési- és békefelhívásoknak. giHIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIB M adrid beszél... ! Biiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Rónai Zoltán IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIS Csak egy kis csont Egy meglepő felfedezés egy csapásra két embert tett híressé Granada tartomány északi sarkából. Az egyik Tomás Sánchez 69 éves gazda, Venta Micena szülöttje és Orce-i lakos , a másik... A másiknak neve talán nem is volt, egyelőre ,,Orce-i ember”-ként emlegetik, kora kutatás és vita tárgya, és tulajdonképpen nem ugyanolyan értelemben volt „ember”, mint Tomás Sánchez: ez, ha nem is lángelme, mégiscsak „homo sapiens”, a másik viszont még nem volt az. 1976 szeptemberében kezdődött az egész, amikor egy pár ember érkezett Venta Micenába és hogy-hogy nem, éppen Tamás Sánchez földjén kezdtek ásni. Azt mondták, hogy paleotológusok, — amiből a falubeliek nem lettek okosabbak — és megmagyarázták, hogy ősmaradványokat, vagyis öreg csontokat keresnek. Más biztosan bizalmatlanul fogadta volna őket s talán arra gyanakodott volna, hogy valami, a mórok elöl vagy azok által elásott kincs után kutatnak. Sáncheznél azonban váratlanul szíves fogadtatásban részesültek, mert a gazda képzeletét már régen foglalkoztatták a mezei munka közben előkerült vagy juhászkodás alatt talált csontok. Be is vitt közülük egyszer néhányat a tartományi székvárosba, de senki nem érdeklődött irántuk, a szomszédok pedig gúnyolták, mert „szamárcsontokat mutogat”. A csoport érkezésével így szoros együttműködés kezdődött a barcelonai Tartományi Paleontológiai Intézet (székhelye Sabadell) és Tomás Sánchez között, melybe azután belekapcsolódott a granadai egyetem is. A gazda mindjárt elvezette őket olyan helyre, ahol sok csont szokott előkerülni, s valóban annyi elkövesedett maradványt, őslovak, szarvasok, bölények, hiénák, medvék, vízilovak, elefántok és orrszarvúak fosszilis csontjait találták, hogy a kutatók Európa egyik leggazdagabb negyedkori lelőhelyéről kezdtek beszélni. Az ásatások változó ütemben folytak a rendelkezésre álló anyagi eszközök szerint. 1976-ban például csak 36.000 pezetát kaptak, 1980-ban viszont majdnem öt milliót, bár el kellett osztani különböző vállalkozások között. 1982 nyarán azután, amikor már 1.500 állatlelet körül jártak, egy kis, kemény földdarab gondos szétbontásakor egy a többitől különböző, kb. 8 cm. átmérőjű csont került elő. S a hozzáértők arra a megállapításra jutottak, hogy egy ősember koponyaboltozatának a része, annak a falcsontjai. A felfedezést nem hozták mindjárt nyilvánosságra; előbb kikérték bel- és külföldi tudósok, köztük a British Museum és a Lyon-i egyetem szakembereinek a véleményét. Az ideiglenes eredmény az, hogy egy a felnőtt kor küszöbén álló, 17 év körüli fiúé lehetett. Természetesen azonban nem az érdekelt legjobban, hogy menynyit élt, hanem hogy mikor. Éppen régisége miatt a rádióaktív Carbon 14-et nem lehetett alkalmazni. Más módszerek arra engedtek következtetni, hogy minimális, kora 900.000 év, bár lehet 1.400.000 is. Ez viszont rendkívüli fontosságú volna, mert az eddigi legrégibb euróázsiai ősember-leletek korát csak 700.000 évre becsülték. A felfedezés tehát módosíthatja az eddigi elméleteket Európa benépesedéséről. Az „Orce-i embert”, —ezt a nevét a szomszéd községtől kapta, ahol Tamás Sánchez is lakik, — a tudomány ideiglenesen „Homo SP”-nek hívja, ami — ha nem eredek, —,osztályozatlan embert” jelent. Egyelőre ugyanis még nem világos, hogy „homo habilis”-nak, vagy „homo erectus”-nak kell-e tekinteni, vagy esetleg átmenetnek a kettő között. Minden esetre már használt egyszerű eszközöket köböl, fából, szarvból, — tehát „habilis” volt, — kiegyenesedve, két lábon járt. — ,,erectus”! — táplálékaként pedig növények, gyümölcsök, kisebb állatok szolgáltak, míg őrá ragadozók leselkedtek. Hogy ismerte-e a tüzet, nem tudjuk. Életének színtere egyáltalán nem úgy nézett ki, mint most. Ez a sík vidék ma szinte sivatagi jellegű, ahol spontán legfeljebb az exparto fó nő. Akkor viszont kis facsoportokkal teleszórt szavanna lehetett tóval és mocsaras területtel. Bizonyos, hogy ez az ember, illetve elődei, Afrikából érkezett, ha nem is világos, milyen úton. A gibraltári szoroson keresztül, mely akkor nem volt olyan mély, mint ma, vagy északon járva körül a Földközi tengert?. »»A Granada tartománybeli falusiak már nem viccelődnek Tomás Sánchez hóbortján, hanem arról beszélnek, hogy az Orce-i ember maradjon ott örökre, hol élt és meghalt: ne vigyék madridi múzeumba, mint a hazai hölgy szobrát, de még Granadába sem. A kis csontot más leletekkel együtt ki is állították Orce öreg várának egyik bástyatornyában. Egy újságíró pedig, — ezek szeretnek nagyokat mondani, — beszámolójának ezt a címet adta: „Ádám fiai andalúzok voltak!” 7. oldal „Azért nősültem meg ennyiszer , mert mindig részeg voltam” Az angol főváros bírósága tíz hónapi börtönbüntetésre ítélte az 58 esztendős Fred Monkhoneset, aki 12 év leforgása alatt összesen hét alkalommal nősült meg. A probléma az volt, hogy Mr. Monkhonese egyetlen esetben sem vált el előző feleségétől. Védekezése a bíróság előtt meglehetősen különös volt. — Your lordship — mondta a bírónak — az igazi probléma az volt, kalmával sem voltam józan. — Your Lordship nem is tudja elképzelni, hogy mennyi nő szaladgál London utcáin, akik mindegyike férjhez akar menni. Én valójában ennek a körülménynek az áldozata vagyok. A dolog különleges érdekessége az, hogy az ítélet kimondása után a hét feleség közül három kijelentette, hogy a börtönbüntetés letöltése után hajlandó Monkhogy állandóan részeg heveset férjként viszváltam és nem tudtam,____________________ hogy mit teszek. Három alkalommal történt meg, hogy amikor reggel felébredtem az ágyban, csodálkozva kérdeztem meg a mellettem fekvő nőt: — Maga kicsoda? — Én a feleséged vagyok, darling — válaszolta a számomra teljesen idegen nő. — Tegnap éjszaka házasodtunk össze. Az igazság az, hogy csak azért nősültem meg ennyiszer, mert minden esetben részeg voltam, sőt, már az első házasságom alszavenni, ha összes előző feleségeitől törvényesen elválik. — Ez összesen tizenegy válást jelentene — mondta Fred Monkhouese keserűen. — Ki tud ennyi pénzt áldozni egy nőért? Azt hiszem, az egyetlen megoldás számomra az, ha életem végéig agglegény maradok — és azután, a börtönőrt követve, bevonult a cellába, hogy tíz hónapos büntetésének kitöltését megkezdje. Chicago & Vicinity US PS 103-620 Magyar Hetilap — Hungarian Weekly Newspaper Üzleti iroda — Business office 4125 N. Central Park Ave. Chicago 111. 60618 Megrendelem lapjukat Meghosszabbítom előfizetésem Az előfizetési díjat......évre mellékelem Előfizetés egy évre $ 25.00. Félévre $ 15.00 Nyugdíjasoknak egy évre $ 20.00 Név:..................................................................... Házszám és utca: Város: Állam..............Zip Code.