Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-09-24 / 39. szám

HONFITÁRSUNK aki kiérdemelte hogy tudjunk róla Az űrkutatás jövője James A. Michener, amerikai író, akinek ne­vét mi magyarok „The Bridge at Andau” című könyvéből ismerünk, amelyben az 56-os me­nekültek élményeiből drámaian írja meg a Rákosi korszak ször­nyűségeit, legújabb könyvében az űrkutatás­sal foglalkozik A SPA­CE című vaskos műben leírja annak eredetét, eddigi teljesítményeit és jövőjét. Könyvéből sokat tudunk meg, amit eddig csak sejtettünk, vagy amiről jóformán semmit sem tudtunk. Michener könyvét Londonnak a német V2 rakéták által való bom­bázásával kezdi 1944- ben. Ezek a rakéták je­lentették a világűr meg­hódításában az első lé­pést. Amerikának ekkor már majdnem készen volt az első atombom­bája, e téren messze megelőzte mind a néme­teket, mind az oroszo­kat, de a rakétakuta­tás terén még el sem kezdte az úttörő mun­kát. A V2 rakéták meg­jelenése, bár mint har­ci eszköz korlátolt je­lentőséggel bírt csupán, egyszerre ráébresztette Washingtont arra, mi­lyen messzemenő lehe­­tőséget hord magában a jövőt illetőleg. Egye­lőre csak katonai alkal­mazására gondoltak, az atombomba és az űrra­kéta kombinációjára. Roosevelt elnök azon­nal elrendelte, hogy az Európát megszálló ame­rikai csapatok tegyenek meg minden erőfeszítést a Peenemünde szigetén (a Balti tengerben) lé­vő német rakétakutató központ tudósainak, mérnökeinek és szerve­­zőinek elfogására és amerikai szolgálatba való állítására. Ugyanezt az utasítást adta ki Sztálin is. Ezzel megindult az ember­vadászat a peenemündei szakértőkre. A német agytröszt vezetője Wehrner von Braun volt. Amidőn 1945-ben a szov­jet csapatok mind köze­lebb értek Stettinhez, Peenemünde szárazföl­di kikötőjéhez, von Braun, akit Himmler nyugati beállítottsága miatt már egyszer ki akart végeztetni, saját felelősségére elindította a mintegy 240 személy­ből álló német szellemi együttest egy autós kon­vojban délnyugatra, az amerikai csapatok irá­nyába. A kaotikus hely­zetben a konvoj szét­szakadt, több tagja meg­halt. Végül is 74 tagja szerencsésen elérte az előrenyomuló amerikai csapatokat. Közöttük volt Wehrner von Bra­un. A többit az oroszok szedték össze. Az amerikaiak a né­met szakértőket azon­nal átvitték Amerikába és kevésszámú saját em­berükkel kiegészítve összeállítottak egy cso­portot, amelynek fel­adata volt a rakétaku­tatás kifejlesztése. Azonban jellemző mó­don mindjárt megin­dult a versengés a fegy­veres alakulatok között, vajon a légierő, a ten­gerészet, vagy a száraz­földi erő alá tartozzék-e? Ennek az volt a vége, hogy nem tudtak előre­haladni, mert hol innen, hol onnan kapták a sok­szor egymásnak ellent­mondó utasításokat. Nem így az oroszok, ők teljes erővel feküd­tek bele az űrkutatás­ba, annál is inkább mert ekkor még nem volt atombombájuk és más úton igyekeztek az ame­rikaiakat megelőzni. Ez sikerült is nekik: 1958- ban ők lőtték fel a vi­lágűrbe az első űrhajót, a Sputnikot. Ez a várat­lan siker aztán felráz­ta Washingtont. Eisenhower elnök ki­vette az űrkutatást a ka­tonák kezéből és egy pol­gári szervezet, a Natio­nal Aeronautics and Space Administration, röviden NASA alá he­lyezte. Ide került von Braun és a többi német szakértő. Az eredmény nem is maradt el, né­hány év alatt túlszár­nyalták az oroszokat. A Gemini és Apollo űrha­jók mind messzebb ha­ladtak az űrben, míg­nem az első ember el­jutott a Holdra. Utána egy amerikai űrhajó le­­szállott a Marson, meg­állapítva azt, hogy azon sem titkos kanálisok, sem biológiai élet nin­csen. A Mariner I. és II. pedig eljutott a Jupite­rig és Szaturnusig, bá­mulatba ejtve a világot az onnan visszavetített, lélegzetvisszafojtó szí­nes fényképeikkel. De semmi sem tart örökké, főleg nem Ame­rikában. A nagy lelke­sedés amely az első si­kereket kísérte, lelo­hadt. Időközben az űr­kutatás kiadásai olyan hatalmas összegeket emésztett fel, hogy az időközben beköszön­tött gazdasági válság miatt Washington nem volt hajlandó ezeket a NASA rendelkezésére bocsátani, így elma­radtak a nagy jövő ter­vek: emberek leszállása a Marson és újabb űr­hajók indítása a Tej­­úton kívül fekvő csil­lagképek titkainak fel­derítésére. Az egyetlen amerikai űrhajó, amely továbbra is rendszeresen elláto­gat az űrbe a Colum­bia, amelynek feladata azonban elsősorban ka­tonai és nem tudomá­nyos természetű: annak megakadályozása, hogy a szovjet az űrből in­tézzen támadást a föld­re, nukleáris fegyverek vagy halálsugarak for­májában. A világűr tit­kainak további kutatá­sának úgy látszik várnia kell békésebb nemzet­közi helyzet kialakulá­sára. Nagy György Budán születtem 1900-ban, egyidős vagyok a századdal. Olyan változatos volt az életem, mint a századom. Elemi­­iskolám a vízivárosi Medve utcai volt. Életem úgy adódott, hogy a század ad­ta irodalmunk nagyjait fiatal korukban megismerhettem. Németh Lászlót már gyermekkorában, egy osztállyal lejjebb, öcsémmel járt együtt. A Toldy-reálba azért kívánkoztam, mert édesapja an­nak tanára volt. Németh József tanár úrtól tudtuk meg, hogy Budán is meg­alakult az első­­ cserkészcsapat. Tagja lettem én is, Erős Gusztáv volt a pa­rancsnokunk, az egyenruhánkat London­ból vártuk, és onnan érkezett meg. A század utolsó békeéveit éltük vidáman, gondtalanul. Az osztályfalon függő Eu­rópa térképről a Kárpátok övezte Nagy- Magyarország teljessége tekintett reánk. 1914-ben lángba borult egész Euró­pa. „Mire lehullnak a levelek, vége lesz a háborúnak” —, mondta II. Vil­mos német császár. Nem így lett. Erős Guszti elesett az orosz fronton. Németh László édesapja ott fogságba került. Egymás követték a háborús évek. 1917 szeptemberében az önképzőkör titkára lettem. A hetedikes Németh Laci is így kívánta. Karácsony, előtt sor­ alá kerül­tem. Hadiérettségi után Pancsovára vo­nultam be a 151. honvédtüzérezredbe. Kézfogás önkéntes társaimmal, Padányi Gulyás Jenővel, Koralewski Gézával — ma mindhárman Amerikában vagyunk­­— a Lugosi tisztiiskolában Szabó Lő­­rinccel, akit jóakaró parancsnoka Deb­recenből nem az olasz frontra,­ hanem hozzánk a Temes partjára vezényelt gya­logsági kiképzőnek. Görz mellett már menetütegben voltam, mikor Piavénál összeomlott a front. Vége lett a hábo­rúnak. Hazatértünk. Az őszirózsás for­radalomtól ittas katonák leszaggatták zubbonyukról a csillagokat, az enyém­ről is. 1918 novemberében felvettek a Szín­­művészeti Akadémiára. A téli hidegben a katonaköpenyes Erdélyi Jóska feljött hozzám melegedni a Nemzeti Színházba, az akadémisták öltözőjébe. Tagja lettem a Nemzeti Színháznak. Benne éltem a­­művész- és íróvilágban. 1925-ben mega­lakult a magyar érdekek védelmére és a magyar problémák tisztázására a Bartha Miklós Társaság. Meghallgattam előa­dásaikat, és csatlakoztam hozzájuk. A régi tagok közül már csak néhányan vagyunk életben. Dr. Asztalos Miklós­sal, az alapító elnökkel ma is levelet váltunk. Dr. Fábián Dániel, és Dr. Könyves Tóth Kálmán elnökök leveleit már nem várhatom. A régi Barthások: József Attila, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Sinka István már a magyar panteon tagjai. A harmincas évek elején két évig Párizsban élhettem. A Franciaországi Magyar Egyesületek­ Szövetségének mű­vészeti vezetője voltam. Hazulról Ady Lajos írt nekem, az Édes is. Előadá­sokat rendeztem és bejártam Francia­­országot, felkerestem a magyar munká­sokat. A Sorbonne közelében, a „Kis pipa” vendéglőben Varga Berci szép, magyar menyegzős képe alatt barátaim­, mai de sokszor hajoltunk négy-öt ma­gyarként össze! Ott volt Kovách Aladár, Németh Antal, Hamza Dezső Ákos, Aj­­tay Miklós, Molnár Sándor, Varga Zsi­ga, Baráth Tibor, Jankovich Feri, Pé­­rely Imre. ötven évvel ezelőtt mi már tudtuk, milyen nagy értéke a magyar tudománynak Bay Zoltán, Amerikából jövet szívünkre öleltük. Hazatérve a Budai Állandó Színház Felépítő Bizottsága megválasztott fő­titkárának. Tagja lettem a Magyar Kö­zösségnek. Életem legcselekvőbb évei következtek. Részt vettem a reformnem­zedék mozgalmaiban. Igazgatója lettem a La Fontaine Társaságnak, munkálkod­tam a Kalevala-eposz kiadásában. A Várospolitikai Társaság alakításában is részt vettem. A kormánypárt, mint köz­ponti titkárt engem bízott meg az 1939. évi választások idején a budai képviselő választás vezetésével. Donáth György­­gyel, és Kodolányi Jánossal együtt ren­dezője voltam az „Él az Örök Magyar,­­Szellem” demonstrációs előadásnak a Városi Színházban. A második világhá­borúban, mint tűzérfőhadnagy vettem részt. A háború után a Magyar Közös­ségi, tagságom miatt csak vidéken, Ta­tabányán vállalhattam munkát. Az 56-os forradalom után nem volt más választásom, a három gyermekes családommal elhagytam az országot. Bécsben Tollas Tiborral és a Nemzetőr alapító íróival együtt előadásokat tar­tottunk a menekült táborokban. Együtt lehettem Kovách Aladárral, akire embe­ri nagyságáért, szellemi gazdagságáért meghatott szívvel emlékeznek barátai, és mindazok, akik ismerték. 1958 év végén érkeztünk Amerikába. Gyermekeim elvégezték egyetemeiket és két magyar vejemmel együtt hivatásaik­ban eddig is szép eredményeket értek el. Három tehetséges unokám van. Magam se maradtam tétlen. A ma­gyar közéletben még ma is kiveszem a részem. Somody Pál Eddig több mint 4 millió afgán menekült el hazájából! Todenhöfer, a kormá­nyon lévő nyugatnémet kereszténydemokrata párt leszerelési szakér­tője nyilatkozatot adott a Kölnische Bonner Rundschau munkatár­sának. Todenhöfer más­fél évvel ezelőtt Afga­nisztánban járt, sokat utazott olyan területe­ken is, amelyek a sza­badságharcosok ellenőr­zése alatt állnak. Az­óta is élénk figyelem­mel kíséri az afganisz­táni fejleményeket és ápolja kapcsolatát az af­gán ellenálló szerveze­tekkel. Nyilatkozatának külön jelentőséget köl­csönöz az a tény, hogy különféle nyugatnémet baloldali csoportok amolyan „forró ősszel” fenyegetőznek, azaz tüntetéssorozattal az új amerikai közepes­ ható­sugarú rakéták nyugat­németországi telepítése ellen. A leszerelési szak­értő nyilatkozatában er­re a témára is kitér. A hozzá intézett első kér­dés így hangzott: Todenhofer úr, ön be­utazta az afganisztáni harctereket és jó kapcso­latokat épített ki a sza­badságharcosokkal. Igaz az, hogy az utóbbi idő­ben különösen sok afgán áldozza életét a szovjet csapatok elleni küzde­lemben? Afganisztánban jelen­leg minden héten több mint 100 ember lesz szovjet fegyverek áldo­zata. A nagyszabású of­­fenzívák alkalmával, mint amilyenre idén ta­vasszal került sor Herat­­tartományban, több mint 3.000 polgári sze­mély vesztette életét a szovjet bombázások kö­vetkeztében. Továbbra is hetente több mint 10.000 asszony és gyer­mek menekül a szovjet katonák elől Pakisztán­ba és Iránba. Eddig 4 millió 300 ezer afgán kényszerült otthona el­hagyására, és 700 ezret megöltek. Ennek ellenére itt Nyugat-Németországban csak ritkán hangzik el tiltakozás a Szovjetunió magatartása ellen. Mivel magyarázható ez? A német baloldal — beleértve szociálde­mokrata pártot is — tiltakozása a Szovjet­unió afganisztáni nép­irtása ellen a nullával egyenlő. A baloldal épp oly kevéssé tiltakozik az afganisztáni agresz­­szió, mint azon tény el­len, hogy a Szovjetunió minden héten legyárt és handrendbe állít egy új SS-20-as atomrakétát, ezen rakéták robbanó­fejének pusztító ereje 45-szöröse a Hirosimát megsemmisítő atom­bombáénak. A tiltako­zás helyett a vezető szo­ciáldemokrata politiku­sok, mint Bahr és Brandt, napról napra he­vesebb kirohanásokat intéznek az­ Egyesült Államok ellen, jóllehet Amerika sem­mi mást nem tesz, mint megpró­bálja megóvni a Német Szövetségi Köztársa­ságot Afganisztán sor­sától. Az evangélikus egyház hamburgi konfe­renciáján helyesen ál­lapította meg Schmidt volt kancellár: ,,Aki nem tudja megvédeni magát, az az afgánok sorsára jut.” Más szóval ön elfogult­ságot vet a német balol­dal szemére? A baloldal utcai tün­tetései az Egyesült Ál­lamok biztonsági politi­kája ellen és egyidejű hallgatása, a Szovjet­unió afganisztáni ag­ressziójának és a gigá­szi méretű szovjet fegy­verkezésnek a hallgató­lagos tudomásulvétele, nemcsak hogy szégyen­letes, hanem kísérteti­es is. A Szovjetunió ha­dat visel és fegyverke­zik, a baloldal pedig az Egyesült Államok ellen tiltakozik. Az utóbbi hó­napoknak ez a tulajdon­képpeni erkölcsi bot­ránya. Mit tesznek a keresz­ténydemokrata pártok az afgán helyzet megváltoz­tatása érdekében? A CDU-CSU felszólítja a Szovjetuniót, hogy ves­sen véget az afgánok el­leni kíméletlen háború­jának. Követeli a szovjet csapatok azonnali és fel­tétel nélküli kivonását Afganisztánból. Lehető­séget kell biztosítani az afgán nép számára, hogy szabad választáso­kon dönthessen saját sorsáról. Mindaddig, amíg a szovjet harcigé­pek afgán falvakat bom­báznak és a szovjet csa­patok irtják az afgán népet, semmi hitelük nincs a különféle lesze­relési- és békefelhívá­soknak. giHIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIB M adrid beszél... ! Biiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Rónai Zoltán IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIS Csak egy kis csont Egy meglepő felfe­dezés egy csapásra két embert tett híressé Gra­nada tartomány északi sarkából. Az egyik To­­más Sánchez 69 éves gazda, Venta Micena szülöttje és Orce-i la­kos , a másik... A másik­nak neve talán nem is volt, egyelőre ,,Orce-i ember”-ként emlegetik, kora kutatás és vita tár­gya, és tulajdonképpen nem ugyanolyan érte­lemben volt „ember”, mint Tomás Sánchez: ez, ha nem is lángel­me, mégiscsak „homo sapiens”, a­ másik vi­szont még nem volt az. 1976 szeptemberében kezdődött az egész, ami­kor egy pár ember érke­zett Venta Micenába és hogy-hogy nem, éppen Tamás Sánchez földjén kezdtek ásni. Azt mond­ták, hogy paleotológu­­sok, — amiből a falube­liek nem lettek okosab­bak — és megmagyaráz­ták, hogy ősmaradvá­nyokat, vagyis öreg csontokat keresnek. Más biztosan bizalmat­lanul fogadta volna őket s talán arra gyanakodott volna, hogy valami, a mórok elöl vagy azok által elásott kincs után kutatnak. Sáncheznél azonban váratlanul szí­ves fogadtatásban ré­szesültek, mert a gazda képzeletét már régen foglalkoztatták a mezei munka közben előkerült vagy juhászkodás alatt talált csontok. Be is vitt közülük egyszer néhá­nyat a tartományi szék­városba, de senki nem érdeklődött irántuk, a szomszédok pedig gú­nyolták, mert „szamár­csontokat mutogat”. A csoport érkezésével így szoros együttműkö­dés kezdődött a barcelo­nai Tartományi Paleon­tológiai Intézet (székhe­lye Sabadell) és Tomás Sánchez között, melybe azután belekapcsolódott a granadai egyetem is. A gazda mindjárt elve­zette őket olyan helyre, ahol sok csont szokott előkerülni, s valóban annyi elkövesedett ma­radványt, őslovak, szar­vasok, bölények, hiénák, medvék, vízilovak, ele­fántok és orrszarvúak fosszilis csontjait talál­ták, hogy a kutatók Európa egyik leggazda­gabb negyedkori lelőhe­lyéről kezdtek beszélni. Az ásatások változó ütemben folytak a ren­delkezésre álló anyagi eszközök szerint. 1976-ban például csak 36.000 pezetát kaptak, 1980-ban viszont majdnem öt mil­liót, bár el kellett oszta­ni különböző vállalkozá­sok között. 1982 nyarán azután, amikor már 1.500 állatlelet körül jár­tak, egy kis, kemény földdarab gondos szét­bontásakor egy a többi­től különböző, kb. 8 cm. átmérőjű csont került elő. S a hozzáértők arra a megállapításra jutot­tak, hogy egy ősember koponyaboltozatának a része, annak a falcsont­jai. A felfedezést nem hozták mindjá­r­t nyilvá­­nosságra; előbb kikér­ték bel- és külföldi tudó­sok, köztük a British Mu­seum és a Lyon-i egye­tem szakembereinek a véleményét. Az ideigle­nes eredmény az, hogy egy a felnőtt kor küszö­bén álló, 17 év körüli fiúé lehetett. Természetesen azon­ban nem az érdekelt legjobban, hogy meny­nyit élt, hanem hogy mikor. Éppen régisége miatt a rádióaktív Car­bon 14-et nem lehetett alkalmazni. Más mód­szerek arra engedtek következtetni, hogy minimális, kora 900.000 év, bár lehet 1.400.000 is. Ez viszont rendkívüli fontosságú volna, mert az eddigi legrégibb euró­­ázsiai ősember-leletek korát csak 700.000 évre becsülték. A felfedezés tehát módosíthatja az eddigi elméleteket Európa benépesedésé­­ről. Az „Orce-i embert”, —ezt a nevét a szomszéd községtől kapta, ahol Tamás Sánchez is lakik, — a tudomány ideiglene­sen „Homo SP”-nek hívja, ami — ha nem e­redek, —,osztályozat­­lan embert” jelent. Egyelőre ugyanis még nem világos, hogy „ho­mo habilis”-nak, vagy „homo erectus”-nak kell-e tekinteni, vagy esetleg átmenetnek a kettő között. Minden esetre már használt egy­szerű eszközöket köböl, fából, szarvból, — tehát „habilis” volt, — ki­egyenesedve, két lábon járt. — ,­,erectus”! — táplálékaként pedig nö­vények, gyümölcsök, ki­sebb állatok szolgáltak, míg őrá ragadozók lesel­kedtek. Hogy ismerte-e a tüzet, nem tudjuk. Életének színtere egyáltalán nem úgy né­zett ki, mint most. Ez a sík vidék ma szinte si­vatagi jellegű, ahol spontán legfeljebb az exparto­ fó nő. Akkor vi­szont kis facsoportokkal teleszórt szavanna lehe­tett tóval és mocsaras területtel. Bizonyos, hogy ez az ember, illet­ve elődei, Afrikából ér­kezett, ha nem is vilá­gos, milyen úton. A gib­­raltári szoroson keresz­tül, mely akkor nem volt olyan mély, mint­ ma, vagy északon járva kö­rül a Földközi tengert?. »­»­A Granada tartomány­beli falusiak már nem viccelődnek Tomás Sánchez hóbortján, ha­nem arról beszélnek, hogy az Orce-i ember maradjon ott örökre, hol élt és meghalt: ne vi­gyék madridi múzeum­ba, mint a hazai hölgy szobrát, de még Grana­dába sem. A kis csontot más leletekkel együtt ki is állították Orce öreg várának egyik bástya­tornyában. Egy újságíró pedig, — ezek szeretnek nagyokat mondani, — beszámolójának ezt a címet adta: „Ádám fiai andalúzok voltak!” 7. oldal „Azért nősültem meg ennyiszer , mert mindig részeg voltam” Az angol főváros bí­rósága tíz hónapi bör­tönbüntetésre ítélte az 58 esztendős Fred Monk­­honeset, aki 12 év lefor­gása alatt összesen hét alkalommal nősült meg. A probléma az volt, hogy Mr. Monkho­­nese egyetlen esetben sem vált el előző fele­ségétől. Védekezése a bíróság előtt meglehe­tősen különös volt. — Your lordship — mondta a bírónak — az igazi probléma az volt, kalmával sem voltam józan. — Your Lordship nem is tudja elképzelni, hogy mennyi nő szalad­gál London utcáin, akik mindegyike férjhez akar menni. Én valójában en­nek a körülménynek az áldozata vagyok. A dolog különleges ér­dekessége az, hogy az ítélet kimondása után a hét feleség közül há­rom kijelentette, hogy a börtönbüntetés letölté­se után hajlandó Monk­hogy állandóan részeg heveset férjként visz­váltam és nem tudtam,____________________ hogy mit teszek. Három alkalommal történt meg, hogy amikor reg­gel felébredtem az ágy­ban, csodálkozva kér­deztem meg a mellettem fekvő nőt: — Maga kicsoda? — Én a feleséged va­gyok, darling — vála­szolta a számomra tel­jesen idegen nő. — Teg­nap éjszaka házasod­tunk össze. Az igazság az, hogy csak azért nő­sültem meg ennyiszer, mert minden esetben részeg voltam, sőt, már az első házasságom al­szavenni, ha összes elő­ző feleségeitől törvé­nyesen elválik. — Ez összesen tizen­egy válást jelentene — mondta Fred Monkhou­­ese keserűen. — Ki tud ennyi pénzt áldozni egy nőért? Azt hiszem, az egyetlen megoldás szá­momra az, ha életem vé­géig agglegény mara­dok — és azután, a bör­tönőrt követve, bevonult a cellába, hogy tíz hó­napos büntetésének ki­töltését megkezdje. Chicago & Vicinity US PS 103-620 Magyar Hetilap — Hungarian Weekly Newspaper Üzleti iroda — Business office 4125 N. Central Park Ave. Chicago 111. 60618 Megrendelem lapjukat Meghosszabbítom előfizetésem Az előfizetési díjat......évre mellékelem Előfizetés egy évre $ 25.00. Félévre $ 15.00 Nyugdíjasoknak egy évre $ 20.00 Név:..................................................................... Házszám és utca: Város: Állam..............Zip Code.

Next