Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-03-03 / 9. szám

Kreml szakértő a Kreml-beli őrségváltásról: Az öregek kapaszkodnak a hatalomba... de az utód Gorbacsov Mai kommentárunkat olyasvalaki írta, aki nagy­követi rangban szolgálta a Szovjetuniót, Gromikó külügyminiszter legfőbb politikai tanácsadója volt, majd az ENSZ-ben főtitkár-helyettesként szolgálta tovább a Szovjetuniót, amíg 1978-ban le nem lépett. Az illetőt Arkady N. Sevcsenkónak hívják, politi­kai menekültként az Egyesült Államokban él. A kö­vetkező cikkét a New York Times közölte le. A parvenü végül feltornázza magát Csernyenkó csodálatos politikai feltámadása azt bizonyítja, hogy a szovjet hatalmi rendszer szi­lárd : a párt központi bizottságának agg tagjai nem hajlandók önként távozni helyükről és a hatalmat újabb nemzedék kezébe juttatni. A hatalom meg­tartása érdekében még abba is belementek, hogy olyasvalakit fogadjanak el címzetes viselőjének, akit eddig mélységesen lenéztek. Két korábbi néhai vezetője a veteránoknak, kü­lönösen Suslov az eszme őre, és Koszigin a mi­niszterelnök. Csernyenkót parvenü­nek tekintet­ték, aki nem rendelkezik elegendő felkészültség­gel ahhoz, hogy hozzájuk, a vezetők csoportjához tartozzék. Most mégis elfogadták őt a túlélő öregek, inkább mint sem hogy hagyják, hogy a hatalom kicsúsz­­szon kezükből. Csernyenkó ereje: 30 éve szolgálja a pártot, 3 évtized óta tagja a mafiának, ezért job­ban megbíznak benne, mint egy újonnan jöttben, még akkor is ha az felkészültebb. Csernyenkó nem szakember, sem a külpolitiká­ban, sem a gazdasági politikában. Pártpropagan­­da-szolgálat az egyetlen képesítése. Önálló ötlete kevés van. A párt központi bizottságának ülésein, amelyeken én is részt vettem, sohasem hallottam még tőle eredeti véleményt a viták során. Amit Brezsnyev mondott azt hagyta jóvá. Brezsnyev volt a védence, ebben rejlett ereje. Gromikó ha csak lehetett kerülte Csernyenkót, kettőjük között hűvös volt a kapcsolat. Gromikó közvetlenül Brezsnyevvel tárgyalta állítani a párt tekintélyét? Valószínűleg. Amennyiben lenne elég ideje, talán megszerezné magának a felhatalmat. De erős cigarettázása, és emelkedett kora miatt ez nem valószínű. Már akkor emphysema-ban szenvedett, amikor én meg­ismertem. Nagyon valószínű, hogy Csernyenkó csupán átmenet lesz a Kreml élén, mint volt And­ropov. Gorbacsev, akit érdemes figyelemmel követni Csernyenkó kiválasztása automatikusan az 52 esztendős Mih­ail S. Gorbacsev­et helyezte a máso­dik számú posztra, ő az aki a központi bizottság teljes jogú tagja, ugyanakkor a párt végrehajtó bi­zottságában is helyet foglal. Ebben a kettős minő­ségében a napi döntések a legfontosabb ügyekben az ő feladatát képezik. Gorbacsovet szintén esztendők óta ismerem, még abból az időkből, amikor a kaukázusi pártbi­zottságot vezette, Stavropolban. Intelligens, isko­lázott és jómodorú ember benyomását keltette, hi­ányzott belőle a párttitkárok megszokott arrogan­ciája. Csernyenkó cégére mögött valószínűleg Gorba­csov lesz a menedzser. Kaukázusban feltűnt már ezzel a képességével, specialitása a földművelés, szaktudására most alapos a szükség. Csernyenko egyébként valószínűleg nem kapja meg az összhatalmat a központi bizottságban alkal­masint Gromikó külügyminiszterrel és Uszinov hadügyminiszterrel kell megosztania a hatalmat. És az is valószínű, hogy a 79 esztendős beteges Tyihanov miniszterelnök helyett rövidesen egy erőteljes embert helyeznek majd a miniszterelnö­ki posztra Csernyenkó ellensúlyozására. Az is valószínű, hogy az államfői címet megta­gadják Csernyenkótól, noha ezt mind Brezsnyev­­nek, mind Andropovnak sikerült megszereznie. Úgy hiszem, hogy Csernyenkó élrekerülése azt jelenti, hogy most egy ideig triumvirátus vezeti majd a Szovjetuniót, amint történt ez Brezsnyev­ első­ éveiben, amíg meg nem­ kerítette az­ összha­­­talmat. Mások viszont reszkettek tőle Amíg Brezsnyev élt, Csernyenkónak egyre nőtt a hatalma. Az utolsó időkben már úgy tekintettek rá, mint Brezsnyev alteregó-jára. A zömök, kissé hajlotthátú Csernyenkó hallgatag ember. Ha be­szélt, rövid, pattogó parancsokat adott. Itt New Yorkban tanúja voltam annak, amikor egyszer Moszkvából felhívta telefonon Jakov Ma­­lik­ot a Szovjetunió ENSZ-beli nagykövetét. Malik közismert magabiztonságáról és arroganciájáról. Csernyenkó telefonhívására válaszolva azonban Malik valósággal cincogott, mint egy egérke. Moszkvában is és New Yorkban is találkoztam Csernyenkóval és többször tárgyaltam vele. Nem tette rám fürge­ agyú ember benyomását. De a bi­zonytalanét sem. A szibériai paraszt szülők fia, tudja hogy mit akar és azt is tudja hogyan lehet azt elérni. Mo­v­dóra követelőző, goromba és parancsoló. Önbizal­ma hatalmas. Diktatórikus hajlamú ember. Mint közéleti figura színtelen volt. Amíg a Szov­jetunióban éltem sohasem hallottam, hogy valaki is anekdotázott volna vele kapcsolatban. Csernyen­ko humor­ nélküli pártember. Egyetlen társadalmi sikere: szerette az italt és fiatalabb korában éjszakákon át tivornyázott Brezsnyevvel. A pártvezetőség alkoholtól tartózko­dó tagjai, Suslov, Koszigin és Gromikó ezért külö­nösen lenézték Csernyenkót. Milyen lesz most, mint a hatalom birtokosa? Azt fogja hirdetni, mint korábban, hogy a párt hivatott minden felett ellenőrzést gyakorolni,­és helyre kell Mit jelent Csernyenkó Amerika szempontjából? Nagy általánosságban én úgy hiszem inkább jót, mint rosszat. A Kreml ugyanúgy tart a nukle­áris összecsapástól, mint mi Nyugaton. És a szov­jet vezetőkre problémák garmadája nehezedik most. A feszültség enyhítése az ő érdekükben is áll, — ez kitűnt már Bush alelnök rövid moszkvai lá­togatásából és Csernyenkóval való találkozásá­ból is. Ez a találkozás jóval szívélyesebb hangulatban folyt le, mint abban ami beillett volna a Kreml je­lenlegi vitriolosan Amerika ellenes hadjáratába, amelyet az utóbbi időben folytatott. Természetesen naívság lenne feltételezni gyors változást. A szovjet vezetőség lassú és nagyon óva­tos. Az sem lenne reális, ha azt várnánk, hogy a Kreml feladná­ terjeszkedési szándékát, a Nyugat elleni küzdelmét, vagy ha enyhítene a belső elnyo­máson. Ugyanakkor azonban több nyomós ok kény­szerítheti a Kreml jelenlegi urait a szovjet—ame­­riai viszony megjavítására. Nem hiszem, hogy visszatérnénk az 1970-es esz­tendők enyhüléséhez, de a jelen viszonynál való­színűleg jobb kapcsolat alakul majd ki. A Kremlben őrségváltás rendszerint új irány­zat indulását is jelezte a múltban. Nem lepne meg, ha most is élne Moszkva az alkalommal, habár csupán az idő dönti majd el, hogy téves-e ez a meg­ítélés? ­ Ezt suttogják Washingtonban: A rettegettek listája A Fehér Ház biztosra veszi, hogy Walter Mon­dale lesz Reagan elnök demokrata párti ellen­fele az 1984-es válasz­táson. Az erősen liberá­lis Mondale-nál azonban jobban tartanak attól, hogy maga mellé mérsé­kelt alelnök-jelöltet vá­laszt társként és ezzel ellensúlyozza saját bal­oldali hírét. ,,A rettegettek listá­ján” — elsősorban Lloyd Benson texasi szenátort, másodikként Sam Noon georgiai fegyverszakér­tő szenátort, a néhai Henry Jackson pártfo­­goltját, — a harmadik helyen pedig Dale Ru­pers kansasi szenátort emlegetik. Bumpers volt az aki annak ide­i közönség érdekvé­dői? A filmesek? A hír­közlők? Talán a magas­rangú kormánytisztvi­selők? Stanley Rothman és Robert Lichter két ame­rikai közvéleménykuta­tó szép pályát futott be a fenti kérdések megvá­laszolásával. Tanulmányaikból ki­derült, hogy a Ralph Na­der típusú közönség ér­dekvédő aktivisták. — 1972-ben 96 %-ban Ge­lén kibuktatta a rossz­emlékű William Ful­­bright szenátort a sze­nátus külügyi bizottsá­gának vezetőjét.­orge McGovern elnöksé­ge mellett szavaztak, Nixon és a republikánu­sok ellen. A hírközlők 86 %-a ál­lott ekkor McGovern mögé, a TV-seknek pe­dig 82 %-a kardoskodott mellette. A két közvéleményku­tatótól azt is megtud­tuk most, hogy a filme­sek éppen olyan balol­dali beállítottságúak, mint az előbb felsorolt csoportok. 82 %-ban sza­vaztak McGovernre, és 62 %-uk találja azt, hogy Amerika társadalma beteg és 59 % szeretné a javakat újból elosztani, elvenni a módosabbak­tól és a szegények kö­zött szétosztani. A magas beosztású amerikai bürokraták valamivel mérsékelteb­bek, állítja a két köz­véleménykutató. 57 %­­uk szavazott McGovern­re, 52 %-uk osztaná is­mét el az amerikai java­kat és 27 főj uk vallja azt, hogy az amerikai társadalom beteg. A hírközlő média ed­dig tetszelgett abban, hogy ő a nép és a kor­mány közötti összekötő kapocs, de úgy tűnik, hogy a mérsékeltebb, magasrangú bürokra­ták beállítottságban közelebb áll az ameri­kai közvéleményhez, mint a szélsőbaloldali média­elit, a filmesek, vagy a hírlapírók. Ki áll leginkább a baloldalon? A csúnya dollár Habsburg Ottó Általános gyakorlat­tá vált ma, hogy Európa minden gazdasági ne­hézségéért nem az euró­pai kormányokat, nem vállalkozóink helyte­len tervezését, hanem az amerikaiakat okol­ják. Különösen áll ez Franciaországra amió­ta Mitterrand elnök szo­cialista kormányának sikerült a Giscard elnök és Raymond Barre mi­niszterelnök által terem­tett egészséges gazdasá­gi életet rekord idő alatt tönkretennie. Az amerikaiak csinál­hatnak amit akarnak, az mindig és mindenkor helytelen. Ha magasak a kamatlábaik, vagyis ha megengedik, hogy a kamatok a kereslet és kínálat versenye alap­ján alakuljanak ki, úgy ők a hibásak azért, hogy az európai tőke az Egye­sült Államokba áramlik. Ha viszont a kamatokat mesterséges eszközök­kel leszállítják, úgy nemzetközi spekuláció­val vádolják őket. Ugyanez érvényesül a dollár árfolyamára. Ha a dollár esik, úgy az rossz nekünk, mert többet kell fizetnünk az olajért és a nyersanyagokért. Ha a dollár árfolyama emelkedik, akkor az amerikaiak az okai an­nak, hogy ennek negatív ■­ hatása­ van a mi gazda­sági életünkre. Azt­­ve­tik Washington szemére, hogy megengedi valutá­jának erősödését, illetve nem tesz semmit annak megakadályozására. Ar­ról nem beszélnek, hogy a dollár kurzusa nem annyira az amerikai po­litikától függ, hanem in­kább attól, hogy sok európai kormány többet költ a kelleténél és en­nek következtében saját valutáját gyengíti. Egy­szóval minden pénzügyi bajért az amerikaiakat okolják. Még jobban érvénye­sül ez a magatartás ak­kor, ha Amerikának olyan elnöke van, mint Reagan, aki mondva­csinált közvélemé­nyünknek nem tetszik. Ma annál népszerűtle­nebb, mert mindenkinek el kell ismernie, hogy minden valószínűség szerint újra megválaszt­ják és ennek folytán to­vábbi négy évig vele él­nünk. Kétségtelen az, hogy az európai gazdasági életet erősen befolyá­solja az, ami Ameriká­ban történik. Különö­sen áll ez a nemzetkö­zi pénzpiac alakulásá­ra, amelyet a dollár ár­folyama erősen befolyá­sol, ami viszont kihat az európai árak alakulásá­ra. Ezért legújabban szó esik újra arról, amit olyanok, mint a szocia­lista Ehrenberg nyíltan ki is mondanak, hogy Európát függetleníteni kellene a dollártól és an­nak mint önálló gazda­sági egységnek kellene fellépnie a világ gazda­sági életében. Kétségtelenül van hátránya annak, hogy függünk a dollártól. Eb­ben a viszonylatban ha­sonló helyzetben va­gyunk, mint biztonsá­gunk kérdésében, mert abban is Amerikára va­gyunk utalva. Szüksé­günk van rá a Szovjet­unió támadó, i­mperia­­lista politikája és sa­ját védelmünk gyenge­sége miatt. Világos min­denki előtt, hogy szá­munkra veszélyes az, hogy olyan döntésektől függünk, amelyeket el­sősorban Európán kívüli szempontok befolyásol­nak. Ez különösen kivi­láglott a Carter idők sze­rencsétlen politikája idején. Viszont alig tet­ték fel azt a kérdést, va­jon miért is vagyunk olyan függő helyzetben? Nem szabad elfelejte­nünk, hogy Európa, még a Közös Piac korlátolt keretében is, a világ második gazdasági nagyhatalma és népes­sége túlhaladja úgy Amerika, mind a Szov­jetunió népességét. En­nek folytán Európának, ha politikailag egységes lenne, meg­volna a lehe­tősége arra, hogy olyan biztonsági politikát épít­sen ki, amely lényegé­ben cselekvési szabad­ságot biztosítana szá­mára. Mivel ezt nem tet­tük, függőségünkért ne Amerikát okoljuk, ha­nem saját tehetetlensé­günket. A helyzet alapjában ugyanilyen pénzügyi té­ren is. Gazdaságilag, amint fentebb említet­tük, a világ második nagyhatalma vagyunk. Ha egységes politikát folytatnánk, úgy valuta­problémáink nem lenné­nek olyanok mint ami­lyenek. Régóta tudjuk, hogy ha egységes euró­pai valutánk volna, úgy függetlenek lehetnénk partnereinktől. Akkor a nemzetközi pénzpiacon egyértékűek lennénk az amerikaiakkal. Ez eset­ben, főleg a külkereske­delemben, olyan hely­zetet teremthetnénk, amely a saját és nem az amerikai szempontok­nak és érdekeknek fe­­lene meg. Ebből a szempontból nem kifogásolhatjuk Eh­renberg javaslatát. De ő sajnos meg sem említet­te azt, hogy bármilyen szépek is elgondolásai, azoknak semmi közük sincsen a jelenlegi tény­leges politikai helyzet­hez. Egy egészséges valuta létrehozásának első kelléke ugyanis az, hogy meglegyenek hoz­zá a nélkülözhetetlen alapfeltételek. Mint­­ahogy nem lehet hadse­reg kormány nélkül, éppen úgy nem képzel­hető el egy jó valuta, amely mögött nem áll politikai hatalom. A mai helyzetből kiindul­va azonban, Mitterrand nagyon is kérdéses pénz­ügyi politikája mellett szinte elképzelhetetlen, hogy például Nyugat- Németország közös va­lutát hozzon létre. A né­metek ugyanis, érthető módon nem lennének hajlandók arra, hogy a francia szocialista kor­mány kiadásait saját tartalékaikból fedez­zék. Egészen más volna a helyzet, ha lenne egy európai politikai erő, amely megakadályoz­hatná, hogy egyes ál­lamok bizonyos határon túl menjenek. Az európai valuta nem technikai kérdés. Van­nak kitűnő tervek. Arány­lag rövid idő alatt létre is lehetne hozni a Közös Piac keretében. De elke­rülhetetlenül szükséges volna, hogy mögötte egy politikailag cselekvő­képes szerv álljon, amely a kormányokat kényszeríteni is tudná arra, hogy bizonyos ke­retek között a közösség érdekeit kövessék. Amíg ez be nem következik nem lesz európai valu­tánk és függeni fogunk az Egyesült Államoktól. Európa gazdasági füg­getlensége kizárólag sa­ját akaraterőnktől függ. Teljesen helytelen tehát ha az amerikaiakat és a csúnya dollárt tesszük felelőssé bajainkért. A jövőnk tőlünk függ, csak akarnunk kell. Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó­­— áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi sárnak. a Chicago és Környéke Szerkesztősége Izrael libanoni lehetőségei „Az amerikai tenge­rész­gyalogosok kivonu­lása Beirútból pozitív fejlemény, — ezt a meg­lepő kijelentést Itchak Rabin volt munkáspárti miniszterelnök tette Je­ruzsálemben, — éspedig azért pozitív, mert mind Washingtont, mind Je­ruzsálemet rádöbben­tette a felismerésre, hogy Libanon problémá­jára nincs könnyű meg­oldás. A libanoni hadsereg és a Gemayel kormány szétesése Izraelt most a következő megoldások közötti választásra kényszerítik: Fokozza katonai jelen­létét Dél-Libanonban és ott hosszú megszállás­ra rendezkedik be. En­nek hátránya a helyi partizánok állandó tá­madásai, és a honi front elégedetlensége a soro­zatos emberveszteségek miatt. Az Awali folyó mentén a libanoni—izraeli ha­tártól jelenleg 55 kilo­méterre állomásozó iz­raeli csapatok félmil­liós libanoni lakosságot tartanak megszállva. Ezekből mindössze 65 ezer az Izraellel arány­lag rokonszenvező ke­resztény, a többség a shunni és a shiita moha­medán. 100 ezer a pa­­lesztínaiak száma, 30 ezer pedig a drúzoké. Hosszú izraeli megszál­lás véres kilátásokat jelentene Izrael számá­ra. Amennyiben Izrael hátrébb vonná csapatait Libanonban, a Zaary fo­lyó partjára, így kb. 38 kilométerre szűkíte­né a megszállás zónáját de ami ennél is fonto­sabb kétharmaddal csökkentené a libanoni megszállottak számát és még mindig biztosítani tudná északi határait, ezzel erősen csökkentve ottani csapatainak ve­szélyeztetését. De Jeruzsálemben mind a kormánypárti, mind az ellenzéki mun­káspárti politikusok jelenleg azt hiszik, hogy Izrael biztonságát a Szíriával való meg­egyezés biztosítaná leg­inkább, amennyiben ez sikerülne, úgy jórészt megoldódna a libanoni válság is. Etiópia is elkanyarodik Moszkvától? Legújabb Addis Abe­­ba-i jelentések szerint Mengistu, Etiópia kato­nai diktátora megelégel­te Moszkva kubai zsoldo­sainak garázdálkodását és felszólította őket, hogy június elsejéig hagyják el az országot. Elhatározásának egyik oka, hogy a mintegy 10 ezer kubaiért fejenként havi 600 dollár „tartás­díjat” számítanak fel Etiópiának, ami súlyos megterhelést jelent a pénzügyi nehézségekkel küzdő országnak. A hí­rek szerint Moszkva éle­sen ellenzi a kubai csa­patok távozását és nagy nyomást gyakorol Men­gistu alezredesre, hogy legalább egy részük to­vábbra is az országban maradhasson. Az utóbbi viszont azzal érvel, hogy uralma elég erős ahhoz, hogy a kubaiak nélkül is fenn tudja azt tartani, főleg mivel az eritreai és Szomáliai elszakadási mozgalmak ereje meg­tört. Nyugati megfigyelők szerint Mengiszunál nem állott be komoly po­litikai pálfordulás. Ér­zelmileg ma is közelebb áll Moszkvához, mint a Nyugathoz, uralma to­vábbra is kommunista­barát egyeduralom. Mégis kétségtelen, hogy ráunt a kubai gyámko­dásra és a jövőben az eddiginél önállóbb, füg­getlenebb politikát kí­ván folytatni. 3. oldal A lengyel katolikusok néma tüntetése prímásuk ellen A Szolidaritás sza­bad szakszervezet szel­lemétől átitatott len­gyel katolikus munká­sok és papok túlságosan megalkuvónak találják új prímásukat, Joseph Glemp-et és visszasírják a bátor és meg nem al­kuvó néhai Wisinski bí­borost. Ursusban, a gyárvá­rosban Glemp utasítá­sára áthelyeztek egy túl­ságosan bátor plébá­nost, a népszerű No­­vák atyát, megalkuvó utódja az előd elmozdí­tását első prédikáció­jában előremenetelnek nyilvánította. A hívek azonban más­ként vélekedtek, Novák atya áthelyezése miat­ti tiltakozásukra mi­sét, rendeztek, ezt nem az új plébánossal mon­datták és templomban 2 ezer hívő szorongott. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!

Next