Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-01-14 / 2. szám
tomo megn Dai iff 1983.________ Nyugodjék békében... Nem volt rossz esztendő Éppen eltemettünk egy esztendőt emlékeinkben. Milyen is volt 1983? A kommentátorok, egyetemek fél év óta mást sem hajtogattak, mint azt, hogy küszöbe a baljósan hangzó 1984-nek Orwell angol író rémlátomásának. De Amerika népe vagy műveletlen irodalmilag és nem olvasta George Orwell „1984” című regényét, vagy pedig nagyon is művelt és tudta, hogy irodalomról van szó, ami nem szó szerint értendő, hanem átvitt értelemben így Orwell alkotása nem prognózis, mint a szilveszteri ólomöntés, vagy mondjuk Jane Dickson, a clairvoyant — látnok-jósnő mindennapi horoszkóp rovata. Nos az amerikai nép úgy érzi, hogy 1983 a jóesztendők sorába tartozik és ezért oka van hinni, hogy a folyamat folytatódik és 1984-től is inkább jót várhat, mint rosszat. Ez a megállapítás a körkérdések eredménye amelyet a New York Times és a CBS együttesen végzett telefonon 1983 novemberének végén és nyomtatott ki a Times 1984. január 1-i számában a vasárnapi lapban. Valószínűleg fogcsikorgatva tették ezt, ha ugyan lehet ezt egy újságról és egy TV- és egy rádiótársaságról mondani. Köztudomású ugyanis, hogy mind a New York Times, mind a CBS nap-nap után rossz hírek özönét ontják, ami jó és bíztató, azt csupán mellékesen említik, eldugják, vagy esetleg teljesen elhallgatják. Ha mindennek ellenére az amerikai közönség mégis kielégítőnek találja a jelent és bizalommal tekint a jövőbe, úgy ebből az is következik, hogy nem veszik túl komolyan azt, amit a hírközlő média adagol nekik, — ezt azonban a közvéleménykutatók szerencséjére nem kellett említeniök. Jelnek tekintheti, mint ahogy a múltban Carter elnök számára a bizalom hiánya rossz hírt jelzett!” A republikánusok közvéleménykutatója, Mr. Teeter ezzel egyetértett, de hozzátette, hogy a mostani eredményben egyes csoportok között nagyobbak az ellentétek, mint voltak 1979-ben ami a republikánusok számára azt jelzi, hogy nem számolhatnak elsöprően nagy győzelemmel 1984-ben. Hogyan vélekedik az amerikai nagyközönség 1983-ról? Íme a New York Times: „Éles ellentéttel az előző négy esztendő sötét hangulatával, 1984 közeledte Amerika népét derűlátással töltötte el, az amerikaiak úgy érzik, hogy a jelen jobb, mint volt a közelmúlt és bizalommal tekintenek a jövőbe, további jelentős javulást várnak tőle. Novemberi közvéleménykutatásunk azonban azt is mutatja, hogy különböző népcsoportok között árnyalat különbségek mutatkoznak. A fehérek és a férfiak bizakodóbbak,mint a feketék,és a nők. A legnagyobb vp^V^.különbség a republikánusok és a demokraták között. Az előbbiek jóval elégedettebbek és bizakodóbbak, mint az utóbbiak. Négy esztendővel ezelőtt, amikor demokrata elnök, Jimmy Carter volt a Fehér Házban a demokraták csupán egy kicsivel voltak kevésbbé pesszimisták, mint a republikánusok. Mindez novemberi telefon-körkérdéseinkből derült ki, a New York Times és a CBS ezt a kutatást együttesen öt esztendő óta végzi és 1-10-ig terjedő mércét használ. 10 a legjobbat, az 1 a legrosszabbat jelenti. Első kutatásunkat 1979 novemberében végeztük, egy nappal azelőtt, hogy Teheránban az irániak lerohanták és túszul ejtették diplomatáinkat. Az akkori kutatás átlageredménye: Az amerikai nép 6.47 %-kal osztályozta a múltat, 4.83 %-kal a jelentés 4.30 %-kal a jövőt. A Reagan elnökség elején a nagyközönség viszszatért Amerika hagyományos optimizmusához, a jövőnek magasabb osztályzatot adott a jelennél, de a múltat még mindig jobbnak találta, mint a jelent, vagyis 1981-et. De az 1983 novemberében végzett kutatásunk eredménye: A közönség a múltnak 5.48 %-os osztályzatot adott, a jelennek 5.58 %-ot, a jövőnek pedig 6.13 %-ot.” így a New York Times január elsejei számának címoldalán. A közvéleménykutatók megmagyarázzák a bizonyítványt A New York Times és a CBS ezután öt hivatásos közvéleménykutatót kért fel az eredmény kiértékelésére. Mind az öt egyetértett abban, hogy az 1981 és 83 közötti időszakban az amerikaiak hirtelen ismét bizakodóvá váltak. Az első szakértő Everett Carlow a Roper közvéleménykutató intézet igazgatója azt mondotta, hogy az emberek bizalma a jövőre is kiterjed. Patrick Caddel, aki a demokraták kedvenc közvéleménykutatója, beleértve Jimmy Cartert a volt elnököt is, elismerte, hogy Amerika népe visszatért hagyományos optimizmusához, noha szerinte ez nem éri el a múltbeli szintet. Robert Teeter, aki Caddel-lel ellentétben a republikánusok közvéleménykutatója másként vélekedett: A nemzeti hangulat bizakodóbbá vált, éspedig azért, mert az emberek érzik, hogy minden jobban megy most. A negyedik, Dottie Lynch a washingtoni Lynch Research közvéleménykutató intézet vezetője, aki az egyik demokrata jelölt, Gary Hart szenátor szakértője ezt mondotta: A hangulat javult, még a nőké is! Az emberek általában úgy érzik, hogy a dolgok jobban mennek és ezért bizakodóbban tekintenek a jövőbe. Végül az ötödik Warren Miller, az arizonai egyetem politikai intézetének igazgatója, akinek az volt a feladata, hogy az egész jelentést kiértékelje, ezt mondotta: „A közhangulat választási évben politikai jelleget ölt és az újraválasztást kérő elnök, jelenleg Ronald Reagan a bizakodó hangulatot jó Fussuk át 1983-at, keressük a változás okait Tavaly ilyenkor úgy tűnt, hogy Ronald Reagan követni fogja négy elődjének balsorsát: Johnson belebukott a vietnami háborúba és nem lépett fel másodízben. Nixont második mandátumának közepén kiűzték a Fehér Házból. Ford töltötte be a maradékot, de ő megbukott saját újraválasztási kísérletén. Carter félidőt sem töltött a Fehér Házban, mikor a bizalom teljes mértékben megrendült irányában, az országos rossz hangulatot így okolta ezért a malaiset, ennek ellenére ismét fellépett és csúfosan megbukott. 1983 januárjában úgy tűnt, hogy Ronald Reagan is követni fogja Cartert és három másik elődjét. A TV-n minden este a munkanélküliségről beszélt. A gazdasági helyzet nem mutatott javulást. A kongresszus vérszemet kapott és egyre inkább beleavatkozott ismét a külpolitikába. A Fehér Ház-i beosztottak ismét az ostromlott vár hangulatában éltek. Egyedül Reagan mosolygott és makacsul javulást emlegetett. De a körülzárt vár körül két finomszimatú politikai keselyű keringett: Tim O’Neill a demokrata párti házelnök és Robert Dole republikánus párti szenátor, a volt alelnökjelölt, aki még szívesebben lenne elnök. Mindketten az oszlás illatát érezték! Azután egycsapásra megváltozott a hangulat. Gazdasági fronton hirtelen jóhírek jelentkeztek. Szeptemberben amikor a kongresszus visszatért Szabadságáról az óvatosabb ellenzéki politikusok szótárából hirtelen eltűnt a Reagan-recept kifejezés. A recept az esztendő végének eredménye szerint ugyanis kitűnően bevált. A gazdasági növekedés 6.5 %-ot mutatott, az ipari termelés majdnem 15 %-kal növekedett, a foglalkoztatottság növekedése 2.6 % volt, az élelmiszer-cikkek ára csupán 1 %-kal drágult.. Az infláció alacsonyabb volt,mint bármikor az előző esztendőkben. A gyors növekedés és az alacsonymérvű infláció drámai hangulatváltozást eredményezett Amerikában, legyen a polgár fekete, vagy fehér. Kinek köszönhető mindez? Carternek? Talán meg fogja döbbenteni az olvasót az állítás, hogy az utókor végleges ítéletében Jimmy Carter gazdasági politikája valószínűleg jobb osztályzatot kap majd, mint a bukott elnök egész uralma. 1978 januárjában, első gazdasági jelentésében Jimmy Carter ezt ígérte: „A kongresszussal szorosan együtt fogok működni rövid és hosszú távú gazdasági célkitűzéseink elérésére irányuló törekvéseinkben. Csökkentést és reformokat léptetünk életbe az államgazdaság talpraállításának előmozdítására, új befektetések ösztönzésére, és az adórendszer leegyszerűsítésére.’ ’ Jimmy Carter a szegények megsegítésére nagy társadalomszerű, hatalmas szociális programok helyett mindössze szerény terveket javasolt: a legéhségesebbeket akarta megsegíteni. És ő volt az, aki Paul Volckert az amerikai nemzeti bank szerepét játszó F.R.B. élére kinevezte, Volcker alapozta meg az erős dollárt. És Carter elnök volt az, aki a légiutazások állami árszabályzások, az állami beavatkozást megszüntette és a szabad versenyt elindította. Mindezután lehet azt is mondani, hogy Ronald Reagan Jimmy Carter gazdasági nyomdokát követte saját politikájában. Lehet, de ez csupán a fél igazság lenne. A teljes igazság az, hogy Ford, majd Carter és most Reagan ugyanazon az ösvényen haladtak gazdasági téren. Amit mindannyian követtek, az egy 1976-ban lefektetett dogma volt, első ízben a londoni Financial Times nevű gazdasági szaklap szerkesztője, Samuel Brittain: A kormány szerepe és korlátai című könyvében hirdette meg. Ez a forradalmian újszerű dogma azt állította, hogy a kormány lehetőségeinek korlátai is vannak és nem elégítheti ki az állam mindenkinek minden kívánságát! Ezt az elvet először James Callaghan angol munkáspárti miniszterelnök, majd Amerikában Gerald Ford és később Jimmy Carter igyekezett megvalósítani. Egyiküknek sem sikerült teljes mértékben. Utódjaik Margaret Thatcher Angliában és Reagan Amerikában jóval több szerencsével járt. De az előfutár az angol lapszerkesztő-író, Samuel Brittain volt. Mit von mindez le Reagan érdeméből? Ha az eredeti elgondolás lenne az irányadó osztályzás, úgy Ronald Reagan kevesebb dicséretet érdemelne. De ő elnöknek lépett fel, nem pedig filozófusnak. És mert hosszú ideig pályázott erre az állásra és volt ideje gondolkozni, kigondolta a maga megközelítését a problémák megoldására. Brittain követte, de a „Supply-side” iskola hangzatos szólamaiból is jócskán kölcsönzött. Tapraállást ígért, ezért megválasztották és ígéretét be is tartotta. Reagannak szerencséje volt, hatalmas szerencséje, de ennél jóval többel is rendelkezett. Szilárd gazdasági programmal lépett hivatalába. Erős valuta, adócsökkentés, az állami kiadások lefaragása és a gazdasági kényszer-rendszabályok, az állandó állami beavatkozás fellazítása szerepeltek programmjában. Mindennek megvalósítása érdekében állandóan csatározott a liberális demokratákkal és a nagy business-barát republikánusokkal. Nem nyert meg minden egyes csatát, de éppen elegendőt nyert ahhoz, hogy megváltoztassa Amerika gazdasági helyzetét. 1983 az 1960-as esztendők eleje óta ismeretlen gazdasági jólétet varázsolt vissza. Több politikai közgazdász azzal érvelt, hogy a javult gazdasági helyzet nyugtató hatással van a társadalomra. Könnyen lehet, hogy igazuk van és ez magyarázza azt, hogy Reagan kormányzása idején Amerikában lecsillapodtak a kedélyek. Reagan nagy érdeme az is, hogy kereken kimondotta: Az 1960-as és 70-es esztendők teremtette welfare-mentalitás a megsegítetteket végülis megfosztja az egyéni kezdeményezéstől, és valóságos szellemi nyomorékká teszi őket. A segítségnek van jobb módja is, új munkalehetőségek megteremtése. Ugyanezt most amerikai néger körökben vitatják szenvedélyesen, pedig közismert, hogy a fekete amerikaiak nem szavaztak Reaganra és ugyan- A külpolitika és 1983 Ha az amerikai gazdasági helyzet váratlan fellendülése óriási plusz volt a Reagan kormány számára 1983-ban, a úgy a külpolitikai téren talán kisebb mértékben, de szintén találunk jócskán pozitív eredményeket. A Szovjetunió és kubai, valamint nicaraguai előőrsei, latin-amerikai offenzívájukból a defenzívába szorultak. Grenada felszabadításával Reagan évtizedek óta Amerika első győzelmét aratta. Ez a győzelem annál is nagyobb, mert Grenada népének túlnyomó része örömáradattal fogadta és felszabadítónak tekintette az amerikai csapatokat. Ebből viszont az világlik ki, hogy a Carib tengeri térség és Latin-Amerika népei szívesebben élnek demokráciában, mint diktatúra alatt . A Reagan-i külpolitika elsőszámú célkitűzése a demokráciák védelme és terjesztése lett. Nem éppen eredménytelenül: 1983 folyamán Törökország, Argentína és Brazília három fontos ország lépett a demokrácia felé vezető útra. És a kommunista felforgatók, akik a Reagan-i politika megakadályozására és a demokráciák megdöntésére törekszenek (a nyugati rádiók elleni állandó és egyre szenvedélyesebb támadásaik igazolják), egyre nehezebb feladat elé kerülnek és ezért a Reagankormány elleni gyűlöletük egyre szenvedélyesebb. 1983-ban a Reagan-i külpolitika még két fontos sikert könyvelhetett el: A Szovjetunió minden erőfeszítése ellenére Nyugat-Európa befogadta az új amerikai rakétákat, a NATO nem esett szét tőle, és ha a katonai egyensúly ezzel nem is billent még elegendő mértékben a Nyugat oldalára, a sakkban tartott Nyugat-Európa most nagyobb biztonságban érzi magát. A dél-koreai gép lelövése a Szovjetunió hatalmas balfogása jelentősen segítette az amerikaiakat Nyugat-Európában. Washington fenyegetése, hogy kilép az ENSZ kulturális és nevelésügyi szervezetéből az UNESCO-ból, valószínűleg megtorpedózta a már-már sikeres kommunista és harmadik világkísérletet a nemzetközi sajtócenzúra általános bevezetését. 1983 külpolitikai szempontból is jóval kedvezőbb volt Reagan számára, mint ahogy ezt az őt annyira ellenző amerikai hírközlő média hajlandó volt elismerni. Egyetlen óriási kérdőjel? A Közel-Kelet. Ott most kockázatos kártyaparty folyik a Szovjetunió ottani védencével Assad szíriai diktátorral. Hogy ez így történt ez részben a Reagan-i külpolitika mulasztása. Washington 1982-ben lefogta izraeli szövetségesét, mielőtt ez kiszorította volna Szíriát Libanonból. Az Egyesült Államok megpróbált a kiszámíthatatlan Szíriával egyezkedni, ez kudarccal járt és káros következménye most az USA és több nyugati szövetségese katonailag belesodródott a libanoni konfliktusba. A nagy kérdés hogyan végződik majd a libanoni konfliktus, egyelőre megválaszolatlan. Legroszszabb esetben ebbe belebukhat Reagan. De a fentieket összegezve 1983 Ronald Reagan szempontjából mégis eredményes évnek mondható és feljogosítja az elnököt arra, hogy bizalommal nézzen 1984 elébe. Ezt érzik az amerikaiak és ezért bizakodik most maga a nép. Az athéni találkozó és következményei Habsburg Ottó : Mikulás napján, deccember 6-án, ért véget az Európai Közös Piac ? csúcstalálkozója Athén- ben. Először történt meg a szervezet történelmé-ben, hogy még egy közös nyilatkozatban sem tud tak megegyezésre jutni. Mindegy, hogy a diplomáciai őszinteség ezen ritka megnyilatkozása a német magatartás következménye volt-e, vagy sem. Amennyiben az volt, úgy dicséret illeti érte Kohl kancellárt. Ezzel ugyanis megmutatta az európaiaknak, hogy valójában milyen szervezet is az Európai Tanács. Ebből azonban nem szabad azt a következtetést levonnunk, mintha az athéni kudarc az európai politikai egység végét jelentené. Ami a görög fővárosban történt azt bizonyítja, hogy a nemzeti kormányok, amelyek ma is a XIX. század politikai gondolatának, vagyis a kisállamok érdekeinek feltétlen érvényesülésének alapján állnak, különcként fékezik a jövő fejlődést. A Tanács kezdettől fogva rossz konstrukció volt, mert olyan hatalmat tulajdonítottak neki, amely nem felel meg a tényleges helyzetnek. Benne ma, a huszadik század végén, olyan szervezettel találjuk szemben magunkat, amilyen a „Szent Szövetség” volt a múlt század elején és amelynek feladata az volt, hogy mesterségesen tartson fenn egy olyan idült helyzetet, amelyet a fejlődés már túlhaladott. A nép többsége tudatában van annak, vagy legalább tudat alatt érzi, hogy az európai egységnek nincsen alternatívája. Ha belátható időn belül nem tudjuk létrehozni az egységes Európát, úgy biztonságunk és gazdasági jövőnk szempontjából lemaradunk a világban. Joggal mondotta Caspar Weinberger amerikai hadügyminiszter néhány hónappal ezelőtt, hogy a világ gazdasági súlypontja a Csendes óceáni térségbe tolódott át. Európának fel kell ismernie, hogy legfőbb és legősibb ereje, a technológia és a kutatás terén, a kisállamokra alapozott szűk látókörével háttérbe szorul Japánnal és Amerikával szemben. Ha így megy tovább, úgy a jövő század elejére gazdaságilag elmaradó és ennek folytán politikailag cselekvőképtelen területté süllyed. De ez még inkább derűlátó megállapítás, mert az igazi veszély abban van, hogy a mindent Amerikára hagyó európai magatartás olyan helyzetre vezethet, amelynek kialakulását Carter alatt, egyszer már éppen csak hogy elkerültük. Nem megengedhető, hogy egy kontinens, mint Európa, amely a Közös Piac keretében a világ második gazdasági hatalma és amelynek népessége túlhaladja úgy a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok lakóinak számát, biztonságának kérdésében majdnem teljesen másokra támaszkodik, akik bár jóbarátok, de elkerülhetetlenül saját érdekeik alapján ítélik meg a helyzetet. Annak idején azért választották meg az európai parlamentet, hogy az a közösségnek olyan politikai keretet adjon, amely megfelel erejének és biztosítja életképességét. Az egyes kormányokat a gazdasági helyzet és a nemzetközi feszültség kényszerítette erre a lépésre. De alig választották meg a parlamentet, a hatalom birtokosai, de főleg az európai bürokraták megijedtek saját merészségüktől. Minden lehetőt megtettek, hogy a demokratikus intézmények kifejlődését akadályozzák. Szinte rendszeresítették egy technokrata uralom kialakulását. Figyelemreméltó, hogy a parlamentnek ennek ellenére sikerült egyes vonatkozásokban, mint például az európai politikai együttműködés terén előrehaladást tennie. Athénben megint egyes nemzeti kormányok magatartása vezetett katasztrófára. A kontinentális méretű gazdasági kérdéseket ugyanis csak politikai akaraterő érvényesítésével, nem pedig könyvelési elgondolások alapján lehet megoldani. Az előrehaladást gátló kormányok politikáját nem könnyíti meg az, hogy sokan a hírközlő eszközöket is beleértve, a parlamentet teszik felelőssé azokért a hibákért, amelyeket mások követtek el. Aki tárgyilagosan figyeli az európai parlament munkáját megállapíthatja, hogy minden kérdésben, amelyekben a kormányok a felajánlott intézkedéseket elsikkasztották, a parlament több más konstruktív javaslatot tett a megoldásra. A Tanács korlátlan vétójoga volt az, amely ezek valóraváltását megakadályozta. Ha hallgattak volna az európai nép megválasztott képviselőire, úgy nem lenne megoldatlan agrárkérdésünk, pénzügyi problémáink és nem akadt volna el a szervezet délire való kiterjesztése. Ha azután egyesek arról beszélnek, hogy azt a szervezetet, amely Európa lelkiismeretének legfobb kifejezője, le kellene építeni, esetleg meg is kellene szüntetni, úgy járnak el mint aki a betettéget az által akarja meggyógyítani, hogy agyonlövi az orvost. A nehézségek csak úgy oldhatók meg, ha mindenki kész lesz arra, hogy politikailag döntő lépést tegyen. Hogy ez a mai viszonyok között lehetséges-e, az kétségesnek látszik. Ha nem akarjuk Európát tönkretenni, úgy nem szabad többé a rosszindulatúakra, a leglustábbakra és a legtehetetlenebbekre hallgatni, hanem szabad kezet kell adni azoknak, akik hajlandók és mernek a jövő érdekében tenni is valamit. Eleget vitáztak arról, hogy a közösség minden tagjára várjanak. Az Athénben történtek megmutatták, hogy minden állam egyidejű kielégítésére nincsen lehetőség. Ilyen helyzetben a legfontosabb európai országok kormányainak kell hozzálátniok, hogy a tiltakozások ellenére megtegyék a szükséges politikai lépést. Erre elsősorban Németország és Franciaország hivatottak. Talán szerencse, hogy a katasztrófára vezető görög elnökségnek vége és január elsejétől kezdve a franciák vették át a vezetést. Mitterrand elnök jó európainak bizonyult és jó viszonyban van Kohl kancellárral. Szerencse az is, hogy a legközelebbi európai parlamenti választások június 17-én, vagyis francia elnökség alatt lesznek, így még helyre lehet hozni az athéni vereséget. 3. oldal