Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-06-16 / 24. szám
Tolvajnyelven... a titokról A világ egy nagy filmszínház lett, emberek embert rabolnak, hogy csalódott szerelmüket megbosszulják és mindenki tudtára adják. A terrorista, aki a bombát becsempészi az autóba reméli, hogy a képernyőn viszont látja majd a robbanást. A mohamedán fiú, akinek 15 éves korában lángszórót nyom a kezébe valami Ayatollah, szintén reméli és gondolja, hogy rászegeződik a TV kamerája mielőtt meghal a harctéren és jutalmul nyomban besétál a paradicsomba, ahol az élet sokkal kellemesebb, mondják, mint Perzsiában ahol a vágóhídra hajtották. Minden ami napközben történik, kortesbeszéd, választás, vádaskodás, vonatkisiklás, az esti hírekben a képernyőn cikkezik és előtte ül a világ. A történelem, mint TV-táplálék Ez a gondolat, az események, mind az esti híradó tápláléka, azért merült fel bennünk, mert történelmet tálaltak nekünk a héten, de nem egészen úgy, mint ahogy ezt a valóságban néhányan átéltük. Dráma volt a műsoron: D-Day minden idők legnagyobb inváziója Normandiában. Folytatásos műsor, és a technológia — a prológusában még a halott is feltámadt, hogy szerepét eljátssza. Ike Eisenhower a fővezér, Walter Cronkite a képernyő korábbi koronázatlan királyával sétált Normandia fövenyes tengerpartján. Ike elmagyarázta Walternek és az utókornak, hogyan készültek a nagy napra, hogyan indult el az a sok gép és katona. Eisenhower szavai nyomán indult ismét az invázió és az üres strand hirtelen benépesedett, kifeküdtek a halottak és hagyták, hogy ismét összeszedje katonai rendszámukat a hullaszámoló hatóság, hogy tudják majd, ki adta életét a hazáért, a demokráciáért, a diktatúra megdöntéséért, a népek önrendelkezéséért, a szabadságért! A kommentátor-krónikások levonják a tanulságot. Mi az észak-amerikai magyar nézők, akik az első világháborút a moziból már ismertük és ezért a másodikra bizonyos fokig felkészültünk (szerencsénkre, mert ez a mi bőrünkre ment ki!) a koreai háború mellé már szakértőként ültünk le és a vietnaminál pedig viszolyogva többé nem a képeket figyeltük, hanem a kommentárt és a kísérletet, hogy a közönséget megtévesszék és megfélemlítsék. Mi, az észak-amerikai magyar származású polgárok eleget kaptunk már ahhoz, hogy elfásuljunk, és beletörődjünk a háború látványába, hogy más állomásra, például operára állítsuk át a kapcsolót. Ami ezúttal kizökkentett bennünket a letargiából, a toll és a téma megragadására kényszerített, az a tanulság amit néhány szövegmagyarázó a köznép szájába rágott: John az amerikai és Iván az orosz katona találkozására, 1945. május 3-i kézfogására és egymás átölelésére. Csernyenkót, — Ryan szerint, — ide kellene invitálnia Amerika elnökének, 1985-ben, egy elnöknek, akit a cikkíró nem nevez nevén, de tessék nyugodt lenni, teljes szívéből reméli, hogy más lesz mint Ronald Reagan, akinek ilyesmi nem jutna az eszébe. Mikor és miért küldték Ivánt a frontra? Josef Santora, a New York Times new yorki olvasója egyidőben ezzel a cikkel, levelet írt a Szerkesztőnek és megrótta benne a Times két korábbi cikk íróját: A kitűnő Drew Mittleton katonai szakértőt, aki szerint a Szovjetunió 1941. júniusában lépett be a II. Világháborúba és James Restont a vezérkommentátort, aki azon sóhajtozott, milyen szép is volt amikor az USA és a Szovjetunió vállvetve küzdtek a nácizmus ellen. — Santora így igazítja ki őket. A Szovjetunió 1939 augusztusában lépett be a háborúba, amikor Sztálin cinikus meg nem támadási szerződést kötött Hitlerrel, szabad kezet engedett neki Lengyelország lerohanására. Sztálin ezután részt vett a hullarablásban, Hitler partnereként két esztendeig őrködött a III. Birodalom keleti határain, olajat, gabonát és nyersanyagot szállított Hitler hadigépezetének, enélkül a segítség nélkül Adolf Hitler nem tudta volna megszállni Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot és Franciaországot. Jutalmul Sztálin engedélyt kapott a Balti-államok és Finnország lerohanására. Az utóbbiba kissé beletört Sztálin foga. Sztálin és Hitler szövetsége váltotta ki a világtragédiát és okozta megszámlálhatatlan millió ember halálát. Ha ez Sztálinon múlik, úgy ez a szövetség sohasem ért volna véget... Mindezt érdemes emlékezetben tartania azoknak akik nosztalgikusan gondolnak. Gáláns orosz szövetségeseinkre! A Szovjetuniónak nem volt más választása, mint élet-halál harc az ördög ellen, akit ő teremtett maga képére. Afganisztán, a koreai gép lelövetése, Sakharovék sorsa, nem kilengés, hanem a Szovjetunió megszokott magatartása, egyenes folytatása Prága és Budapest lerohanásának, a lengyel tisztek lemészárlásának Katyn erdejében, — írja Josef Santora a New York Times szerkesztőjéhez intézett levélben. Nem tudjuk ki ez a bizonyos Santora, de megnyugtató, hogy ilyen amerikai is akad! Bár levél helyett inkább vezércikket írna a New York Timesben Reston helyett! Egy vendéget elmulasztottak meghívni Normandia egykori csataterein ott volt mindenki, Mitterrand elnök a házigazda, Reagan, az angol királynő és mindenki más, aki szerepet játszik és számít. De a New York Times felsóhajt: Jaj, valaki hiányzik! Nem! Nem a németekre gondolt a Times, Kohl kancellárra, akit francia sürgetésre kihagytak. A New York Times nem az ő távollétét fájlalta. James Reston Star-i hírmagyarázója így panaszkodott: „Istenem ha most is úgy lenne, mint akkoriban volt és az USA oldalán még mindig ott állna szövetségese az USSR, az oroszok, akikkel vállvetve harcolva döntötte meg Hitler gonosz diktatúráját. Ezt a gondolatot a világlap tovább szőtte, talált egy ügyvédet, egyelőre még ismeretlen, de reméli hogy nem sokáig, mert könyvet ír: The quiet neighbour”. címen, az Amerikában bíróság elé állított náci háborús bűnösökről. Reményteljes szerző és előzetes propagandaként cikket írt a Times-ben a következő hangzatos címmel: Csernyenkó megérdemelte volna, hogy meghívják Normandiába A cikkíró — egy bizonyos Allen A. Ryan jr. _ugyebár valóban ismeretlen személy, — két hasábot kapott, hogy a New York Times-ben kiteregethesse felháborodását. Csernyenkót kihagyták a nagy spektákulumból, pedig ott lett volna a helye! Igaz, hogy az orosz csapatok nem szálltak partra Normandiában, de 20 millió halottat áldoztak 2 ezer kilométeres frontjukon, hogy ezt mások megtehessék. A nagy patrióta honvédő háború azóta is legenda a Szovjetunióban, — ő Mr. Ryan, — ezt jól tudja, 1980-ban, amikor Moszkvában járt, mindenki erről beszélt és ott sok-sok tanúra talált, aki saját munkáját, — könyve írását, — nagyban segítette az elmúlt négy esztendőben. Sok szovjet tanú hajlandó amerikai nácik ellen tanúskodni, — noha az Egyesült Államok úgyszólván minden kapcsolatát megszakította az oroszokkal. Csernyenkót meg kellett volna hívni, hogy együtt áldozhasson a többiekkel az összes hősi halott emlékének. És ha most nem hívták meg, akkor legalább 11 hónap múlva, 1985. május 3-án, az Elba folyó partjára kellene meginvitálni egy újabb ünnepség megrendezésére, hogy emlékezzenek a két frontharcos. És a titok amiről a legtöbb amerikai még nem tud A Normandiában való partraszállás, valóban legrövidebb, de a legvéresebb út volt, amely Hitler bunkerjához vezetett. Amint a történelem mutatta, katonailag kivihető volt, de rettenetes áron. Az egyik úr a politikai józanság teljes felrúgása volt. Az Olaszországban folyó Nyugati Offenzívától kellett erőket elvonnia, hogy Eisenhower partra tudjon szállni Normandiában. Ez okozta az olaszországi megtorpanást és Kelet-Európa elvesztését. Amennyiben Roosevelt hallgat Churchillre (és a Kállay kormány nyugati küldötteire!) úgy a Szovjetunió sohasem tud benyomulni Közép-Európába. Románia és Magyarország kiugrási kísérlete sokkal jobban sikerült volna! A háború talán egy esztendővel megrövidül, és milliók kerülik el a halált, a deportálást, a száműzetést. Lengyelországtól le hozzánk és egészen Bulgáriáig, Jugoszláviáig ma mindenki szabad lenne. Jugoszláviában Tito helyett Mihajlovics győzött volna, Németországot nem osztották volna ketté, Conrad Adenauer nem Bonnban, hanem Berlinben lett volna kancellár, nem lett volna Fidel Castro, talán koreai háború sem, és minden bizonnyal vietnami háború. A közel-keleti konfliktusok, ha ugyan sor kerül rájuk, kisebbek és kevésbé veszélyesebbek lettek volna. És most Amerikát nem hátsó küszöbénél, El Salvadornál és Nicaraguánál ijesztgetné a kommunizmus réme, mert talán nem is létezne már a Szovjetunió. Az El Salvador-i választásokat kisérő nyugati sajtókommentárok nagy része rendkívül tanulságos volt. Iskolapéldái voltak annak, hogyan kell pszichológiai háborút folytatni. Érdemes lenne szövegüket eltenni, mert világosan utalnak arra, mi fog történni néhány hónap, de legkésőbb egy év múlva. A keleti blokk sajtója egyértelmű és egyhangú volt — nem is lehetett más. A választás csalás volt, a keresztény demokrata Duarte Napoleon egyszerűen Washington hóhéra, Reagan ezután El Salvadorból foga folytatni agresszív politikáját a középamerikai „demokratikus erők” ellen. Nyugaton voltak olyan sajtótermékek, amelyek elismerték, hogy a középúton haladó Duarte feltétlen győzelmet aratott és ennek folytán őrá hárul a feladat, hogy az ország politikáját vezesse. Sok sajtókommentátor viszont azzal foglalkozott, hogy jótanácsokkal lássa el őt, miközben az ottani helyzet bámulatos nem ismeréséről tett tanúságot. Azt parancsolták a győztes keresztény demokratának, hogy azonnal béküljön ki a gerillákkal, tiporja el a jobboldali pártokat és a hadsereget vegye a legszigorúbb ellenőrzés alá. Azt is ajánlották neki, hogy ne hallgasson sokat Washingtonra, hanem inkább a Contadora országok tanácsát kövesse. Az elsarvadori valóság ezzel szemben az, hogy bár egyes kisebb gerillaegységek hajlandók a megegyezésről tárgyalni, a kívülről irányított nagy többség beszélni sem akar róla őszintén. Csak a behódolás különböző formáiról hajlandó tárgyalni. A legtöbben nem látják, vagy nem veszik tudomásul, hogy harcosaik mintegy fele nem is salvadori állampolgár. Káderük gyakran az ún. karibi légió tagjaiból áll, amely közel 40 év óta a középamerikai térség dentabilizálásának mozgató ereje. Kevesek előtt ismeretes, hogy közvetlenül a második világháború kitörése előtt a tehetséges Konstantin Umanski volt mexikói szovjet nagykövet, a spanyol polgárháború kommunista tisztjeinek összműködésével nemzetközi légiót szervezett a karibi térségben. Élére Rayo Alberto tábornok került. A légió céljául Közép-Amerika és az ottani szigetvilág forradalmi mozgalmainak irányítását jelölték ki. Vagyis Moszkva már az amerikai—szovjet szö Reagan terjeszti a kapitalizmust... méghozzá sikeresen Diszkréten bár, de a Reagan kormány kapitalizmust prédikál a Harmadik Világ államainak. (Ezeknek az álla felkötött a szocializmussal folytatott hosszú és katasztrófális eredménnyel végződő kacérkodástól!) Reagan tanai többhelyütt meghallgatásra találtak és ezért tanácsadók csoportját küldték ki Latin-Amerikába és Afrikába. A megsegítettek nem sietnek közhírré tenni, hogy áttértek a kapitalizmus útjára. Ezért az US Nemzetközi Fejlődési Hivatal nem teszi közhírré, hogy ki az aki elfogadta a tanácsot és ki az aki tanácsadókat kért és kapott. A Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak, a Chicagó és Környéke Szerkesztősége Duarte Napoleon nehéz feladata _________ Habsburg Ottó vetség idején előkészítette a talajt a két szuperhatalom közötti jövőbeli konfliktusra. Umanski terveiben az akkori guatemalai kormány játszott döntő szerepet. Engedélyt adott egy katonai tábornak Pozo Blanco-ban való felállítására, amely a terrorizmus és polgárháború kiképzőtábora lett. Ebből került ki Fidelis, Raul Castro, Cse Guevara és sokan mások. Itt készítették elő a kubai Batista-uralom elleni gerillaharcot a Sierra Madréban. Mindezt ismernünk kell ahhoz, hogy világosan lássuk a karibi és közép-amerikai térségben működő erőket. A szociális feszültség természetesen ugyancsak nagy szerepet játszik ezen vidékeken. A kommunizmus sehol sem győzedelmeskedett a saját erejéből, de megvan az adottsága arra, hogy valamely égető helyzetet a maga céljaira kihasználjon, a hatalmát kezébe ragadja és szolgálatába állítsa. Ez különösen áll a közép-amerikai országokra, ahol az oligarchák és indiók problémája kísért. Csak nem úgy kell őket felszabadítani, mint ahogy az Nicaraguában történt. De hogy visszatérjünk fuarte Napoleon kér- lésére, feladata kettős: t polgárháború befeje- tése és szociális refor- i nok bevezetése. Sajnos lágyon is kétséges, vajon a kommunista geril lákkal ez egyáltalán le letséges-e. A marxistáktat ugyanis nem érdekli az igazi agrárreform. Számukra fontosabb a feszültség fenntartása. Nekik a legnagyobb veszélyt a megelégedett parasztság jelenti. Ez az alapja a kommunista országok mezőgazdasági rendszerének. Nem különböznek ezen a téren a volt nagybirtokosoktól, bár tisztviselőik uralma rendesen sokkal keményebb, mint a régi földesuraké. A parasztok akkor megelégedettek, ha saját földjük van és nem akkor, ha az egyik gazdát a másikkal cserélik fel. Duarte, amidőn Előzőleg kormányzó volt bebizonyította, hogy a földbirtokreform valódi szívügye. Célja mindig az volt — és az ma is, — hogy egészséges parasztbirtokokat és családi üzemeket hozzon létre. Itt kerül összeütközésbe a Moszkva irányította gerillákkal. Ezért bizonyosra vehetjük, hogy súlyos időknek néz elébe. A belső eszültség munkáját majdnem lehetetlenné eszi, míg a hírközlő eszközök időt sem hagynak neki reformprogramma végrehajtására. Már három hónap múlva bírálni fogják, hogy nem tesz semmit. Pedig a reformokhoz idő kell. Hat hónap múlva meg majd azt vetik szemére, hogy nem is akar földreformot és hogy nem hajlandó tárgyalni a gerillákkal. Ugyanakkor ezek mindent el fognak követni, hogy munkáját akadályozzák. Később halálosztagokkal és amerikai katonai körökkel fogják kapcsolatba hozni. Ettől aztán márcsak egy lépés az, hogy fasisztának bélyegezzék. Duarte választási győzelmével nehéz útra lépett. Hogy azt sikeresen tudja-e bejárni, nem lehet előrelátni. Az bizonyos, hogy az ellene irányuló izgatás nemcsak a keleti blokk részéről, de azok részéről is meg fog indulni, akik tudatosan, vagy talán akaratlanul beleesnek a szovjet elleninformációs szolgálatának kelepcéjébe. Sajnos sokan vannak Nyugaton, akik azt hiszik, hogy haladó szelleműek, ha a szabad világ nyilvánvaló érdekei ellen a Kelet malmára hajtják a vizet. 3. oldal A Perzsa Öböl: A háború még tovább terjedhet A konfliktustól fenyegetett olajgazdag arab államok ahelyett, hogy egységesen törekednének védelmük biztosítására, hipnotizált nyíltakként bámulják az iráni kígyót, azután körbekörbe futkosnak. „Az öböl együttműködési szervezet”, amit Szaúd- Arábia létesített és pénzel az egység előmozdítására, állandóan ülésezett az elmúlt héten, de ennek folyamán semmi fajta egységet nem sikerült létrehoznia. Irán a múlt héten rakétáival kiütött egy török szupertank olajszállító hajót, amely iráni olajat szállított Nyugat felé. Hogy megelőzze a küszöbön álló hatalmas szárazföldi iráni támadást határa ellen, Irak a Perzsa birodalmat Achilles sarkán sebezi most, amikor olajának útját vágja el szüntelen támadásaival. Iránnak csupán 30 üzemképes repülőgépe maradt, így visszaütése esetleg az olajgazdag, de katonailag gyenge konzervatív arab országok ellen irányulhat. Ezek pénzelik Irakot és egy ilyen pénzeszsák kiütése esetleg pszichológiailag nagyobb hatással járhat még, mint ha az a bizonyos 30 repülőgép Irakot bombázná. Az öböl államainak szervezete a közös veszély miatt ült egybe, de honvédelmük egyesítése továbbra is elmaradt. Jórészt azért, mert ha megtörtént volna is hatástalan lenne, egyedül az USA tudná megvédeni őket, ebből azonban egyelőre nem kérnek, tartva tőle, hogy a kérelem kiválthatja Irán közvetlen támadását. Az érintett országok közül egyedül Oman kötelezte el magát korábban, hogy válság esetén Anglia és Amerika rendelkezésére bocsátja katonai támaszpontjait. Bahrain felajánlotta szolgálatait, de nem támaszpontjait. Az arab emirátus szövetsége, amely tulajdonképpen hét parányi sivatagi ország föderációja, a védelem kérdésében hét részre oszlik és képtelen határozni. Quatar hallgat és álláspontja mindeddig ismeretlen. Kuwait a legeszponáltabb valamennyiük közül, mert legközelebb van Iránhoz és Szaúd- Arábiához. Korábban már terrorista támadás színhelye volt. Kuwait mindenkitől fél, még Szaúd- Arábiát is beleértve. Iraknak eddig 6 milliárd dollárt adott, a háború folytatására, hogy ezzel megvásárolja Irak jóindulatát. Ugyanakkor Kuwait a válság elmérgesedésével Amerikát vádolja: „Washington szította a Perzsa Öböl válságát, hogy segítséget kérjünk tőle!” (Kuwait Stinger rakétákat kért Washingtontól megvételre, Washington azonban elutasító választ adott!) Kuwait természetesen maga sem hiszi el Amerika-ellenes vádját, ezzel kívánja leszerelni belső ellenségét, a 80 ezer iráni olajmunkást. Irán—Irak terjedő ellenségeskedésében csupán egyetlen halványan bíztató jelet lehet felfedezni ez idő szerint. Mind Moszkva, mind Washington Irakot támogatják. És Moszkva ugyanúgy aggódik Irán esetleges szárazföldön aratott hatalmas győzelme felett, mint Washington. Éppen csak okaik különböznek egymástól. Washington az olaj szabad folyásának leállásától és a konzervatív arab államok megdöntésétől tart, Moszkva pedig attól, hogy az Ajatollah forradalma átterjedhet saját muzulmán lakosságára. Szovjet kémek kitessékelése A Szovjetunió kiutasította a moszkvai brit nagykövetség első titkárát, John Burnett-et, aki az előző héten Londonban tanúskodott egy bonyolult szovjet kémdrámában. Burnett ott a bíróság előtt felfedte, hogy ő Moszkvában a brit nagykövetség biztonsági főnöke. A Szovjetunió a rákövetkező héten kiutasította Burnett-et. Előzőleg azonban a legnagyobb titoktartás mellett, Londonból tessékelték ki az ottani szovjet nagykövetség „első titkárát”, Arkady Guk-ot, akit állítólag tettenértek. Ezt megelőzően az angolok két csehszlovák kémet utasítottak ki. Belgiumban pedig egy orosz „kereskedelmi attasét” küldtek haza, miután tettenérték amint NATO hadititkokat próbált vásárolni. A londoni kémdráma tárgyalásán, ahol John Burnett tanúskodott , egy brit bankár haláláról volt szó, aki tavaly kiugrott moszkvai lakásának emeleti ablakából. Előzőleg azonban védelmet kért a brit nagykövetségtől, azt állítva, hogy üldözik őt, „mert Londonban egy beépített szovjet kém árulást követett el, és brit titkokat leplezett le.” A bankár halálát akkoriban, a brit hatóságok öngyilkosságnak minősítették. De nem a londoni bíróság, amely most beigazolva látta az áldozat gyanúját, a bankár életének nem öngyilkosság vetette végét, valószínűleg kitaszították az ablakból.