Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-07-14 / 28. szám

Két háború között (Első közlemény) Fáy István „Talált Kincs” című írásomban elmondtam, hogyan jutottam birto­kába a Nemzeti Újság 1928—29 évi teljes évfo­lyamának. Ismertet­tem, hogy amit találtam az ma már történelem és bejelentettem Olva­sóinknak, hogy ezekből a rendkívüli értékű cik­kekből sorozatban fogok közölni olyanokat, me­lyek az egész magyar­ság számára ma is az új­donság erejével hatnak, annak ellenére, vagy ta­lán éppen azért, mert öt­venöt évvel ezelőtt jelen­tek meg hazánk egyik (A Nemzeti Újság tu­dósítójától.) Eddig is­meretlen döntő bizonyí­tékokat szolgáltat Hod­zsa Milán csehszlovák miniszter Károlyi Mi­hálynak és rendszeré­nek soha meg nem bo­csátható bűnösségéről, arról a vétkes hanyag­ságról, amellyel a Fel­vidéket a cseh politikai szédelgés és zsákmá­nyolás áldozataként ki­szolgáltatta. Koronata­nú beszél Hodzsa Milán személyében, aki leple­zetlen őszinteséggel, sőt szemérmetlenséggel tár­ja fel saját szerepét ab­ban az ezer­ hájjal meg­kent, álnok, gonosz, lel­kiismeretlen munkában, amelyben a legfelelő­­sebb segítőtárs Károlyi Mihály és a körülötte csoportosult politikai gyülevészhad, az áldo­zat pedig az ezeréves Magyarország volt­ vezető napilapjában. Ma, az első közle­ményben egy egészen megdöbbentő írást köz­lök szóról-szóra, a lap 1929. január 1-én megje­lent számából, mely an­nál is inkább nagy ér­deklődésre tarthat szá­mot, mert a kettős já­rom alatt nyögő felvidé­ki magyarság csalással való megszerzését írja le a leghitelesebb tanú HODZSA MILÁN cikke alapján, melyet az egyik csehszlovák újságban tett közzé 1928. decem­ber 31-én. Hodzsa olyan erkölcsi bizonyítványt állított ki önmagáról, amelynek visszataszító és elrémí­­tő volta páratlan a maga nemében. A csehek azonban ezt meg fogják neki bocsátani, mert az ő érdeküket skrupulus nélkül szolgálta. De ki bocsátja, vagy bocsát­hatja meg valaha Káro­lyi képeit, akiről íme kiderül, hogy volt fegy­vere és minden eszköze a helyzet megmentésé­re, de nem tett semmit, amit tehetett volna, sőt elmulasztotta. Hodzsa leleplezései az egész világ elé kívánkoz­nak, mert azt látnia és tudnia kell végre a Tria­nonért felelős hatalmak­nak is, hogy milyen esz­közökkel darabolták fel a történelmi Magyaror­szágot, s micsoda erköl­csi fertő az. Mikor maga Hodzsa is elismeri, hogy az az antant félrevezeté­sével csikart ki intéz­kedéseket, s hogy a ma­Prága, 1928. december 31 (Magyar Távirati Iro­da.) A Szlovenszki Den­­nik folytatja Hodzsa pozsonyi beszédének is­mertetését a tíz év előtti cseh—magyar tárgyalá­sokról. Hodzsa szerint a magyar katonák közül a forradalom idején csak azok akartak leszerelni, akiknek valami vagyo­nuk volt, míg a vagyon­talanok tovább akartak háborúskodni és erő­sen készültek a Felvidék megszállott részeinek a visszavételére. A beszá­míthatatlan Linder he­lyébe Bartha került a honvédelmi miniszteri székbe, akit Hodzsa a kapzsi és kielégíthetet­len magyar imperialista prototípusának mond. A Hodzsa mellé beosztott katonai misszió nagy­szerűen dolgozott Buda­pesten. Hodzsa minden katonai szállítmányról tudott, amelyet a Felvi­dékre irányítottak. A magyarok Hodzsá­­nak ama követelésével szemben, hogy vonják vissza hadaikat a Felvi­dékről, azzal a követe­léssel álltak elő, hogy vonuljon ki a cseh kato­naság és akkor majd le­het tárgyalni. Ekkor for­dult Hodzsa Vix ezredes­hez, aki azonban kise­gyarok népszavazást rendeltek volna el, akkor beismeri, hogy a ma­gyar revindikációs tö­rekvések igazolva van­nak, s a cseh birtoklás­nak nincs sem erkölcsi, sem jogi alapja. A nagy­jelentőségű leleplezés­ről tudósításunk így hangzik:­lentette, hogy nincs parancsa a magyar kato­naságnak a visszarende­lésére és azt ajánlotta Hodzsának, hogy tényleg vonassa vissza a cseh­ csapatokat. Hodzsa sze­rint Vix teljesen tájé­kozatlan csapat­katona volt, aki csak akkor ér­tette meg a helyzetet, midőn Hodzsa a Felvi­dék és Csehország vi­szonyát úgy állította be előtte, mint Elszásznak Franciaországhoz való viszonyát. Hodzsa ezután sürgö­nyökkel fordult Foch marshallhoz és Benes külügyminiszterhez, parancsoljanak rá Vixre, hogy védje meg az an­tant haderők érdekeit, tehát a szintén szövetsé­ges csehszlovák haderőét is és a magyar kormányt bírják rá a katonaság visszarendelésére. Hodzsa elmondta, hogy ha a csehek nem teszik rá kezüket a Felvi­dékre, a magyarok vég­rehajtják a népszava­zást és a népszavazás után a magyarokat a Fel­vidékről valamilyen dip­lomáciai lépéssel aligha lehetett volna eltávolí­tani. Időt kellett nyer­nünk és ezt Hodzsa úgy érte el, hogy a prágai kormány utasítása elle­nére színlelt tárgyaláso­kat kezdett a magyarok­kal és a tárgyalásokat igyekezett különböző fiktív nehézségek által húzni-halasztani. Mind­addig tárgyalni akart a magyarokkal, míg a cse­hek meg nem szállják a Felvidéket. Végre aztán megérkezett Budapestre Foch távirati jegyzéke, amely felhívta a magyar kormányta a Felvidék kiürítésére. A jegyzék azonban ismét bajokat okozott, mert úgy szólt, hogy a magyar kormány evakuálni köteles a tót területet, márpedig köz­jogi értelemben semmi­féle tót terület nem volt, aminthogy a magyar kormány rögtön erre az álláspontra is helyezke­dett a jegyzékkel szem­ben. Tovább kellett, hát húzni az időt, amíg Pá­rizsból nem köztik a de­markációs vonalat. E vonalra nézve Vix javas­latot tett Párizsban a Hodzsával való megbe­szélése után, amelyen ők ketten egy a Duna—Lo­sonc—Csap között elterü­lő demarkációban álla­podtak meg. December 6-án aztán aláírták Bar­­thával a demarkációs megállapodást, amely­nek alapján a magyar csapatok kénytelenek voltak visszahúzódni Po­zsony északi határába és Érsekújvárig. Hodzsa büszkén álla­pította meg, hogy amit ki lehetett szorítani a magyarokból azt kiszo­rította, mert a magya­rok akkor már a Felvi­dék legnagyobb részéből eltűntek. Akkor a cse­heknek kb. 5.000 embe­rük volt a Felvidéken, míg a magyarok — így mondta Hodzsa — egy­másután küldözgették a zászlóaljakat és az ez­­redeket a Felvidékre és Budapesten százezer katona alig várta, hogy betörhessen a Felvidék­re. Hodzsa itt utalt egy cseh katonai szakmunka ama kitételére, amely a cseheknek Zsolnára való bevonulásáról úgy em­lékezik meg, hogy „si­került szerencsésen el­foglalni Zsolnát". Hod­zsa kijelenti, hogy Zsol­nát nem foglalták el, vagy ha igen, akkor ő, Hodzsa foglalta el,azál­tal, hogy a magyar kor­mányt a katonaságnak Zsolnáról való visszahí­vására rábírta. E meghátrálás nélkül — mondotta végül Hod­zsa —a Felvidék úgy jár­hatott volna, mint Nyu­­gatmagyarország. (Sop­ron.)• Sorozatunk első köz­léseként azért esett erre a cikkre a választásom, mert rövid idővel ezelőtt emlékeztünk a Trianoni békediktátum hatvan­negyedik évfordulójára és ez szorosan össze­függ, sőt kiegészíti azok­nak a csalásoknak és ha­­zudozásoknak a soroza­tát, mely által lelkiisme­retlenül, előre megfon­tolt szándékkal feldara­bolták hazánkat és meg­indult az elszakított te­rületek magyarságának szisztematikus beol­vasztási kísérlete, nap­jainkban pedig a fizikai népgyilkosság. Követ­kező folytatásban Bart­ha honvédelmi minisz­ter válaszát fogom kö­zölni Hodzsa Milán be­szédére. Hogyan szerezte meg Hodzsa Milán a Felvidéket Csehszlovákia számára Hogyan szorította ki Hodzsa fegyver nélkül a magyarokat a Felvidékről Az magyar történelem kommunista értelmezése Amidőn májusban Pá­rizsban jártam, talál­koztam egy francia vá­rosi tanácsossal, akit a budapesti kormány több kollégájával együtt meghívott néhány ma­gyar város meglátoga­tására. Elindulásuk előtt a párizsi nagykö­vetség bőven ellátta a delegáció tagjait föld­rajzi, történelmi és tu­risztikai propaganda­anyaggal. Kérésemre a városi tanácsos utólag megküldte nekem a „La Hongrie a Travers les siecles” című, 48 olda­las füzetet, amely a ma­gyar történelmet ismer­teti dióhéjban. Ha bárkinek lehet va­lami illúziója arra néz­ve, hogy a budapesti kommunista kormány hogyan hamisítja meg hazánk és népünk törté­nelmét, úgy ez az iro­mány felnyit minden há­­lyogos szemet. Érdemes vele bővebben foglalkoz­ni, mert belőle megtud­juk, hogyan szór homo­kot a külföldi látogatók szemébe és hogyan ne­­veti félre az otthoni fia­talságot. Ami hazánk ó- és kö­zépkori történelmét il­leti, csak a szokásos marxista történelmi ér­telmezéssel találko­zunk. Ezért nem cso­dálkozunk azon, hogy bár elismeri Szent Ist­ván királyunk ország­alapítását, jobban hang­súlyozza „kegyetlen­ségét”, mint erénye­it. Szinte természetes­nek vesszük azt is, hogy a további századokban a nemességet okolja az or­szág minden bajáért, be­leértve a muhi csata­­vesztést is és hogy Dózsa Györgyöt mint történel­münk egyik legnagyobb Nagy György hősét állítja be. De a vér a fejünkbe száll, amikor a XVI. századbe­­n Erdélyről írva a szé­kelyeket mint „magya­rul beszélő, de magukat külön nemzetnek tekin­tő” népcsoportot említi és dicsőíti Mihai Vitea­­zul­t (a románok Mihály vajdáját), aki „elfoglal­ta Erdély legnagyobb részét”. Kitüntetően emlékezik meg egy Ka­rácsony György nevű „román paraszt’-ról is, aki Dózsa Györgyhöz hasonlóan támadást­ in­dított a magyar nemes­ség ellen. Az igazi vérlázító tör­ténelem hamisításokat azonban a modern kor számára tartogatja ez az iromány. Az 1867-es kiegyezést a magyar nagybirtokosok és az osztrák iparmágnások közötti megegyezésnek tünteti fel, meg sem em­lítve Deák Ferenc ne­vét (nyilván mert nem volt nagybirtokos). Mint az akkori kormány bű­nét említi, hogy ezrek vándoroltak ki az Újvi­lágba, ha pedig más or­szágokban is ez volt a helyzet és az „akkori Ro­mán Királyságba”, ami a magyarirtó románok szinte elképzelhetetlen ajnározása. Tanulságos az is amit az első világháború be­fejezését követő időről ír. Feltűnő, hogy élesen bírálja Károlyi Mihályt, aki „nem szocialista, hanem modern kapita­lista gazdasági rend­szer bevezetésére tö­rekedett”, holott a „ma­gyar forradalmi töme­gek... a vörös zászló uralmát követelték”. Lám-lám, a kommunis­ták még azt sem ismerik el neki érdemül, hogy ő adta át a hatalmat Kun Bélának. Szerintük a nagy fordulat akkor kö­vetkezett be, amikor „Lenin táviratot intézett a magyar proletariátus­­hoz, felszólítva azt, ki­áltsa ki a kommunista forradalmat”. Ezt köve­tően a füzet két teljes oldalon át dicsőíti „a 133 napos, dicsőséges Tanácsköztársaságot’ ’. A két háború közötti időről a szokásos kom­munista dialektika szel­lemében ír. Horthy Mik­lóst a „fehér terror” jut­tatta uralomra és „hu­szonöt éves szélső­jobb­­oldali vezetése végül is nyílt fasizmusra veze­tett”, amelynek jellem­zője „a törvényesített terror volt”. Leplezetlen gyűlölettel kicsinyel le mindent, amit ez a re­zsim elért, szinte fájlal­va a felvidéki és erdélyi visszacsatolást, amely „elrontotta” az ország viszonyát Csehszlováki­ával és Romániával. Egyébként a Horthy kor­szakot két nagy képpel is illusztrálja: az egyik „kilakoltatott szegénye­ket”, a másik a Gömbös kormány díszmagyarba öltözött tagjait ábrázol­ja, fondorlatosan eltor­zítva az akkori társada­lom képét, amelynek igazi jellemzője — sze­rinte — „a három milió koldus” volt. A második világhábo­rúval kapcsolatos is­mertetéséből szinte ter­mészetesnek vesszük, hogy míg részletesen ír „a német hadsereg fosz­togatásairól” , szóval sem említi a szovjet ke­gyetlenkedéseket és pusztítást (merne mást írni). Rákosit bírálja azért, hogy „a régi párt­tagokban, mint Rajkban és­ társaiban is ellenség­­eket keresett”, de per­sze elhallgatja az ÁVÓ szörnyű terrorját, amely sokezer magyar hazafit hurcolt vérpadra és több tízezret vetett bör­tönbe. A legjellemzőbb azon­ban az, amit ez a propa­gandafüzet ötvenhatról mer papírra vetni. Sze­rinte október 23-án a fia­tal kommunisták tünte­tése után lázadás tört ki, amelyet egyes nyugati és emigráns történészek ,, spontánnak’ ’ neveztek. Néhány nap után „lincse­­lésekre került sor és sok kommunistát letartóz­tattak.” A városokban fasiszta pártok szervez­kedtek. Végül november 4-én a „kormány a béke­­szerződés értelmében az országban tartózko­dó szovjet csapatok se­gítségét kérte.” Ugyan­ekkor Kádár János „az általa akkor alapított Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára alakított kormányt”, amely azóta „igazsá­gos, emberi és reáls po­litikájával” felvirágoz­tatta az országot. Arról, hogy mi történt Nagy Imrével és társai­val, Tóth Ilonkával, a sok kiskorú szabadság­­harcossal akiket akkor akasztottak fel, amikor a börtönben betöltötték 18. életévüket és még sokezer más fekete As­­tára került hazafival, egyetlen szót sem olvas­hatunk ebben a műben. Még szerencse, hogy nincsen olyan újságot ol­vasó 45 éven felül nyu­gati ember, aki ne emlé­keznék 56-ra és ne ismer­né annak világraszóló jelentőségét. Biztosak lehetünk benne, hogy a történelmi tények ilye­tén goromba elferdí­tése nekik is feltűnik és kellő értéktelenségére szállítják le a kommu­nista történelemismer­tetésnek ezt a megnyi­latkozását. Vörös Napóleon a kapuk előtt? Zathureczky Gyula A kissé különös címet úgy vélem előbb meg kell magyarázni, mert két egymástól igen messze eső fogalmat tartalmaz... átvitt érte­lemben. Nem arról a Bo­naparte Napóleonról van szó, aki a Grand Ar­mée élén karddal akar­ta egyesíteni Európát francia hegemónia alatt, hanem arról, aki a for­radalom hullámain lo­vagolva sajátkezűen tet­te fejére a császári ko­ronát, hogy rendet te­remtsen a Nagy Francia Forradalmat követő zűrzavarban. Tehát mai szóval élve, katonai dik­tatúrát vezetett be. És elsődlegesen nem is a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezéré­ről, Hannibálról van szó, hanem Róma, az ak­kori „Urbs” polgárairól, akik, amikor a Cannae­­ban kivívott győzelme után Hannibál seregével Rómához közeledett, ré­mülten kiáltották: „Hannibal ante portás!” Hannibálra cikkünk vé­gén még visszatérünk. A két fogalom emlege­tését a mai világhelyzet teszi időszerűvé. A forradalmak, bármi ellen irányuljanak is, el­sősorban rombolnak. Igyekeznek megsemmi­síteni a fennálló rendet, de helyébe megfontolat­lan önkényuralmon kí­vül nem tudnak mit ten­ni, legfeljebb hamis és megvalósíthatatlan jel­szavakat harsogni. Így áll elő a zűrzavar, ami előbb-utóbb a forrada­lom bukásához vezet. Vagy ellenforradalom révén, vagy, mert az új rend önmagában omlik össze. E törvényszerű­ség alól a Nagy Októbe­ri Forradalom sem kivé­tel. A különbség csupán időben. Lenin, az orosz forradalom atyja, meg­hirdette a permanens forradalom doktrínáját és a proletár diktatúra alá rendelte a Szovjet­uniót. A diktatúrához a proletariátusnak édes­kevés köze lett, a telj­hatalom a Párt és ezen belül az első titkár kezé­be került... szöges el­lentétben a sokat emle­getett Marx tanaival. Sztáln alatt megszüle­tett a világtörténelem egyik legrettentőbb egy­személyes rémuralma. Utódai őt már nem tud­ták utánozni, de meg­maradt az ideológia, megmaradtak a doktrí­nák és dogmák. Az új vörös cárok egyre öre­gebbek lettek, kormá­­nyukkal, a Politbüró­­val együtt. Az utolsó „nagy öreg”-ek egyike Csernyenkó, aki hír­­szerint szintén súlyos beteg. Az elmúlt évti­zedek során immár há­rom nemzedék váltotta egymást az „istenadta nép”-ben, de nem a ve­zetésben. Minden idejét múlta, megromlott, el­rozsdásodott, csődöt mondott. Az ideológiától kezdve a mezőgazdasá­gig. Ami úgy-ahogy megmaradt, sőt meg­erősödött, az pusztán a hadsereg. Érthető tehát, hogy a szabad világ vele számol. Azzal, hogy a hadsereg veszi át a ha­talmat. A jelek is erre mutatnak, mert a Pont­­büróban ezúttal nevez­tek ki első ízben teljes, azaz szavazati joggal rendelkező generáliso­kat. Ha Csernyenko le­lép, valószínűen ők ve­szik át az uralmat, túl­súlyra jutva a Párttal és a KGB-vel szemben. Ezért beszélnek Nyuga­ton a Szovjetunióban várható „napóleoni kor­szakról”, azaz katonai diktatúráról. A római polgárok rémült kiáltá­sát pedig azért ismétel­ik, mert a Vörös Hadse­reg tényleg Európa ka­pui előtt áll. Ha a nyugati kiértéke­lés helyesnek bizonyul­na és a Szovjetunióban a katonák vennék át a hatalmat, úgy a problé­mák hosszú sora merül­ne fel. Egyelőre ugyanis arról lenne szó, hogy a hatalmat a generálisok gyakorolnák. Miután benne nevelkedtek fel és mindent neki köszön­hetnek, nehezen képzel­hető el, hogy le akarnák rombolni a fennálló ren­det, akár a katonai dik­tatúra kegyetlen eszkö­zeivel, akár valamely átfogó reformpolitiká­val. Az első ami várha­tó úgy véljük az, hogy mint minden eddigi eset­ben a kollektív vezetés tagjai, azaz ezúttal a ge­nerálisok összeveszné­nek, hogy ki vegye át kö­zülük a teljhatalmat. A szovjet politikusokat többé-kevésbé ismer­jük, de nem ismerjük és nem is ismerhetjük a ge­nerálisokat. Képessé­geik csak háborúk során derülnek ki, és akkor is csupán katonai téren. Kiváló hadvezérek még távolról sem kiváló poli­­tikusok, bár kétségkí­vül azok is lehetnek, de ez csak utólag derül ki róluk. Bonaparte Napo­leon nemcsak nagy had­vezér, hanem nagy ál­la­mférfiú is volt. Emlé­kezzünk csak a Code Na­póleontól kezdve, majd minden téren végrehaj­tott reformjaira. Tapasztalatokra hi­vatkozva azonban felté­telezhetjük, hogy a szov­jet generánsok kitűnően képzett, elsőrendű ka­tonák. Ha pedig azok, akkor mindenekelőtt az várható tőlük, hogy tisz­tában vannak nemcsak a potenciális ellenfél, hanem saját erőviszo­nyaikkal is. Tárgyila­gosnak és higgadtnak vélhető nyugati kato­nai szakértők szerint a Vörös Hadsereg távolról sem olyan „verhetet­len” mint amilyennek hirdetik. Részletezés­re itt nincsen hely és felesleges is volna. De gondoljunk arra, hogy a mai szovjet generánsok, — ha mint fiatal tisztek is, — de megélték a má­sodik világháborút. És itt nem is Hitler kudar­cot vallott „villámtá­madásáról” van szó, ha­nem arról, hogy ezeknek a katonáknak igen jól kell emlékezniök egyko­ri szövetségesük, Ame­rika hadiipari potenciál­jára és ütőképességére, amit villámgyorsaság­gal teremtett meg, úgy­szólván a semmiből. 1940-ben Hitler még ab­szolút katonai fölényben volt a leszerelt Nyu­gattal szemben és 1942- ben még Moszkváig ro­hanhatott előre. Sztá­lin csak amerikai segít­séggel indíthatta meg „nagy honvédő háború­ját”. Aztán jött Sztá­lingrád, aztán a norman­diai partraszállás, és 1945 tavaszára az „ezer­éves birodalomból” csak por és hamu maradt. A mai szovjet generálisok­nak ezzel tisztában kell lenniök, ha mindjárt Sztálin magának vindi­­­kálta is a hitleri Német­ország felett aratott to­­táls győzelmet. És nyil­ván azzal is tisztában vannak, hogy minden atomháború a szemben­álló felek pusztulásával jár. És azzal is, hogy minden konvencionális fegyverekkel megindí­tott globális háború szükségképpen atomhá­borúba torkollik, vagy torkolhatik. Különös­képpen, ha az egyik fél konvencionális fegyve­rekkel a másik számá­ra elviselhetetlen győ­zelmeket arat. Ezért képzelhető el ne­hezen, hogy ha uralom­ra jutnának, a szovjet generánsok háborút in­dítanának. Ehhez min­dentől eltekintve a Szov­jetunió túlságosan nehéz helyzetben van minden téren. A jelek szerint a vezetés ezidőszerint Gromiko külügyminisz­ter kezébe van letéve, aki egyebet nem tehet­vén, szakadatlan „Nyet”­­jeivel tartja fenn az adott helyzetet, valószí­nűen az amerikai elnök­­választások kimenete­léig, azaz amíg más, tisztább helyzet nem áll elő, melyben azután le­het ismét tárgyalni. Egy szempontot azon­ban nem hagyhatunk fi­gyelmen kívül. Ez a Szovjetunió lélektani há­borújának kétségtelen sikere. De a végered­mény ezen a téren is meglehetősen bizony­talan. Mert ugyan kire támaszkodható Moszk­va? A kezére játszó né­met szociáldemokrata párt balszárnyára? A Zöldekre? Az európai nagy kommunista pár­tokra? A leigázott euró­pai népekre? A balolda­li délamerikai banán­köztársaságokra? Az afrikai rémuralmat gya­korló kommunista vezé­rekre? A balos szakszer­vezeti vezetőkre? Vagy saját nemzetiségeire, akik annak idején fel­szabadítókként ünnepel­ték Hitler hadait? Moszkva kengyeltar­tóinak pedig csak azt mondhatjuk, hogy ha a kommunisták egyszer nyeregbe szállnak, ak­kor megsarkantyúzzák lovaikat és elsőkként kengyeltartóikat gázol­ják le. És a még szabad vi­lág okulására térjünk vissza még egyszer Han­nibálhoz. Amikor a kar­­tagói nagy hadvezér Caenne-i győzelme után megjelent Róma kapui előtt és látta, hogy az Urbs felkészült és el­szánt a védelemre, el­vonult hadaival. A tör­ténelem ugyan nem is­métlődik, de ilyesmit ta­nácsos megtanulni belő­le. KOMPLETT FOGÁSZATI KEZELÉS AZ EGÉSZ CSALÁD RÉSZÉRE Egyénre méretezett (custom fitted) MŰFOGSOR Jutányos teljes fogsorok Részleges (Partial) fogsorok Igazítások (Reline) $ 150.­$ 225 $40.­­ Általános fogászat mérsékelt árak _____mellett • Hidak * • Foggyökér kezelés • Koronák • Tömés • Húzás • Ultrahanggal fogtisztítás. Műfogsor javítások (Meg lehet várni) Fogorvosok Fogtechnikai laboratórium a helyszínen Mérsékelt árak, minőségi munka Jefferson Park Dental Clinic 4952 No. Milwaukee (A Jefferson Park CTA végállomással szemben.­ (24 óra) 545-1882 Beszélünk magyarul

Next