Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-08-25 / 34. szám
6. oldal A Nyugati Párt települései egy esetleges izraeli koalíció legfőbb akadálya____________ Izraelben a Likud koalíció és a Munka Párt vezetői nemrégiben két és félórás megbeszélést tartottak. A megbeszélés egyetlen tárgysorozati pontja a Nyugati Párt izraeli településeinek kérdése volt. Úgy tűnik, hogy jelenleg ez a legfőbb , probléma, amely akadályozza egy esetleges izraeli egységkormány megalakítását, vagyis a Likud tömb és a Munka Párt koalícióját. A Munka Párt álláspontja az, hogy a Nyugati Parton az eddigi izraeli településeket érintetlenül kell hagyni, de további településeket nem szabad létesíteni. A probléma azért döntő fontosságú Izrael számára, mert a Reaganadminisztráció a további települések megszüntetését követeli és a Munka Párt vezetői úgy vélik, hogy Izraelnek teljesítenie kellene legfőbb szövetségesének, Amerikának a kívánságát. Ezzel szemben, a Likud tömb érvelése a következő: — A Reagan adminisztrációnak nincs jogában beleavatkoznia az izraeli politikába és akár egyetért Reagan a további településekkel, akár nem, Amerikának nincs más választása, mint Izrael támogatása a Közelkeleten. — Ezenkívül — mondta az újságíróknak David Levy, a Likud tömb helyettes miniszterelnöke — egyáltalában nem bizonyos benne, hogy Reagan az elkövetkező elnökválasztáson győzni fog. A demokraták máris kijelentették, hogy nincs szándékukban a Nyugati Párt településeibe beleavatkozni. Yosef Beilin, a Munka Párt szóvivőjének nyilatkozata: —A Nyugati Párt települései kétségtelenül egy esetleges nemzeti egységkormány alakításának a legfőbb akadálya. A Likud tömb és a Munka Párt közötti véleménykülönbség feltétlenül fennáll, és ezt a különbséget nem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni. Az igazság az, hogy amennyiben a Likud koalíció ragaszkodik ahhoz, hogy a Nyugati Parton továbbra is folytassuk az izraeli települések létesítését, semmi szín alatt nem lehet szó nemzeti egységkormányról. Shimon Peres (baloldali) barátságos kézfogása Yitzhak Shamirral, nem jelent megegyezést. Az izraeli Munka Párt és a Likud tömb között majdnem lehetetlennek tűnik a megegyezés, egy koalíciós kormány lehetősége ma távolabb van, mint valaha is. Moszkva ellenzi a két Németország közti,,olvadást” Honecker, Kelet-Németország miniszterelnöke, szeptemberben Nyugat-Németországba utazik és az utazás szemmel láthatóan aggasztja, sőt irritálja a Szovjetuniót. A találkozás leplezetlen célja az, hogy a két Németország közötti kapcsolatot barátságosabbá tegye. Néhány nappal ezelőtt Honecker kijelentette: —Függetlenül attól, hogy kommunisták vagyunk-e, vagy pedig az úgynevezett nyugati demokrácia híve — mindnyájan németek vagyunk. A kijelentés meglehetős visszhangot váltott ki a szovjet sajtóban és a Tass iroda, valamint a Pravda, a szovjet Kommunista Párt hivatalos napilapja és az Izvestija, a szovjet kormány hivatalos napilapja, kedvezőtlen kommentárokat fűzött a kijelentéshez. Az elmúlt évben kezdődött meg a két Németország közötti olvadás”. Azóta a két Németország közötti külkereskedelmi kapcsolatok a korábbinak körülbelül a tízszeresére növekedtek és Honecker — először a Második Világháború óta — engedélyt adott arra, hogy 27.000 keletnémet polgár Nyugat-Németországba költözzék. Cserébe, a nyugatnémetek 400 millió dolláros feltétel nélküli kölcsönt folyósítottak Kelet-Németországnak és később még külön 330 millió dollár értékű különleges, a két ország közötti utazási kölcsönnel toldották ezt meg. A Reuters angol hírszolgálati ügynökség kommentátora szerint a két Németország közeledése különlegesen azért aggasztja a Kremlt, mert úgy érzi, hogy elveszítheti keleteurópai csatlósai közül azt, amelyik eddig technikai és tudományos szempontból a legértékesebbnek bizonyult. A Pravda azzal vádolja Helmut Kohl nyugatnémet kancellárt, hogy ilyen külkereskedelmi szerződésekkel igyekszik olyan keletnémet területeket visszahódítani, amelyek az eredeti Moszkvai Egyezmény értelmében Kelet-Németországhoz tartoznak. Ezzel kapcsolatban két nyilatkozat látszik figyelemre méltónak. Az egyik nyilatkozatot Helmut Kohl, nyugatnémet kancellár tette a Reuter iroda munkatársa előtt: — A szovjet-nyugatnémet egyezményt a legteljesebb mértékben tiszteletben tartjuk és nincs szándékunkban azt megszegni. Ennek ellenére, a két Németország közti egyesítés történelmi feladat marad... sohasem fogjuk azonban ezt erőszakkal (fegyverekkel) megvalósítani. Richard von Weizsa,cker, Nyugat-Németország elnöke, így nyilatkozott az Associated Press nevű amerikai hírügynökség munkatársa előtt: — Célunk az, hogy külkereskedelmi szerződéseinkkel nagyobb szabadságot biztosítsunk a keletnémet polgároknak. Az alapvető kérdés nem az, hogy miképpen egyesítsünk egy olyan nemzetet, amely egységesen a tizenkilencedik században létesült. A cél az, hogy a keletnémetek számára a maximális szabadságot biztosítsuk a jelenlegi nemzetközi helyzetben. Ha, Moszkva azt hiszi, hogy más a célunk, — téved!!! Hussein és Arafat konföderációs terve i Yasser Arafat, a PLO politikai vezetője kijelentette Tunisban a Reuter, angol hírszolgálati iroda munkatársa előtt, hogy a PLO és Jordán „alapvetően” egyetértett abban, hogy olyan konföderációt létesítsenek, amely biztosítaná a jövőben egy önálló palesztin állam létesítését, jordániai területen. Az angol újságíró egyik kérdésére válaszolva, Arafat azt válaszolta, hogy egyelőre még nem történt döntés afelől, hogy az új palesztin államnak egy, vagy két vezetője lesze? (A kérdés nem lényegtelen, tekintettel arra, hogy az új palesztin állam jordániai területen alakulna meg.) Arafat szerint Hussein király, Jordánia uralkodója hajlandó arra, hogy egy ilyen önálló palesztin államot támogasson. Ammanból, Jordánia fővárosából mindeddig nem érkezett hivatalos kommentár az Arafat nyilatkozatra. Tény azonban az, hogy Arafatnak mindenek előtt szüksége lesz a PLO úgynevezett „baloldalának” a támogatására is. A helyzet az, hogy a PLO-nak ez a szárnya, (amely jelentős mértékben ellenőrzi a ma már kisebbségbe került Arafat akcióit), az elmúlt évben megtiltotta Arafatnak, hogy erről a kérdésről tovább tárgyaljon Husseinnel. Mindaddig, amíg a PSO teljes vezetősége dönt a kérdésben, az Arafat-Hussein közötti egyezménynek (ha valóban van ilyen egyezmény) semmi gyakorlati jelentősége nincs. Líbia és Marokkó különleges szövetsége Az Associated Press nevű amerikai hírügynökség jelentette Rabatból, Marokkó fővárosából. A konzervatív Marokkó és a radikális Líbia olyan különleges területi egyezményt kötött, amelynek célja az, hogy ellensúlyozza Algéria, Tunisia és Mauritánia területi egyezményét. Marokkó és Líbia azt reméli, hogy ez a területi egyezmény végső fokon egy egyesült északafrikai Maghrebhez fog vezetni. (Maghreb az arab kifejezés, amely Északnyugat Afrika területét jelenti.) Az egyezményt Hassan, marokkói uralkodó és Moammar Khadafy, líbiai diktátor írta alá és a különös szövetség a konzervatív Marokkó és a radikális Líbia között váratlanul érte a Nyugatot. . Jelenleg nem egészen világos, hogy ez a területi egyezmény gyakorlatilag mit jelent. Khadafy már hosszabb ideje harcol az úgynevezett arab egységért, és több ízben bejelentette, hogy Líbia más arab országokkal egyesült ebből a célból — minden esetben kiderült, hogy ez nem történt meg. Az egyezményről kiadott közös, hivatalos kommüniké közli, hogy az egyezményhez mindkét ország polgárainak hozzá kell járulnia. Marokkóban ez országos referendumot jelent, Líbiában aligha jelent valamit, tekintettel, hogy a líbiai polgároknak nagyon kevés beleszólásuk van abba, hogy Khadafy milyen egyezményt köt és általában mit tesz. Érdemes most visszaemlékezni arra, hogy a „Pan Arab Union” gondolata először Gamal Nasser terve volt. 1958- ban Szíria és Egyiptom megalapított egy úgynevezett Egyesült Arab Köztársaságot, amely — Nasser irányítása alatt — a Pan Arab Union kezdete lett volna. Az Egyesült Arab Köztársaság azonban, megalapítása után háromévvel, széthullott. A jelen pillanatban senki sem tudja, hogy a különös szövetségnek Marokkó és Líbia között van-e valami gyakorlati jelentősége. ikaiDDSKgM m© c siník A nukleáris „befagyasztásáll a küzdelem középpontjában A választási küzdelem középpontjába hirtelen az úgynevezett nukleáris „befagyasztás” került és ez annál is érdekesebb, mert a liberálisok vetették fel. Pierre Trudeau volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az amerikai fegyvernélküli cruise rakétákat Kanadában kipróbálják, következésképpen ez lett a Liberális Párt hivatalos álláspontja a sok ellentmondást kiváltott kérdésben. A választási kampány során azonban, érdekes módon, a következő liberálisok követelték a nukleáris „befagyasztást”, vagyis azt, hogy Kanada vonja vissza az engedélyt az amerikai rakéták kipróbálására vonatkozóan. Iona Campagnolo, a Liberális Párt elnöke, Lloyd Axworthy, közlekedésügyi miniszter, Turner miniszterelnök egyik bizalmasa, Jim Coutts, aki valamikor Trudeau titkári hivatalának vezetője, és jelenleg a torontói Spadina körzetben pályázik képviselői pozícióra, és David Collenette, a multikulturális ügyek minisztere. Ugyanekkor a Gallup Közvéleménykutató Intézet felmérése szerint állítólag a kanadaiak 85 százaléka helyesli a nukleáris „befagyasztást”. A kérdés váratlanul érte Brian Mulroneyt, a Progresszív Konzervatív Párt vezetőjét, aki ködös nyilatkozatokat tett ebben a kérdésben. (A konzervatívok, korábban, támogatták a cruise rakéták kanadai kipróbálását és ez volt a kevés kérdés egyike, amelyben a konzervatívok és Mr. Trudeau egyetértett.) Az NDP kezdettől fogva ellenzi a rakéták kanadai kipróbálását. Turner a ,,fagyasztás” ellen John Turner miniszterelnök Ottawában leszögezte, hogy változatlanul pártja hivatalos programjához ragaszkodik és ellenzi a nukleáris „befagyasztást”. — A kockázat túlságosan nagy — mondta Turner — Kanadának gyakorlatilag bizonyítania kell azt, hogy saját védelméhez hajlandó tevékenyen hozzájárulni. Hansúlyoznom kell: nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a nukleáris versenyben nem két, hanem öt nagyhatalom van érdekelve, Amerika, a Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság, Anglia és Franciaország. Végső célunkul azt tűzhetjük ki, hogy ezt az öt nukleáris nagyhatalmat igyekezzünk arra rábírni, hogy leüljenek a tárgyalóasztalhoz. A választási kampány egyik legérdekesebb fejleménye az, hogy Rene Levesque, Quebec miniszterelnöke, nyíltan Brian Mulroney mellett foglalt állást. A Parti Quebecois majdnem hivatalosan endoizálta Mulroneyt és Levesque kijelentette: " Mr. Mulroney teljesen nyílt, ami a federális kormány és a provinciák közötti kapcsolatot illeti. Mr. Turner azonban változatlanul, Trudeau példáját követve, nem hajlandó alkotmányos kérdéseket megbeszélni velünk. Elérkezett az ideje annak, hogy : A választási kampány nem nélkülözi a humort sem. Egyik választási beszédében John Turner a húsz esztendő óta tartó liberális federális politikát Quebecben felszámolják. Monsieuer Levesque nyilatkozata annál is fontosabb, mert Quebec 76 képviselői mandátumával mindig is kulcskérdése volt mindenféle federális választásnak: az emelvényen együtt állt Iona Campagnoloval, a Liberális Párt elnökével. Beszéde megkezdése előtt, Mr. Turner megpaskolta a csinos Iona fenekét és Iona azonnal visszapaskolt. A visszhang azonnal bekövetkezett: a nőszervezetek felháborodtak azon, hogy a miniszterelnök megpaskolta Ionát és ezzel „megalázta”. A férfiak felháborodtak azon, hogy Iona visszapaskolt. A paskolási epizód, váratlanul, olyan országos visszhangot váltott ki, hogy Turner nyilvánosan bocsánatot kért a paskolásért és Iowa nyilvánosan bocsánatot kért a visszapaskolásért. S ha valaki a fenékpaskolási epizód közben elfeledkezne a lényegről, hadd emlékeztessünk arra: arról van szó, hogy Kanada miniszterelnökét, függetlenül mindettől, most fogjuk megválasztani az elkövetkező négy vagy öt esztendőre. Ne paskoljuk egymás fenekét a politikában! FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Richard M. Nixon, az Egyesült Államok 37-ik elnöke, és az egyetlen amerikai elnök, aki lemondott pozíciójáról, 71 éves. Mr. Nixon nemrégiben kijelentette az újságírók előtt: Valamilyen módon, ismét be akarok kapcsolódni az amerikai politikai életbe. Broadbent kamatcsökkentési javaslata ___________ Ed Broadbent, az NDP vezetője, Gimliben (Man.) tartott beszédében a következő javaslatot vetette fel a kamatok csökkentésére vonatkozóan. A bankkamatokat az inflációhoz mérten kellene szabályozni. Gyakorlatilag ez azt jelentené, hogy a bank-kamatokat mindenkor az inflációs áremelkedés felett két százalékkal rögzítenék. Jelenleg az inflációs áremelkedés arányszáma évi 4,1 százalék, tehát a bank-kamatokat 6,1 százalékban kellene rögzíteni ahelyett, hogy a jelenlegi — Mr. Broadbent szerint indokolatlan — 13,5 százalékon tartsák. — A nagybankok túlméretezett kamatszázaléka káros a farmerek és kis-üzletemberek számára és minden fél százalékkal emelt kamatláb 40.000 személlyel emeli a munkanélküliek számát — mondta Ed Broadbent. Nem sokkal ezután Turner, miniszterelnök kijelentette, hogy Broadbent kamatláb csökkentési terve megvalósíthatatlan, de nem fűzött részletes magyarázatot kijelentéséhez. Mr. Mulroney a tervet figyelemreméltónak nevezte. Anglia válsága a fiatalok munkanélkülisége Az angol munkaügyi minisztérium legújabb jelentése arról számol be, hogy a fiatalok munkanélkülisége vált Anglia legjelentősebb problémájává. Angliában jelenleg a munkanélküliek száma 3,1 millió és a munkanélküliek kétharmada 25 esztendősnél fiatalabb. A munkanélküliségi arányszám azért jelentős, mert Anglia lakosainak száma mindössze 56 millió. Az ország déli területei egyre gazdagabbak, ugyanekkor az ipari központ, az észak, egyre szegényebb, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy Anglia igazi problémája az ipari produktivitás. A BBC televízió állomáson Peter Pagnamenta, Anglia egyik legismertebb televíziós producere új sorozatot kezdett, amelynek címe ez: All Our Working Lives. Mr. Pagnamenta ezekkel a szavakkal vezette be az új televíziós programot: — Angliának a Második Világháború után meg kellett tanulnia, hogy nincs többé British Empire, csak egyszerűen Anglia van. Angliának most meg Washington a felelős — nem én! A választási kampány két különleges problémát jelent John Turner miniszterelnök számára: a kanadai dollár a nemzetközi pénzpiacokon változatlanul gyenge az amerikai dollárhoz viszonyítva (állandóan 75 cent körül jár, sőt egyidőben 75 cent alá is zuhant), a kamatszázalék pedig állandóan emelkedik, mivel Gerald Bouey, a Bank of Canada igazgatója, a dollár védelmében állandóan emeli a kamatszázalékot — mindeddig sikertelenül. Amikor ezeket a sorokat írjuk, a kanadai kamatláb egy hét alatt 12,76 százalékról 13,26 százalékra emelkedett , s ez a kamatszázalék a legmagasabb huszonkét hónap óta. Ennél még magasabb kamatot fizetnek az átlagemberek és a kiskell tanulnia, hogy ámbár a Falkland Szigeteket visszaszerezte, nem tud munkát adni fiataljainak. Számos keserű lecke van, amelyet Angliának meg kell tanulnia, és középvállalatok. Akárcsak Amerikában a Federal Reserve Board, Kanadában a Bank of Canada kamatlába anynyit jelent, hogy az általa megállapított kamatszázaléknál a nagybankok körülbelül fél, háromnegyed százalékkal magasabb kamatot számítanak „legértékesebb ügyfeleiknek”, — ezek pedig a nagyvállalatok és a korporációk. Az átlagember, a kis- és a középvállalat ennél magasabb kamatszázalékot fizet. Mr. Turner kijelentette egy sajtóértekezleten: — Ami a kanadai dollárral és a kanadai dollár körül és a magas kamatszázalék körül történik, Washington a felelős. Washington erőszakosan nyomja fel az amerikai dollár értékét a nemzetközi pénzpiacokon és felelős a magas kamatszázalékért. A kanadai dollár és a kamatszázalék mindig szükségképpen függvénye az amerikai nemzetgazdaságnak, mivel külkereskedelmünk 70 százaléka Amerikával történik.