Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-10-06 / 40. szám

6. oldal A feketék lázadnak, a fehérek pedig nyugtalanok Délafrikában_________________ Néhány nappal ezelőtt az új dél-afrikai alkot­mány értelmében Cape Townban, az ország fő­városában, ahová a fe­hér telepesek 332 eszten­dővel ezelőtt megérkez­tek, a­ fehér uralom hi­vatalosan és elméletben végetért. Az új parla­mentben helyet foglal­nak fehér, fekete és in­dián képviselők. Szavuk azonban az ország ügye­inek intézésében rend­kívül korlátozott lesz. Az igazság az, hogy az or­szág ügyeit a fehér kép­viselők fogják intézni Dél-Afrika lakosságá­nak 73 százalékát jelen­tik a feketék, számuk 23 millió a 2,8 millió fe­hérrel szemben, az indi­ánok száma körülbelül 850.000. Cape Townban folyta­tódnak a tüntetések az új kormány és az új al­kotmány ellen, amelyet a feketék egyszerűen csalásnak minősítenek. A probléma azonban az, hogy a legutóbbi válasz­táson a szavazásra jo­gosult feketéknek mind­össze 30 százaléka, a sza­vazásra jogosult indiá­noknak pedig mindössze húsz százaléka járult az urnákhoz. Angol politi­kai megfigyelők és új­ságírók azt állítják, hogy akkor sem változott volna semmi, ha minden szavazásra jogosult fe­kete és indián szavazott volna. Az új alkotmány értelmében Dél-Afrika 68 éves miniszterelnöke, Pieter W. Botha, hivata­losan az ország elnöke lett. Pozíciója megvál­toztathatatlan és az igazság az, hogy Mr. Botha alkotmányos úton lett Dél-Afrika elnöke. A változásról különbö­ző ellenzéki személyek különbözőképpen véle­kednek. Helen Suzman, a fehér ellenzék egyik legbefolyásosabb par­lamenti képviselője, így nyilatkozott: — Az új alkotmány az apartheid, tehát a teljes faji szegregáción alap­szik. Ez az alkotmány demokrácia-ellenes. Gatsha Buthelezi, a zulu törzs főnöke, az úgynevezett fekete mér­sékeltek vezetője, — érthetően a következő­ket mondotta: — Azok, akik az el­múlt választáson sza­vaztak, elárulták a feke­ték ügyét. A fehérek fél­revezették a feketéket. Pieter Botha, elnök: — Nem állítom, hogy a jelenlegi rendszer tö­kéletes. Nem állítom azt sem, hogy ez a vég­ső és egyetlen lehetsé­ges megoldás. Dehát, milyen más megoldást találhattunk volna, amíg a feketéknek nem lesz elég politikai és gazdasági gyakorlatuk ahhoz, hogy Dél-Afrikát­ vezessék? Lám a nége­rek által vezetett új or­szágok hová jutottak. Demokrácia nincs — el­lenben annál nagyobb a korrupció. Alan Paton, világhí­rű délafrikai regényíró (Cry, the Beloved Co­untry) véleménye: — Drámai és történel­mi jelentőségű ese­ménynek vagyunk a ta­núi és a részesei. Ge­nerációkon keresztül a délafrikai fehérek tig­risen lovagoltak. Ma már, a tigris egyre erő­sebb és a lovas egyre gyengébb. A fehér lova­sok szeretnének leszáll­­ni a tigrisről és nem le­hetetlen, hogy a tigris rövidesen leveti hátáról az elöregedett fehére­ket. Michael Valpy, angol televíziós hírmagyará­zó, kommentárjának rö­vid összefoglalása: — A fehérek nyugta­lanok Dél-Afrikában. Nyugtalanságuknak az oka az, hogy attól tarta­nak: a feketék semmi­vel sem jobbak, mint ők és ezért nem szabad politikai hatalmat adni a kezükbe. Az igazság az, hogy aggodalmuk egyáltalában nem alap-, talán. Tény az, hogy a­ fekete uralom alatt álló Zimbabwe semmivel sem biztosít nagyobb po­litikai és emberi sza­badságot és jogot polgá­rainak, mint amilyet an­nak idején a fehér ura­lom biztosított, amikor Zimbabwét még Rhode­siának hívták. Mr. Mugabe zimbab­wei kormánya, a jelen­tések szerint halomra gyilkolja a fehér ellen­zéket és a szabad saj­tót ugyanúgy elfojtja, mint ahogyan Ian Smith fehér kormánya tette. A helyzet az, hogy a leg­főbb ok, amiért a dél­afrikai fehérek sohasem fognak önként bele­egyezni abba, hogy a po­litikai hatalmat átadják a többségben lévő feke­téknek: tisztán látják azt, hogy a feketék ugyanolyanok, mint ők, sőt rosszabbak és mo­hóbbak és a változás csak annyi lesz, hogy a jelenlegi négerüldözést fel fogja váltani a nége­rek által intézményes­-. tett kegyetlenebb fehér­üldözés. Johannesburgi (Dél-Afrika) négerek tüntetése az új alkotmány ellen, amely teljesen kizárja őket az ország kormányzásából. Indiánok a délafrikai Durbanban az autóbuszra várakoznak. Az új alkotmány szerint ugyanazt az autóbuszt használhatják, mint a fehérek. ­­ A 73 éves Csernyenkó mögött a fiatalok várakoznak... Konstantin Csernyen­kó, a Szovjetunió diktá­tora, a közelmúltban töl­tötte be hetvenharmadik évét és ez alkalommal a Kremlben megrendez­ték a szokásos születés­­napi ünnepséget. Az ün­nepség és a születésnap szokatlanul szerény volt, a születésnapi ban­ketten csupán a meghí­vottak vettek részt, az utcai felvonulásokat mellőzték és a Pravda, a szovjet Kommunista Párt hivatalos napilap­ja, mindössze néhány sorban emlékezett meg az eseményről. Robert Kaiser, a „Wa­shington Post” nevű amerikai napilap moszkvai irodavezető­je, a következőket írta a születésnappal kap­csolatban: — Nem kétséges, hogy a Szovjetunióban valamiféle változásra készülnek. Az a körül­mény, hogy Csernyenko beteg és különben sem képes a vezetésre, ma már majdnem közhely­nek számít, ezzel min­denki tisztában van, íme, néhány körülmény, amelyek mindegyike fi­gyelemre érdemes: — A Szovjetunió tör­ténetében a közelmúlt­ban történt először, hogy a hadsereg vezérkari fő­nökét minden magyará­zat nélkül elmozdították pozíciójából. — A Szovjetunió tör­ténetében első ízben egy helyettes miniszterel­nököt a Vörös Téren Moszkvában ünnepi te­metési szertartásban ré­szesítettek és azután a Kreml falában, a nem­zeti hősök mellé temet­ték.­­ Első ízben történik meg a Szovjetunió törté­netében, hogy a bel- és külpolitika igazi irányí­tója a külügyminiszter, Andrej Gromikó. A szov­jet vezetők közül ő volt az, aki Reagan, ameri­kai elnökkel tárgyalt. Miért nem Csernyenko? Miért nem a Központi bizottság valamelyik másik tagja? Igaz-e, hogy a Kreml igazi ura és a Szovjetunió igazi diktátora nem Csernyen­kó, hanem Gromikó? — Aki Moszkvában él, elkerülhetetlenül ér­zi, hogy a szovjet rend­szer vezetői változásra készülnek. Csernyenkó és az „aggok generá­ciója” mögött a fiatalok várakoznak arra, hogy a hatalmat Csernyenkó halála után a kezükbe vegyék.­­ A legesélyesebbek az 53 éves Mikhail Gor­­bacsev és a 60 esztendős Grigory Romanov. Gor­bacsev Yuri Andropov közvetlen környezeté­hez tartozott. Politikai gyakorlata ennek követ­keztében figyelemre ér­demes, hátránya az, hogy szakterülete a me­zőgazdaság és nincs ipa­ri gyakorlata. 1975 óta csupán né­hány hónapig volt a Szovjetuniónak igazi, energikus és tevékeny vezetője, addig, amíg súlyos vesebaja cselek­vőképtelenné nem tette Yuri Andropovot. And­ropov valósággal leti­porta a szovjet bürok­ráciát, és gazdasági változásokat kezdett el. — Csernyenko rövide­sen meghal és utóda minden valószínűség szerint Gorbacsov, vagy Romanov lesz. A szovjet rendszer változáson fog keresztül menni, de azok, akik a rendszer halálát jövendölik, illú­zióban ringatják magu­kat.­­ A szovjet rendszer túlélte a nagybeteg And­ropovot és minden jel szerint túl fogja élni a tehetségtelen bürokra­tát, Csernyenkót és a Nyugatnak azzal kell számolnia, hogy az el­következő években egy fiatal és modernül ki­képzett szovjet gene­rációval kell tárgyal­nia. G­iscard „feltámadása” — Mitterrand alkonya? Az Agence France- Press nevű francia hír­­ügynökség jelentette Clermont-Ferrandból. Az ottani időközi par­lamenti választáson (az előző képviselő meg­halt) a szavazatok 72 százalékos többségével Valery Giscard d’Esta­­ing, volt francia elnök, győzött. A hírügynökség sze­rint különlegesen jelen­tős az a körülmény, hogy Giscard, aki három esz­tendővel ezelőtt veszí­tett a szocialista Fran­cois Mitterrand ellen, ismét „feltámadt”. Ez az első eset a francia de­mokrácia történetében, hogy egy francia elnök, politikai veresége után, visszatért az aktív poli­tikába. Monsieur Giscard úgynevezett „jobbkö­zép” politikai irányt képviselt a francia poli­tikai életben. Politikai álláspontja valamivel ,,baloldalibb” volt, mint a gualleistáké és valami­vel „jobboldalibb” volt, mint a szocialistáké. A francia hírügynök­ség kommentárja az idő­közi választással kap­csolatban a következő: — Monsieur Giscard választási győzelme nem volt meglepő, mi­vel ez a terület az úgy­nevezett Auvergne terü­let, alapvetően jobbkö­zép politikai beállított­ságú volt, kezdettől fog­va.­­ A választási siker azonban kétségtelen és elvitathatatlan jele an­nak, hogy a francia pol­gárok jelentős része elé­gedetlen Monsieur Mit­terrand eddigi politikai és gazdasági irány­vona­­­lával. Úgy tűnik, hogy Francois Mitterrand sokkal többet ígért an­nál, mint aminek a meg­valósítására képes volt. Lehetetlen megjövendöl­ni, hogy az elkövetkező választáson Monsieur Mitterrand veszíteni fog-e, de a lehetőség er­re­­ feltétlenül meg­van. Az amerikai elnökválasztási kampány teljes erővel folyik. A fenti fényképen a kampány egyik groteszk jelenetét láthatjuk: a magzatelhajtás ellenzői és a magzatelhajtás szószólói egymás mellett tüntetnek. Izrael talán kivonul Libanonból Libanon miniszterel­nöke, Rashid Karami, nemrégiben egy interjú alkalmával a követke­zőket mondta az Associ­ated Press nevű ameri­kai hírügynökség mun­katársának: — Nem lehetetlen, hogy Izrael rövidesen visszavonja katonáit Dél-Libanonból. Ri­chard Murphy, ameri­kai külügyminiszter­helyettes, a közelmúlt­ban megbeszélést foly­tatott Hafed Assad Szí­riai elnökkel és azután Jeruzsálembe repült, ahol személyesen tár­gyalt Shimon Peres, iz­raeli miniszterelnök­kel. — Assad, Szíriai el­nök, hajlandónak mutat­kozik arra, hogy egy Iz­raellel való tárgyalás után garantálja Izrael északi területeinek biz­tosítását, azért cseré­ben, hogy Izrael viszont kivonja csapatait Liba­nonból. Mr. Murphy az ameri­kai kormány hivatalos biztosítékát tolmácsolta Izrael északi határterü­leteivel kapcsolatban és eyúttal hangsúlyozta, hogy Izrael ennek fejé­ben hajlandó a Reagan­­adminisztráció kérését teljesíteni és kivonulni Libanonból — mondta Rashid Karami az ame­rikai újságírónak. Jeruzsálemből szár­mazó értesülések sze­rint az izraeli kormány hivatalosan egyelőre, nem hajlandó a libanoni kivonulásra vonatkozó hírt megerősíteni. Peres miniszterelnök szóvivő­je azonban kijelentette a nyugati újságírók előtt: Az izraeli kormány min­denképpen „megfonto­lás tárgyává” teszi a kérdést. Az Egyesült Nemze­tek Szervezetének hiva­tala hajlandó „bármi­lyen közvetítő szerepre” a libanoni problémával kapcsolatban. Brian Mulroney mi­niszterelnök úgy dön­tött, hogy az új parla­ment első ülésszaka no­vember 5-én kezdődik. Ez pontosan két hónapot jelent a legutóbbi vá­lasztás óta és ez a maxi­mális időtartam, ame­lyet a föderális törvény engedélyez a választás és az új parlament ülés­szakának megkezdése között. Mr. Mulroney előzőleg tárgyalt az időpontról John Turnerrel, a hivat­­alos ellenzék vezetőjé­vel és Ed Broadbenttel, az NDP vezetőjével, aki minden jel szerint erő­sebb ellenfele lesz a mi­niszterelnöknek, mint a parlamenti vitákban gyakorlatlan Turner, aki a választási kam­pány során a televíziós viták alkalmával rend­kívül gyenge vitázónak bizonyult. Sokan úgy vélik, hogy éppen ezért, a Liberális Párt nem­hivatalos fő­szónoka Je­an Chretien lesz. Ed Broadbent nyom­ban a hír nyilvánosság­ra hozatala után, tá­madta a miniszterelnö­köt, kijelentve az új­ságírók előtt egy sajtó­­értekezleten: " A kormánynak nem szabad várnia a problémák megoldásá­val november 5-ig. Min­denekelőtt megoldást kell keresnie a munka­nélküliségi problémára, mivel a tél küszöbén ál­lunk. A kanadaiak úgy döntöttek, hogy a politi­kai és a gazdasági élet­ben változást akarnak. A miniszterelnököt a mandátum arra kötele­zi, hogy a változást mi­előbb kezdje el. (Ez vi­szont nem jelenti azt, hogy idő előtt vágjanak bele olyan dolgokba, ahol 1-2 hónap nem szá­mít.) Herb Gray, liberális képviselő, a Treasury Board volt elnöke, így nyilatkozott: — A parlamentet ko­rábbi időtartamra kel­lett volna összehívni. A gazdasági problémák túlságosan súlyosak ah­hoz, hogy megoldásuk­kal várjunk. (Eddig ha­logatták a tervet.) Saj­nálatos körülmény, hogy Mr. Mulroney nem képes kormányát és kor­mány­programját rövi­­debb idő alatt megszer­vezni. A miniszterelnök lassúsága kiábrándító, — mondta Herb (akik­nek 16 év nem volt elég a problémák megoldá­sára. — Szerk.). O iSlark P arlament november 5-én, Ed Broadbent azonban türelmetlen L evesque a „francia nemzet” hivatalos elismerését követeli Rene Levesque, Que­bec miniszterelnöke volt az egyetlen, aki a kana­dai alkotmány úgyneve­zett „hazahozatala” után, nem volt hajlan­dó aláírni az alkot­mányt, szemben a többi kilenc provincia minisz­terelnökével, akiknek mindegyike — bizonyos változtatások után — aláírta az alkotmányt. Az elmúlt választási kampány során Brian Mulroney több ízben ki­jelentette : ha miniszter­­elnök lesz, mindenkép­pen tárgyalni fog Mon­sieur Levesque-vel ar­ról, hogy Quebec, mint provincia, hivatalosan egyetértsen és aláírja az alkotmányt. Rene Levesque két na­pig tartó konferenciát folytatott a Parti Que­­becois nemzeti tanácsá­val (amely a pártveze­­tőség hivatalos elneve­zése) és a tanácskozás után a következőket mondta az újságíróknak egy sajtóértekezleten: — Az alkotmány alá­írásáról hajlandók va­gyunk tárgyalni és elv­ben, bizonyos körülmé­nyek között, hajlandók vagyunk az alkotmányt aláírni. Mr. Mulroney­­nak azonban tudomásul kell vennie azt a tényt, hogy Quebecben egy olyan „nemzet” él, amely hagyományait és származását tekintve, nem azonos Kanada egyéb területeinek ha­gyományaival és szár­mazásával. — Alapvető követel­ményünk az, hogy mi­előtt aláírjuk, az alkot­mány hivatalosan hasz­nálja Quebeccel kapcso­latban a „francia nem­zet” kifejezést. Ne fe­ledjük el, hogy Quebec­ben körülbelül 5-6 mil­lió olyan személy él, akik francia származá­súak és franciáknak ér­zik magukat. Előzetes megbeszéléseink alkal­mával világossá tettem ezt a körülményt Mr. Mulroney előtt. S még valamit szeretnék mind­ehhez hozzátenni: — A Parti Quebecois végső célja változatlan— Turner beleegye­zett Trudeau „patrona­ge” politikai kinevezé­seibe és ez súlyos hiba volt, sőt azokhoz hozzá­adott még egyet. A sze­mélyeket tekintve, kor­mánya gyanút keltően hasonlított az előző li­berális kormányhoz, ha­bár struktúrájában attól m­l Quebec teljes füg­getlensége és önállósá­ga marad. Olyan felté­tel ez, amelyet Brian Mulroneynak tudomá­sul kell vennie és el kell fogadnia, ha azt akar­ja, hogy a kanadai al­kotmányt aláírjuk. A kö­vetkező provinciális vá­lasztás kulcs­kérdése nemzeti önállóságunk lesz. A Parti Quebecois nem hajlandó ebben a kérdésben kompromisz­­szumra, — mondotta Le­vesque. T­urner sem konzervatív, sem liberális nem volt különbözött. Turner las­san kezdte meg válasz­tási kampányát, mert arra számított, hogy Mulroney önmagát fog­ja diszkreditálni. Ezenkívül Turner szá­mos ügyetlen és ostoba hibát követett el: pél­­­­dául, amikor Iona Cam­­pagnolo fenekét meg- , paskolta a szónoki emel­vényen, amikor ténybe­li tévedést követett el a civil service alkalma­zottainak létszámára vonatkozóan, és Manito­ba lakosságának lét­szám-változására vo­natkozóan.­­ Egyedül Jean Chretien volt alkalmas a vezető-választó konven­ció pályázói közül, mert­ elsőrangú parlamenti vitázó és hosszú politi­kai gyakorlattal rendel­kezik.

Next