Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-06-16 / 24. szám

A jólét átka Zathureczky Gyula Nincsen szándékom­ban a világhelyzethez hozzászólni, melyben milliók élnek soha nem álmodott jólétben és gazdagságban és a gyer­mekek százmilliói hal­nak éhen. Ez világprob­léma, amit nem lehet ka­ritatív eszközökkel meg­oldani, de meg kell ol­dani. Eddig minden­esetre nem sikerült. Amiről beszélni aka­rok az a nyugat-német­­jóléti állam. Ez a szó szoros értelmében meg­­f­felel a tényeknek. Nem az egymás sarkát leta­posó új és régi millio­mosokról, hanem a tö­megek jólétéről van szó. Eltekintve a magányos öregektől, betegektől, szociális segélyre szo­rulóktól, kis­nyugdíja­sokról és az úgynevezett „felső tízezrektől”, a széles tömegek, élen a munkásokkal több mint jólétben élnek. Az ipari munkások órabére a leg­­magasabb a világon. Senki nem irigyli ezt tő­lük, hiszen éppen eleget szenvedtek, kínlódtak, dolgoztak, nyomorog­tak. Nagyapáik még bérkaszárnyák szoba­­konyhás és nem éppen komfortos lakásaiban él­tek, a státus­­szimbólum az előmunkások és mű­vezetők számára a bicik­li volt. Vasárnaponkint ezen karikáztak ki a fa­lusi kocsmákba, zöld fák alá egy kupa sörre. Be­szélgetni, vagy „verni a blattot”.. A munkahét ötven-hatvan órás volt. Öregségi, vagy életbiz­tosítást maguk fizették, a szakszervezeti tagdíj­jal együtt és nagyon gyenge volt az egészség­­­ügyi ellátásuk is.­ De dol­­|_ gö'ZtcrR,~ingrUWHM VElTük minden garast, a kere­setbe belesegített az asz­­szony is, hogy legalább jó munkásokká nevel­hessék a gyermekeiket. Mindez addig tartott, amíg a tőkések rá nem jöttek arra, hogy áruik­nak új piacot teremtse­nek a vásárlóképessé tett munkások milliói ál­tal. Erre az első világ­háború után került any­­nyira­ amennyire sor. Jólétről ugyan nem le­hetett beszélni, de a munkások legalább öl­tözködhettek, tágasabb lakást bérelhettek, job­ban ehettek és iskoláz­tathatták gyermekeiket. Aki többet és jobban dol­gozott, többre is vihette. Sokáig éltem velük és közöttük, alacsonyak voltak az igényeik és ál­talában meg voltak elé­gedve. Értelmét látták munkájuknak és látták a jobb jövőt a gyermekeik számára. Nos a második világ­háború után mindez Nyugat-Európában, el­sősorban Nyugat-Né­­metországban alapvető­en megváltozott. A Mar­­shall-terv módot adott a szétrombolt ország újjá­építésére. Az emberek nekirugaszkodtak, fel­törték az ingujjat, a markukba köptek és igen gyorsan megterem­tették a híres német gaz­dasági csodát. Kétségte­lenül az állam messze­menő segítségével. Tő­kével, szubvenciókkal, juttatásokkal, mind emelkedő bérekkel. Több mint tíz millió né­met menekültet és kiül­dözöttet kellett vala­hogyan talpra állítani akiknek számát meg­sokszorozta a sokféle ke­leti menekült. Mindezek számára egzisztenciát kellett teremteni.­­Ez idáig rendben is volt. Óriási volt a prosperi­tás, nőtt a tőke, gomba­módra szaporodtak a vállalatok és vállalkozá­sok. Az államkassza csordultig tele volt. Az­­tán itt történt a hiba,­­ " az állam­­két kézzel szórta a pénzt, alapítvá­nyokra, szubvenciókra, dotálásokra, kórházak­ra, iskolákra, a legkü­lönbözőbb intézetekre, intézményekre, beteg­­segélyzekre, biztosítá­sokra, szociális juttatá­sokra, nyugdíjakra, fi­zetésemelésekre stb. stb. Így növekedett a bürök­rácia, az államiasság, etatizmus. És növeked­tek ezzel az igények. Szé­dületesen növekedtek. Komfortos lakások, rá­dió, televízió, műsor és mosogatógép, autó — gyakran az asszonynak is egy — motorbicikli a fiúknak, luxusruhák, bundák, nyaralások a Riviérán, az Adrián, Spanyolhonban, Afriká­ban és nem kevesen a Karibi szigeteken. És utazni, utazni, utazni! A svájci hotelszobalány Ausztráliába, majd Amerikába, a drogista Dél-Amerikába, a teher­gépkocsi vezető Sziám­ba stb.,­stb. S végső fo­kon, valamilyen formá­ban mindent az állam kasszájára. Pedig az ál­lamkassza többé-kevés­­bé üres, a kormány nagyszabású takarékos­­sági intézkedéseket ve­zetett be, hogy valahogy szanálja az államház­tartást, amit többszáz milliárdos államadós­ság terhel. Ennek csak a kamatait is fizetni több a kelleténél. De változat­lanul mindenki mindent az államtól vár el és­­ elégedetlen. Kevesebb munka és több fizetés, ez a jelszó! Az államnak te­hát csökkenteni kellett nemcsak a szubvenció­kat, hanem a szociális juttatásokat is. Szokás­ba jött, hogy az asszo­nyok a piperedolgokat is a kassza terhére vásá­rolták a gyógyszertá­rakban. Ennek vége. Drága gyógyszereket is csak magánreceptre le­het kapni, térítés nél­kül. Privát orvosok­­ számláit eddig 70 %-kal térítették, ma 20 %-kal sem. És nagyvonalúan ment a politikai pártok állami támogatása is. A pártok minden rájuk le­adott szavazat után 5 márkát kapnak az ál­lamtól. Ide jönnek az­­agyból­írható adomá­nyok, amik igen sok mil­lióra rúgnak. Az adako­zó jól jár velük, így van aztán a világon egyedül­állóan, hogy pártgyűlé­sekre megfizetik a párt­tagok útját, kosztját, sörét. A szónokok magas honoráriumokat kap­nak. A képviselői fizetés messze havi tízezer márka felett van, ingyen közlekedéssel első osz­tályon, napidíjakkal, egyéb juttatásokkal, a parlamentben külön szo­ba titkárnővel, a fejesek számára titkárral. A po­litizálás valaha „nobile officium” volt, ma... „Job”. Nem is rossz. Köztudomású, hogy a pénz egyfelől fukarrá tesz, másfelől soha nin­csen elegendő belőle. De nagyobb átka a pénznek, hogy önzővé is tesz, min­denki csak önmagának a „felebarátja”. Ki tö­rődik a más bajával? Ki segít a másikon? Ez ma egyetemes jelenség. De nem is lehet másképpen. Az egyetemek látogatá­sa is „Job”. A diákok zöme stipendiumként ál­lami támogatást, kap. Havi 700, vagy több már­kát. Abból egy magá­nyos fiatal majd hogy nem vidáman élhet. Di­ákkvártély, menza, alig kerül pénzbe. A többi mehet szórakozásra. És ilyenformán vannak a munkanélküliek is. Az állami segély az utol­só kereset átlagának 70 %-a. Hát ki bolond dol­gozni. A kiesett 30 %-ot vidáman megkeresi fe­ketén. És rrilost következik az igazi átok! Az állam és a munkavállalók e hely­zetében a szakszerveze­tek vezetői, akik zömmel baloldaliak és a megfe­lelő „ideológia” hívei követelni kezdték a 35 órás munkahetet, bérki­egyenlítéssel, azaz ugyanannyi bérrel mintha az öt órát is le­dolgozták volna. E egyszerűen abszurdum A vállalatok ugyanis alig bírják már a rossz konjunktúra idején a rá­juk háruló szociális ter­heket. Szóval végül is sztrájkra került május­ban a sor a fémiparban és a nyomdákban, sztrájk természetesen nemcsak a nagyvállala­tokat érinti, hanem a „bedolgozó” kisebb üzemeket is, ahol így megszűnt a munkalehe­tőség. Tehát a nem sztrájkoló munkások is munkanélküliek lettek. A kár egyetlen hét alatt milliárdokra emelke­dett. Ha folytatják, mér­hetetlen kár éri elsősor­ban az autóipart, mely munkások igen magas zázalékát foglalkoz­atja. Érthető az egész, acsak azt nem feltéte­­­zzük, hogy a szakszer­ezeti vezetők meg akaj­­ák buktatni a kor­­mányt, tönkre akarják enni a nemzetgazdasá­­got, hogy ők maguk v­agy a szociáldemokra­­a párttal együtt vegyék át a hatalmat. A hely­et vészesen emlékez­et a harmincas évek lejei weimari köztár­aságra, azzal a különb­éggel, hogy ezúttal nem­­ nácik, hanem a vörö­­ök veszik át előbb-utóbb­i hatalmat a „nagy test­őr” segítségével. S ak­­kor aztán megvalósul­t az Orwell víziója. Sze­rencsére semmiféle le­­vest nem esznek olyan orvos­, mint ahogy főzik. A munkások több mint 0 %-a ellene van a terv­nek és a jólét ellenére is­­ bennük annyi szolida­­itás, hogy 2,3 millió munkanélküli mellett ne egyenek hajlandók több bérért kevesebbet dol­­gozni. A vezetők is meg vannak ijedve eredmé­­nyeiktől és bár még nem mondták ki, de az a jel­szavuk, hogy „Harc a compromisszumig! ’ ’ 1 ■z3 h 6~G 7 ■ 9 te> H •XI■ itt te-1---­te■ U ■ tőr /9I■i■ $£> *■ 7*■ *■■ ■ 27 23 09■ ■ 33, 33 *■ * ■ t■ 57■ 30 39 ho■M ■ huÜ■ hC■ 1,7■ 98 *9 SO■r ■ es■ * Héti sz.■r ■ 6& 89 —tm Go Gt ■ti VS A 38. sz. rejtvény megfejtése: Amerikai Elektra, Az éjszakai portás. A szőrös ma­jom. _____________ És valóban, ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg.... Petőfi Sándor egyik verséből idézünk: folytatása a vizsz. 14., és függ. 16. sz. sor, VÍZSZINTES: 1. Idegenvezető (olasz eredetű szó). 9. „Az arles-i lány" c. opera szerzője. 14. Az idézet első folytatása. 16. Kártyalap. 17. Tiltakozás. 18. Szórakozta­tó intézmény. 19. Ozmium. 20. Donor. 22. Község Tolna megyében. 23. Ír pálinka. 24. Esd. 25. Göngyölegsúly. 97. Szolmizá­­ciós hang. 29. Fordított kettős betű. 30. Házhely. 32. Haj­mosószer. 34. Veszprémen folyik keresztül. 35. Szín. 37. Fenyítőesz­­köz. 38. „... furfangjal” (Modére). 41. Erőréteg. 43. ... Gallen. 44. Arzén. 45. Körülvesz. 47. Fél fillér! 48. A Tisza mel­lékvize. 49. Hogy, oroszul. 51. Épületszint. 54. Időegység. 55. Vezényszó. 57. Felvilá­gosít. 58. Késő esti étkezés. 62. Sztravinsz­kij burleszkje. 63. Ennek kutatója volt Bartók Béla is .(névelővel). függőleges : 1. Kettős betű. 2. Fű­szerez. 3. Tengeri emlős. 4.­­A magasba tart. 5. Nyílás. 6. Folyó Szibériában. 7. Tolsztoj regénye. 8. Befog. 9. Bámulatra méltó. 10. Szovjet repülőgéptípus. 11. Ni­­csak. 12. Angol diákváros. 13. Szárító. 15. Inni ad. 16. Az idézet befejező része. 20. Gondol. 21. Időegységnyi munka dija. 24. Az egykori egyiptomi alkirályok török neve volt. 26. A szerelem istene a római mitológiában. 28. Zerkovitz Béla operett­je. 30. Szakító. 31. Csak jelzőként hasz­nált számnév. 33. Platina. 34. Csaj része! 36. Itt kél a Nap. 39. Székely kucsma. 40. „... Buda” (mondás). 42. Fennállás. 43. Szemre tetszetősen. 46. Rövid felsőkabát. 50. Mérges gáz. 52. Női becenév. 53. Ket­tőzött mutató névmás. 56. Jós betűi, ke­verve. 58. Kén, bor és foszfor. 59. A régi lila-fehérek. 60. Azok a személyek. 61. Fel mérő! Nem én találtam ki... Terebessy Emőke Svájcba komolyan ve­­t­zik, ha valaki elcsúfít,­­ vagy beszennyez egy fa­­nt, vagy szobrot, bör-­t­önbüntetés veszélye fe- f­eyegeti egy 43 éves pszi- ,­­hiátert, akit csak a , ,zürichi spriccelő” né- í­rján emlegetnek. Harald Naegeli saját­ , jogos módját választót­ ,­­a az általa „destruktív­­ építészetnek” nevezett i­rányzattól való undo- ] rának kifejezésére. Til- ] takozásul a modern stí- ] [usjegyek, az üveg és be­­­ ton építészeti alkalma- ] zása ellen egy éven át , csaknem minden éjjel furcsa ábrákat „festett” a házak falára, ecset he­lyett festékszóró palac­kot használva ehhez. Középületek és magán­házak falait „ékesíti” csaknem 1500, zavarba­­ejtő — főleg embereket és állatokat ábrázoló — „alkotása”. A kétségtelenül „ter­mékeny” alkotói tevé­kenységnek a rendőrség vetett véget. 1979 nya­rán elcsípték a zúg-pik­­tort. Sokan persze jót de­rültek, látva a telefir­kált falakat. Csak épp a háztulajdonosok nem re­pestek az örömtől. Mint­egy kétszázan jelentet­ték be kártérítési igé­nyüket. Egy­ zürichi bí­róság kilenchavi felfüg­gesztett börtönbüntetés­re és 101.534 frank 80 szantim kártérítés meg­fizetésére kötelezte az „alkotót” (ennyit tét­ek ki ugyanis a falak tsztítási költségei). A lélekgyógyászból ett festő azonban „el­elejtett” elmenni a tár­­gyalásra. Nemsokára viszont később Nyugat­­-Németországban tűnt fel. Mint mondotta, itt nagyobb megértést ta­­nusítanak a művei által közvetített üzenetek iánt. (A „művész” jól következtetett, itt va­dban irka­firkálhatnak kommunista jelmonda­tokat a legszebb épü­letekre, a tettesek min­dig ismeretlenek ma­radnak!) Több nyugat-néme városban kiállítást is rendeztek Harald Nae­geli „műveiről” készült fényképekből, sőt köny­vek is jelentek meg ar­ról, milyen kapcsoló van falfirkálmányai és­ történelem előtti bar­langrajzok között. Mél­tatták a „humánumel­lenes városi környeze gazdagításáért” tér erőfeszítéseit. Tavaly augusztusban a dán határon az Inter­pol felhívása alapján a nyugat-német rendőr­ség mégis letartóztatta Naegelit. Svájc azonnal kérte a kiadatását. Hí­­res-hirhedt svájci és í r ny­ugat-német, avant­gárd művészek követel­ték szabadonbocsátását, ami negyvenezer márka óvadék lefizetése elle­nében meg is történt. Műanyag ponyva fedi a garázsban álló Cadil­­lacot, Salvador Dali 800 éves kastély­otthoná­ban. Nem használja már a hatalmas Sedant a nagy szürrealista fes­tő. Szemmel láthatóan ez a sorsa minden más­nak is, ami annak ide­jén a most 79 éves Dali extravagáns és luxus életének része volt. Dali visszavonult a Púból nevű aprócska ka­talán falura néző, domb­tetőn álló kastély fa­lai közé, hogy itt élje le - félig remeteként — utolsó napjait. „Saját halálán gyöt­rődik és állandóan erről beszél” — mondta Ro­bert Descharnes, Dali egyik közeli barátja, a kastélyban tett ritka ri­porteri látogatása alkal­mával. Percenként csörren a folyosókon a villany­­csengő, s ez Dali jelenlé­tére emlékeztet minden­kit. A mester ingerülten szólítja ágyához az ápo­lónőket. Lefogyott 50 ki­lóra, s csak folyékony tápanyagot hajlandó magához venni. Keveset alszik. Descharnes cáfolja azokat a lapjelentése­ket, hogy Dali haláltusá­ját vívja. Az orvosok azt állítják, Dalinak nincs semmi baja, csupán mélységes depressziójá­nak áldozata.­­ Descharnes francia­­ művésztörténész egyike­­ annak a három barát­­­nak, akik Dali szűkebb­­i köréhez tartoznak. A­­ másik kettő Miguel Do­­­menech spanyol jogász , és Antonio Pu­xot kata­lán festő..A ,,Dali-t­raj­­l-­ka” egyik tagja szinte­­, mindig ott tartózkodik a látogatóban a kastély­­­­­ban,­­ az ápolónőkkel és a háztartási személy­zettel együtt. A kastély nagy csar­nokát maga Dali díszí­tette fel. Azóta, hogy felesége, Gala másfél évvel ezelőtt meghalt, be sem tette lábát ebbe a szobába. A terem egyik végében oltár­utánzat, rajta ezüst csokoládépapírral be­vont feszület, egy pisz­toly és egy párbajtőr. Magas támlájú székek állnak a másik fal men­tén, fehér vászonnal le­takarva. A mennyezeten freskó, amit a ház ura alkotott. A művész saját szobájának bejárata fö­lött gúnyosan mosolygó . Mona Lisára emlékezte­­■­tő, festett női alak. Arno Breker: Salvador Dali Az ebédlő spártaiai egyszerű. Üres vászon feszül a festőállványon az ómega-alakú kandal­lónál. Mellette egy ré­ges-régi kiállítás posz­tere, rajta a pofasza­kállas Dali. Az Életmű nagy része a kastély egyik műter­mében halmozták fel, a képek arra várnak, hog otthonra leljenek vala­hol — esetleg a köze Figuearasban, Dali szü­lőhelyén, ahol kiállító létrehozását tervezik. Salvador Dali remeteélete / Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hir­dető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldo­zatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj leg­alább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak, a Chicago és Környéke Szerkesztősége 9. oldal ­ Vágd be még egyszer Jóska...! Só Bernát Tegnap nevezetes nap volt, mert születésna­pot ünnepeltem. No nen az enyémet. Csak kiszá­mítottam, hogy a ko­csim lett 21 éves. Közben azon is elgondolkoztam hogy az emberek életé­ben a 21 év milyen ko­moly határkő. Persze a járműveknél,­­ hason­lóan az állatvilágba) a kutyákhoz,­­ kicsi másként van ez. Egy 2 éves kocsi ugyanis em­berélethez viszonyítva már aggastyánnak szá­mít. Jóval túl van­­ nyugdíj­koron. Bizony az én,,öregem” is, némi tekintetével elég szem­rehányóan néz már rán nap mind nap, valahány szór a garázsban felé kö­zelitek. Ilyenkor egy­ jobban elhomályosuló bánatos lámpa-szemei­vel mintha csak azt kér­dezné: „Ejnye, ejnye, ha meddig kell még dolgoz­nom neked...? Miko mehetek már nyugdíj­ba?... Különben ami a lám­pa­szemeket illeti, múlt­kor fél szemére ma meg is vakult. Soka­ nem is tudtam róla. Eg szembe jövő teheraut vette észre egyik éjjel éktelen dudálással. Ki hijján motorbiciklinek nézte. De a légzőberendezés­sel is valami baj lehet, mert reggelente indulás­kor asztmásan köhög már mint egy vén dohá­nyos. Ráadásul évek óta szívbillentyű zavarai is vannak. Ezt a pöfögé­­séről hallom. Nem be­szélve arról, hogy egy komolyabb urológiai vizsgálatra is régen megérett. Csúf tócsa dísztelenkedik alatta a garázsban, ahol áll. Úgy látszik, nem bírja már visszatartani. Hiába no, eljárt felet­te is az idő, akárcsak fe­lettem. Nem csoda, hogy ennyi év után ilyen jól összeszoktunk. Alig volt 5 éves, mikor vettem. Emberi időre átszámol­va „férfikora teljében” jutottam hozzá. Akkori­ban még a dudája is tisz­tán, ércesen harsogott mint az angyalok réz­trombitája, nem olyan rekedten mint most. Ma már csak büszke tartása maradt meg, mint egy szódás­lóvá ki­mustrált arab telivér­nek. (Ugyanis el kell áruljam, hogy valami­kor komoly pedigrével született.) Made in Eng­land büszkélkedik az anyakönyvében. És azt tudjuk, milyen csodála­tos varázsa volt valami­kor ennek a három bű­vös szónak. Nem úgy mint most, az olcsó Su­zukik, Mazdák és Toyo­ták harmadosztályú vi­lágában. Ezt a kocsit különben a „szegény ember Rolls Royce-jának” keresztel­te el az üzleti reklám. Ami bármilyen jól hang­zik is, meglehetősen félrevezető kifejezés. Ugyanis aki ezt a már­kát újonnan meg tudja vásárolni, az legfeljebb szélhámosnak nevezhe­tő, de semmi esetre sem szegény embernek. Per­sze ennyi év után az „arisztokratikus tartá­son” kívül már jófor­mán semmi régi kiváló­ságot nem tudott meg­őrizni szegény jármű. Bár ugyanakkor el kell ismerni, hogy fino­man záródó ajtajait még mindig nem tudták széjjel zötyögtetni az évek és a kilométerek. Azokat még ma is be le­het könnyedén zárni. Szinte egy ujjal meg­pöccintve, és akkor is olyan diszkréten kattan a zár, mint egy ékszer­doboz fedele. Ritka do­log ez... Mert jól tudjuk, manapság az autóajtók 99 százalékának bezárá­sához megfelelő jó fizi­kai kondícióra és ener­giára van szükség. Ez az oka annak, hogy ha egy utas éjjel 3-kor ki­száll valahol egy taxiból, akkor félkilométeres körzetben felébrednek a lakók és vonyítani kez­denek a kutyák. Ezért szoktak az autóból ki­szálló utasok ajtózárás előtt jó nagy lendületet és mély lélegzetet venni, mint súlyemelők az utol­só tolás előtt. De legtöbb autóajtó ilyen gondos előkészület után is csak második, vagy harma­dik próbálkozásra csu­kódik be. Mert az első nekirugaszkodás után a vezető rendszerint ilyen­kor kiszól: — Vágd be még egy­szer Jóska...! Még nincs bezárva... És ha már a statisz­tikánál tartunk, mindez sajnos számomra azt je­lenti, hogy utasaim 99 százaléka nem egy ujjal pöcögtet, hanem két kéz­zel esik neki az ékszer­dobozként záródó ajtó­imnak, amitől kis hijján a túloldalon repít ki a légnyomás. És amíg csak nehézsú­lyú utasaim, olyanok, mint a 120 kilós Süme­gi Karcsi döngetik, ad­dig még nem szólok egy szót sem. Legfeljebb magamban dörmögöm: — Na ez is bevágta megint, mint Olga a re­­tyit... Csak a Jávorkáné aj­­tócsapkodási tehetségé­től marad minden eset­ben tátva a szám... ő a filigrán, kerub arcú cu­korbaba. ő, a Petrarca szonetteket suttogó, halkszavú tündér. Ápolt alabástrom ujjacskái olyan törékenyek, hogy abban még a liliomszál is vassúlyzónak tűnik. Gazella lépteivel közelí­ti meg a kocsimat és úgy száll bele, mint egy tenger felett lebegő hó­fehér sirály.. És mikor elhelyezkedett áljaii erővel vágja be az ajtót, hogy az orromon lecsú­szik a szemüveg és a szomszéd ház ócska für­dőszobájában öblíteni kezd a ciszterna. És néha még meg is duplázza, mikor becsípi a szoknyáját, vagy a lábtörlőt...

Next