Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-09-01 / 35. szám
LAKATOS SÁNDOR és világhírű budapesti zenekara nagy sikert aratott a chicagói HYATT REGENCY rendezett 11 napos Hungarian HYATTFEST folyamán. Hotelban A két társadalmi rendszer soha nem tud találkozni! — mondja Robert McFarlane, Reagan elnök nemzetbiztonsági tanácsadója San Franciscóban tartott előadást Robert McFarlane, Reagan elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Azt mondotta: a Szovjetunió nyakló nélküli fegyverkezése azt a célt szolgálja, hogy Moszkva a maga hasonlatosságára gyúrja át a világot. A Kreml fegyverkezési hajszája meg akarja változtatni azt a katonai erőviszonyt, amely megálljt parancsolt a szovjet terveknek a berlini blokád és a kubai rakétaválság idején. E fenyegetést csak erős Egyesült Államok tudja elhárítani, — tette hozzá. A nemzetbiztonsági tanácsadó hat realitás felismerésére szólította fel hallgatóságát. Összefoglaljuk e pontok lényegét: Az első számú realitás az, hogy az Egyesült Államok része a világnak, tehát nem fordíthat hátat a többi országnak. Ebből következik, hogy saját biztonsága érdekében is erősítenie kell szövetségét és barátságát a hasonló gondolkodású népekkel. A Szovjetunió nemzetközi felforgató tevékenységének fényében az Egyesült Államoknak támogatnia kell barátait, hogy megvédhessék magukat a szervezett erőszaktól. A második számú realitásnak Robert McFarlane azt minősítette, hogy a Szovjetunió alapjaiban különbözik az Egyesült Államoktól. A két világhatalomnak nemcsak az érdekei és a céljai mások, de más az a szemlélet is, amely az egyén szerepét és társadalmi helyzetét megítéli. Ezek a különbözőségek nem csökkennek, bármennyire kívánatos lenne is. Ma már nem reális a hatvanas éveknek az a reménye, hogy a két társadalmi rendszer valaha majd a konvergencia útjára lép, vagyis mintegy párhuzamosan halad közös célok felé. A nemzetbiztonsági tanácsadó rámutatott: Lenintől Csernyenkóig minden szovjet vezető félreérthetetlenül megmondta, hogy a Kreml a világot a maga hasonlatosságára akarja átgyúrni. A már vallásszámba menő ideológia, a nemzeti érdek és a rendszer melletti személyes elkötelezettség olyanötvözetével állunk szemben, amely a szovjet vezetőknek még a cárok álmait is felülmúló személyes hatalmat biztosít, s így aligha várható, hogy ezek a vezetők meg fogják változtatni rendszerüket. McFarlane a továbbiakban az amerikai és a szovjet rendszer összehasonlíthatatlan voltát hangsúlyozta mind erkölcsi, mind politikai értelemben. Egy olyan rezsim, amely nem engedi meg polgárainak, hogy szabadon válasszák meg elöljáróikat és amely lábbal tiporja az egyén jogait, sem nem „demokratikus”, sem nem „köztársaság” a szó amerikai értelmében. Azok, akik tagadják az amerikai és a szovjet rendszer közti lényegbevágó különbségeket, jól tennék, ha azokra a milliókra gondolnának, akik immár nemzedékeken át a lábukkal adják le szavazatukat. A Szovjetunió számtalan nyomasztó problémája között egyvalami biztosan nem szerepel: a bevándorlás. A harmadik számú realitás az, hogy a Szovjetunió terjeszkedő hatalom. Lenin óta a Szovjet Kommunista Párt nyíltan és alattomban mindig azon mesterkedett, hogy rákényszerítse külföldi kormányokra és társadalmakra a maga rendszerét. A nemzetbiztonsági tanácsadó ezután felsorolta azt a számtalan szovjet beavatkozást, amely a magyar forradalom eltiprásától a közép-amerikai bujtogató akciókig terjed, mind ezzel a céllal, hogy rákényszerítsék másokra a központosított egypártrendszer lenini modelljét. Az egypárt-uralom a szovjet népnek a gazdasági virágzás helyett a példa nélkül álló militarizmust hozta. Semmiféle „bekerítési elmélet” nem igazolhatja azt a féktelen fegyverkezést, amelyet a Szovjetunió valósított meg az elmúlt húsz esztendőben. Ennek az a célja, hogy megváltoztassa azt az erőviszonyt, amely megálljt parancsolt a szovjet terveknek az 1948-as berlini blokád és az 1962-es kubai rakétaválság idején. A szovjet katonai jelenlét ma már nemcsak a környező államokban, hanem az egész világon érezhető. A növekvő szovjet terjeszkedés — amely Afganisztánban éppúgy megnyilvánul, mint a koreai utasszállító gép lelövése esetében — ráébresztette az amerikai népet, hogy szövetségeseivel Európában és másutt reagáljon erre a nyílt veszélyre. Az amerikai katonai teljesítőképesség növelése, valamint az erőegyensúly helyreállítása Európában és másutt annak az új elszántságnak a jele, amellyel az amerikai nép szembenéz a terjeszkedő szovjet hatalommal. A negyedik számú realitásként Robert McFarlane azt említette, hogy az Egyesült Államoknak megvannak az eszközei a szovjet terjeszkedés feltartóztatására. Az elmúlt négy évben Amerika és a szövetségesek mindinkább felismerték, hogy a szovjet kihívás figyelmen kívül hagyásának hosszú távon nagyobb az ára, mint a vele való szembenézésnek. Ezt az új felismerést tükrözi, hogy az amerikai nép vállalja az ehhez szükséges katonai kiadásokat. Ezek a költségek Amerikát nem állítják olyan válaszút elé, hogy „vagy ágyú, vagy vaj.” Az ötödik számú realitás a nemzetbiztonsági tanácsadó szerint az, hogy a Szovjetunió nem úgy közelít a leszereléshez, mint az Egyesült Államok. Amerika az utóbbi évtizedekben számos messzeható leszerelési javaslatot terjesztett elő abból a feltevésből kiindulva, hogy az ellenfél is olyan nézetet vall, amely szerint a szilárd katonai egyensúlyt a lehető legalacsonyabb erőszinten kell megvalósítani. Az Egyesült Államok azt is feltételezte, hogy a megkötött egyezményeket a másik fél is betartja. A két hatalom közti különbséget mutatja az is, hogy Amerika a hatvanas és a hetvenes években minden megállapodás nélkül, a saját jószántából egyoldalúan és jelentősen csökkentette fegyvertárát. Az Egyesült Államok nukleáris arzenálja jelenleg 25 százalékkal kisebb, mint 17 évvel ezelőtt, e fegyverek megatonnában kifejezett robbanóértéke pedig 75 százalékkal alacsonyabb, mint a hatvanas évek közepén. Amerika és szövetségesei 1979-ben egyoldalúan eltávolítottak ezer robbanótöltetett Európából. Reagan elnök ezt tavaly további 1400-zal toldotta meg. Ezek a csökkentések mindennemű leszerelési megállapodás nélkül történtek. Ezt a másik fél nem viszonozta hasonló gesztussal. Robert McFarlane korunk egyik keserű iróniájának nevezte azt, hogy a fegyverzetellenőrzési megállapodások nyomán tulajdonképpen növekedett a fegyverzetállomány. Az első SALT- szerződés tárgyalásának kezdete, 1969 óta a Szovjetunió 7 ezerrel növelte nukleáris fegyvereinek a számát: a SALT-kettő aláírása óta 3 ezer 800-zal. A fegyverzetcsökkentési tárgyalásoknak volt olyan lélektani hatásuk is, amely Amerikát viszszafogta saját programjainak megvalósításában, míg a hasonló szovjet önmérséklet puszta remény maradt csupán. A SALT-egy aláírása óta az Egyesült Államok csupán két stratégiai rendszert fejlesztett ki, a Szovjetunió 31-et. Az aláírt megállapodások sorozatos szovjet megsértése lehetetlenné tett minden olyan érvelést, hogy a Moszkvával kötött szerződések tápot adnak a nyugati biztonságba vetett nagyobb hitnek. Reagan elnök politikája — mondotta a nemzetbiztonsági tanácsadó — gondosan számbaveszi a leszerelési és fegyverzetellenőrzési folyamat eddigi történetét és abból indul ki, hogy a nukleáris fegyverek szintjét csökkenteni kell. Mind Amerikának, mind a Szovjetuniónak alapvető érdeke, hogy elkerüljék a nukleáris összecsapást és enyhítsék a feszültséget. Az Egyesült Államoknak rugalmas az álláspontja, van türelme és kitartása. A hatodik számú realitás az, hogy a béke biztosításához erő kell valamint hajlandóság a tárgyalásra és türelem A stratégiai nukleáris fegyverekre alapozott elrettentés politikája két nemzedéken át bevált. McFarlane-nek az a meggyőződése, hogy a Nyugat erejének észszerű és határozott kézbentartása a szovjet nyomással szemben is megakadályozza egy háború kitörését. Az erő alkalmazása sohasem válhat elsődleges, vagy egyetlen választási lehetőséggé. Elvetni sem lehet azonban mint a politika eszközét. Tetszik, vagy nem tetszik, vannak esetek, amikor az agreszszort nem lehet másképp eltéríteni szándékától. Katonai vezetőink tudják azonban — mutatott rá az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, hogy minden katonai akciót szorosan bele kell építeni diplomáciai és gazdasági stratégiánkba a világos politikai célok érdekében, s az erőből táplálkozik az a magabiztosságunk, hogy képesek leszünk tárgyalások útján rendezni nézeteltéréseinket a Szovjetunióval. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! COMPLETE ALTERATIONS REMODELING—RESTYLING Férfi női ésgyermekruhák: • Átalakítás • Javítás Bartos Katherine Előzetes bejelentés szükséges. Tel: 463-4898 7. oldal A Tannenbergi csata hetvenedik évfordulója Molnár Zsigmond Ne higgje a nyájas olvasó, hogy témahiányban szenvedek s most kínomban a hajánál fogva rángatom elő a tannenbergi csatát az idői mélyéből annak hetvenedik évfordulójakor. Annyi a témám és emlékem, hogy jóformán térdig gázolok bennük. S ha ezeket mind megírnám és beküldeném őket, akkor Vörösváry István mélyen tisztelt barátom, a Kék Újság laptulajdonos-kiadó-főszerkesztője alig győzné le nem közölni őket. Hogy mégis írok róla, annak oka az alábbiakból fog majd kiviláglani.• A napokban összeakaszkodtam egy amerikai úrral. Illő módon lekezeltünk és bemutatkoztunk egymásnak. Elmondottam, hogy Molnár vagyok a Kiskunságból, a budapesti rendőrfőkapitányságról, sőt a Kanadai Torontóból a Kék Újságtól is, a magyar nemzeti emigráció legnagyobb és legelterjedtebb hetilapjától. E szövegelés után az amerikai ürge úgy nézett rám, mint a Julis néni félszemű kotlója a piros kukoricára. Aztán ő is megmondotta a nevét, hogy ő viszont Mr. Tannenberg innen, onnan, sőt amonnan. És amikor meghallottam a nevét, szállt felém 70 év mélyéből az első világháború iszonyúan véres, Kelet-Poroszország-i tannenbergi csatájának emléke. Nem vagyok hadtörténész, s így a csatáról nem tudok, de nem is akarok egy hatalmas cikket kanyarintani. Hogy azonban mégis írok egy kicsinyke vázlatszerűséget, annak az az oka, hogy van e hatalmas csatának egy érdekes magyar vonatkozása is.• 1914 nyarán, már a sarajevói gyilkosság előtt egész Európa háborús lázban égett. A hivatásos politikusoktól a hadvezérekig, s a „kávéházi konrádokig” mindenki tudta, hogy ki ki ellen fog harcolni, miért és miért nem. És hogyan mennek majd egymás hajának II. Vilmos a német császár, V. György angol király és II. Miklós az orosz cár, mindhárman Viktória egykori angol királynőnek az unokái, aki ha akkor élt volna, nagymamái nádpálcájával jól elpáholta volna a bőrükben nem févő unokáit. A cári Oroszország két fő háborús uszítója Sasonov orosz külügyminiszter és a cár nagybátyja, Nikolaj Nikolajevics nagyherceg, az orosz hadsereg főparancsnoka volt. Mielőtt a formális hadüzenetek megtörténtek volna, egy 200 ezres orosz sereg már a mozgósítás állapotában volt. Irány Berlin... Kelet- Poroszországon keresztül. A mozgósított orosz seregtest parancsnoka Pavel Rennenkampf, egy nyalka generális volt. Az őt megállítani szándékozó német hadaké pedig Paul von Hindenburg (1847—1934) aki nem tartozott II. Vilmos kedvenc tábornagyai közé, s akit 1906- ban nyugdíjba is küldött. Hindenburg már fiatal hadnagy korában résztvett az Ausztria és Poroszország között különböző okok miatt lezajlott königgratzi csatában (1866. július 3), majd később mint fiatal vezérkari tiszt csupán csak „magánhasználatra" kidolgozta Kelet-Poroszország katonai védelmét, ha azt Kelet felől érné pl. egy hatalmas orosz támadás. Nos... a támadás megtörtént, s a császár azonnal viszszahívta Hinderburgot a „nyugdíjból”, aki akkor már 67 éves volt, akit azonnal a Kelet- Poroszország-i német hadak élére állított. A két hatalmas hadsereg Tannenbergnél, a Mazury tavak környékén találkozott. A csata 1914. augusztus 26-tól augusztus 31-ig tombolt s Hindenburg a szétvert 200 ezres orosz hadseregből cca. 150 ezernyi főt beszorított a Mazury tavakba. A nagy német győzelem emlékére itt állították fel a tannenbergi emlékművet, amit aztán később Hitler, a II. Világháború idején Berlinbe szállíttatott. Hogy Berlin eleste után mi lett az emlékmű sorsa, nem tudom. Nem nagyon hiszem, hogy Sztálin Moszkvába szállíttatta volna. • Magyar vonatkozása a tannenbergi csatának annyi volt csupán, hogy a viadal megkezdése előtt az Osztrák Magyar Monarchia egy vezérkari tisztekből álló megfigyelő csoportot küldött Hindenburg főhadiszállására. Ezek között volt Sztojadinovics Döme, akkor fiatal vezérkari százados, aki Magyarország 1944. március 19-én történt német megszállása idején Sztójay néven berlini magyar követ volt, majd a megszállás után Hitler kívánságára Horthy kormányzó miniszterelnökké nevezte ki. Sztójay néhány délszláv nyelvet perfektül beszélt. A másik fiatal vezérkari százados Pokorny Herman volt, aki az északi szláv nyelveket, az oroszt, a csehet és a lengyelt tökéletesen beszélte, valamint a rejtjeles táviratok megfejtésének volt a nagy mestere. Az elfogott és megfejtett táviratok Hindenburg katonai zsenijén kívül nagyban hozzájárultak a tannenbergi győzelemhez. Pokornyt az első világháború elvesztése után a Horthy korszak átvette az új m. kir. honvédség kötelékébe és a 30-as években a miskolci 7. vegyesdandár parancsnoka volt altábornagyi rendfokozatban. A központi hatalmak veresége után 1918 novemberében megalakult Berlinben az első német köztársaság, amelynek elnöke Friedrich Ebert, egy elég gyanús félbaloldali politikus lett, s ennek kormánya II. Vilmost, mint kardcsörtető háborús bűnöst kiutasította Németországból. Vilmost Hollandia fogadta be, ahol Door községben élete végéig favágással és fafaragással foglalkozott. Ebertnek 1925-ben történt halála után megalakult a második, az úgynevezett Weimari köztársaság, amely az akkor már 78 éves öreg katonát, Hindenburgot választotta meg a német köztársaság elnökéül. Az 1933-as német választásokon viszont Hitler óriási többséggel futott be, s így az általános német közhangulat hatása alatt Hindenburg kénytelen volt Hitlert kancellárnak kinevezni. Hindenburg, a tannenbergi győző, 1934- ben halt meg 87 éves korában. E riportomban reá, valamint a tannenbergi csatára emlékeztem annak hetvenedik évfordulóján. NÉGY NYELVEN A MAGYAR SZABADSÁGÉRT! [1 NEMZETŐR!] “■‘«■"■BHMEMla—MAI MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München 34 Pontr. 70. Gannany Felelfi« szerkesztő 4« kiadó: KECSKESI-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyekszik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem magunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dolgoztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és sajtójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, melyben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeggel nyugtázzuk. Név: (vagy szervezet neve)............................................................................. Cím: Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove Hl. 60053