Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-05 / 1. szám
Afganisztán... Öt évvel később 1979. december 24-én, a Szentestén, amikor a Nyugat még mindig karácsonyi ajándékait csomagolta, vagy bontogatta, és ezzel volt elfoglalva, a Szovjetunió lerohanta déli szomszédját, Afganisztánt a maga sajátos módján. Tankokkal támadt rá, de az egyik tank egy afgán árulót, Babrak Karmait, a szovjet bábot szállította Kabul irányába. Karmait Csehszlovákiából rendelték sürgőssen Moszkvába és indították onnét haza Afganisztánba, hogy részt vegyen „hazája felszabadításába, majd átvegye ott az uralmat.” A Szovjetunió amint maga mondotta: „Felszabadítani jött!” Ezért vitte magával az afgán Rákosi Mátyást. A szovjet csapatokra és a bábra azért volt szükség, mert a „baráti nagy szomszéd” évek óta tartó intrikái, vesztegetései és orvgyilkosság sorozata ellenéresem tudta megszállás nélkül „a baráti kommunista rendszert ültetni” a szabadságot szerető afgán népre. A szovjet támadás híre az Amerikai Történészek Egyletét a szokásos évi közgyűlésén érte. December utolsó napjaiban New York városában a Hilton Hotel bankett-termeiben közel ezer amerikai történész vitatkozott egymással. Irán és az amerikai túszok, — Amerika aggasztó anyagi helyzete, — OPEC és az emelkedő olajárak, — Az erőforrás apadása! — Ilyesmi foglalkoztatta az amerikai történészeket, akik az esztendő folyamán készült penzumaikat olvasták fel egymásnak. Afganisztán meglepetésként érte őket is és Amerikát is. Ezt az Egyesült Államok elnöke fejezte ki a legmegkapóbban: „Egy hét alatt többet tanultam a Szovjetunióról, mint eddigi egész életem során!” Ez az elnök James Earl Carter volt. —Jimmy Carter, amint önmagát becézte. Az egyik történész az elnök megjegyzésének hallatára azt gyorsan noteszébe firkantotta. A feljegyzésből később könyv született, ebben pontosan bejósolta, hogy Jimmyt Amerika nem választja újra és alkalmasint a leggyengébb elnököt is lehúzza majd az amerikai államfők osztályzásában, kutakat mérgez, milliókat kényszerít a menekülésre, hogy ahol a nép ellenállt, elnéptelenedjen a vidék. Az afgán háború egyre inkább a népirtás jellegét ölti magára. És közben utakat, repülőtereket építenek a szovjet utászok, a Szovjetunió Afganisztán beolvasztására készül. Kiüldözi a népet, kiéhezteti és legyilkolja az ellenállókat, és ha az elnéptelenedett Afganisztán ezután sem hajlandó önként csatlakozni a Szovjetunióhoz, úgy erőszakkal kebelezi majd be. Afgán gyerekek ezreit szállítják a Szovjetunióba „átképzésre”, hogy ott janicsárokká neveljék őket. Pakisztán problémája „lengyel vendégeivel” Magyarországon valamikor az állandósult vendéget lengyelnek hívták. Látogatóba jött, de véglegesen maradt. Pakisztánnak jelenleg legalább 3 millió ilyen váratlan és állandó vendége van az afgán menekültek. Afganisztán nem egészen 16 milliónyi lakosságából állítólag 5 millió menekült, legtöbbjük Pakisztánban telepedett le, főleg a határmenti Peshawar tartományban. Pakisztán területén jelenleg 280 afgán menekülttábort létesítettek, a nagyobbak lakossága *100-150 ezer főnyi. A zord tél beállta előtt, október és november folyamán naponta 300-500 újabb afgán menekült áradt az ostromlott Afganisztánból. Pakisztánnak a menekülttáborok eltartása és közigazgatása hatalmas problémát okoz. A külvilág eddig 400 millió dollárral segítette, ebből 65 millió az ENSZ Menekültügyi Bizottsága részéről érkezett. A pénz jórészét, amint ez a Harmadik Világban szokás, korrupt hivatalnokok elkezelték. A segély felét, 200 millió dollárt természetesen Uncle Sam folyósította. , Az afgán menekültek éhesek, fáznak, letarolják a környékbeli erdőket, mindenütt munkát keresnekés alulkínálják a helybeli lakosságot. Ezért egy,re több a vita, a verekedés, sőt a gyilkosság is. Az afgán nép történelméből kifolyólag, mindig lenézte a pakisztánit, aki gyarmati sorban élt, míg a büszke afgánokat semmlyen hódítónak sem sikerült mindeddig leigázni. A feszültség az afgán vendég és a pakisztáni vendéglátók között egyre növekszik. Az afgán menekültek nagy tömege Pakisztánt, de az egész világot egy újabb palesztin problémával fenyegeti. A menekültek 90 %-a írástudatlan, áttelepíteni még ha erre hajlandó lenne sem lehetne a kizárólag anyanyelvüket beszélő afgánokat. Újabb veszély a Szovjetunió nyomása Pakisztánra és urára, Zia elnökre. A segély, amit Zia a menekülteknek nyújtott, és a gyanú, hogy a menekülttáborok egyben a mujaheddinek utánpótlását és kiképzését szolgálják, Moszkva megtorlását helyezi kilátásba. A szovjet csapatok állandóan átportyáznak Pakisztánba és időnként lövik és bombázzák a menekült-táborokat is. A Szovjetunió Afganisztánban és a pakisztáni menekült-táborokban hatalmas kémszervezetet épített ki. Részben azért, hogy a szabadságharcosok kilétéről jelentsen, részben pedig azért, hogy megossza az afgán menekülteket. Ez nem túlságosan nehéz feladat, mert a mujaheddinek kezdettől fogva 7 különböző csoportra oszlottak és ezek nem csupán a megszállókkal harcoltak, hanem egymás között is torzsalkodtak. Afganisztán száműzetésben élő ex-királya erőfeszítésének köszönhetően újabban a különböző ellenálló csoportok kezdenek megbékülni egymással, hogy közösen a megszálló ellenségre összpontosíthassák erejüket. Állítólag a menekültek 80 %-a rokonszenvezik volt királyuk felhívásával. Mit tett és tehet Amerika Afganisztán megsegítésére? Keveset, — mondja John Bartlow Martin, aki az USA korábbi nagykövete volt Kabulban. „Hatalmas erők ellenére képtelenek vagyunk ezt mindenkor és mindenütt érvényesíteni. Afganisztán ennek ékes illusztrációja. Az oroszok azt mondják, hogy ottani akciójuk csupán deffenzív jellegű, baráti államot kívánnak létesíteni határuk szomszédságában. De vajon nem ezt tesszük-e mi amerikaiak is Nicaraguában? Az Egyesült Államok nem törekszik világuralomra. Lehetséges, hogy a Szovjetunió igenis ezt szándékozza, és Afganisztánt csupán állomásnak tekinti, útban a cárok álma a meleg tengerek és a Perzsa Öböl gazdagsága felé. De ha valóban így is lenne, mit tehetnénk mi amerikaiak ellene? Atombomba? Nem! Támadás a szokványos erőkkel a Szovjetunióra? Ez is elképzelhetetlen! A mujaheddineknek nyújtott fegyverszállítmány? Ez csupán meghosszabítaná az afgán nép szenvedését. Gazdasági blokát? Megkíséreltük a szovjet olajvezeték akadályozása alkalmával, de sikertelenül. És a gabonaszállítás zárlatával is. De amikor mi nem szállítottunk, más nyugati országok pótolták szállítmányainkat. Diplomácia? Szovjet-ellenes front kialakítása? Ez csupán Pakisztán és India együttműködése révén lenne lehetséges, ami viszont elképzelhetetlen!” — Így tördeli kezét egy hivatásos amerikai diplomata, aki korábban Kabulban szolgálta az Egyesült Államokat nagykövetként. Amit a Reagan kormány eddig tett: A menekülteknek nyújtott segély felét, a 200 millió dollárt az USA folyósította. A CIA újjáépítése szintén hozzájárult ahhoz, hogy a mujaheddinek fegyverhez jutottak. (Habár fegyverzetük jórészét megszállóiktól ragadták el!) Amint Reagan elnök nyilatkozata illusztrálja, Afganisztán tragédiája és Amerika tehetetlensége, hogy hatásosan segítsen, terheli a kormány, sőt újabban a kongresszus lelkiismeretét is. Sőt maga az amerikai nép is kezdi osztani ezeket az érzelmeket. A legelső amit tehetünk ezért a bátor népért: Nem feledni őket és szabadságharcukat. A világ jóval kevesebb figyelmet fordít Afganisztán tragédiájára, mint például Ethiopia éhínségére, pedig az előbbi méretekben, áldozatokban és stratégiai fontosságban is messze felülmúlja az utóbbit! Afganisztán az ötödik évfordulón Országszerte riadóztatták a szovjet csapatokat az évforduló alkalmával. A szabadságharcosok támadásától tartottak ugyanis. A megszállók létszáma most 115 ezer,kb.30 ezer fővel több, mint volt a lerohanás napjaiban. Azóta vagy tízszer, talán még többször is váltani kellett a szovjet csapatokat. Az ázsiai származású és mohamedán vallású katonákat mind le kellett váltani, mert ezek megbízhatatlannak bizonyultak, a felszabadított lakossággal rokonszenveztek. Újabban majdnem teljes mértékben orosz származású katonákat küldenek kizárólag Afganisztánba. Az afgán hadsereg, amely 5 esztendővel ezelőtt 100 ezer főt számlált, Babrak Karmai „négy éves uralma alatt” 35 ezer főre csappant. Katonái átálltak a szabadságharcosokhoz,vagy Pakisztánba menekültek családtagjaikat követve. 1984-ben szerte Afganisztánban súlyosabb harcok folytak a megszállók és a szabadságharcosok között, mint bármikor az előző négy esztendő során. Afganisztán területének 75 %-a a mujaheddin, vagyis a szabadságharcosok kezén van. Még maga a főváros, Kabul sem biztonságos a szovjet megszállóknak, november 24-én nehéz rakétákkal lőtték a felkelők a fővárost. Két másik nagy város, Herat és Kandarahat szintén ostromnak voltak kitéve. A műutak mentén minduntalan támadják a szabadságharcosok a megszállókat. Az öt esztendős megszállás során a Szovjetunió eddig 600 helikoptert vesztett, sebesültjeinek száma meghaladja a 25 ezret, a halottaké a 10 ezerhez közeleg. Mindez természetesen hadititok. A szovjet cenzúra titkolja a nép előtt és a Vasfüggöny, amivel Moszkva körülzárta Afganisztánt, az ott folyó harcokat a feledett háborúvá változtatta. A világ alig vesz tudomást arról, hogy Dávid 5 esztendeje küzd Góliát ellen. A TV-kamerák nem adnak hírt erről a hősies szabadságharcról, a hírek jórésze önkéntes francia orvosok révén szivárog a Nyugatra, akik életük veszélyeztetésével titkos utakon beszivárogtak Afganisztánba és a megszállott országban a szabadságharcosokat gyógyítják és kezelik rögtönzött, titkos hadikórházakban. A hírek főforrása azonban az afgán szabadságharcosok időnként Nyugatra küldött szószólói, ők mondják el a világnak, hogy mi is történik Afganisztánban. A hatalmas Vörös Hadsereg zsákutcába szorult A propaganda-mese, hogy Babrak Karmai , Rákosi Mátyás felszabadítani jött Afganisztánba, a hírzárlat ellenére is olyan képtelenség, amit talán még Fidel Castro sem hisz el többé. Afganisztán népének 90 %-a szívében, de cselekedetei révén is a mujaheddinek oldalán áll. Ezért Afganisztánban az egész szovjet stratégia merőben megváltozott. Moszkva többé nem reméli, hogy bábkormány révén lassan meghódítja a megszállott Afganisztánt. Ott hosszú háborúra rendezkedik be, ezt nem csupán a felkelők, hanem az egész afgán nép ellen folytatja. Falvakat bombáz, „szőnyegbombázás révén”. Termékeket éget fel. Amint e hasábokon többször jeleztem, igen valószínű, hogy a terrorizmus, amely egy ideig látszólag alábbhagyott, újra fel fog lángolni. A nyár óta történt események igazolni látszanak ezt. A terror ma már nem korlátozódik Spanyol- és Írországra, hanem fellép Franciaországban, sőt Belgiumban is. Új vetületben jelentkezik, amire legjobb példa a Margaret Thatcher angol miniszterelnöknő ellen Brightonban elkövetett merénylet. Ez a fejlődés várható volt. Rendkívül hiszékenynek kell lennie annak, aki nem ismeri fel, hogy a terrorizmus mögött, közvetett, vagy közvetlen formában, hatalmas nemzetközi erők állanak. Nem véletlen hogy a pápa elleni merényletet a bulgár hírszerzőszolgálat készítette elő és irányította. Évek óta tudtuk, hogy ezt még 1945-ben, az országnak szovjet csapatok által való megszállása után állították fel és hogy az nem egyéb, mint a KGB meghoszszabbított karja. Az utóbbi a háttérben marad és a bulgárokat küldi az első sorba, ők a végrehajtók, de mögöttük ott van a Szovjetunió teljes hatalmával és pénzével. Ezt Haig volt amerikai külügyminiszter annak idején be is bizonyította, bár persze élesen bírálták érte. Az azóta történt események viszont kétségtelenné tették, hogy neki és nem bírálóinak volt igaza. A Szovjetuniónak elsőrendű érdeke, hogy Nyugat-Európát destabilizálja. A Kreml irányító szervei jól tudják, hogy a világforradalom álmának katonai erővel való megvalósítása már nem igen képzelhető el, főleg nem most amidőn , a szerencsétlen Carter időszak után erős kéz irányítja a politikát Washingtonban. Viszont lehet, hogy ugyanezt a célt el lehet érni politikai és terroreszközök alkalmazásával. Moszkva most úgylátszik erre a vonalra állt rá. Ennek veszélyét nem szabad lebecsülnünk. A Nyugatnak ugyanis egyik legnagyobb gyengesége az általános félelem és a pesszimizmus. Ezt semmi sem táplálja jobban, mint a jogbizonytalanság és a merényletek. Növeli a veszélyt, hogy a demokratikus államokban vannak olyan befolyásos erők, amelyek azt hangoztatják, hogy a terroristák nemesen gondolkodó, félrevezetett idealisták, vagy politikai célokért küzdő egyének, akik az emberi szabadságjogok védelme alatt állanak. Amidőn a németországi „zöldek” egyik képviselője az Európa-parlamentben kijelentette, hogy a terrorizmust nem szabad elítélni, ha ugyanakkor nem ítéljük el a hatalmat is, amelyet minden állami vezetés gyakorol, akkor rádöbbenünk arra a szellemi zűrzavarra, amely társadalmunkban akarva, nem akarva, a Szovjetunió érdekeit szolgálja. Amit a Nyugat eddig tett a terrorizmus veszélyének elhárítására, az igen elégtelen. Kormányaink úgy látszik még most sem értették meg, hogy egy hatalmas szervezettel van dolguk, amely ellen nem lehet nagyapáink idejéből származó nemzeti erőkkel küzdeni. Persze lehet bizonyos lépéseket tenni ellene, de mihaszna ha a támadások más szomszédos területekről jönnek, ahol védelemben részesülnek. Ez volt az az eset a nagy gerillaháborúkban, Vietnamban és Algírban is. Az ember mindig csodálkozott azon, hogy a Vietkong oly sikeresen harcolt a hatalmas amerikai hadsereg ellen. A való helyzet az volt, hogy ez utóbbinak a kezei meg voltak kötve. Nem sújthatott le a támadóra ott, ahol igazi ereje volt. Ilyen megkötött formában nem lehet egy háborút megnyerni. A Nyugat másik gyengéje a gerillák sikeres propagandahadjárata volt, amelynek segítségükre voltak a hírközlő eszközök nyugati szerkesztőségei. Joggal mondották, hogy a vietnámi háborút a kommunisták nem annyira a rizsföldeken, mint inkább a „New York Times”, a „Washington Post”, vagy az „NBC” szerkesztőségeiben nyerték meg. Kormányainknak tanulniuk kellett volna ezekből a tapasztalatokból. A terrorizmus egy demokratikus rendszerben nem politikai kérdés, hanem egyszerű bűnözés. Ha valamely állam megadja polgárának a jogot, hogy szabadon szervezkedjék és véleményét szabadon nyilvánítsa, akkor senkinek sincsen erkölcsijogosultsága arra, hogy a rendszer ellen fegyvert fogjon. Éppen oly fontos volna, hogy végre felismerjük azt is, hogy egy nemzetközi veszély ellen csak nemzetközi eszközökkel lehet sikeresen fellépni. Érthetetlen, hogy kormányaink még mindig a XIX. század és az akkori Európa határainak gondolatvilágában élnek, míg a terroristák régen rájöttek arra, hogy ezek rég elvesztették jelentőségüket. El kellene gondolkodnunk azon is, hogy a terrorszervezetek központjai majdnem mindig olyan helyeken vannak, ahonnan egy-két óra alatt egy, vagy több határt lehet könnyen átlépni. Míg rendőreinknek ott meg kell állniok és értékes időt vesztenek mire a bűnözők üldözésére megkapják az engedélyt, akkorra a merénylők már hegyenvölgyön túl járnak. Sokszor nem elég szoros az egyes rendőrségek közötti összműködés sem. Legutóbb Párizsból jött egy javaslat, hogy az Európai Közösségnek olyan központi szervezetet kellene felállítania, amelynek feladata a terrorizmus elleni küzdelem volna. Ezt az Interpolra való hivatkozással elvetették. Pedig ez utóbbi, bár sikeresen lép fel a kábítószercsempészés és a közönséges bűnözők ellen, szervezetileg nem alkalmas a terrorizmus elleni fellépésre.- ̧*■ így mindig visszajutunk az alapvető tényhez, hogy egy európai jogi egység megteremtése adná csak meg erre a lehetőséget arra, hogy az egyes országok rendőri és más jogfenntartó szervei szabad határátlépést nyerjenek a bűnözők üldözésére. Amíg ezt el nem érjük, addig nem tudjuk leküzdeni Európában a nemzetközi terrorizmust. A politikai bűncselekmények sikere nem annyira végrehajtóik és irányítóik ügyességén múlik, mint inkább azon, hogy az európai kormányok vonakodnak az olyan régen esedékes intézkedések megtételére, amelyek segítségével végre megszabadulhatunk ettől a rákfenétől. A terrorizmus Habsburg Ottó 3. oldal Tovább folytatódik a korrupció-ellenes kampány a Szovjetunióban Az újabb botrányokról a Los Angeles Times cikke alapján számolunk be. A kurszki rendőrség helyettes vezetője, egy saját kifejezése szerint: „kicsapongó éjszakán”, olyan heves szóváltást folytatott a szeretőjével, hogy a hölgy kiesett a harmadik emeleti lakása erkélyéről és súlyosan megsérült. Büntetőeljárás megindítása helyett a rendőrfőnökhelyettes fizetett szabadságot kapott, majd nyugdíjba küldték, érdemrendekkel és a legmagasabb nyugdíjjal ellátva. Nemsokára pedig új, jól fizetett állást kapott, méghozzá olyat, amit kifejezetten az ő számára hoztak létre. Évekkel később a kurszki kommunista pártbizottság enyhe dorgálásban részesítette, „hivatali hatásköri túlkapás” miatt. Ezt a régi történetet most tárta a nyilvánosság elé a Pravda, helytelenítve azt a hagyományos toleranciát, amelylyel a Szovjetunióban a bürokratikus és politikai elit rossz magaviseletét kezelik. Csernyenko egy október eleji beszédében a kommunista párt ellenőrző bizottsága előtt — amely a párt lelkiismeretét hivatott képviselni— kategorikusan közölte: „Vessenek véget a megvesztegetésnek és a spekulációnak, a szocialista tulajdon elsajátításának és tékozlásának, a hivatali hatalommal való visszaélésnek.” A felső bíztatástól felbátorodva, a szovjet lapok beszámolnak olyan bűncselekményekről, amelyekért korábban csak annyi büntetés járt, hogy az elkövetőjét másik, ugyancsak jól fizetett állásba helyezték át. A „Szovjet Russzia” című lap odáig megy, hogy egyenesen azt sugallja: a nomenklatúra — a szovjet kiváltságos vezetőréteg — tagjai között jócskán rejtőznek törvénysértők és bűnözők. A lapok tehát szorgalmasan beszámolnak a leleplezésekről. Az asztraháni feketepiac főbűnösének kivégzése után — aki korábban helyi, hivatalos védelem alatt üzérkedett, — az asztraháni rendőrségen kilenc személyt leváltottak a posztjáról. Az üzbég kommunista pártban tisztogatást tartottak. Korrupció miatt még a mindenható első titkárt is leváltották. Kazahsztánban a kommunista párt ellenőrző bizottsága a párt magasrangú vezető személyiségeit bűnösnek találta feketepiaci üzletelésben és törvénytelen autókereskedésben. Az orosz szovjet köztársaság területének főügyésze arra bíztatta a moszkvai élelmiszer-kereskedelemben dolgozókat, hogy jelentsék fel a főnökeiket, ha azok bűnös spekulációkba akarják őket bevonni. A Pravda megadja a hangot: Azoknak, akik lejáratják a párt nemes nevét, nincs helyük a párt soraiban.” Mindazonáltal, a korrupció olyan elterjedtnek mutatkozik, írja egy nyugati megfigyelő, hogy a beosztottak nem merik feletteseik törvényellenes cselekedeteit bírálni. Legfeljebb abban az esetben, ha olyanhoz fordulhatnak, akiről tudják, hogy nincs benne a korrupt hálózatban. De a legegyszerűbb semmit nem észrevenni, semmit nem tenni. Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak, a Chicago és Környéke Szerkesztősége