Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-05 / 1. szám

Afganisztán... Öt évvel később 1979. december 24-én, a Szentestén, amikor a Nyugat még mindig karácsonyi ajándékait csoma­golta, vagy bontogatta, és ezzel volt elfoglalva, a Szovjetunió lerohanta déli szomszédját, Afga­nisztánt a maga sajátos módján. Tankokkal támadt rá, de az egyik tank egy af­gán árulót, Babrak Karmait, a szovjet bábot szál­lította Kabul irányába. Karmait Csehszlovákiá­ból rendelték sürgőssen Moszkvába és indították onnét haza Afganisztánba, hogy részt vegyen „ha­zája felszabadításába, majd átvegye ott az ural­mat.” A Szovjetunió amint maga mondotta: „Felsza­badítani jött!” Ezért vitte magával az afgán Rá­kosi Mátyást. A szovjet csapatokra és a bábra azért volt szükség, mert a „baráti nagy szomszéd” évek óta tartó intrikái, vesztegetései és orvgyil­kosság sorozata ellenére­­sem tudta megszállás nélkül „a baráti kommunista rendszert ültetni” a szabadságot szerető afgán népre. A szovjet támadás híre az Amerikai Történé­szek Egyletét a szokásos évi közgyűlésén érte. December utolsó napjaiban New York városában a Hilton Hotel bankett-termeiben közel ezer ameri­kai történész vitatkozott egymással. Irán és az amerikai túszok, — Amerika aggasztó anyagi helyzete, — OPEC és az emelkedő olajárak, — Az erőforrás apadása! — Ilyesmi foglalkoztatta az amerikai történészeket, akik az esztendő folya­mán készült penzumaikat olvasták fel egymásnak. Afganisztán meglepetésként érte őket is és Ame­rikát is. Ezt az Egyesült Államok elnöke fejezte ki a legmegkapóbban: „Egy hét alatt többet tanultam a Szovjetunióról, mint eddigi egész életem során!” Ez az elnök James Earl Carter volt. —Jimmy Carter, amint önmagát becézte. Az egyik történész az elnök megjegyzésének hal­latára azt gyorsan noteszébe firkantotta. A feljegy­zésből később könyv született, ebben pontosan be­jósolta, hogy Jimmyt Amerika nem választja újra és alkalmasint a leggyengébb elnököt is lehúzza majd az amerikai államfők osztályzásában, kutakat mérgez, milliókat kényszerít a menekü­lésre, hogy ahol a nép ellenállt, elnéptelenedjen a vidék. Az afgán háború egyre inkább a népirtás jellegét ölti magára. És közben utakat, repülőtereket építenek a szov­jet utászok, a Szovjetunió Afganisztán beolvasztá­sára készül. Kiüldözi a népet, kiéhezteti és legyil­kolja az ellenállókat, és ha az elnéptelenedett Af­ganisztán ezután sem hajlandó önként csatlakozni a Szovjetunióhoz, úgy erőszakkal kebelezi majd be. Afgán gyerekek ezreit szállítják a Szovjetunióba „átképzésre”, hogy ott janicsárokká neveljék őket. Pakisztán problémája „lengyel vendégeivel” Magyarországon valamikor az állandósult ven­déget lengyelnek hívták. Látogatóba jött, de vég­legesen maradt. Pakisztánnak jelenleg legalább 3 millió ilyen váratlan és állandó vendége van az af­gán menekültek. Afganisztán nem egészen 16 milliónyi lakos­ságából állítólag 5 millió menekült, legtöbbjük Pa­kisztánban telepedett le, főleg a határmenti Pes­hawar tartományban. Pakisztán területén jelenleg 280 afgán mene­kült­tábort létesítettek, a nagyobbak lakossága *100-150 ezer főnyi. A zord tél beállta előtt, októ­ber és november folyamán naponta 300-500 újabb afgán menekült áradt az ostromlott Afganisztán­ból. Pakisztánnak a menekült­táborok eltartása és közigazgatása hatalmas problémát okoz. A külvi­lág eddig 400 millió dollárral segítette, ebből 65 millió az ENSZ Menekültügyi Bizottsága részéről érkezett. A pénz jórészét, amint ez a Harmadik Világban szokás, korrupt hivatalnokok elkezelték. A segély felét, 200 millió dollárt természetesen Uncle Sam folyósította. , Az afgán menekültek éhesek, fáznak, letarolják a környékbeli erdőket, mindenütt munkát keresnek­­és alul­kínálják a helybeli lakosságot. Ezért egy­,­re több a vita, a verekedés, sőt a gyilkosság is. Az afgán nép történelméből kifolyólag, mindig lenézte a pakisztánit, aki gyarmati sorban élt, míg a büsz­ke afgánokat semmlyen hódítónak sem sikerült mindeddig leigázni. A feszültség az afgán vendég és a pakisztáni vendéglátók között egyre növek­szik. Az afgán menekültek nagy tömege Pakisztánt,­ de az egész világot egy újabb palesztin problé­mával fenyegeti. A menekültek 90 %-a írástudat­lan, áttelepíteni még ha erre hajlandó lenne sem lehetne a kizárólag anyanyelvüket beszélő afgá­nokat. Újabb veszély a Szovjetunió nyomása Pakisz­tánra és urára, Zia elnökre. A segély, amit Zia a menekülteknek nyújtott, és a gyanú, hogy a menekült­táborok egyben a mu­jaheddinek utánpótlását és kiképzését szolgálják, Moszkva megtorlását helyezi kilátásba. A szovjet csapatok állandóan átportyáznak Pakisztánba és időnként lövik és bombázzák a menekült-táboro­kat is. A Szovjetunió Afganisztánban és a pakisztáni menekült-táborokban hatalmas kémszervezetet épített ki. Részben azért, hogy a szabadságharco­sok kilétéről jelentsen, részben pedig azért, hogy megossza az afgán menekülteket. Ez nem túlságosan nehéz feladat, mert a muja­heddinek kezdettől fogva 7 különböző csoportra oszlottak és ezek nem csupán a megszállókkal harcoltak, hanem egymás között is torzsalkodtak. Afganisztán száműzetésben élő ex-királya erőfe­szítésének köszönhetően újabban a különböző el­lenálló csoportok kezdenek megbékülni egymás­sal, hogy közösen a megszálló ellenségre összpon­tosíthassák erejüket. Állítólag a menekültek 80 %-a rokonszenvezik volt királyuk felhívásával. Mit tett és tehet Amerika Afganisztán megsegítésére? Keveset, — mondja John Bartlow Martin, aki az USA korábbi nagykövete volt Kabulban. „Hatalmas erők ellenére képtelenek vagyunk ezt mindenkor és mindenütt érvényesíteni. Afganisz­tán ennek ékes illusztrációja. Az oroszok azt mondják, hogy ottani akciójuk csupán deffenzív jellegű, baráti államot kíván­nak létesíteni határuk szomszédságában. De vajon nem ezt tesszük-e mi amerikaiak is Nicaraguában? Az Egyesült Államok nem törek­szik világuralomra. Lehetséges, hogy a Szovjet­unió igenis ezt szándékozza, és Afganisztánt csu­pán állomásnak tekinti, útban a cárok álma a me­leg tengerek és a Perzsa Öböl gazdagsága felé. De ha valóban így is lenne, mit tehetnénk mi amerikaiak ellene? Atombomba? Nem! Támadás a szokványos erőkkel a Szovjetunióra? Ez is elképzelhetetlen! A mujaheddineknek nyújtott fegyverszállít­mány? Ez csupán meghosszabítaná az afgán nép szenvedését. Gazdasági blokát? Megkíséreltük a szovjet olajvezeték akadályozása alkalmával, de sikertelenül. És a gabona­szállítás zárlatával is. De amikor mi nem szállítottunk, más nyugati or­szágok pótolták szállítmányainkat. Diplomácia? Szovjet-ellenes front kialakítása? Ez csupán Pakisztán és India együttműködése ré­vén lenne lehetséges, ami viszont elképzelhetet­len!” — Így tördeli kezét egy hivatásos amerikai diplomata, aki korábban Kabulban szolgálta az Egyesült Államokat nagykövetként. Amit a Reagan kormány eddig tett: A mene­külteknek nyújtott segély felét, a 200 millió dol­lárt az USA folyósította. A CIA újjáépítése szin­tén hozzájárult ahhoz, hogy a mujaheddinek fegy­verhez jutottak. (Habár fegyverzetük jórészét meg­szállóiktól ragadták el!) Amint Reagan elnök nyilatkozata illusztrálja, Afganisztán tragédiája és Amerika tehetetlensége, hogy hatásosan segítsen, terheli a kormány, sőt újabban a kongresszus lelkiismeretét is. Sőt maga az amerikai nép is kezdi osztani ezeket az érzel­meket. A legelső amit tehetünk ezért a bátor népért: Nem feledni őket és szabadságharcukat. A világ jóval kevesebb figyelmet fordít Afganisz­tán tragédiájára, mint például Ethiopia éhínségé­re, pedig az előbbi méretekben, áldozatokban és stratégiai fontosságban is messze felülmúlja az utóbbit! Afganisztán az ötödik évfordulón Országszerte riadóztatták a szovjet csapato­kat az évforduló alkalmával. A szabadságharco­sok támadásától tartottak ugyanis. A megszállók létszáma most­ 115 ezer,­­kb.30 ezer fővel több, mint volt a lerohanás napjaiban. Azóta vagy tízszer, ta­lán még többször is váltani kellett a szovjet csa­patokat. Az ázsiai származású és mohamedán val­­lású katonákat mind le kellett váltani, mert ezek megbízhatatlannak bizonyultak, a felszabadított lakossággal rokonszenveztek. Újabban majdnem teljes mértékben orosz származású katonákat kül­denek kizárólag Afganisztánba. Az afgán hadsereg, amely 5 esztendővel ezelőtt 100 ezer főt számlált, Babrak Karmai „négy éves uralma alatt” 35 ezer főre csappant. Katonái át­álltak a szabadságharcosokhoz,­­vagy Pakisztán­ba menekültek családtagjaikat követve. 1984-ben szerte­ Afganisztánban súlyosabb har­cok folytak a megszállók és a szabadságharcosok között, mint bármikor az előző négy esztendő során. Afganisztán területének 75 %-a a mujaheddin, vagyis a szabadságharcosok kezén van. Még maga a főváros, Kabul sem biztonságos a szovjet meg­szállóknak, november 24-én nehéz rakétákkal lőt­ték a felkelők a fővárost. Két másik nagy város, Herat és Kandarahat szintén ostromnak voltak ki­téve. A műutak mentén minduntalan támadják a szabadságharcosok a megszállókat. Az öt esztendős megszállás során a Szovjetunió eddig 600 helikoptert vesztett, sebesültjeinek szá­ma meghaladja a 25 ezret, a halottaké a 10 ezer­hez közeleg. Mindez természetesen hadititok. A szovjet cen­zúra titkolja a nép előtt és a Vasfüggöny, amivel Moszkva körülzárta Afganisztánt, az ott folyó har­cokat a feledett háborúvá változtatta. A világ alig vesz tudomást arról, hogy Dávid 5 esztendeje küzd Góliát ellen. A TV-kamerák nem adnak hírt erről a hősies szabadságharcról, a hí­rek jórésze önkéntes francia orvosok révén szivá­rog a Nyugatra, akik életük veszélyeztetésével titkos utakon beszivárogtak Afganisztánba és a megszállott országban a szabadságharcosokat gyógyítják és kezelik rögtönzött, titkos hadikórhá­zakban. A hírek főforrása azonban az afgán sza­badságharcosok időnként Nyugatra küldött szó­szólói, ők mondják el a világnak, hogy mi is törté­nik Afganisztánban. A hatalmas Vörös Hadsereg zsákutcába szorult A propaganda-mese, hogy Babrak Karmai ,­ Rákosi Mátyás felszabadítani jött Afganisztánba, a hírzárlat ellenére is olyan képtelenség, amit talán még Fidel Castro sem hisz el többé. Afga­nisztán népének 90 %-a szívében, de cselekedetei révén is a mujaheddinek oldalán áll. Ezért Afganisztánban az egész szovjet stratégia merőben megváltozott. Moszkva többé nem remé­li, hogy bábkormány révén lassan meghódítja a megszállott Afganisztánt. Ott hosszú háborúra ren­dezkedik be, ezt nem csupán a felkelők, hanem az egész afgán nép ellen folytatja. Falvakat bombáz, „szőnyegbombázás révén”. Termékeket éget fel. Amint e hasábokon többször jeleztem, igen valószínű, hogy a ter­rorizmus, amely egy ideig látszólag alábbha­gyott, újra fel fog lán­golni. A nyár óta történt események igazolni lát­szanak ezt. A terror ma már nem korlátozódik Spanyol- és Írországra, hanem fellép Franciaor­szágban, sőt Belgium­ban is. Új vetületben je­lentkezik, amire legjobb példa a Margaret That­cher angol miniszter­elnöknő ellen Brighton­­ban elkövetett merény­let. Ez a fejlődés várható volt. Rendkívül hiszé­kenynek kell lennie an­nak, aki nem ismeri fel, hogy a terrorizmus mö­gött, közvetett, vagy közvetlen formában, ha­talmas nemzetközi erők állanak. Nem véletlen hogy a pápa elleni me­rényletet a bulgár hír­­szerzőszolgálat készí­tette elő és irányította. Évek óta tudtuk, hogy ezt még 1945-ben, az or­szágnak szovjet csapa­tok által való megszál­lása után állították fel és hogy az nem egyéb, mint a KGB meghosz­­szabbított karja. Az utóbbi a háttérben ma­rad és a bulgárokat kül­di az első sorba, ők a végrehajtók, de mögöt­tük ott van a Szovjet­unió teljes hatalmával és pénzével. Ezt Haig volt amerikai külügymi­niszter annak idején be is bizonyította, bár per­sze élesen bírálták érte. Az azóta történt esemé­nyek viszont kétségte­lenné tették, hogy neki és nem bírálóinak volt igaza. A Szovjetuniónak első­rendű érdeke, hogy Nyugat-Európát desta­bilizálja. A Kreml irá­nyító szervei jól tud­ják, hogy a világforra­dalom álmának katonai erővel való megvalósí­tása már nem igen kép­zelhető el, főleg nem most amidőn , a szeren­csétlen Carter időszak után erős kéz irányítja a politikát Washington­ban. Viszont lehet, hogy ugyanezt a célt el lehet érni politikai és terror­eszközök alkalmazásá­val. Moszkva most úgy­látszik erre a vonalra állt rá. Ennek veszélyét nem szabad lebecsülnünk. A Nyugatnak ugyanis egyik legnagyobb gyen­gesége az általános fé­lelem és a pesszimiz­mus. Ezt semmi sem táplálja jobban, mint a jogbizonytalanság és a merényletek. Növeli a veszélyt, hogy a demok­ratikus államokban van­nak olyan befolyásos erők, amelyek azt han­goztatják, hogy a ter­roristák nemesen gon­dolkodó, félrevezetett idealisták, vagy politi­kai célokért küzdő egyé­nek, akik az emberi sza­badságjogok védelme alatt állanak. Amidőn a németországi „zöldek” egyik képviselője az Európa-parlamentben kijelentette, hogy a ter­rorizmust nem szabad elítélni, ha ugyanak­kor nem ítéljük el a ha­talmat is, amelyet min­den állami vezetés gya­korol, akkor rádöbbe­nünk arra a szellemi zűr­zavarra, am­ely társa­dalmunkban akarva, nem akarva, a Szovjet­unió érdekeit szolgálja. Amit a Nyugat eddig tett a terrorizmus ve­szélyének elhárítására, az igen elégtelen. Kor­mányaink úgy látszik még most sem értették meg, hogy egy hatalmas szervezettel van dolguk, amely ellen nem lehet nagyapáink idejéből származó nemzeti erők­kel küzdeni. Persze le­het bizonyos lépéseket tenni ellene, de mihasz­­na ha a támadások más szomszédos területek­ről jönnek, ahol véde­lemben részesülnek. Ez volt az az eset a nagy gerillaháborúkban, Vi­etnamban­ és Algírban is­. Az ember mindig cso­dálkozott azon, hogy a Vietkong oly sikeresen harcolt a hatalmas ame­rikai hadsereg ellen. A való helyzet az volt, hogy ez utóbbinak a ke­zei meg voltak kötve. Nem sújthatott le a tá­madóra ott, ahol igazi ereje volt. Ilyen megkö­tött formában nem lehet egy háborút megnyerni. A Nyugat másik gyen­géje a gerillák sikeres propagandahadjárata volt, amelynek segítsé­gükre voltak a hírközlő eszközök nyugati szer­kesztőségei. Joggal mondották, hogy a viet­námi háborút a kommu­nisták nem annyira a rizsföldeken, mint in­kább a „New York Ti­mes”, a „Washington Post”, vagy az „NBC” szerkesztőségeiben nyer­ték meg. Kormányainknak ta­­nulniuk kellett volna ezekből a tapasztalatok­ból. A terrorizmus egy demokratikus rendszer­ben nem politikai kér­dés, hanem egyszerű bű­nözés. Ha valamely ál­lam megadja polgárá­nak a jogot, hogy sza­badon szervezkedjék és véleményét szabadon nyilvánítsa, akkor sen­kinek sincsen erkölcsi­jogosultsága arra, hogy a rendszer ellen fegy­vert fo­gjon. Éppen oly fontos vol­na, hogy végre felismer­jük azt is, hogy egy nem­zetközi veszély ellen csak nemzetközi eszkö­zökkel lehet sikeresen fellépni. Érthetetlen, hogy kormányaink még mindig a XIX. század és az akkori Európa ha­tárainak gondolatvilá­gában élnek, míg a ter­roristák régen rájöttek arra, hogy ezek rég el­vesztették jelentőségü­ket. El kellene gondol­kodnunk azon is, hogy a terrorszervezetek köz­pontjai majdnem min­dig olyan helyeken van­nak, ahonnan egy-két óra alatt egy, vagy több határt lehet könnyen át­lépni. Míg rendőreink­nek ott meg kell állni­ok és értékes időt vesz­tenek mire a bűnözők ül­dözésére megkapják az engedélyt, akkorra a merénylők már hegyen­völgyön túl járnak. Sokszor nem elég szo­ros az egyes rendőrsé­gek közötti összműkö­­dés sem. Legutóbb Pá­rizsból jött egy javas­lat, hogy az Európai Kö­zösségnek olyan köz­ponti szervezetet kelle­ne felállítania, amely­nek feladata a terroriz­mus elleni küzdelem vol­na. Ezt az Interpolra va­ló hivatkozással elvetet­ték. Pedig ez utóbbi, bár sikeresen lép fel a ká­bítószercsempészés és a közönséges bűnözők ellen, szervezetileg nem alkalmas a terrorizmus elleni fellépésre.- ̧*■ így mindig visszaju­tunk az alapvető tény­hez, hogy egy európai jogi egység megterem­tése adná csak meg er­re a lehetőséget arra, hogy az egyes országok rendőri és más jogfenn­tartó szervei szabad ha­tárátlépést nyerjenek a bűnözők üldözésére. Amíg ezt el nem érjük, addig nem tudjuk leküz­deni Európában a nem­zetközi terrorizmust. A politikai bűncselekmé­nyek sikere nem annyi­ra végrehajtóik és irá­nyítóik ügyességén mú­lik, mint inkább azon, hogy az európai kormá­nyok vonakodnak az olyan régen esedékes in­tézkedések megtételére, amelyek segítségével végre megszabadulha­tunk ettől a rákfenétől. A terrorizmus Habsburg Ottó 3. oldal Tovább folytatódik a korrupció-ellenes kampány a Szovjetunióban Az újabb botrányokról a Los Angeles Times cik­ke alapján számolunk be. A kurszki rendőrség helyettes vezetője, egy saját kifejezése szerint: „kicsapongó éjszakán”, olyan heves szóváltást folytatott a szeretőjével, hogy a hölgy kiesett a harmadik emeleti laká­sa erkélyéről és súlyo­san megsérült. Büntető­­eljárás megindítása he­lyett a rendőrfőnök­helyettes fizetett sza­badságot kapott, majd nyugdíjba küldték, ér­demrendekkel és a leg­magasabb nyugdíjjal el­látva. Nemsokára pedig új, jól fizetett állást ka­pott, méghozzá olyat, amit kifejezetten az ő számára hoztak­ létre. Évekkel később a kurszki kommunista pártbizottság enyhe dor­gálásban részesítette, „hivatali hatásköri túl­kapás” miatt. Ezt a régi történetet most tárta a nyilvános­ság elé a Pravda, hely­telenítve azt a hagyomá­nyos toleranciát, amely­­lyel a Szovjetunióban a bürokratikus és politikai elit rossz magaviseletét kezelik. Csernyenko egy októ­ber eleji beszédében a kommunista párt ellen­őrző bizottsága előtt — amely a párt lelkiisme­retét hivatott képvisel­ni­­— kategorikusan kö­zölte: „Vessenek véget a megvesztegetésnek és a spekulációnak, a szocia­lista tulajdon elsajátítá­sának és tékozlásának, a hivatali hatalommal való visszaélésnek.” A felső bíztatástól fel­bátorodva, a szovjet la­pok beszámolnak olyan bűncselekményekről, amelyekért korábban csak annyi büntetés járt, hogy az elkövetőjét má­sik, ugyancsak jól fize­tett állásba helyezték át. A „Szovjet Russzia” című lap odáig megy, hogy egyenesen azt­ su­gallja: a nomenklatúra — a szovjet kiváltságos vezetőréteg — tagjai kö­zött jócskán rejtőznek törvénysértők és bűnö­zők. A lapok tehát szorgal­masan beszámolnak a leleplezésekről. Az aszt­­raháni feketepiac főbű­nösének kivégzése után — aki korábban helyi, hivatalos védelem alatt üzérkedett, — az asztra­­háni rendőrségen kilenc személyt leváltottak a posztjáról. Az üzbég kommunista pártban tisztogatást tar­tottak. Korrupció miatt még a mindenható első titkárt is leváltották. Kazahsztánban a kom­munista párt ellenőrző bizottsága a párt ma­gasrangú vezető szemé­lyiségeit bűnösnek talál­ta feketepiaci üzletelés­ben és törvénytelen autókereskedésben. Az orosz szovjet köz­társaság területének fő­ügyésze arra bíztatta a moszkvai élelmiszer-ke­reskedelemben dolgozó­kat, hogy jelentsék fel a főnökeiket, ha azok bű­nös spekulációkba akar­ják őket bevonni. A Pravda megadja a hangot: Azoknak, akik lejá­ratják a párt nemes ne­vét, nincs helyük a párt soraiban.” Mindazonáltal, a kor­rupció olyan elterjedt­­nek mutatkozik, írja egy nyugati megfigyelő, hogy a beosztottak nem merik feletteseik tör­vényellenes cselekede­teit bírálni. Legfeljebb abban az esetben, ha olyanhoz fordulhatnak, akiről tudják, hogy nincs benne a korrupt hálózat­ban. De a legegyszerűbb semmit nem észrevenni, semmit nem tenni. Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üz­letembereket és Egyesületeket, mert az ő — sok­szor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nél­kül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy­ az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak, a Chicago és Környéke Szerkesztősége

Next