Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-05-18 / 20. szám

10. oldal Három kérdés Saáry Éva Vadnay Zsuzsával, az „Érdekes emberek” cí­mű riportkötet társszer­zőjével, nemrég három­napos svájci előadókör­­utat csináltunk: Bern­ben, Luzernben, Zürich­ben szerepeltünk. Ezúttal azonban nem fent említett közös mű­vünket, hanem két új könyvet tettünk az asz­talra. Ő nemrég megje­lent, Róma mesélő kövei című útikönyvét, én pe­dig Százféle szerelem cí­mű versgyűjteménye­met. A szokásos bemutatás, bemutatkozás helyett, magunk és munkánk megismertetésére egy interjú-jellegű Kérdezz­­felelek játékot eszel­tünk ki, feltéve egymás­nak 3-3 kérdést. Ezek kapcsán Zsuzsa elmondta, hogy a Roma­­könyv ötlete idegenve­zetői munkája közben bukkant fel agyában — mikor a (főleg amerikai) turisták nem annyira a pontos történeti adatok, sokkal inkább az anek­doták, pletykák iránt ér­deklődtek — nem­­egy­,­szer elképesztő tájéko­zatlanságról téve tanú­­bizonyságot. Azt is elmesélte, hogy ezt az olvasmányos, vi­dám, kis kötetet először angolul írta, de végül dánul látott napvilágot (több alkalommal!), míg a magyar kiadásra csak most, a müncheni nyom­datulajdonos, Dr. Buzá­­dy Tibor jóvoltából ke­rült sor. Aranykutatók Svájcban A kommunista Ju­goszlávia szeretne ural­kodói kinccsel gazda­godni. Néhai Sándor ki­rály Svájcban helyezte biztonságba földi javait és a belgrádi kormány most követeli a királyi banktrezor kinyitását. Márcsak azért is, mert az a gyanú, hogy annak­idején az államkassza aranyrúdjainak egy ré­sze is a királyi széfbe vándorolt. A berni kül­ügyminisztérium szóvi­vője megerősítette azt a hírt, hogy a jugoszláv állam októberben kérte a berni kormány támo­gatását a szükséges jo­gi lépésekben. A kérdés­ről egyelőre még nem döntött a külügyi prob­lémákkal foglalkozó parlamenti bizottság. Sándor királyt 1934. ok­tóber 9-én egy bolgár merénylő gyilkolta meg Marseilleben. A svájci törvények szerint 50 év­vel a tulajdonos halála után minden banktre­zort ki lehet nyitni, amelynek kombinációja ismeretlen. Az ügyet az teszi bonyolulttá, hogy a néhai királynak él még két örököse. Nemcsak a jugoszlá­­vok keresnek aranyat Svájcban, hanem az ola­szok is. A római Nem­zeti Bank tartalékának egy részét a második vi­lágháború végén a visz­­szavonuló német csapa­tok hadizsákmányként magukkal vitték. Ez a kétmilliárd líra értékű, 80 tonna arany és egy­­milliárd líra értékű ék­szer állítólag egy sváj­ci bank trezorjában fek­szik. Ha az ezredfordu­lóig nem jelentkezik ér­te senki, kétezerben a svájci Bankunióra száll a tulajdonjog. ­ Amerre ők járnak, bámul a világ... Sajó: Jó hogy jön Hacsek­­kám ... Na, mit szól, mit szól? Hacsek: Miért, kellene szól­nom valamit? Sajó: Na, ne hülyéskedjen Hacsek! Hát nem látta? Hacsek: Dehogynem. Majd­nem kiesett a szemem ... Mit mondjak, gyönyörű feneke van. És azt mondják, hogy a Kovács már... Sajó: Maga ütődött, most nem Gizikéről van szó, hanem a fiúkról .. Hacsek: Ne mondja... Hát a fiúk is? Sajó: Maga címeres ökör. Én a futballistákról beszélek. Az aranylábúakról, akik úgy meg­verték ezeket a felfuvalkodott osztrákokat, ahogyan nálunk a földszinti Holubek szokta el­­gyapálni a feleségét, amikor az a szegény asszony kupaszerdán átkapcsol a kettes csatornára, és a lappföldi fókavadászok szerelmi életéről néz meg egy kisfilmet... Hacsek: És az asszony tűri? Sajó: Dehogy. Írja a levele­ket a Szegőnek... Tudja ... Mit Üzen a rádió?... Hacsek: Erre a Szegő oda­megy és csipóra veri a Holu­­beket? Sajó: Maga vízigót! Csak nem képzeli, hogy az az értelmes, kulturált, intelligens ember ve­rekszik ... . Hacsek: Hát a Szegő nem bokszoló? Én mindig azt hal­lom a tévében, hogy ütik ... Sajó: Az egy másik Szegő! De őt sem ütik, maga... ő csak magyarázza! Hacsek: Mint a Szepesi a bi­zonyítványát! Sajó: Hogy lehet ennyire tá­jékozatlan valaki? Magához képest egy becsuánaföldi ősla­kos az MTI vezérigazgatója Mit kell egy tiszta ötös bizo­nyítványon magyarázni? Ma reggel már a Lantos Olivér is úgy énekelte a nótát a rádió­ban, hogy „Amerre ők járnak, bámul a világ...” Hacsek: Akkor miért hallom mindig azt, hogy a Szepesi, meg az az MLSZ csak magya­rázza a bizonyítványát? Sajó: Kitől hallotta ezt, ma­ga ,lócsiszár? Hacsek: A Glazovics mond­ta, a fürdőben. Márpedig ő ért hozzá. Szakértő!!! Sajó: Mitől? Hacsek: Az apósának az apó­sa egyszer állítólag kint volt egy meccsen ... Sajó: Ide figyeljen Hacsek! Én most kifizetem a kávéját, mint mindig, maga pedig fel­áll szépen, kimegy és megnézi, hogy nem sétálok-e kint a Kör­úton. Világos? Vagy ha ezt nem akarja, akkor inkább men­jen vissza a barátjához, ahhoz a Glazovicshoz... Hacsek: Már nem a bará­tom! Sajó: összevesztek? Nem cso­dálom ... A Glazovics is rájött, hogy ki maga tulajdonkép­pen ... Hacsek: Na, na, maga már megint durva velem, Sajó! Az­tán meg megbánja... Egyéb­ként nem vesztünk össze, csak a Glazovics kijelentette, hogy én nem vagyok egy nyerő tí­pus! Márpedig, aki nem egy nyerő típus, az neki nem lehet a barátja! És otthagyott. Mond­ja, Sajó, maga szerint nyerő típus vagyok én? Sajó: Hát ahogy így magá­ba nézek, nem nagyon lehetne jobbszélső a Mezey Gyuri vá­logatottjában ... Hacsek: Hát az biztosan nem. Mert az a Kiprich! Sajó: Ezt meg honnan tudja, maga gyalogbéka? Hacsek: A gyerek ma reggel, mielőtt elindult az iskolába egy hetes számot varrt a farmer­­dzsekijének a hátára, s abban szlalomozott a kredenc és az éjjeliszekrény között egy lab­dát vezetve. Azt mondta, ő a Kiprich a válogatottból! Nem szokott a gyerek hazudni... Sajó: És maga? Mit csinált maga? Hacsek: Otthagytam. Siettem ide magához, hogy elmondhas­sam, tudom ki az a Kiprich! Sajó: Miért, eddig nem tud­ta? Hacsek: Töredelmesen be kell m­agának vallanom Sajókám, hogy nem. Bár, ahogy így visz­­szagondolok, ismertem egy Kip­­richet, de az szódás volt a Wekerle telepen. Gondolom, ez nem az... Mert ha ahhoz akar a gyerek hasonlítani, akkor le­töröm a derekát... Sajó: De azt csak tudja, hogy ki az a Détári? Hacsek: A Détári? Hogy­ne... Ne nézzen azért engem teljesen hülyének. Az csak a Détáriné férje lehet! A Détá­­rinéé, a könyvelésből. Sajó: Ember, ez a gyerek még alig múlt húszéves! Hacsek: Miért? A Détáriné sincs több ötvennél... Tudja hogy van ez manapság. Sajó: Hát én biztosítom ma­gát, Hacsek, hogy ez a Détári, nem az a Détári. Ez egy világ­szám, érti!? Egy csoda, egy zseni! Ilyet Puskás óta nem hordott a hátán a föld. Én ve­le kelek és vele fekszem! Ami­óta Bécsben halomra döntötte az osztrákokat, és bevágta azt a harmadik gólt, a képe ott lóg az ágyam felett... Hacsek: És mit szól ehhez a Détáriné? Sajó: Hacsek!!! Én megölöm magát. És nem létezik, hogy el­ítéljenek ... Hacsek: Azt maga csak hi­szi! Maga sem egy nyerő tí­pus ... De majd megkérdezem a Glazovicsot! Sajó: Hol van? Hacsek: Ki? A Détáriné? Biztos kiküldetésen a főnök­kel ... Sajó: A Glazovics, maga hét mérföldes ökör! Hacsek: Ja, a Glazovics? Hát amikor otthagyott a fürdőnél, csak azt mondta, nagyon siet, mert korán nyit az IBUSZ és ő le akar foglalni egy helyet a mexikói útra. Sajó: A Glazovics megy Me­xikóba? Hacsek: Én is csodálkoztam, de aztán rájöttem, csak ide mehet Zuglóba ... Több pénze nincs! Tegnap tőlem kért egy húszast tartós tejre. Sajó: Maga idióta, a Mexikói útra el lehet sétálni, minek ah­hoz az IBUSZ? Hacsek: Akkor maga nem is­meri a Glazovicsot. Ez meg­­­szervezteti azt is. Tudja, nyerő típus... Sajó: Hacsek, én leöntöm ma­gát ezzel a kapucinerrel, ha nem hagyja abba. Hát nem érti­, hogy a magyar futball­­válogatott megy Mexikóba. A világbajnokságra! Mezeystől, Szepesistől, Glazovicsostól, Ki­prichestől együtt. Hacsek: Akkor megy a gye­rek is! Reggel még azt mond­ta, ő a Kiprich! Sajó!!! Csak nem a wekerlei szódást viszik helyette? Azt nem élném túl... Sajó: Kifelé... Kifelé.. Hacsek: Mexikóba?! Me­gyek ... Én is megyek!!! Ami az én kérdései­met illeti, azokra ott (az előadások színhelyén) he­venyészve, hosszabban­­rövidebben feleltem, de utána (és jobban elgon­dolkozva fölöttük) rá­döbbentem, hogy ma­gukban s a magam szá­mára is érdekesek, ami­ért is írásban próbálok most rájuk választ adni. V.Zs.: Mióta írsz ver­seket? S.É.: Amióta eszemet tudom, s ez nem túlzás, mert már óvodás ko­romban felfigyeltem a ritmusok zakatolására, s szüleim kezét fogva, lépéseimet követve, ki­találtam apró, egy-két­­soros mondókákat, me­lyeket azután unalomig ismételgettem. A betűvetés tudomá­nyának elsajátítása az­tán meghozta az írott verset is. Elemista fü­zeteimben, a Kis Filhar­mónia hangverseny­programjainak margó­ján, a szokásos, automa­tikus rajzocskák kísére­­tében, megjelentek az első, girbe-gurba sorok. Úgy írtam, ahogyan más lélegzik. Sem a rím, sem a ritmus nem oko­zott problémát (ez volt egyébként vesztem is — egy darabig!). Keresztanyám figyelt fel először írogató haj­lamomra, s az ő ambí­­ciózus módján azonnal azt tanácsolta, küldjük el a költeményeket va­lamely gyermekrovat szerkesztőjének, így is történt. Már szinte megfeled­keztem a dologról, mi­kor (első gimnazista ko­romban) Nagy Kamilla osztálytársnőm, egy reggel az iskolában, ez­zel fogadott: — Olvastam versedet Magyar Nők Lapjá­ban. Az én versemet? ?! (Uramisten, micsoda szívdobbanás!) Futottam haza lélek­szakadva, hogy lássam. Hát, ami a „nagy Ma­gyarországot” illeti, azt ma „irredentizmus” cí­mén elvetnénk, de akkor mindenki számára ter­mészetes volt. A „szerkesztőnéni” aranyos levelet írt, bíz­tatott a további munká­ra, s valóban, egészen 1944 végéig rendszere­sen jelentek meg verse-­e­im. Ha nem jön a nagy ösz­­szeomlás, bizonyára „automatikusan” átke­rültem volna a „felnőtt” lapok hasábjaira, de így­ megszakadt min­den. Költeményeim többé senkinek sem kellettek, illetve magam sem let­tem volna hajlandó (a költészetet mindenkor „szent” dolognak tart­va) a bértollnokok dics­himnuszáig alacsonyod­­ni, írtam, persze tovább­ra is, s a gondosan le­gépelt verseket időnként beköttettem (itt vannak velem Luganóban: 3 vaskos kötet). Az Alko­tás utcai könyvkötő volt jóformán az egyetlen — értő — olvasóm, ő bíz­tatott a további munká­ra. ’56 után, Nyugaton kezdtem el újra publi­kálni. Első versemet (’59-ben) a bécsi Magyar Híradó közölte, aztán ’64-ben a Nemzetőr, melynek akkor (Horváth Tamás néven), azt hi­szem, Hanák Tibor volt az „irodalmi szerkesz­tője”. Első önálló kötetem, az Átható csend, 1973- ban jelent meg, Kocsis­s Gábor bábáskodásáva!? V.Zs.: Hogyan jut eszé­be valakinek verset írni? Hogyan születik egy vers? S.É.: Erre a kérdésre tulajdonképpen már az előzőekben válaszoltam. Most csak annyit (kiegé­szítésül), hogy az igazi vers szerintem (és más vélemények ellenére) igenis ihletből születik: nem írják, hanem íródik. " Magától s elemi erővel tör fel a költő lelkéből — sokszor egészen más tevékenységek közepet­te. Természetesen, az­után csiszolgatni kell, játszadozni vele, míg meg nem kapja végleges formáját. Számomra három, döntően fontos követel­mény létezik: a. ) a vers tömörsége (a lényeg kimondásának igénye), b. ) képeinek pontos­sága (nem hagyni sem­mit sem esetlegesnek!); c. ) a vers külső meg­jelenése, térbeli elhe­lyezése, tördelése. V.Zs.: Ezzel, azt hi­szem, el is érkeztünk a harmadik kérdéshez, mely számomra a legiz­­gatóbb: hogyan viszo­nyul egymáshoz költői és képzőművészeti mun­kásságod, hogyan illenek össze a versek és az il­lusztrációk? Nem lenne-e jobb ezeket a verseket fi­­guratív akvarellekkel kí­sérni? S.É.: Számomra is ez a legizgalmasabb kér­dés, mert hiszen ugyan­az a személy veti papír­ra a költeményeket, ta­lálja ki az absztrakt raj­zokat, s végzi el — a fényképezőgép lencséje segítségével — a szelek­ció munkáját. A három kifejezési forma, termé­szetesen összefügg, de ugyanakkor különbözik is egymástól. Egyénisé­günk (vagy csak hangu­lataink?) más-más olda­lát mutatjuk be az egyik, illetőleg a másik mű­fajban. A versek a nagy feszültségek, problé­mák feldolgozói- megol­dói, a képekhez viszont derűs, nyűr, kontempla­tív lélek kell, ahogyan Mereskovszkij mondja Leonardo da Vinciről írt könyvében: „Ha mű­vész akarsz lenni, felejts el minden bút és gondot a művészeten kívül. Üres legyen lelked, mint a tükör, amely minden tárgyat, minden mozdu­latot és színt visszatük­­röztet. Maga mozdulat­lan és tiszta marad.” Mindenesetre, a ver­sek és képek szorosan összefüggnek. Nálam egyik sem keletkezik el­sődleges (impresszionis­ta?) módon, hanem me­­ditatír, „emésztési” folyamat eredménye, melynek során az egyé­ni tapasztalat (öröm, fáj­dalom, vágy) általános emberi tapasztalattá szélesedik. Sokan „pesz­­szimizmusról”, mások „kozmikus pesszimiz­musról” beszélnek köl­tészetemmel kapcsolat­ban, pedig a vers soha­sem pesszimista, inkább a sötétenlátás ellené­ben hat: azáltal, hogy lefesti, meg is szelídí­ti, „emberarcúvá” re­dukálja a kísérteteket. Ez, bizonyos fokig, „absztraháló” folyamat — vagyis nagyon hason­ló ahhoz, ami művészeti tevékenységem folya­mán jön létre. Talán érdekes meg­említenem, hogy valaha (kb. 1960-ig) rímes-rit­­musos verseket írtam, figuratív képeket fes­tettem, s aztán egy na­pon villámcsapásszerű­­en (mint Szent Pál a da­maszkuszi úton!) döb­bentem rá, hogy „nem rám szabott” ruhában járok, s váltottam át igazi műfajomra: a sza­bad­ versre és az abszt­rakt festészetre. Az, hogy ez pontosan egy­­időben történt, az alko­tásaim közti mély, lé­nyegi összefüggést, pár­huzamot bizonyítja. Végül, meg kell még jegyeznem, hogy első verseskötetem, az Átha­tó csend illusztrálásá­ra (inkább­, aláfesté­sére) mégsem találtam alkalmasnak színpom­pás rajzaimat, inkább fekete-fehér, strukturá­lis (a vonalak ritmusát hangsúlyozó!) fotókat választottam. Második kötetem, a Százféle sze­relem esetében pedig még tovább léptem, mi­kor a fényképekből még a szürke árnyalatokat is kiszűrve, kontrasztos fotografikákat alkal­maztam. A versek kiadásával nagyon le vagyok ma­radva. Legalább 5 köte­tem várakozik nyomda­­festékre. Ezek illusztrá­lása (ha megérem?) a magam számára is iz­galmas kérdőjeleket tartogat. Talán megpró­bálok kétszínű, vonal­hatású rajzokat alkal­mazni... Még nem tu­dom. „Ködbe borult az őszi táj. Hová lettél gólyamadár? Elrepültél messze tájra, Szebb, melegebb, jobb világba? Igazad van, mért is itten Megfagynod a nagy hidegben, Hisz máshol most süt a nap, Fészket rakhatsz zöld fák alatt. De tavasszal kelepelve Visszatérsz régi fészkedre S itthon leszel, napsugárban A szép, nagy Magyarországban.” ­ HUMOR — Ha az orvosomra és a feleségemre hallgatok, semmi örömöm nem marad az életben? — Miért? — Mert az élvezetek fele a feleségem szerint tilos és erkölcstelen. S ami még marad, az az orvosom szerint ti­los, mert hizlal. friljMOR MUNKAHELY — Egymagam négy em­ber munkáját végzem el. — Ez könnyű, hisz azok sem dolgoztak semmit. OKOK FIATAL A nyolcvanéves Maris­ka néni személyében van megsértődve, amikor a fiatalokat szidják. PANASZ — Ezek a mai gyere­kek a játszótéren a hin­tát nem akarják átadni a nyugdíjasoknak. — Drágám, ma van a születésnapod. Egy szép gyémánt nyakéket meg­nézhetsz a kirakatban. Nős dolgok — Uram, ön rendkívül agresszív velem szemben! De ezt szeretem. GAVALLÉR FÉRJ NÉZETAZONOSSÁG BEMUTATKOZÓ LÁTOGATÁS — Főzelék nincs?I­ POHÁRKOSZONTÓ Iskolába küldött elefántok Dzsakarta. Az indo­néz kormány Szumátra szigetén amolyan illem­tan-féle szakiskolát akar nyitni faragatlan modo­rú elefántok számára, amelyek időnként kitör­nek a dzsungelből és nagy károkat okoznak. A Dzsakarta Post című angol­ nyelvű lap szerint 660 ezer dollárnak meg­felelő összeget szánt a kormány a mintegy két­ezer szumátrai vastag­­bőrű átnevelésére. Pe­dagógus személyzetként húsz állatidomitót, vala­mint Thaiföldről és Bur­mából importált nyolc szelídített elefánt-ven­dégmunkást akar bevet­ni a környezetvédő ha­tóság. Az ily módon ki­képzett elefántok az is­kola elvégzése után fa­törzsek szállításánál és cirkuszokban keresik majd meg mindennapi kenyerüket, illetve szé­nájukat. Maradjunk a Távol- Keleten, pontosabban Észak-Borneóban, vagy még pontosabban a Bru­nei olajszultánságban, amelynek uralkodója azzal dicsekedhet, hogy a világ leggazdagabb embere. A rekordok an­gol évkönyve, a Guin­­nes szerint, Sir Muda Hassanal Bokiahnak, a 38 éves szultánnak az olajexport évi kétmilli­árd és 700 millió font­sterlinget hoz a konyhá­ra, külföldi devizákban pedig tízmilliárd font­sterlinget őriz kincses­­kamrájában. Brunei azonban más rekorddal is szerepel a könyvben, így például a szultán pa­lotájában látható a világ 12 legnagyobb csillárja, azonkívül az új palotá­nak 1788 szobája van, 388-cal több, mint a va­tikáni palotának Rómá­ban. Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az­ előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak. ____________a Chicago és Környéke Szerkesztősége

Next