Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-03 / 31. szám
10. oldal A félelmetes óriás (Indonéz mese, felnőtteknek) Nem történik meg gyakran, hogy indonéz mesével ismerkedhet meg az ember. Ezt még ki lehet bírni — mondhatják a legtöbben és talán azt is hozzáteszik, hogy sok minden hiányzott és hiányzik az életükből, de az indo■ néz mesék nem szerepelnek a hiánycikkek listáján. Bevallom, én is ugyanezt gondoltam, amikor egy új amerikai barátom elmondta, hogy most tért vissza Indonéziából és az egyik angol nyelvű lapból elhozta nekem azt az indonéz mesét, amelyet—szíves engedelmükkel — el fogok most mesélni. Érzésem szerint ugyanis nem mindennapi meséről van szó. Élt egyszer régesrégen a magas hegyek között egy óriás. Olyan hatalmas volt, hogy ha felegyenesedett, a feje eltűnt a felhők között. A lakosság rettegett tőle, mert kisujja egyetlen mozdulatával egész falvakat söpört le a mélybe. Teljesítették is minden kívánságát, megadással, félelemmel telve. Egy napon az óriás kijelentette : hozzák el neki az egész országból a Vajda Albert fiatal lányokat, mert hallott valamit a közelkeleti háremekről és alapítani akar egyet. Felhördült erre a lakosság, a férfiak és a nők is egyaránt. Tudták, hogy nincsen menekülés, az óriás elől egyszerűen nem lehetett elbújni, mert karja mindenhová elért, messze mindent látott. A király öszszeült tanácsadóival, de azok csak a fejüket vakargatták. Az óriás csak nézett le rájuk a magasból és jót mulatott magában. Esze ágában sem volt háremet csinálni az összes fiatal lányból, már csak azért sem, mert babszemnél is kisebbek voltak és még ha egymás vállára állította volna őket, akkor sem ért volna fel az utolsó a térdéig. A kegyetlen óriás élvezte a lakosság félelmét és kétségbeesését. Amikor már elege volt a játékból, dörgő hangon leszólt hozzájuk és ezt mondta: — Idefigyeljetek, ti pondrók! Eltekintek attól, hogy elhozzátok nekem a lányokat, ha olyan házat tudtok építeni, ami a világ legszilárdabb talajára épül. Kaptok rá két hetet. Ha az épületet nem tudom elsöpörni, akkor a lányaitokra nem tartok igényt, sőt, örökre elköltözöm a környékről. De az, akinek a házát össze tudom rombolni, meghal. A szavak hallatára mindenki nagyon szomorú lett. Pontosan tudták, hogy az óriás hatalmas ereje képes még arra is, hogy földrengést idézzen elő, nem hogy házakat romboljon öszsze egyetlen köhintéssel. A király kihirdette, hogy aki teljesíti az óriás kívánságát és felépíti a világ legszilárdabb talajára a kívánt házat, annak címet, rangot, aranyat, gyémántot, valamint fele királyságát és csodaszép lányának a kezét adja. Megindult a jelentkezés. Nem volt sok jelentkező, csupán három. Lelkesen kezdtek hozzá az építéshez és a két hét letelte után az óriás lehajolt a magasból és megkérdezte: — Mi van a házakkal? A király megmutatta az első házat, amelyet egy leleményes fiatalember két magas hegy közé épített, egy védett völgybe. Az óriás nevetni kezdett és nevetésére megrepedtek a hegyek, a völgy talaja megnyílt és elnyelte a házat. — Mire építetted házadat, te balga? — kérdezte az óriás. A rémült fiatal indonéz elhaló hangon felelte: — Az emberi szeretetre és megértésre, mert azt tartottam a legszilárdabb alapnak. Többet nem tudott mondani, mert az óriás belefojtotta a szót. — Hol a következő ház? — mennydörögte ezután és a király megmutatta a második jelentkező épületét. Erdő mélyén, hatalmas ősfák sűrűjében, a hegy oldalába építette házát a szerencsétlen. Mert az volt. Az óriás fújt egyet és ettől a fák felrepültek a levegőbe, hogy megremegett és talaj itt is megnyílt az összeomlott ház alatt. — Hát te mire építetted házadat? — tette fel a gúnyos kérdést az óriás. — Az emberi őszinteségre és barátságra mert azt tartottam a legszilárdabb alapnak — hangzott a válasz, amelyet elnyomott az óriás harsogó nevetése és az építész halálkiáltása. A harmadik ház, az óriás nagy meglepetésére, sík vidéken állt Nem volt körülötte semmiféle természetes védelem, se hegy, se domb se erdő. Az óriás fújt egyet, de a ház nem mozdult. Öklével verte a földet, de a ház meg sem rezdült. Ekkor felegyenesedett és ugrálni kezdett, úgy, hogy mindenhol földrengést jeleztek a készülékek, csak éppen a ház alatt nem mozdult a talaj. — Feladom — morogta az óriás —, és elmegyek innen. De előbb mondd meg nekem, fiatalember, mire építetted ezt a házat, hogy semmiféle erő nem fog rajta? — A legszilárdabb és legbiztosabb talajra — válaszolta derűsen a fiatalember. — És mi az? — dörrent rá az óriás. — Az emberi önzés és butaság — mondta az ifjú építész és átkarolta a tündérszép királylány vállát, így nézték, együtt a boldog, felszabadult emberekkel, hogyan távozik a rettegett óriási. Eddig a mese. Hogy mi a tanulság? Azt az indonéz mesék szabályai szerint, mindenkinek magának kell levonnia. Floridába utazók figyelmébe Mindazok, akik Sarasota és Port Charlotte környékén szeretnének nyaralni, vagy letelepedni, forduljanak bizalommal az Amerikai Magyar Petőfi Kultúregyesülethez! Sarasotában hívják a következő számok egyikét: Ágnes Marossy (813) 922-3591 (este: 922-0060) János Ács (813) 922-7706 Port Charlottban: Károly Lubosics (813) 627-1979 BALATONI VENDÉGLÁTÁS " Az árkalkulációnkat nem tudta megemészteni. ! Kik mindig társaim voltatok a bajban, vagyis velem együtt fájtatok. Mikor ezt olvassátok, én már nem lehetek közöttetek, a Bal Alsó Ötös és a Bal Alsó Hetes szórakoztató társaságában. Kihúznak, drága barátaim. És még csak nem is az érdemeim elismerése mellett! Ki köszöni meg nekem — mielőtt a szemétbe dobna —, hogy éveken keresztül rágtam azt a rengeteg cukrot meg csokit. Jó, tudom én, hogy nem szeretett, hiszen állandóan azért nyafogott, hogy fájdalmat okozok. De hát melyik önérzetes fog nem fáj, ha nem mossák meg naponta ötezer-hatszor? Ráadásul, amikor kilyukadtam és szolidan, mintegy figyelmeztetőleg elkezdtem sajogni, ahelyett, hogy gyorsan fogorvoshoz szaladt volna velem, elintézte a dolgot annyival, hogy a másik oldalon kezdett rágni. Micsoda elbánás ez? Természetes, hogy egyre jobban elromlottam, és — mivel az én feszültségemet is le kell vezetni valahol — fájtam. Ő pedig csak ült tétlenül, visítozott és ebéd helyett is demargont zabált. Erre nincs mentség. Félt a fogorvostól? Miért, mit gondolt, majd én elégelem meg a dolgot, és önszántamból kirepülök a szájából? Persze várt tovább. Talán még tetszett is neki az új helyzet, amelyben mindenki őt sajnálta. A tanároknak is elég volt egy pillantást vetni elkínzott arcára, és rögtön mást felejtettek helyette. De aztán én dühös lettem. Mit nekem fájdalomcsillapító, meleg borogatás, sőt néha még buzgó imádkozás is, fájtam, kitartóan és rendületlenül. Na, erre végre elment fogászatra. Öröm volt nézni a csorgó könnyeit, meg az álmatlanságról tanúskodó fekete karikákat a szeme alatt. Most persze örül a nyavalyás, mert kapott egy csomó érzéstelenítő injekciót, meg egy biztatást, hogy „mindjárt vége a szenvedésnek, kihúzzuk azt a csúnya fogat”. Vagyis engem. Nem azért, de az orvos sem éppen egy szépségkirály. De ki törődik az én érzékeny lelkemmel? Lassan befejezem, mert már készítik elő a fogót. Elég kegyetlen dolog az is, remélem sohasem fogjátok közelebbről megismerni. Utoljára mi mást írhatnék, mint azt, hogy ne adjátok fel és ha okot adnak rá, igenis fájjatok. Igaz, hogy nem vagyunk pótolhatatlanok, egész sor műdolgot találtak már ki helyettünk. De egyszer talán eljön az az idő, mikor az emberek a sajátjukhoz fognak ragaszkodni, és megbecsülik a jogaikat. Utolsó perceiben is szeretettel gondoljátok: Bal Alsó Hatos Nagy Zsuzsa Drága Bajtársaim! r .Pilkó Párás■ Szőke Klári Lapunk május 18-i számában örömmel olvadtam Fáy Istvánnak „Négy hét Párizsban” című könyvemről írt hosszú és elismerő ismertetését. Ezúton köszönöm meg Fáy Istvánnak, hiszen nem mondhatom el személyesen milyen nagy örömet okozott elismerő kritikájával. Éppen olyan alakjai vagyunk az életnek, mint amilyenekről könyvemben is írtam. Meszsze távolságok választanak el bennünket, mégis együtt vagyunk, mert figyelünk egymásra s alkalomadtán segítjük egymást. Ez esetben könyvem útjának adott nagy segítséget az ismertetéssel, hogy legyen kedvük honfitársainknak megvennie, elolvasni s pár órára kikapcsolódni a hétköznapok gondjaiból. Igaz, belepottyannak a párizsiak bajaiba, de az ember úgy van teremtve, hogy bajának láttán még erőre is kap, mert minden szereplő eleven élő valóság. Nem is tudtam milyen nagy fába vágtam a fejszémet! Pedig erősen fölhívtam a figyelmet a könyv elején, hogy minden nevet megmásítottam. De hiába az álnév, magukra ismernek s most kapom a szidást. Hiába magyarázom, már akinek tudom, hogy mi itt élők úgyis tudunk mindent egymásról, a távolban élők meg úgysem tudják kiről van szó. Hát akkor? Mondom, magyarázom akinek tudom, de van aki csak elémpattan valami összejövetelen s így kiált: „Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy tizenhat év után csak így ismertél meg!” Ezzel otthagy. Mondom itt helyben valami sok dicséretet nem kapok,s egyre erősödik bennem az érzés, hogy az íróknak el kellene tűnniük tettük színhelyéről. De van két vigaszom ami azért helyben tart. Fáy István és más újságokban Filippi István uraknak kritikái, amelyek megegyeznek abban, hogy a könyv jó. És ismét köszönöm, mert erőt ad a vihart elviselnem. Másik vigaszom pedig, hogy otthon ezt a könyvet meg sem írhattam volna. S a mi szent, hős boltjainkról megírhattam olyan dolgokat amelyeket egy otthoni író le nem írhat, még ma sem, abban a sokak által terjesztett nagy , ,liberalizálódásban”. is COWLETE ALTERATIONS REMODELING—RESTYLINO fi női CS gyermekruhák: • Átalakítás • Javítás Bartos Katherine Előzetes bejelentés szükséges. Tel: 463-4898 FODRÁSZ üzlet A férfi, női és gyermek hajvágás és az összes modern hajstílus mestervizsgás szakértője STEVEN ÁRVAI tulajdonos By appointment only (Előzetes bejelentés szükséges.) Classic D’Mill 8852 Milwaukee Ave. NILES, III. Tel: 296-8585 Találkozás Kórkép Ló Bernét Szín: a londoni repülőtér indulási csarnoka. Idő: Ma. Szereplők: Két utas. • — Maga is magyar? — Honnan tudja? — Láttam mikor betolakodott a sor elejére. — Na hallja! Csak nem engedem elém ezt a sok málészájú angolt? — Mondja, hova utazik? — New Yorkba. — És honnan jön? — Pestről. — Milyen érdekes — Mi van ebben érdekes? — Én New Yorkból jövök és Pestre megyek. — Hát, jól széjjel szóródtunk. — Az igaz. — Gyakran jár haza? — Minden évben három hónapot töltök otthon. — No, akkor már magát nem igen tudják ott eladni. — Azt elhiszem. — Na, és hogy tetszik? — Uram! Mit mondjak? Le a kalappal... — Hát, meg kell hagyni. Vannak változások... — Na, csak ne szerénykedjen. Ami ma ott történik, azt csak bámulni lehet. — No, azért vannak hibák is... — Hibák? Na és hol nincsenek? New Yorkban is vannak hibák... — Nekem mondja? — Miért? Már járt New Yorkban? — Néhányszor... — Most mennyi időre megy? — Három hónapra. — Látja? Ez az amit az előbb mondtam. Ezt csak bámulni lehet. — Mit tud úgy bámulni? — Ezt a fejlődést uram. Most már maguk előtt is megnyílt a világ. Oda utaznak ahova akarnak... — Álljon meg a menet. Maga el van tájolódva Mester! — Miért? — Hát hogy a francba ne utazhatnék ahova akarok. Hiszen én is new yorki vagyok. Csak én minden évben Pesten töltök kilenc hónapot és hármat otthon... ... 2 Montrealban sétálgattunk apósommal — nemcsak spórolni, nősülni is tudni kell —, távolból rámutat egy öreg férfira. — Látod, az ott Jonathan White, évi egymillió dollárt csinál! Megnéztem az illetőt: visszataszító — meszsziről is látszik rajta, hogy több pénze van, mint nekem. — Elegáns — mondtam,hogy azért mondjak is valamit. — Pedig talán egész Amerikában ő öltözik viszonylag a legolcsóbban. — Hogy lehet az? — Tudod, rengeteg olyan áruház működik, amelyik Kanadában és az Egyesült Államokban is tart fenn üzletet, például a Woolworth vagy az előkelőbbek közül az Eton. Az árukészletük mindkét országban azonos, a cikkeken nem is tüntetik fel a nemzeti jelzést, de az árak Kanadában mindig valamivel alacsonyabbak. Nomármost, ez a Jonathan White mindig Kanadában vásárol, félreteszi, aztán mikor New Yorkban jár üzleti ügyben, magával viszi és ott cseréli be egy áruházban, az ottani magasabb árakat számítva persze mindig jobb öltönyöket kap, mint amilyet eredetileg kifizetett. Ibusz-úttal jártunk kint Londonban, összeakadtam Jancsival, régi, idegenbe szakadt barátommal. Kifelé tartott a wimbledoni teniszversenyekre, egy darabig elvitt a kocsiján. — Nem akarod megvenni az autórádiómat? — kérdezi. — Én egy olyat szeretnék venni, amelyik többet tud ennél. — Nézd, Jancsi, nekem elég egy száztíz forintos rádió. — Hogyhogy száztíz forintos? — Amin bejön a Kossuth — a százforintosról és a Petőfi — a tízforintosról. Komolyan szólva: legföljebb húsz fontom volna rá. — Én nem adhatom háromszáz fonton alul, mégis csak egy valódi Becker. — Akkor én hordom a régit. Másnap Jancsi feljön a szállodánkba. — Add ide a húsz fontot, itt a rádió. — Hogyhogy? Mi történt? — Kérlek szépen, tudod, hogy kimentem Wimbledonba, kint is parkoltam és feltörték a kocsim csomagtartóját. — Szörnyű. Mit vittek el? — Egy piperetáskát, volt benne egy pár arany kézelőgomb, mindegy, már kiment a divatból, a biztosító amúgy is kifizeti. — Dehát, ha csak a csomagtartódat törték fel, hogy adhatod olcsóbban a rádiót? — Úgy, hogy én segítettem utólag a betörőnek, feltörtem a kocsit és kiszereltem a rádiót is. A biztosító majd ezt is kifizeti, de Angliában nem tudnám eladni. Jó vételt! — Kösz, már megvolt — mondtam és leraktam a húsz fontot. A jó példa persze ragadós, Linda néni következő esete is ezt bizonyítja. Férjével, Dezső bácsival, még a háború előtt vándoroltak ki Angliába, húsz évig éltek kint boldog házasságban, mikor az öregember meghalt. Linda néni úgy döntött, hogy hazatelepül. Férje maradványait nem akarta idegenben hagyni, ezért elhamvasztotta, és érdeklődött az angol vámhivatalban, hogy milyen eljárást kell követnie? Közölték vele, hogy az urnát csak hivatalos engedéllyel, meghatározott formák között lehet hazaszállítani , és természetesen magas tarifáért. Ezt Linda néni nem volt hajlandó kifizetni, vésővel-kalapáccsal felnyitotta az urnát és Dezső bácsi hamvait beleöntötte egy cekkerbe, amit aztán a karjára akasztott. A repülőgépre való felszállásnál megállította az angol utaskísérőnő — magyarul: stewardess. — Mit visz kérem abban a szatyorban? — Levesport — mondta Linda néni habozás nélkül —, valódi Cook márkájú, de a doboza sajnos elszakadt. A stewardess szeme felcsillant: — Ó, én megértem önt, magam is nagy levesbolond vagyok — ez egy sajátságos angol kifejezés —, Cook-féle levespor nélkül soha nem indulok útnak. Adja ide, kérem, majd vigyázok rá — és mielőtt .Linda néni szólni tudott volna, elragadta tőle. Budapesten a stewardess személyesen hozta vissza a csomagot: — Parancsoljon, asszonyom! Linda néni megemelte a cekkert, gyanúsan könnyűnek találta, belenézett, a hamvak helyén egy sárga doboz virított. — Mi történt? — kérdezte kétségbeesetten. — A szatyrot felakasztottam, de a repülőgép egyik hirtelen manőverénél elszakadt a füle és a levespor szétszóródott. Vigasztalhatatlan voltam, de szerencsére eszembe jutott, hogy most is hoztam magammal egy doboz eredeti gyári csomagolású Cook levesport. Fogadja el tőlem kárpótlásul, egészségére! Moldova György 1 fa($pooo 3 Furcsaságok... Róma: A nők érdekeit védő római feminista szervezetek az örökvárosban elszaporodott erőszakoskodások megszüntetésére törvényjavaslatot terjesztettek elő. Eszerint este 21 óra és hajnali öt óra között férfiaknak csak nők kíséretében szabad az utcára lépni. Azt a férfit, aki ezt a törvényt megsérti 52 vasárnapra háziőrizetbe kell venni. Az ötezer női aláírással ellátott törvényjavaslatot az elmúlt hetekben küldték el a parlamentnek. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!