Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-03 / 31. szám

10. oldal A félelmetes óriás (Indonéz mese, felnőtteknek) Nem történik meg gyakran, hogy indonéz mesével ismerkedhet meg az ember. Ezt még ki lehet bírni — mond­hatják a legtöbben és talán azt is hozzáte­szik, hogy sok minden hiányzott és hiányzik az életükből, de az indo­­■ néz mesék nem szerepel­nek a hiánycikkek listá­ján. Bevallom, én is ugyan­ezt gondoltam, amikor egy új amerikai bará­tom elmondta, hogy most tért vissza Indoné­ziából és az egyik angol nyelvű lapból elhozta ne­kem azt az indonéz me­sét, amelyet—szíves en­­gedelmükkel — el fogok most mesélni. Érzésem szerint ugyanis nem mindennapi meséről van szó. Élt egyszer régesré­­gen a magas hegyek kö­zött egy óriás. Olyan hatalmas volt, hogy ha felegyenesedett, a feje eltűnt a felhők között. A lakosság rettegett tőle, mert kisujja egyetlen mozdulatával egész fal­vakat söpört le a mély­be. Teljesítették is min­den kívánságát, meg­adással, félelemmel tel­ve. Egy napon az óriás ki­jelentette : hozzák el ne­ki az egész országból a Vajda Albert fiatal lányokat, mert hallott valamit a közel­­keleti háremekről és alapítani akar egyet. Felhördült erre a la­kosság, a férfiak és a nők is egyaránt. Tudták, hogy nincsen menekü­lés, az óriás elől egysze­rűen nem lehetett elbúj­ni, mert karja minden­hová elért, messze min­dent látott. A király ösz­­szeült tanácsadóival, de azok csak a fejüket va­­kargatták. Az óriás csak nézett le rájuk a magas­ból és jót mulatott ma­gában. Esze ágában sem volt háremet csinálni az összes fiatal lányból, már csak azért sem, mert babszemnél is ki­sebbek voltak és még ha egymás vállára állította volna őket, akkor sem ért volna fel az utolsó a térdéig. A kegyetlen óriás élvezte a lakosság félelmét és kétségbeesé­sét. Amikor már elege volt a játékból, dörgő hangon leszólt hozzájuk és ezt mondta: — Idefigyeljetek, ti pondrók! Eltekintek at­tól, hogy elhozzátok ne­kem a lányokat, ha olyan házat tudtok építeni, ami a világ legszilár­dabb talajára épül. Kap­tok rá két hetet. Ha az épületet nem tudom el­söpörni, akkor a lányai­tokra nem tartok igényt, sőt, örökre elköltözöm a környékről. De az, aki­nek a házát össze tudom rombolni, meghal. A szavak hallatára mindenki nagyon szo­morú lett. Pontosan tud­ták, hogy az óriás hatal­mas ereje képes még ar­ra is, hogy földrengést idézzen elő, nem hogy házakat romboljon ösz­­sze egyetlen köhintés­­sel. A király kihirdette, hogy aki teljesíti az óri­ás kívánságát és felépí­ti a világ legszilárdabb talajára a kívánt házat, annak címet, rangot, aranyat, gyémántot, va­lamint fele királyságát és csodaszép lányának a kezét adja. Megindult a jelentke­zés. Nem volt sok jelent­kező, csupán három. Lelkesen kezdtek hozzá az építéshez és a két hét letelte után az óriás lehajolt a magasból és megkérdezte: — Mi van a házakkal? A király megmutatta az első házat, amelyet egy leleményes fiatal­ember két magas hegy közé épített, egy védett völgybe. Az óriás nevet­ni kezdett és nevetésé­re megrepedtek a he­gyek, a völgy talaja megnyílt és elnyelte a házat. — Mire építetted há­zadat, te balga? — kér­dezte az óriás. A rémült fiatal indonéz elhaló hangon felelte: — Az emberi szeretet­­re és megértésre, mert azt tartottam a legszi­lárdabb alapnak. Többet nem tudott mondani, mert az óriás belefojtotta a szót. — Hol a következő ház? — mennydörögte ezután és a király meg­mutatta a második je­lentkező épületét. Er­dő mélyén, hatalmas ősfák sűrűjében, a hegy oldalába építette házát a szerencsétlen. Mert az volt. Az óriás fújt egyet és ettől a fák fel­repültek a levegőbe, hogy megremegett és talaj itt is megnyílt az összeomlott ház alatt. — Hát te mire építet­ted házadat? — tette fel a gúnyos kérdést az óri­ás. — Az emberi őszinte­ségre és barátságra mert azt tartottam a leg­szilárdabb alapnak — hangzott a válasz, ame­lyet elnyomott az óriás harsogó nevetése és az építész halálkiáltása. A harmadik ház, az óriás nagy meglepeté­sére, sík vidéken állt Nem volt körülötte sem­miféle természetes vé­delem, se hegy, se domb se erdő. Az óriás fújt egyet, de a ház nem mozdult. Öklével verte a földet, de a ház meg sem rezdült. Ekkor felegye­nesedett és ugrálni kez­dett, úgy, hogy minden­hol földrengést jeleztek a készülékek, csak ép­pen a ház alatt nem moz­dult a talaj. — Feladom — morog­ta az óriás —, és elme­gyek innen. De előbb mondd meg nekem, fia­talember, mire építet­ted ezt a házat, hogy semmiféle erő nem fog rajta? — A legszilárdabb és legbiztosabb talajra — válaszolta derűsen a fia­talember. — És mi az? — dör­­rent rá az óriás. — Az emberi önzés és butaság — mondta az if­jú építész és átkarolta a tündérszép királylány vállát, így nézték, együtt a boldog, felszabadult emberekkel, hogyan tá­vozik a rettegett óriási. Eddig a mese. Hogy mi a tanulság? Azt az in­donéz mesék szabályai szerint, mindenkinek magának kell levonnia. Floridába utazók figyelmébe Mindazok, akik Sarasota és Port Charlotte környékén szeretnének nyaralni, vagy letelepedni, forduljanak bizalommal az Amerikai Magyar Petőfi Kultúregyesülethez! Sarasotában hívják a következő számok egyikét: Ágnes Marossy (813) 922-3591 (este: 922-0060) János Ács (813) 922-7706 Port Charlottban: Károly Lubosics (813) 627-1979 BALATONI VENDÉGLÁTÁS " Az árkalkulációnkat nem tudta megemészteni. !­­ Kik mindig társaim vol­tatok a bajban, vagyis ve­lem együtt fájtatok. Mikor ezt olvassátok, én már nem lehetek közöttetek, a Bal Alsó Ötös és a Bal Alsó Hetes szórakoztató társasá­gában. Kihúznak, drága barátaim. És még csak nem is az érdemeim elismerése mellett! Ki köszöni meg nekem — mielőtt a sze­métbe dobna —, hogy éve­ken keresztül rágtam azt a rengeteg cukrot meg csokit. Jó, tudom én, hogy nem szeretett, hiszen állandóan azért nyafogott, hogy fáj­dalmat okozok. De hát me­lyik önérzetes fog nem fáj, ha nem mossák meg na­ponta ötezer-­hatszor? Ráadásul, amikor kilyu­kadtam és szolidan, mint­egy figyelmeztetőleg el­kezdtem sajogni, ahelyett, hogy gyorsan fogorvoshoz szaladt volna velem, elin­tézte a dolgot annyival, hogy a másik oldalon kez­dett rágni. Micsoda elbánás ez? Természetes, hogy egyre jobban elromlottam, és — mivel az én feszültségemet is le kell vezetni valahol — fájtam. Ő pedig csak ült tétlenül, visítozott és ebéd helyett is demargont zabált. Erre nincs mentség. Félt a fog­orvostól? Miért, mit gon­dolt, majd én elégelem meg a dolgot, és önszán­tamból kirepülök a szájá­ból? Persze várt tovább. Ta­lán még tetszett is neki az új helyzet, amelyben min­denki őt sajnálta. A taná­roknak is elég volt egy pil­lantást vetni elkínzott ar­cára, és rögtön mást felej­tettek helyette. De aztán én dühös let­tem. Mit nekem fájdalom­­csillapító, meleg borogatás, sőt néha még buzgó imád­kozás is, fájtam, kitartóan és rendületlenül. Na, erre végre elment fogászatra. Öröm volt néz­ni a csorgó könnyeit, meg az álmatlanságról tanúsko­dó fekete karikákat a sze­me alatt. Most persze örül a nyavalyás, mert kapott egy csomó érzéstelenítő in­jekciót, meg egy biztatást, hogy „mindjárt vége a szenvedésnek, kihúzzuk azt a csúnya fogat”. Vagyis en­gem. Nem azért, de az or­vos sem éppen egy szép­ségkirály. De ki törődik az én érzékeny lelkemmel? Lassan befejezem, mert már készítik elő a fogót. Elég kegyetlen dolog az is, remélem sohasem fogjátok közelebbről megismerni. Utoljára mi mást írhatnék, mint azt, hogy ne adjátok fel és ha okot adnak rá, igenis fájjatok. Igaz, hogy nem vagyunk pótolhatatla­nok, egész sor műdolgot ta­láltak már ki helyettünk. De egyszer talán eljön az az idő, mikor az emberek a sajátjukhoz fognak ra­gaszkodni, és megbecsülik a jogaikat. Utolsó perceiben is sze­retettel gondol­játok: Bal Alsó Hatos Nagy Zsuzsa Drága Bajtársaim! r .Pilk­ó Párás■ Szőke Klári Lapunk május 18-i számában örömmel ol­vadtam Fáy Istvánnak „Négy hét Párizsban” című könyvemről írt hosszú és elismerő is­mertetését. Ezúton kö­szönöm meg Fáy István­nak, hiszen nem mond­hatom el személyesen milyen nagy örömet oko­zott elismerő kritikájá­val. Éppen olyan alakjai vagyunk az életnek, mint amilyenekről köny­vemben is írtam. Mesz­­sze távolságok válasz­tanak el bennünket, mégis együtt vagyunk, mert figyelünk egymás­ra s alkalomadtán segít­jük egymást. Ez esetben könyvem útjának adott nagy se­gítséget az ismertetés­sel, hogy legyen kedvük honfitársainknak meg­vennie, elolvasni s pár órára kikapcsolódni a hétköznapok gondjaiból. Igaz, belepottyannak a párizsiak bajaiba, de az ember úgy van teremt­ve, hogy bajának láttán még erőre is kap, mert minden szereplő eleven élő valóság. Nem is tudtam milyen nagy fába vágtam a fej­szémet! Pedig erősen fölhívtam a figyelmet a könyv elején, hogy min­den nevet megmásítot­tam. De hiába az álnév, magukra ismernek s most kapom a szidást. Hiába magyarázom, már akinek tudom, hogy mi itt élők úgyis tudunk mindent egymásról, a távolban élők meg úgy­sem tudják kiről van szó. Hát akkor? Mon­dom, magyarázom aki­nek tudom, de van aki csak elémpattan valami összejövetelen s így ki­ált: „Köszönöm, na­gyon köszönöm, hogy ti­zenhat év után csak így ismertél meg!” Ezzel otthagy. Mondom itt helyben valami sok dicséretet nem kapok,­­s egyre erő­södik bennem az érzés, hogy az íróknak el kel­lene tűnniük tettük szín­helyéről. De van két vi­gaszom ami azért hely­ben tart. Fáy István és más újságokban Filippi István uraknak kritikái, amelyek megegyeznek abban, hogy a könyv jó. És ismét köszönöm, mert erőt ad a vihart el­viselnem. Másik vigaszom pe­dig, hogy otthon ezt a könyvet meg sem írhat­tam volna. S a mi szent, hős boltjainkról megír­hattam olyan dolgokat amelyeket egy otthoni író le nem írhat, még ma sem, abban a sokak által terjesztett nagy , ,liberalizálódásban”. is COWLETE ALTERATIONS REMODELING—RESTYLINO fi női CS gyermekruhák: • Átalakítás • Javítás Bartos Katherine Előzetes bejelentés szükséges. Tel: 463-4898 FODRÁSZ üzlet A férfi, női és gyermek hajvágás és az összes modern hajstílus mes­tervizsgás szakértője STEVEN ÁRVAI tulajdonos By appointment only (Előzetes bejelentés szükséges.) Classic D’Mill 8852 Milwaukee Ave. NILES, III. Tel: 296-8585 Találkozás Kórkép Ló Bernét Szín: a londoni repülő­tér indulási csarnoka. Idő: Ma. Szereplők: Két utas. • — Maga is magyar? — Honnan tudja? — Láttam mikor beto­lakodott a sor elejére. — Na hallja! Csak nem engedem elém ezt a sok málészájú angolt? — Mondja, hova uta­zik? — New Yorkba. — És honnan jön? — Pestről. — Milyen érdekes — Mi van ebben érde­kes? — Én New Yorkból jö­vök és Pestre megyek. — Hát, jól széjjel szó­ródtunk. — Az igaz. — Gyakran jár haza? — Minden évben há­rom hónapot töltök ott­hon. — No, akkor már ma­gát nem igen tudják ott eladni. — Azt elhiszem. — Na, és hogy tet­szik? — Uram! Mit mond­jak? Le a kalappal... — Hát, meg kell hagy­ni. Vannak változások... — Na, csak ne sze­rénykedjen. Ami ma ott történik, azt csak bá­mulni lehet. — No, azért vannak hibák is... — Hibák? Na és hol nincsenek? New York­ban is vannak hibák... — Nekem mondja? — Miért? Már járt New Yorkban? — Néhányszor... — Most mennyi időre megy? — Három hónapra. — Látja? Ez az amit az előbb mondtam. Ezt csak bámulni lehet. — Mit tud úgy bámul­ni? — Ezt a fejlődést uram. Most már maguk előtt is megnyílt a vi­lág. Oda utaznak ahova akarnak... — Álljon meg a me­net. Maga el van tájo­­lódva Mester! — Miért? — Hát hogy a francba ne utazhatnék ahova akarok. Hiszen én is new yorki vagyok. Csak én minden évben Pesten töltök kilenc hónapot és hármat otthon...­ ­... 2 Montrealban sétálgattunk apósommal — nemcsak spórolni, nősülni is tudni kell —, távolból rámutat egy öreg férfira. — Látod, az ott Jonathan White, évi egy­millió dollárt csinál! Megnéztem az illetőt: visszataszító — mesz­­sziről is látszik rajta, hogy több pénze van, mint nekem. — Elegáns — mondtam,­­hogy azért mondjak is valamit. — Pedig talán egész Amerikában ő öltözik viszonylag a legolcsóbban. — Hogy lehet az? — Tudod, rengeteg olyan áruház működik, amelyik Kanadában és az Egyesült Államok­ban is tart fenn üzletet, például a Woolworth vagy az előkelőbbek közül az Eton. Az áru­készletük mindkét országban azonos, a cikke­ken nem is tüntetik fel a nemzeti jelzést, de az árak Kanadában mindig valamivel alacso­nyabbak. Nomármost, ez a Jonathan White mindig Kanadában vásárol, félreteszi, aztán mikor New Yorkban jár üzleti ügyben, magá­val viszi és ott cseréli be egy áruházban, az ottani magasabb árakat számítva persze min­dig jobb öltönyöket kap, mint amilyet erede­tileg kifizetett. Ibusz-úttal jártunk kint Londonban, össze­akadtam Jancsival, régi, idegenbe szakadt ba­rátommal. Kifelé tartott a wimbledoni tenisz­­versenyekre, egy darabig elvitt a kocsiján. — Nem akarod megvenni az autórádiómat? — kérdezi. — Én egy olyat szeretnék venni, amelyik többet tud ennél. — Nézd, Jancsi, nekem elég egy száztíz forintos rádió. — Hogyhogy száztíz forintos? — Amin bejön a Kossuth — a százforintos­ról és a Petőfi — a tízforintosról. Komolyan szólva: legföljebb húsz fontom volna rá. — Én nem adhatom háromszáz fonton alul, mégis csak egy valódi Becker. — Akkor én hordom a régit. Másnap Jancsi feljön a szállodánkba. — Add ide a húsz fontot, itt a rádió. — Hogyhogy? Mi történt? — Kérlek szépen, tudod, hogy kimentem Wimbledonba, kint is parkoltam és feltörték a kocsim csomagtartóját. — Szörnyű. Mit vittek el? — Egy piperetáskát, volt benne egy pár arany kézelőgomb, mindegy, már kiment a di­vatból, a biztosító amúgy is kifizeti. — Dehát, ha csak a csomagtartódat törték fel, hogy adhatod olcsóbban a rádiót? — Úgy, hogy én segítettem utólag a betörő­nek, feltörtem a kocsit és kiszereltem a rádiót is. A biztosító majd ezt is kifizeti, d­e Angliá­ban nem tudnám eladni. Jó vételt! — Kösz, már megvolt — mondtam és le­raktam a húsz fontot. A jó­ példa persze ragadós, Linda néni kö­vetkező esete is ezt bizonyítja. Férjével, De­zső bácsival, még a háború előtt vándoroltak ki Angliába, húsz évig éltek kint boldog há­zasságban, mikor az öregember meghalt. Lin­da néni úgy döntött, hogy hazatelepül. Férje maradványait nem akarta idegenben hagyni, ezért elhamvasztotta, és érdeklődött az angol vámhivatalban, hogy milyen eljárást kell kö­vetnie? Közölték vele, hogy az urnát csak hi­vatalos engedéllyel, meghatározott formák kö­zött lehet hazaszállítani , és természetesen magas tarifáért. Ezt Linda néni nem volt haj­landó kifizetni, vésővel-kalapáccsal felnyitotta az urnát és Dezső bácsi hamvait beleöntötte egy cekkerbe, amit aztán a karjára akasztott. A repülőgépre való felszállásnál megállította az angol utaskísérőnő — magyarul: stewar­dess. — Mit visz kérem abban a szatyorban? — Levesport — mondta Linda néni habo­zás nélkül —, valódi Cook márkájú, de a do­boza sajnos elszakadt. A stewardess szeme felcsillant: — Ó, én megértem önt, magam is nagy le­vesbolond vagyok — ez egy sajátságos angol kifejezés —, Cook-féle levespor nélkül soha nem indulok útnak. Adja ide, kérem, majd vigyázok rá — és mielőtt .Linda néni szólni tudott volna, elragadta tőle. Budapesten a stewardess személyesen hozta vissza a csomagot: — Parancsoljon, asszonyom! Linda néni megemelte a cekkert, gyanúsan könnyűnek találta, belenézett, a hamvak he­lyén egy sárga doboz virított. — Mi történt? — kérdezte kétségbeesetten. — A szatyrot felakasztottam, de a repülő­gép egyik hirtelen manőverénél elszakadt a füle és a levespor szétszóródott. Vigasztalha­tatlan voltam, de szerencsére eszembe jutott, hogy most is hoztam magammal egy doboz eredeti gyári csomagolású Cook levesport. Fo­gadja el tőlem kárpótlásul, egészségére! Moldova György 1 fa($pooo 3 Furcsaságok... Róma: A nők érdekeit védő római feminista szervezetek az örökvá­rosban elszaporodott erőszakoskodások meg­szüntetésére törvény­­javaslatot terjesztet­tek elő. Eszerint este 21 óra és hajnali öt óra között férfiaknak csak nők kíséretében szabad az utcára lépni. Azt a férfit, aki ezt a törvényt megsérti 52 vasárnapra háziőrizetbe kell venni. Az ötezer női aláírással ellátott törvényjavasla­tot az elmúlt hetekben küldték el a parlament­nek. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!

Next