Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-05 / 40. szám
Az adósok vitája... Seoul muzsikája Az elmúlt szombaton azok akik komolyan veszik a hírközlést, a brit BBC világszolgálat rádió például, a következő hírt közölte: Az USA vasárnapra egybehívta az öt nagy, a fejlett ipari államok gazdasági tanácsát New Yorkban. Ez egymagában nem meglepő, időről időre találkozik az öt nagy pénzügyminisztere és nemzetibank elnökei, de a kutya se törődik velük és senki sem beszél összejöveteleikről. Most azonban hirtelen publicitást kaptak az USA részéről a szokatlan vasárnapra időzítették a találkozót, sőt Washington azt is közölte, hogy részéről monumentális bejelentés várható. Amerika és Kanada természetesen mással foglalkozott a hétvégén és hétfőn, amikor a monumentális bejelentésre igenis sor került, későn és lassan kezdték felfogni annak mérvét. Ronald Reagan, az USA konzervatív elnöke, aki 5 esztendőn keresztül a „laisser faire” gazdasági elmélet — vagyis a be nem avatkozás (szabja meg a szabad piaci árakat és a valuták árfolyamát) követője volt — most hirtelen hátraarcot vezényel önmagának és a korlátolt beavatkozást határozta el 4 szövetségesével karöltve. Az USA elkötelezte magát, hogy a túlértékelt dollár árfolyamát — ismét szövetségeseivel karöltve — leszorítja a világ fontos tőzsdepiacain. Az öt nagy pénzügyminiszternek és a nemzeti bankok elnökeinek new yorki találkozóján kiadott kommüniké csupán ködösen körvonalazta, hogy miről is van szó. De a pénzügyi szakértők ebből is értettek. Az új közös összefogás messze felülmúlja majd a többi szövetségest, de mínusz az USA néhány hónappal ezelőtti 10 milliárd dolláros kísérletét a túlértékelt dollár árfolyamának leszorítására. Most hogy az USA csatlakozott a négy ipari államhoz még többet fektetnek majd be, a brit font, a japán jen, a német márka és a francia frank felértékelésére és az amerikai dollár leszorítására, sál volt a nemzetközi tőzsdére. A hírre, hogy az amerikai nemzeti bank szerepét játszó, Mr. Volcker elnöklete alatt a négy szövetségessel együttesen financírozza a négy partner valutáinak feltornázását és a dollár leértékelését, az amerikai dollár minden eddiginél nagyobb esését eredményezte, a new yorki tőzsdén a részvények árai felszöktek, az aranyé úgyszintén. A kongresszusban mindez, valamint az elnök új kereskedelmi politikája, a fair trade jelszava kedvező benyomást tett és arra késztetett sok törvényhozót, hogy a tervezett védővám javaslatával várjon, vagy ejtse azt. Más szóval Afred Kingon jóslata, a fair trade jelszava rövid távon valóban nyertesnek látszik. És a hosszú távon? Ha hiszünk a Wall Street Journal elmélkedésének, úgy lehetséges, hogy üdvös lesz a hatása, de az is lehetséges, hogy káros. A nagy kérdés most ez: Miért változtatott Reagan korábbi taktikáján E hét elején üzletemberekből álló hallgatóság számára Reagan elnök külkereskedelmi témáról készült beszédet mondani. Beszédét Bently Elliot, a Fehér Ház elnöki beszédírói csoportjának főnöke, készítette elő. Bently egy közgazdász, aki az elmúlt évtizedben, a 70-es évek végefelé csatlakozott a Reagant recept előfutáraihoz. Azóta egy hullámhosszon áll főnökével, Reagan elnök gazdasági filozófiájával és így a hét elejére rendelt beszédet játszi könnyedséggel készítette elő. A beszédben a szabad piac védelmét zengte, a vámkorlátokat sürgető amerikai törvényhozókat élesen elítélte. Ben Elliot óriási meglepetésére, közvetlen főnöke, a Fehér Ház-i gárda vezetője, Donald Regan (a korábbi pénzügyminiszter) visszaadta Elliotnak és a beszéd átírását rendelte el. Az átírás után sem tetszett neki, és végülis egy más fehér házi beosztottra, Alfred Kingon-ra bízta, hogy írja meg a végleges változatot, ami kevésbé volt zengzetes, de ezt mondta el Reagan hétfőn. Egy új pénzügyi politika, avagy csupán skizofrénikus akció? Az öt nagy összefogása és beavatkozása a Wall Street Journal véleménye szerint végtelenül üdvös és szükséges intézkedésnek bizonyulhat, amennyiben ez kezdete egy új Brettonwoods szerű nemzetközi pénzügyi rendszernek. A második világháború után az öt nagy Brettonwoodsban egy hasonló nemzetközi financiális konferencián megteremtette a dollárra alapozott nemzetközi pénzügyi rendszert, amely stabilitást biztosított az elkövetkező évtizedekre, egészen addig amíg a vietnámi háború utókövetkezményei, az infláció és Amerika visszavonulása a Bretton-woodsi alapokat meg nem döntötte. Ha most ezt egy új bretton-woodsi rendszer váltaná fel, úgy ez a legszükségesebb pillanatban történt. Nevezetesen abban a pillanatban, amikor a nyugati világ egy újabb vámháború küszöbére sodródott. A legutolsóra az 1930-as években került sor és ez idézte elő a hatalmas gazdasági pangást. Mi az új megegyezés közös körlelete? A múlt vasárnap tartott new yorki konferencia leszögezte, hogy a világ jelen gazdasági baja a hatalmas ingadozás az infláció terén, valamint az egyes országok valutáinak átváltása. Az alacsony dollárárak hamis jelzést adtak több más szektornak, például az amerikai farmereknek. Ezek befektettek, terjeszkedtek, de amikor a dollár mesterségesen magasra szökött, termékeiket nem tudták többé értékesíteni és az árak rohamosan estek. Európa lassú gazdasági fejlődése az ottani befektetők tőkéjét az USA-ba csalta, ettől viszont a dollár ára még magasabbra szökött, az amerikai áruk külföldön többé nem voltak versenyképesek és így az USA kereskedelmi mérlege óriási negatívumot mutatott, ami párosult Amerika deficitjével, és világszerte aggodalmat keltett. Többé nem free trade, hanem fair Az öt nagy orvosságú trade a reagani politika ----------------------------- Szabad kereskedelem, — a free trade — helyett Reagan elnök most „fair trade”-t sürgetett. Mit jelent ez az egyetlen szókülönbség? Donald Regan aki kapcsolatban áll a kongresszussal, rádöbbent arra, hogy a védővám mozgalom valóságos forradalommá duzzadt, azt az elnöki vétó varázspálcája többé nem tudná megállítani. Valami drasztikusabbra lenne szükség, így született a fair trade jelszó, és Reagan beszédének második script-írója, Alfred Kingon volt az aki kitalálta. Kingon a Fehér Házban a kabinet secretary hangzatos címét viseli. Korábbi foglalkozása azonban jobban jellemzi, financiális riporter volt, majd a kereskedelmi minisztériumban dolgozott és Donald Regan pénzügyminisztersége idején az ő technokratája volt az 1983-as esztendő során. Kingon volt az első, aki figyelmeztette Donald Regant, hogy a free trade jelszó vesztesnek bizonyulhat a kongresszusban, a fair trade azonban győzelmet arathat. Reagan az üzletemberekhez beszélve figyelmeztette hazáját és a világot, hogy továbbra is a szabad kereskedelem híve, de azt nem fogja eltűrni, hogy Amerika egyes kereskedelmi partnerei saját áruikat rejtett szubvencióval támogatják és így unfair eszközökkel kereskednek. Reagan ennek megakadályozására egy 300 millió dolláros alapot létesít, hogy Amerika a maga részéről ezt bevesse és ellensúlyozza a külföld unfair kereskedését. Azokat az amerikaiakat akiket kár ér az iparban, vagy a kereskedelemben ez az alap támogatja, illetve ez a fenyegetés kényszeríti a külföldet arra, hogy fairebül kereskedjen. A közössen kidolgozott program együttes beavatkozás révén a pénzátváltásnál stabilizálni kívánja a tagállamok valutáinak árfolyamait. Ugyanakkor megkíséreli serkenteni Európa országainak gazdasági fejlődését, míg Amerika a maga részéről megígérte, hogy csökkenti saját deficitjét. A bankárok bejelentésének és Reagan beszédének első hatása A vasárnapi pénzügyminiszteri bankár ülés döntésének bejelentése már hétfőn drámai hatás- Vajon valóra válik-e mindez? Ez teljes mérvben azon múlik, hogy az öt résztvevő ország belügyi, pénzügyi politikája igazodik-e majd az újonnan elhatározott külügyi, tehát nemzetközi financiális politikájukhoz? Nem nyomnak-e több pénzt, serkentik-e valóban államgazdaságaikat, és az USA-ban az amerikai kongresszus amelynek óriási költekezése okozta a hatalmas deficitet, vajon feladja-e régi szokását a szavazatvásárlást, hogy ezáltal önmagát állandóan újraválassza? Tessék könnyebbet kérdezni, mint azt, hogy mindez bekövetkezik-e? Mert amennyiben nem, úgy a közös beavatkozás csupán skizofrénikus cselekedetnek bizonyulhat. De ha minden résztvevő változtat múltbeli magatartásán, akkor most nagy a remény a világ gazdasági fellendülésére. Két hét múlva ugyanis Dél-Korea fővárosában, Seoulban a nemzetközi pénzalap (az International Monetary Fundation — IMF) 149 tagállama gyülekezik konferenciára, közöttük a legeladósodottabbak is. Az öt nagy szava Seoulban sokat nyom a latban. Itt megoldhatják az adósok bajait, amennyiben azok hajlandóak együttműködni a világbank szerepének felfokozásában. A legeladósodottabb ország a világon, Brazília új elnöke José Sarney, bíztató jelét adta annak, hogy ő ilyesmire igenis hajlamos lenne. A new yorki értekezlet sikeres lehet, ha a hatalmas seouli konferenciával összehangolják döntéseit és a világ jórészének nemzetei kiveszik ebből részüket. Az idei év, eddig, nyugodt év volt. Most is voltak ugyan terrorista cselekmények, néhány repülőkatasztrófa, botrány, de politikai szenzáció nem volt. Ez nem magától értetődő. Hitlernek 1933-ban történt szerencsétlen hatalomrajutása óta csak egyetlen kivételes nyár volt, amidőn a felelősségérzettel bíró politikusok nyugodtan elmehettek nyári szabadságra. Mindig voltak nagyobb események és majdnem mindig az akkori támadó, lett légyen a harmadik birodalom, vagy a Szovjetunió, volt a kezdeményező. Csak 1984- ben nem került ilyenre sor. Az a tény, hogy ez megismétlődött az idén, különös jelentőséggel bír. Bizonyítja ugyanis, hogy múlt évi helyzetmegítélésünk jó volt, nem rövid életű jelenséggel van dolgunk, hanem a nagyhatalmi helyzetben bekövetkezett változással. Bár ezt már többször elmondtuk, nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, hogy ez a nagy eredmény, Reagan elnök vezetése alatt, az Egyesült Államok nagy erőfeszítésének tudható be, amely helyreállította a világban a hatalmi egyensúlyt. A jelenlegi washingtoni kormány új politikai helyzetet teremtett. Újra bebizonyította, hogy a béke csak akkor tartható fenn, ha annak hívei elég erősek ahhoz, hogy a potenciális támadókat sakkban tartsák. Különös jelenség, hogy vannak emberek, akik pedig nem nevezhetők butáknak és már koruknál fogva is rendelkeznek elég tapasztalattal, ideológiai elvakultságból nem hajlandók ezt belátni. Brandt, Wischnesky, vagy Egon Bahr ilyen irányú kijelentései szinte csodálattal töltenek el bennünket. Már jó ideje letértek a reális szemlélet útjáról és olyan szférákban lebegnek, amelyeknek semmi köze sincs a valósághoz. Igen tanulságos Brandtnak az elmúlt években a világ- és biztonsági politikára vonatkozólag tett kijelentéseire visszatekinteni. Úgyszólván egyetlen jóslata sem következett be. Talán ez az oka annak, hogy vannak, akik még komolyan veszik. Volt egy amerikai rovatvezető, Walter Lippman, aki éveken át orákulumnak számított Washingtonban. A polgári intelligenciának volt a gondolkodója, amely pénztárcáját a jobb, szívét azonban a baloldalon hordja. Bármit mondott, azt szinte ünnepélyes formában ismételték és csalhatatlannak tekintették. Ezekben a körökben ma is találkozunk hasonló beállítottsággal. Viszont az ő jóslatai sem váltak soha valóra. Ez azonban nem rendítette meg a prófétai látnokságába vetett hitet. Amikor egyszer erről beszéltem Sokolskyval, az akkor ismert újságíróval, találóan jegyezte meg: ha valaki csillagjós akar lenni, akkor csak arra kell vigyáznia, hogy mindig következetes maradjon, következetesen helyes vagy helytelen. Ha ez sikerül neki, úgy nagy tiszteletnek örvend és biztos alapon áll. Ha viszont valaki, mint az átlagember, néha helyesnek, néha helytelennek bizonyul, sohasem emelkedik olyan magaslatra, mint egykor Walter Lippman. A bűvészkedés terén nem e tények, hanem más meggondolások érvényesülnek. A szovjet mindig erkölcsi igazságokra hivatkozik, ha mégoly bűnösen jár is el. Bármit tesznek az amerikaiak, az sohasem lehet jó, legfeljebb elégtelen. Ezt láttuk az idei nyáron is, a helsinkii egyezmények megünneplésekor, amidőn Sevardnadze, az új szovjet külügyminiszter, először szerepelt egy nemzetközi összejövetelen. Beszéde előtt sokan nagy reményekkel voltak eltelve, hisz egy új, fiatalabb ember lépett a savanyúarcú veterán Gromikó helyébe. Miután az új külügyminiszter befejezte beszéde felolvasását, az ember enyhén szólva kiábrándult, mert előde ugyanazt mondhatta volna. Sokan azzal vigasztalták magukat, hogy Sevardnadze új, liberálisabb politikájának bevezetését szeptemberre tolta ki, amidőn közvetlenül az amerikaiakkal ül le tárgyalni. Nyilvánvalóan senki sem vette magának a fáradságot, hogy tanulmányozza ennek az embernek a múltját és eddigi megnyilatkozásait. Ha megtette volna, úgy tudná, hogy az új külügyminiszter egyike országa legszörnyűbb vallatóinak, aki georgiai belügyminisztersége idején bevezette az ún. nyomócellát, amelyről egyik kollégája azt mondotta, hogy „bárki egy abban eltöltött éjszaka után beváltaná, hogy ő az angol király”. Azonkívül megtudta volna azt is, hogy Sevardnadze az ötvenes évek eleje óta tagja a KGB-nek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy rendkívül intelligens és minden téren méltó utóda Gromikónak. Ha elmúlt nyarunk ismét hazugságban is hagyta baljósainkat, nem hagyhatunk figyelmen kívül két eseményt, amelyek közelgő viharok előjelei. Mindkettő szabad világunkat érinti és nem szabad jelentőségüket lekicsinyelnünk. Első helyen a délafrikai fejlemények állanak. Ami ott úgy belpolitikai téren, mint annak külpolitikai vetületében történik, a köztársaság fennmaradását teszi kérdésessé. Az Afrikai Egység Adis Abeba-i konferenciáján a szovjet megfigyelő bejelentette fekete hallgatóságának, hogy a délafrikai katasztrófa, hála a fekete városrészekben folyó bomlasztásnak és a világszerte folyó zseniális propagandahadjáratnak, még ez évtized vége előtt be fog következni. Ez arra fogja kényszeríteni a nyugati országokat, hogy olyan forradalmat támogassanak, amely gazdasági rendjük alapjait veszélyezteti. Sajnos egyet kell értenünk ezzel a megállapítással. Sok délafrikai nagykapitalista viselkedése igazolja a régi mondást, hogy a patkányok elhagyják a süllyedő hajót. Nem kevésbé fenyegetőek azok az Adis Abeba-i és méginkább kubai kijelentések, amelyek a harmadik világ eladósodásával foglalkoztak. Kétségtelen, hogy itt egy majdnem megoldhatatlan világproblémával állunk szemben. Ezeket az adósságokat nem lehet visszafizetni, hisz egyedül Afrika és Dél-Amerika adóssága több mint 2100 milliárd német márkát tesz ki és naponta 3-5 milliárddal nő. A baj az, hogy ezek az összegek a nagybankok mérlegében mint aktívak vannak elkönyvelve, holott mindenki tudja, hogy teljesen értéktelenek. Ugyanez a helyzet az Európa által a keleti blokk országainak nyújtott kölcsönökkel is. Vagyis tárgyilagosan nézve a dolgokat meg kell állapítanunk, hogy a legtöbb mérleg hamis és hogy sok nagybank akár holnap csődbe kerülhet. A Continental Illinois bank bukása intő jelül szolgált. Gondoljunk csak a bécsi Kreditanstalt bukására, amely a huszas évek végén elindította a nagy gazdasági válságot. Ezért Nyugaton jobban szívre kellett volna venni azt ami Adis Abebában elhangzott és amit Fidel Castro mondott erre vonatkozólag. Nyilvánvalóan arról van itt szó, hogy az adós országok egyoldalúan kijelentik: nem hajlandók fizetési kötelezettségeiket teljesíteni. Ez ugyan nem változtatna a tényleges helyzeten, de azt a pillanatot jelentené, amidőn fel kell állni és meg kell számoltatni. Kezdete lehetne ez egy olyan tisztulási folyamatnak, amely rendkívül fájdalmas lenne. Persze nem azok számára, akik egyik napról a másikra hivatalosan is értéktelen papírok birtokában lennének. Viszont azok számára sem, akik egyoldalúan törölnék adósságaikat és akik Castro szavai szerint, ezzel hozzájárulnának a javak helyesebb elosztásához a világban. Nem változtatna tényleges helyzetükön és nem emelné lakóik életszínvonalát. Ugyanis az illúziókba vetett hiú remények és gazdasági kuruzslások időszakának elmúltával kiderülne, hogy a gazdasági élet nem papírértékekre van alapozva, hanem kemény munkára, vállalkozási kedvre és bizonyos mértékben a nyersanyagokra. Csak ezek alapján lehet az emberiségnek méltó életszínvonalat biztosítani. Egy nyugodt nyár után Habsburg Ottó O . A halászatügyi miniszter nem tudta megemészteni az egymillió kanna tunát John Fraser, federális halászatügyi miniszter, végülis lemondott. A lemondást egy heti parlamenti vita és számos televíziós kommentár előzte meg. A probléma a következő volt: Két különböző federális szakbizottság kiderítette, hogy a Kanadában forgalomba került „Starkist” kannázott tunák nem alkalmasak emberi fogyasztásra és javasolta, hogy John Fraser, halászatügyi miniszter, rendelje el ezeknek a tunáknak az azonnali eltávolítását a szupermarketekből. Mr. Fraser, a javaslat ellenére, ezt nem tette. Többek között, egy torontói televíziós állomás is meginterjúvolta és az interjúvoló riporter feltette a kérdést: Miért nem ? A miniszter azt válaszolta, hogy azért, mert nem értett egyet a bizottság javaslatával, szerinte semmi baj sincs ezekkel a kannázott tunákkal. (Körülbelül egymillió kanna tuna viszszavonásáról volt szó.) A riporter ekkor bemutatta a televíziós adás közönségének a kérdéses tunákat, összesen négy különböző fajta tunát tartalmazó kannát nyitott fel. Letagadhatatlan volt, hogy a bemutatott tunák mindennek inkább, mint étvágygerjesztőnek voltak nevezhetők. Másnap elindult a parlamentben a kérdések zuhataga. John Fraser ragaszkodott eredeti állításához, hogy a tunákkal semmi baj sincs. A probléma viszont az volt, hogy ugyanekkor a tunákat egy másik federális bizottság kivonta az ethiopiai segélyküldeményekből, mint emberi fogyasztásra alkalmatlant. A kérdésbe, szükségszerűen, belekeveredett Mulroney miniszterelnök is, aki kezdetben azt állította, hogy az egész tuna-ügyről nem volt tudomása. John Fraser azt állította, hogy a tuna-kérdés már hetekkel korábban a miniszterelnök elé került, aki a tunák további forgalomba hozatalát jóváhagyta. Egy sajtóértekezleten Mr. Mulroney kijelentette: — Ha tudom, hogy milyen tunákról van szó, forgalomba hozatalukat azonnal megtiltottam volna. John Fraser viszont ragaszkodott eredeti állításához, amely szerint a miniszterelnök korábban tudott a tunaügyről. Következő napon elrendelte ugyan az egymillió kanna kérdéses tuna eltávolítását a szupermarketekről, de hozzátette: meggyőződése változatlanul az, hogy semmi baj nincs a tunákkal, az intézkedést csupán a „nyugalom helyreállítása” érdekében hozza. Ez azonban már nem változtatott azon a tényen, hogy a tuna-ügy a szavahihetőség problémájává növekedett Mr. Mulroney és Mr. Fraser között. Egy kettőjük közti telefonbeszélgetés után a halászatügyi miniszter benyújtotta lemondását, amelyet a miniszterelnök „mély sajnálkozással” elfogadott. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 3. oldal