Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-05 / 40. szám

Az adósok vitája... Seoul muzsikája Az elmúlt szombaton azok akik komolyan veszik a hírközlést, a brit BBC világszolgálat rádió pél­dául, a következő hírt közölte: Az USA vasár­napra egybehívta az öt nagy, a fejlett ipari álla­mok gazdasági tanácsát New Yorkban. Ez egymagában nem meglepő, időről időre ta­lálkozik az öt nagy pénzügyminisztere és nemzeti­bank elnökei, de a kutya se törődik velük és sen­ki sem beszél összejöveteleikről. Most azonban hir­telen publicitást kaptak az USA részéről a szokat­lan vasárnapra időzítették a találkozót, sőt Wa­shington azt is közölte, hogy részéről monumentá­lis bejelentés várható. Amerika és Kanada természetesen mással fog­lalkozott a hétvégén és hétfőn, amikor a monumen­tális bejelentésre igenis sor került, későn és lassan kezdték felfogni annak mérvét. Ronald Reagan, az USA konzervatív elnöke, aki 5 esztendőn keresztül a „laisser faire” gazdasági elmélet — vagyis a be nem avatkozás (szabja meg a szabad piaci árakat és a valuták árfolya­mát) követője volt — most hirtelen hátraarcot ve­zényel önmagának és a korlátolt beavatkozást ha­tározta el 4 szövetségesével karöltve. Az USA elkötelezte magát, hogy a túlértékelt dollár árfolyamát — ismét szövetségeseivel kar­öltve — leszorítja a világ fontos tőzsdepiacain. Az öt nagy pénzügyminiszternek és a nemzeti bankok elnökeinek new yorki találkozóján kiadott kommüniké csupán ködösen körvonalazta, hogy miről is van szó. De a pénzügyi szakértők ebből is értettek. Az új közös összefogás messze felülmúlja majd a többi szövetségest, de mínusz az USA néhány hónappal ezelőtti 10 milliárd dolláros kísérletét a túlér­tékelt dollár árfolyamának leszorítására. Most hogy az USA csatlakozott a négy ipari ál­lamhoz még többet fektetnek majd be, a brit font, a japán jen, a német márka és a francia frank felértékelésére és az amerikai dollár leszorításá­ra, sál volt a nemzetközi tőzsdére. A hírre, hogy az amerikai nemzeti bank szerepét játszó, Mr. Volc­­ker elnöklete alatt a négy szövetségessel együt­tesen financírozza a négy partner valutáinak fel­­tornázását és a dollár leértékelését, az amerikai dollár minden eddiginél nagyobb esését eredmé­nyezte, a new yorki tőzsdén a részvények árai fel­szöktek, az aranyé úgyszintén. A kongresszusban mindez, valamint az elnök új kereskedelmi politikája, a fair trade jelszava ked­vező benyomást tett és arra késztetett sok törvény­hozót, hogy a tervezett védővám javaslatával vár­jon, vagy ejtse azt. Más szóval Afred Kingon jóslata, a fair trade jel­szava rövid távon valóban nyertesnek látszik. És a hosszú távon? Ha hiszünk a Wall Stree­t Journal elmélkedésének, úgy lehetséges, hogy üd­vös lesz a hatása, de az is lehetséges, hogy káros. A nagy kérdés most ez: Miért változtatott Reagan korábbi taktikáján E hét elején üzletemberekből álló hallgatóság számára Reagan elnök külkereskedelmi témáról készült beszédet mondani. Beszédét Bently Elliot, a Fehér Ház elnöki beszédírói csoportjának főnö­ke, készítette elő. Bently egy közgazdász, aki az elmúlt évtizedben, a 70-es évek végefelé csatlako­zott a Reagant recept előfutáraihoz. Azóta egy hul­lámhosszon áll főnökével, Reagan elnök gazdasá­gi filozófiájával és így a hét elejére rendelt be­szédet játszi könnyedséggel készítette elő. A beszédben a szabad piac védelmét zengte, a vámkorlátokat sürgető amerikai törvényhozókat élesen elítélte. Ben Elliot óriási meglepetésére, közvetlen főnö­ke, a Fehér Ház-i gárda vezetője, Donald Regan (a korábbi pénzügyminiszter) visszaadta Elliot­­nak és a beszéd átírását rendelte el. Az átírás után sem tetszett neki, és végülis egy más fehér házi beosztottra, Alfred Kingon-ra bíz­ta, hogy írja meg a végleges változatot, ami ke­vésbé volt zengzetes, de ezt mondta el Reagan hét­főn. Egy új pénzügyi politika, avagy csupán skizofrénikus akció? Az öt nagy összefogása és beavatkozása a Wall Street Journal véleménye szerint végtelenül üdvös és szükséges intézkedésnek bizonyulhat, amennyi­ben ez kezdete egy új Bretton­woods szerű nemzet­közi pénzügyi rendszernek. A második világháború után az öt nagy Bretton­­woodsban egy hasonló nemzetközi financiális kon­ferencián megteremtette a dollárra alapozott nem­zetközi pénzügyi rendszert, amely stabilitást bizto­sított az elkövetkező évtizedekre, egészen addig amíg a vietnámi háború utókövetkezményei, az in­fláció és Amerika visszavonulása a Bretton-woodsi alapokat meg nem döntötte. Ha most ezt egy új bretton-woodsi rendszer vál­taná fel, úgy ez a legszükségesebb pillanatban tör­tént. Nevezetesen abban a pillanatban, amikor a nyu­gati világ egy újabb vámháború küszöbére sodró­dott. A legutolsóra az 1930-as években került sor és ez idézte elő a hatalmas gazdasági pangást. Mi az új megegyezés közös körlelete? A múlt vasárnap tartott new yorki konferencia leszögezte, hogy a világ jelen gazdasági baja a ha­talmas ingadozás az infláció terén, valamint az egyes országok valutáinak átváltása. Az alacsony dollárárak hamis jelzést adtak több más szektornak, például az amerikai farmereknek. Ezek befektettek, terjeszkedtek, de amikor a dol­lár mesterségesen magasra szökött, termékeiket nem tudták többé értékesíteni és az árak rohamo­san estek. Európa lassú gazdasági fejlődése az ottani be­fektetők tőkéjét az USA-ba csalta, ettől viszont a dollár ára még magasabbra szökött, az amerikai áruk külföldön többé nem voltak versenyképesek és így az USA kereskedelmi mérlege óriási nega­tívumot mutatott, ami párosult Amerika deficit­jével, és világszerte aggodalmat keltett. Többé nem free trade, hanem fair Az öt nagy orvosságú trade a reagani politika -----------------------------­ Szabad kereskedelem, — a free trade — helyett Reagan elnök most „fair trade”-t sürgetett. Mit jelent ez az egyetlen szókülönbség? Donald Regan aki kapcsolatban áll a kongresszussal, rádöbbent arra, hogy a védővám mozgalom valóságos forra­dalommá duzzadt, azt az elnöki vétó varázspál­cája többé nem tudná megállítani. Valami drasz­­tikusabbra lenne szükség, így született a fair trade jelszó, és Reagan be­szédének második script-írója, Alfred Kingon volt az aki kitalálta. Kingon a Fehér Házban a kabinet secretary hang­zatos címét viseli. Korábbi foglalkozása azonban jobban jellemzi, financiális riporter volt, majd a kereskedelmi minisztériumban dolgozott és Do­nald Regan pénzügyminisztersége idején az ő tech­nokratája volt az 1983-as esztendő során. Kingon volt az első, aki figyelmeztette Donald Regant, hogy a free trade jelszó vesztesnek bizo­nyulhat a kongresszusban, a fair trade azonban győzelmet arathat. Reagan az üzletemberekhez beszélve figyelmez­tette hazáját és a világot, hogy továbbra is a sza­bad kereskedelem híve, de azt nem fogja eltűrni, hogy Amerika egyes kereskedelmi partnerei saját áruikat rejtett szubvencióval támogatják és így unfair eszközökkel kereskednek. Reagan ennek megakadályozására egy 300 mil­lió dolláros alapot létesít, hogy Amerika a maga részéről ezt bevesse és ellensúlyozza a külföld unfair kereskedését. Azokat az amerikaiakat aki­ket kár ér az iparban, vagy a kereskedelemben ez az alap támogatja, illetve ez a fenyegetés kény­szeríti a külföldet arra, hogy fair­ebül keresked­jen. A közössen kidolgozott program együttes beavat­kozás révén a pénzátváltásnál stabilizálni kíván­ja a tagállamok valutáinak árfolyamait. Ugyanak­kor megkíséreli serkenteni Európa országainak gazdasági fejlődését, míg Amerika a maga részé­ről megígérte, hogy csökkenti saját deficitjét. A bankárok bejelentésének és Reagan beszédének első hatása A vasárnapi pénzügyminiszteri bankár ülés döntésének bejelentése már hétfőn drámai hatás- Vajon valóra válik-e mindez? Ez teljes mérvben azon múlik, hogy az öt részt­vevő ország belügyi, pénzügyi politikája igazodik-e majd az újonnan elhatározott külügyi, tehát nem­zetközi financiális politikájukhoz? Nem nyomnak-e több pénzt, serkentik-e valóban államgazdaságaikat, és az USA-ban az amerikai kongresszus amelynek óriási költekezése okozta a hatalmas deficitet, vajon feladja-e régi szokását a szavazat­vásárlást, hogy ezáltal önmagát állan­dóan újraválassza? Tessék könnyebbet kérdezni, mint azt, hogy mindez bekövetkezik-e? Mert amennyiben nem, úgy a közös beavatko­zás csupán skizofrénikus cselekedetnek bizo­nyulhat. De ha minden résztvevő változtat múltbeli ma­gatartásán, akkor most nagy a remény a világ gaz­dasági fellendülésére. Két hét múlva ugyanis Dél-Korea fővárosában, Seoulban a nemzetközi pénzalap (az International Monetary Fundation — IMF) 149 tagállama gyüle­kezik konferenciára, közöttük a legeladósodottab­­bak is.­ Az öt nagy szava Seoulban sokat nyom a latban. Itt megoldhatják az adósok bajait, amennyiben azok hajlandóak együttműködni a világbank sze­repének felfokozásában. A legeladósodottabb ország a világon, Brazília új elnöke José Sarney, bíztató jelét adta annak, hogy ő ilyesmire igenis hajlamos lenne. A new yorki értekezlet sikeres lehet, ha a hatal­mas seouli konferenciával összehangolják dönté­seit és a világ jórészének nemzetei kiveszik ebből részüket. Az idei év, eddig, nyu­godt év volt. Most is vol­tak ugyan terrorista cse­lekmények, néhány re­pülőkatasztrófa, bot­rány, de politikai szen­záció nem volt. Ez nem magától érte­tődő. Hitlernek 1933-ban történt szerencsétlen ha­­talomrajutása óta csak egyetlen kivételes nyár volt, amidőn a felelős­ségérzettel bíró politiku­sok nyugodtan elmehet­tek nyári szabadságra. Mindig voltak nagyobb események és majdnem mindig az akkori táma­dó, lett légyen a harma­dik birodalom, vagy a Szovjetunió, volt a kez­deményező. Csak 1984- ben nem került ilyenre sor. Az a tény, hogy ez megismétlődött az idén, különös jelentőséggel bír. Bizonyítja ugyanis, hogy múlt évi helyzet­megítélésünk jó volt, nem rövid életű jelen­séggel van dolgunk, ha­nem a nagyhatalmi helyzetben bekövetke­zett változással. Bár ezt már többször elmondtuk, nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, hogy ez a nagy ered­mény, Reagan elnök ve­zetése alatt, az Egye­sült Államok nagy erő­feszítésének tudható be, amely helyreállította a világban a hatalmi egyensúlyt. A jelenlegi washingtoni kormány új politikai helyzetet te­remtett. Újra bebizonyí­totta, hogy a béke csak akkor tartható fenn, ha annak hívei elég erősek ahhoz, hogy a potenciá­lis támadókat sakkban tartsák. Különös jelenség, hogy vannak emberek, akik pedig nem nevez­hetők butáknak és már koruknál fogva is ren­delkeznek elég tapaszta­lattal, ideológiai elva­­kultságból nem hajlan­dók ezt belátni. Brandt, Wischnesky, vagy Egon Bahr ilyen irányú kije­lentései szinte csodálat­tal töltenek el bennün­ket. Már jó ideje letér­tek a reális szemlélet út­járól és olyan szférák­ban lebegnek, amelyek­nek semmi köze sincs a valósághoz. Igen tanul­ságos Brandt­nak az el­múlt években a világ- és biztonsági politikára vo­natkozólag tett kijelen­téseire visszatekinteni. Úgyszólván egyetlen jóslata sem következett be. Talán ez az oka an­nak, hogy vannak, akik még komolyan veszik. Volt egy amerikai ro­vatvezető, Walter Lipp­­man, aki éveken át orá­kulumnak számított Wa­shingtonban. A polgári intelligenciának volt a gondolkodója, amely pénztárcáját a jobb, szí­vét azonban a baloldalon hordja. Bármit mondott, azt szinte ünnepélyes formában ismételték és csalhatatlannak tekin­tették. Ezekben a kö­rökben ma is találko­zunk hasonló beállított­sággal. Viszont az ő jós­latai sem váltak soha va­lóra. Ez azonban nem rendítette meg a prófé­tai látnokságába vetett hitet. Amikor egyszer erről beszéltem Sokol­­sky­val, az akkor ismert újságíróval, találóan je­gyezte meg: ha valaki csillagjós akar lenni, ak­kor csak arra kell vi­gyáznia, hogy mindig következetes maradjon, következetesen helyes vagy helytelen. Ha ez si­kerül neki, úgy nagy tiszteletnek örvend és biztos alapon áll. Ha vi­szont valaki, mint az át­lagember, néha helyes­nek, néha helytelennek bizonyul, sohasem emel­kedik olyan magaslat­ra, mint egykor Walter Lippman. A bűvészkedés terén nem e tények, hanem más meggondolások ér­vényesülnek. A szovjet mindig erkölcsi igaz­ságokra hivatkozik, ha mégoly bűnösen jár is el. Bármit tesznek az ame­rikaiak, az sohasem le­het jó, legfeljebb elégte­len. Ezt láttuk az idei nyá­ron is, a helsinkii egyez­mények megünneplése­kor, amidőn Sevardnad­­ze, az új szovjet külügy­miniszter, először sze­repelt egy nemzetközi összejövetelen. Beszé­de előtt sokan nagy re­ményekkel voltak eltel­ve, hisz egy új, fiatalabb ember lépett a savanyú­arcú veterán Gromikó helyébe. Miután az új külügyminiszter befe­jezte beszéde felolva­sását, az ember enyhén szólva kiábrándult, mert előde ugyanazt mondhatta volna. So­kan azzal vigasztalták magukat, hogy Sevard­­nadze új, liberálisabb politikájának bevezeté­sét szeptemberre tolta ki, amidőn közvetlenül az amerikaiakkal ül le tárgyalni. Nyilvánvaló­an senki sem vette ma­gának a fáradságot, hogy tanulmányozza en­nek az embernek a múlt­ját és eddigi megnyi­latkozásait. Ha meg­tette volna, úgy tudná, hogy az új külügyminisz­ter egyike országa leg­szörnyűbb vallatóinak, aki georgiai belügymi­­nisztersége idején beve­zette az ún. nyomócel­lát, amelyről egyik kol­légája azt mondotta, hogy „bárki egy abban eltöltött éjszaka után be­váltaná, hogy ő az angol király”. Azonkívül meg­tudta volna azt is, hogy Sevardnadze az ötvenes évek eleje óta tagja a KGB-nek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy rend­kívül intelligens és min­den téren méltó utóda Gromikónak. Ha elmúlt nyarunk is­mét hazugságban is hagyta baljósainkat, nem hagyhatunk figyel­men kívül két eseményt, amelyek közelgő viha­rok előjelei. Mindkettő szabad világunkat érin­ti és nem szabad jelen­tőségüket lekicsinyel­nünk. Első helyen a délafri­kai fejlemények álla­nak. Ami ott úgy belpo­litikai téren, mint annak külpolitikai vetületé­­ben történik, a köztársa­ság fennmaradását teszi kérdésessé. Az Afrikai Egység Adis Abeba-i konferenciáján a szovjet megfigyelő bejelentette fekete hallgatóságának, hogy a délafrikai ka­tasztrófa, hála a fekete városrészekben folyó bomlasztásnak és a vi­lágszerte folyó zseniá­lis propagandahadjárat­nak, még ez évtized vé­ge előtt be fog követ­kezni. Ez arra fogja kényszeríteni a nyugati országokat, hogy olyan forradalmat támogassa­nak, amely gazdasági rendjük alapjait veszé­lyezteti. Sajnos egyet kell értenünk ezzel a megállapítással. Sok délafrikai nagykapita­lista viselkedése igazol­ja a régi mondást, hogy a patkányok elhagyják a süllyedő hajót. Nem kevésbé fenyege­­tőek azok az Adis Abe­ba-i és méginkább kubai kijelentések, amelyek a harmadik világ eladóso­dásával foglalkoztak. Kétségtelen, hogy itt egy majdnem megold­hatatlan világproblé­mával állunk szemben. Ezeket az adósságokat nem lehet visszafizetni, hisz egyedül Afrika és Dél-Amerika adóssága több mint 2100 milliárd német márkát tesz ki és naponta 3-5 milliárddal nő. A baj az, hogy ezek az összegek a nagyban­kok mérlegében mint aktívak vannak elköny­velve, holott mindenki tudja, hogy teljesen ér­téktelenek. Ugyanez a helyzet az Európa által a keleti blokk országai­nak nyújtott kölcsönök­kel is. Vagyis tárgyila­gosan nézve a dolgokat meg kell állapítanunk, hogy a legtöbb mérleg hamis és hogy sok nagy­bank akár holnap csőd­be kerülhet. A Continen­tal Illinois bank bukása intő jelül szolgált. Gon­doljunk csak a bécsi Kreditanstalt bukásá­ra, amely a huszas évek végén elindította a nagy gazdasági válságot. Ezért Nyugaton job­ban szívre kellett volna venni azt ami Adis Abe­­bában elhangzott és amit Fidel Castro mon­dott erre vonatkozólag. Nyilvánvalóan arról van itt szó, hogy az adós or­szágok egyoldalúan ki­jelentik: nem hajlandók fizetési kötelezettségei­ket teljesíteni. Ez ugyan nem változtatna a tény­leges helyzeten, de azt a pillanatot jelentené, amidőn fel kell állni és meg kell számoltatni. Kezdete lehetne ez egy olyan tisztulási folya­matnak, amely rendkí­vül fájdalmas lenne. Persze nem azok számá­ra, akik egyik napról a másikra hivatalosan is értéktelen papírok bir­tokában lennének. Vi­szont azok számára sem, akik egyoldalúan törölnék adósságaikat és akik Castro szavai szerint, ezzel hozzájá­rulnának a javak he­lyesebb elosztásához a világban. Nem változ­tatna tényleges helyze­tükön és nem emelné la­kóik életszínvonalát. Ugyanis az illúziókba vetett hiú remények és gazdasági kuruzslások időszakának elmúltával kiderülne, hogy a gazda­sági élet nem papírérté­kekre van alapozva, ha­nem kemény munkára, vállalkozási kedvre és bizonyos mértékben a nyersanyagokra. Csak ezek alapján lehet az emberiségnek méltó életszínvonalat biztosí­tani. Egy nyugodt nyár után Habsburg Ottó O . A halászatügyi miniszter nem tudta megemészteni az egymillió kanna tunát John Fraser, federá­­lis halászatügyi minisz­ter, végülis lemondott. A lemondást egy heti parlamenti vita és szá­mos televíziós kommen­tár előzte meg. A prob­léma a következő volt: Két különböző federá­­lis szakbizottság kide­rítette, hogy a Kanadá­ban forgalomba került „Starkist” kannázott tunák nem alkalmasak emberi fogyasztásra és javasolta, hogy John Fraser, halászatügyi miniszter, rendelje el ezeknek a tunáknak az azonnali eltávolítását a szupermarketekből. Mr. Fraser, a javaslat ellenére, ezt nem tette. Többek között, egy to­rontói televíziós állomás is meginterjúvolta és az interjúvoló riporter feltette a kérdést: Miért nem ? A miniszter azt vá­­laszolta, hogy azért, mert nem értett egyet a bizottság javaslatával, szerinte semmi baj sincs ezekkel a kannázott tu­­nákkal. (Körülbelül egy­millió kanna tuna visz­­szavonásáról volt szó.) A riporter ekkor be­mutatta a televíziós adás közönségének a kérdéses tunákat, össze­sen négy különböző faj­ta tunát tartalmazó kan­nát nyitott fel. Letagad­hatatlan volt, hogy a be­mutatott tunák minden­nek inkább, mint ét­vágygerjesztőnek vol­tak nevezhetők. Másnap elindult a par­lamentben a kérdések zuhataga. John Fraser ragaszkodott eredeti ál­lításához, hogy a tunák­­kal semmi baj sincs. A probléma viszont az volt, hogy ugyanekkor a tunákat egy másik fede­­rális bizottság kivonta az ethiopiai segélykül­deményekből, mint em­beri fogyasztásra alkal­matlant. A kérdésbe, szükség­szerűen, belekeveredett Mulroney miniszterel­nök is, aki kezdetben azt állította, hogy az egész tuna-ügyről nem volt tudomása. John Fraser azt állította, hogy a tuna-kérdés már hetekkel korábban a mi­niszterelnök elé került, aki a tunák további for­galomba hozatalát jóvá­hagyta. Egy sajtóértekezleten Mr. Mulroney kijelentet­te: — Ha tudom, hogy mi­lyen tunákról van szó, forgalomba hozatalukat azonnal megtiltottam volna. John Fraser viszont ragaszkodott eredeti ál­lításához, amely sze­rint a miniszterelnök korábban tudott a tuna­­ügyről. Következő na­pon elrendelte ugyan az egymillió kanna kérdé­ses tuna eltávolítását a szupermarketekről, de hozzátette: meggyőző­dése változatlanul az, hogy semmi baj nincs a tunákkal, az intézke­dést csupán a „nyuga­lom helyreállítása” ér­dekében hozza. Ez azonban már nem változtatott azon a té­nyen, hogy a tuna-ügy a szavahihetőség problé­májává növekedett Mr. Mulroney és Mr. Fraser között. Egy kettőjük közti telefonbeszélge­tés után a halászatügyi miniszter benyújtotta lemondását, amelyet a miniszterelnök „mély sajnálkozással” elfo­gadott. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 3. oldal

Next