Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-02 / 5. szám

A magyar nemzeti kisebbségek jövőképe Illyés Elemér a többi az 1945 után Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján. (Az 1910. évi magyar népszámlá­lási adatok). A megfé­lemlítés légkörében vég­rehajtott 1949 évi cseh­szlovák népszámlálás csupán 367 ezer 733 ma­gyar nemzetiségit tar­tott számon, 1970-ben már 572 ezer 568 ma­gyar nemzetiségi mutat­ható ki, bár még mindig 52 ezer magyar anya­nyelvű vallotta magát szlovák nemzetiségű­nek. Az 1980 évi nép­­számlálás 579 ezer 600 magyar anyanyelvű la­kosról ad hírt, jóval ke­vesebb, mint ahogy azt az előreszámítások je­lezték. A demográfiai felmérések alacsony szaporodást mutatnak, ami nyelvi-etnikai átala­kulásokra vezethető vissza. Megdöbbentő a városok magyar lakos­ságának a rohamos csökkenése, így például Kassa 1910 évi 33 ezer 350 magyar lakosából 1970-ben mindössze 5 ezer 827 mutatható ki, vagyis arányuk 75 és fél százalékról 3,9 száza­lékra zuhant, ha kétség­be is vonhatók a hiva­talos statisztikai ada­tok, a tények mégis azt mutatják, hogy Cseh­szlovákia egyes­­vidékei­ről lassan eltűnik a ma­gyar népelem. A Szovjetunióhoz tar­tozó Kárpátalja, hivata­los nevén Kárpát-Ukraj­­na területén az 1910 évi magyar népszámlálás szerint 173 ezer 915 ma­gyar élt. Az első szovjet népszámlálás 1956-ban 146 ezer 247 magyar nem­zetiségű lakost mutatott ki, 1917-ben 171 ezret. A kárpátaljai magyar la­kosságra a második vi­lágháború megrázkód­tatásai rendkívül sú­lyos kihatással voltak: a deportálások és a mun­katáborok következté­ben számuk érzékenyen csökkent. Azután hosz­­szú ideig gyarapodás volt kimutatható,­ az A határokon kívül élő magyar nemzeti kisebb­ségek számát — a kö­rülbelül 50 ezer auszt­riai magyart is beleszá­mítva — a hazai statisz­tikusok 1980-ban 3 mil­lió háromszázezerre be­csülték, számításaim szerint azonban számuk meghaladja a három és fél milliót: közel más­fél millióval több, mint Albánia, és alig egy mil­lióval kevesebb, mint Finnország, vagy Dánia lakossága. Ez a jelen­tős nemzetrész — az ausztriai magyarokat kivéve — Nyugat-Euró­­pa peremvidékére, a Szovjetunió hatalmi kö­rébe került. Négy kü­lönböző ország terüle­tén a következőképp oszlik meg: A trianoni békeszerző­dés következtében egy­millió magyar szakadt Csehszlovákiába, amely­ből közel háromnegyed millió élt azon a terüle­ten, mely ma is Cseh­szlovákiához tartozik, utolsó évtizedekben vi­szont fogyás észlelhető. Jugoszláviában erős fogyásnak indult a ma­gyar népelem. Az 1961 évi népszámlálásban ki­mutatott 504 ezer 368 magyar nemzetiségiből 1871-re 477 ezer 374 ma­radt, de ennél is nagyobb fogyásról ad hírt az 1981 évi népszámlálás: a ma­gyar nemzetiségűek szá­ma egész Jugoszlávia te­rületén 420-430 ezerre csökkent. E félelmetes csökkenés részben a méltányosabb nemzeti­ségi politika következ­tében előállt asszimi­lációs hajlamosságra, részben a külföldi mun­kavállalásra, vagyis a kivándorlásra vezethe­tő vissza. Ezenkívül évtizedek óta alacsony a természetes szaporu­lat és gyakoriak a ve­gyes házasságok. Az országtól elsza­kított területek közül Romániában él a leg­több magyar, hazai sta­tisztikusok számításai szerint kétmillió, becs­lésem szerint körülbe­lül kétmillió háromszáz­­ezer. Nagyobb területen élnek, mint a mostani Magyarország területe és 1974-ben 45 államnak volt ennél kevesebb, há­romnak ugyanennyi la­kossága. A hivatalos román statisztika cse­kély szaporulatot mutat ki, ami erősen megkér­dőjelezhető, mint ahogy a hivatalosan kimuta­tott 1 millió hétszázezer magyar nemzetiségű száma sem felel meg a valóságnak. Tény azon­ban, hogy a tömörebb magyar lakosságú terü­leteken kívül, mint pél­dául a Székelyföld, a magyar lakosság itt is lassú lemorzsolódást mutat. Nincs szándékomban helyzetjelentést adni a magyar nemzeti kisebb­ségek jelenlegi állapotá­ról : az utóbbi időben hig­gadt, tudományos fel­mérések láttak napvilá­got a romániai és cseh­szlovákiai magyar anyanyelvűek kulturá­­lis, társadalmi népmoz­galmi és jogi helyzeté­ről. A továbbiakban a jövő távlatairól, a jö­vőképről kellene szól­nom, ami nem könnyű feladat. Mert jóslások­ba bocsátkozni, vagy helyzetükre, problémá­ikra „megoldásokat” ta­lálni nem lehet. Csak töprengeni lehet sorsuk felett. Sokat beszéltünk lelki megbékülésről, Dunai konföderációról, közös gondról, közös történel­mi sorsról, ami többé­­kevésbé nem is üres kép­zelgés, sőt sok minden­ben példátmutató lehet­ne. Ám a több mint fél évszázados kisebbségi lét mindennek az ellen­kezőjét mutatta: jog­fosztást, etnikai és poli­tikai kiszolgáltatottsá­got. Nem csak a rend­őrállamok elnyomó poli­tikáját, hanem az újfaj­ta nacionalizmus által felszított történelmi gyűlöletet is a bőrén érezte a magyar kisebb­ség. A saját nyelvétől és kultúrájától megfoszt­va, létére tört az erő­szakos hatalom, s az ön­önfeladás, vagy az el­lenállás alternatívája elé állította: a kisebb­ségi lét ama állapota, amikor a kultúrváltást az etnikai váltás követi. A jövő távlatában tehát, ami magyar anyanyelvi közösségeinknek a ha­talom körén belüli fenn­maradását illeti, mon­danivalóimat három kérdéskör köré összpon­tosítottam: 1.) Lesz-e majd any­­nyi belső ereje, adottsá­ga a kisebbségnek, hogy ellen tudjon állni az erő­szakos elnyomásnak és talál-e majd az ellenál­lásban szövetségesek­re? Tehet-e valamit majd a társadalmi kö­zöny és a rezignáció ellen?­­ 2.) Mennyire viseli majd gondját az anya­ország a határon kívül ,élp magyar anyanyelvi közösségeinek? Meny­nyiben mutat érdeklő­dést azok nyomorúsága, jogfosztott állapota iránt és mennyiben vál­­lalja alapvető nemzeti érdekeiknek a védel­mét? 3.) Mennyiben tud a Nyugaton élő emigráció szószólója lenni nem­zetközi fórumokon a jog­­fosztottság állapotában élő magyar nemzeti ki­sebbségeknek? Nem szükséges hang­súlyoznom, hogy a kelet­európai típusú országok­ban nincsen ellenzék, csak ellenzék jellegű tiltakozás, vagy ellen­­vélemény, másként gondolkodás. Az ellen­zék politikai tevékeny­séget igényel, vagyis a hatalommal szemben történő állásfoglalást és e mögött tömeget, — egy szóval politikai szerve­zettséget. Az írásbeli­ségnek ugyanis — s itt a szamizdat kiadvá­nyokra gondolok — egy­magában nincsen moz­gósító ereje, a szóbeli közlést pedig megaka­dályozza a bizalmatlan­ság, a félelem a besú­góktól. Hogyan fejlőd­het közösségtudat ott, ahol nincs nyílt beszéd? Rendőrállamokban te­hát nincs politikai hatal­mi alternatíva,­­ erre nincsenek meg a felté­telek. Az ellenzéki ma­gatartás is a hatalom kö­rén belül van. A totali­tárius állam biztonsági apparátusa a kezdet kez­detén fojt el minden el­lenzéki hangot. Ennek voltunk legutóbb tanúi Romániában (az „Ellen­pontok” című szamizdat kiadvány élt vagy tény­leges szerzőinek a letar­tóztatása) és Csehszlo­vákiában (a Duray-ügy). A rendszerben ugyanis nemcsak a másként gon­dolkodók, de az önállóan gondolkodók is állandó­an veszélyben vannak. A jelenleg elgondolható feltételek között, vagyis a demokrácia és az ön­­kormányzat lehetőségei nélkül, a kisebbség a felszámolására törekvő hatalmi intézkedések­kel szemben csakis a Kelet-Európában kiala­kulásban lévő úgyneve­zett belső ellenállás út­ján s a nemzeti identi­tás vállalásával bizto­síthatja fennmaradását. Ez részben magatartás­beli kérdés is. Előfelté­tele lenne egy szellemi vezetésre alkalmas ér­telmiségi réteg kiterme­lése, mely továbbvinni képes a történelmi foly­tonosság kollektív tuda­tát. Fönnáll ugyanis an­nak a veszélye, hogy a másként gondolkodókat kizárják az irodalmi és kulturális tevékenység­ből, kikapcsolják a nem­zeti kisebbség szellemi vérkeringéséből, fizikai megsemmisítésére tö­rekszenek. Közvetlen veszélynek látszik — legalábbis Romániában —a kivándorlásra való hajlam, amit az ország katasztrofális gazda­sági helyzete is táplál. A nemzeti kisebbség fennmaradását illetően, az anyaországnak dön­tő szerepet kellene vál­lalnia. Ennek a jelét azonban ez ideig nem láttuk. A magyar poli­tikai vezetés évtizedek óta közömbösséget, nagyfokú érdektelensé­get mutat az ország ha­tárain kívül rekedt ma­gyar anyanyelvűek nyo­morúsága és jogfosztott­­sága iránt. Pedig ami Romániában, vagy Cseh­szlovákiában leját­szódik, az nemcsak az ott élő kisebbségek prob­lémája, hanem az egész magyar nemzeté. A mu­lasztás jóvátehetetlen, nem igazolja sem a „blokk-hűség”, sem az ideológia. Az emigráció szerep­­vállalása a kisebbség­ben élő magyar anya­nyelvű közösségek jog-, fosztott állapotával kap­csolatban hosszabb el­mélkedést igényelne. A lehetőségekről és a mu­lasztásokról terjedel­mes tanulmányt lehet­ne írni. Tömören szólva, szükség lenne minde­nekelőtt egy olyan szel­lem kialakítására, amelyre alapozva — po­litikai szinten is — sík­ra lehetne szállni a ma­gyar nemzeti kisebbsé­geket megillető jogo­kért. De önámítás lenne azt hinni, hogy a cseh­szlovákiai, vagy romá­niai politikai vezetőség elnemzetietlenítő politi­kája megváltoztatható, vagy különösképpen be­folyásolható lenne. Útjá­ban áll ennek az önkény­uralmi rendszer és a nemzetiségi politika megszámlálhatatlan és kifürkészhetetlen prak­tikája. Az eddigi tapasz­talat azt mutatja, hogy minden kintről jövő se­gítő­készség, jóindulat és erőfeszítés ellenére is a közelmúltban csak rosszabbodott mind a ro­mániai mind a csehszlo­vákiai magyar kisebb­ség helyzete. Újabb megmozdulás, újabb megtorlás táptalaja. De viszont tagadhatatlan, s ezt többször elmond­tuk, hogy a magyar anyanyelvi közösségek­nek szükségük van a nyugati emigráció tá­mogató munkájára. Tudniuk kell, hogy fog­lalkozunk sorsukkal, sérelmeiket és jogfosz­­tottságukat a világ köz­véleménye elé szándé­kozzuk vinni. Az emig­ráció feladata lenne, hogy megváltoztassa a külföld rólunk alkotott elfogult történelmi ké­pét és megteremtse azt a politikai szellemet, mely kedvező talajt kí­nál majd a nemzeti ki­sebbségek problémái­nak a megoldására. No lám! Rendszerint hosszú időbe telik felismerni az összefüggéseket. Éveken át töprengtem a Magyar Hírek politi­­­kai vonalának ellent­mondásain. Sokszor ugyanazon cikkben, háromszor, négyszer fordul az irány száz­­nyolcvan fokot, de a végére sem fejlődik ki semmi épeszű konklú­zió. Néha, fogcsikor­gatva ugyan, de elis­merik egyik-másik kül­földi személy, vagy szervezet érdemeit, de a következő mondatban ütik, vágják. A nyilvánvalóan ha­zug vádaskodásról ugyan már lassan kez­denek leszokni, de el­hallgatással, tények tendenciózus csoporto­sításával még ma is foly­­tatják a gyakorlatot.­­Ezen a téren Szántó Miklós és Aczél György számít „élmunkásnak”. A Magyar Hírek nyilván­valóan a kormány „pro­paganda szerve, s hiva­tott volna az emigráci­ót megbékíteni, vagy legalábbis megszelídí­teni. Csak az a régi szép magyar közmondás nem jut eszükbe, mely sze­rint dobbal nem lehet verebet fogni. A dobot régi „bará­­taink”, Szántó Miklós és Aczél György verik. Nyugodtan állíthatjuk, hogyha ez a két úr nem írkálna a „leibjournal­­ba” sokkal sikeresebb volna a „honvágy új­ság”. Miért nem me­nesztik ezt a két elvtár­sat? A titkot, egy nemré­gen „Nyugatra kitántor­gott hazánfia” fedte fel. Eiszerint, Kádár és Aczél (sokan még­ Appel néven ismerik) elvtár­sak, a Rákosi féle sötét korszakban, rövid ideig egy cellában búslakod­va élvezték elvtársaik vendégszeretetét. A ké­sőbbiek folyamán barát­ságuk elmélyült s ma már odafejlődött e cso­dás kapcsolat, Kádár atya már sóhajtani sem tud Aczél barátja tudta és beleegyezése nélkül. No meg a feleségek: Kádárné és Aczélné (dr. Csathó Zsuzsa) igen jó barátok lettek. Szán­tó Miklós n ő meg Aczél György barátja, s a fele­ségek is jól megértik egymást. No lám! Mindjárt vi­lágos az összefüggés. Ezek szerint, amíg Ká­dár elvtárs a főnök, vál­tozástól nem kell fél­nünk. Mert ugye mi len­ne velünk, ha olyan, magyar nemzeti érzésű újságírók írnák, szer­kesztenék a Magyar Hí­reket, akikben mi is megbízunk? Még elgon­dolni is borzasztó... (V.M.) Újra kapható a történelmi Magyarország színes térképe az ország és a vármegyék címereivel. 1©El V fi ff9 É EBV 09 ia Éi ü 1? n © ® ® 999 Plasztikkal védett kartonra, öt színű nyomással 21*%”x 32 Vi" nagyságban készült térkép dísze a magyar otthonoknak. Ára csomagolással és szállítási költség­gel együtt $ 5.00. Rendelje meg még ma, töltse ki a jobboldalon lévő szelvényt, csatoljon 5.00 dollárról ki­állított csekket, vagy money ordert és küldje az alábbi címre: Vörösváry Publishing Co. Ltd. 412 Bloor Street W., Toronto, Ont. M5S 1X5 Canada Név:. Utca, házszám: Város:. Tartomány, vagy ország: Code szám:. Clevelandi krónika Apró jegyzetek Molnár Zsigmond Sokan megkönnyeb­bülve és megnyugodva vettük tudomásul 1984. december 12-én, amikor a TV 8-as állomás be­mondója közölte a né­zőkkel és hallgatókkal azon örömteljes hírt, hogy Ohio állam képvi­selőháza a nagy nyomo­rukra való tekintettel percek alatt megszava­zott magának (per kopf, vagy per kopoltyú) évi 10 ezer dolláros fizetés­­emelést. Mindig aggód­tam ezekért a derék hon­atyákért és honleányo­kért, s mindig szívemen viseltem sorsukat. Most aztán megnyugodtam. Nem kell nekik többé ci­garetta-csikkeket szív­ni, tarthatnak jó kis ko­csikat, nem kell bicikli­vel (bringával) bejárni­­uk a columbusi képvise­lőházba, ahol törvénye­ket hoznak a jó polgá­rok számára. • Ami pedig a TV-állo­­mások, főként a fent em­lített 8-as állomás be­mondóit illeti, velük kapcsolatban is volna néhány szerény meg­jegyzésem. A női be­mondók kivételével, akár a déli, akár az esti híreknél a férfi bemon­dók oly égzengető hada­rást és a híranyaggal való vágtatást visznek végbe, hogy ember le­gyen a talpán, vagy a fenekén, aki megérti őket. A feliratokat el­kapkodják, az 1 órás he­lyi, vagy országos hírek­be 2 órás anyagot szorí­tanak bele. A suta üzle­ti hirdetéseket viszont, amikért pénzt kap a TV. állomás, úgy nyújtják, mint a Julis néni a ká­posztásrétes tésztáját Káposztás­megyeren. • Hetekkel ezelőtt meg­jelent a TV-n egy hír, hogy az egyik legna­gyobb autógyár az 1980- as gyártmányú gépko­csikat vissza fogja hív­ni felülvizsgálatra. És itt következtek a gépko­csik nevei. Ez nagyon tetszik nekem, hogy most, 1984-ben jött rá valamelyik hivatásos lángész, hogy az 1980- as gyártmányú kocsik­kal valami baj van. A felsorolt kocsik, ,név­sorában” az én közepes nagyságú, még igen jó állapotban lévő kocsim neve is ott szerepel. Mindettől függetlenül kocsimat már 1982-ben is visszahívták és 2 na­pig kocsi nélkül voltam. Hogy e gyár clevelandi képviselete talált-e vala­mi hibát, nem tudom, mert kérdésemre nem is válaszoltak. Én is meg­vizsgáltam a kocsit. Megvolt mind a 4 kere­ke, a 4 ajtaja, sőt még kormánykerék is volt benne. Hát akkor hol le­het a hiba? Megmon­dom. Az egyesült, vagy nem egyesült autóipari munkásokat hajtják, hogy a gyár produktu­mai elsőnek kerüljenek ki szeptember végén, vagy október elején a pi­acra. Hogy a munkás si­­et-e és vágtat-e a gyár­tással,­­ azt nem tu­dom. De hogy egy 1980- as gyártmányú kocsit 1984-ben visszahívja­nak, aztán 1985-ben ugyanezt a kocsit ismét visszahívják, ez már több mint elmebaj. Most pedig rátérek kedvenc témámra, az amerikai császári és ki­rályi postahivatalra. Ki­törő örömmel vettem tu­domásul azt a hírt is, hogy e nemes intézmény az infláció megfékezése címén 1985 februárjától ismét emeli a postai szállítási díjakat. Az egyszerű levélre az ed­digi 20 cent helyett 22 centes bélyeget kell majd felnyálaznom. Jól van!... A magas nyug­díjból ezt még kibírom, hogy firkálmányaimat 22 centért vigye el a pos­ta a Kék Újság toron­tói szerkesztőségébe. At­tól azonban már mor­gok, mint egy bolhás ku­tya, ha bárminemű leve­lemet, vagy a Kék Új­ságot a 10 utcával odébb lakó Bulfurcsák néni le­velesládájába „térítik el” a postalegények, vagy legénynők, akik ma már mind feketék, illetőleg bocsánat, „szí­­nesbőrűek” és morcondi kinézésűek. Hol vannak ma már azok a régi szép idők, amikor a clevelan­di magyar negyedben két nap alatt megérke­zett a levél, vagy az új­ság.• Krónikám befejezésé­ül: ...a clevelandi nem­zeti emigráció tagjai úgy hullanak az emigrá­ció száradó fájáról, mint ősszel a sárguló levelek. Alig van nap, hogy ne hívjak fel egy-egy kórhá­zat, öreg otthont, hogy van ez vagy az a bará­tom, ismerősöm, akik készülnek az utolsó nagy útra, az álmosan ka­nyargó nagy vizeken túl­ra, ahonnan többé nin­csen vissza­út. Pár héttel ezelőtt halt meg 92 éves korában Kaschl Guszti bátyám, régi kedves öreg bará­tom, a híres-nevezetes vártüzér. 1912-ben kezd­te a tényleges katonai szolgálatát, s az első vi­lágháború kitörése még a katonai szolgálatban érte. 1914-15-ben a kard­csörtető és pedrettbaju­­szú Vilmos német csá­szár már vívta a mar­séi csatát, levette Pá­rizst és Verdun várát, de nem valami nagy si­kerrel. Verdunt Petain francia tábornok védte, elég sikeresen. Markos Bedő János bácsi, a cle­velandi magyar negyed egykori híres hadtörté­nésze úgy mesélte ne­kem egyszer, hogy ami­kor a Vilmos nem bírt Verdun várával, akkor levelet írt Ferenc Jó­zsefnek, hogy ugyan Jó­zsef bátyám, küldjön már ide kigyelmed ne­kem vagy 4 darab 30 és feles vártörő ágyút, ezekkel biztosan meg tudom töretni ezzel a „Verduntot”. József bátyám le is küldött 4 darab 30 és feles, mesz­­szehordó vártörő löve­­get, amelyekkel a Vil­mos megkezdte a „töre­­tést”. A 30 és felesek kezelőlegénysége között ott volt Kaschl Guszti bátyám is. Ott volt azon kevesek között, akik az első világháborúban a nyugati fronton harcol­tak. Guszti bátyám, az öreg vártüzér, most be­vonult az égi ütegekhez és ott tiszteséggel je­lentkezett a legfőbb Hadúrnál. Az Úristen vegye lelkét nagyságos és igaz kegyelmébe. Egyébként boldog Új­esztendőt kívánok min­den igaz magyarnak, erővel, egészséggel és békességgel. K FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 7. oldal

Next