Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-19 / 42. szám

Kétszer Európa Zathureczky Gyula Földrajzilag Európa az eurázsiai kontinens nyugati félszigete. Ke­leti határa az Ural hegy­ség. Nyugaton az Atlanti Óceán, Észak-déli irány­ban az északi sarkvidék­től a Földközi Tenger térsége. De Európa a geográ­fiáin túlmutató jelentő­séggel szellemi, erköl­csi, kulturális és civi­lizációs fogalom. Ha nem tévesztjük szem elől, hogy Marx Károly is európai volt, úgy ki­mondhatjuk, hogy Euró­pa szelleme meghódítot­ta majd az egész vilá­got. Legrégibb álma az egység megteremtése volt. Salvador de Mada­riaga „Portrait Euro­pas” című művében ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „Európa a sokfé­leségek egysége”. De valóban egységes soha nem volt. Görögország idején Európa — az akkori is­mert világ — a Medi­­terráneum térségére szorítkozott. Ami azon túl esett, azt a görög historikusok „Okea­­nos”-nak, a barbárság világának nevezték. Róma meghódította a kontinens nyugati ré­szét. Keleti határa a mai Németországban, a Rajna jobbpartján hú­zódott. Ez volt a limes, a katonailag megerősí­tett határvonal Kelettel szemben, Délkelet fe­lé pedig a Kárpátok ko­szorúja, és a Fekete Ten­ger régiója. A Biroda­lom nyugati részének bukása után a súlypont a keleti részre, Bizánc­ra tevődött át. Megtör­tént az egyházszakadás és Európa megint két részre oszlott: a nyuga­ti keresztény kultúrkör­re és a keleti görög or­­thodoxia világára. Ró­ma bukása után Bizánc lett a „második Róma”, majd miután a törökök elfoglalták, Moszkva a „harmadik Róma”, az orthodoxia messianisz­­tikus hivatástudatával és a cárok önkényural­mával. A két Európa kö­zött a határ a cári orosz Birodalom nyugati hatá­ra lett. Nagy Péter cár megnyitotta birodalmá­nak bedeszkázott abla­kait Nyugat felé. De azon nemcsak a nyugati kultúra és civilizáció áramlott be, hanem egy évszázaddal uralma után a Nagy Francia Forradalom szabadság­eszméje is, majd Marx Károlyé. A cári Biroda­lom összeomlása után Lenin a marxizmus je­gyében alkotta meg a Szovjetuniót, s újra le­zárta a Nagy Péter által Nyugat felé megnyitott ablakokat. Európa új­ból kettészakadt. Ám mi történt való­jában? Ne beszéljünk itt az Októberi Forrada­lom pusztításairól és szörnyű vérengzéseiről, se Sztálin tömeggyilkos­ságairól. Ez többé-ke­­vésbé minden forrada­lom ismérve. Lenin az orosz viszonyokhoz al­kalmazta a marxizmust. Tömören­ meghamisí­totta őket. A cárok trón­ját a vörös cárok fog­lalták el. A kiirtott arisztokrácia helyét az új osztály, a Nomenkla­tura foglalta el. A ki­fosztott és megtizedelt polgárságét a funkcio­náriusok hada. Az önál­ló parasztságot a job­bágyságnál rosszabb sorsba, a kolhozokba kényszerítették. Sztálin állítólag tíz millió ellen­kező kisgazdát gyilkol­hatott le. A jogfosztott munkásság az államka­pitalizmus bérmunkása lett. A szellemet vas­béklyókba verték. Egy­pártrendszer, könyörte­len diktatúra, a titkos rendőrség (CSEKA — most KGB) korlátlan ha­talma, óriás hadsereg és mindenek felett a Párt. És a Párt felett az ide­ológia a maga érinthe­tetlen dogmáival, dok­trínáival. Ami a legdön­tőbb, az orthodoxia mes­­sianisztikus küldetés­tudatát az ideológia vet­te át: „Világ proletár­jai egyesüljetek! Ez a vi­láguralom, a regnum mundi jelszava. A­­ró­mai pápa csak a dog­mákban tévedhetetlen. A Párt, mindenben az! A legmagasabb vezetők is rabszolgái az ideo­lógiának. És nem lehet rosszabbat elképzelni, mint ha rabszolgák ural­kodnak rabszolgák fe­lett. A vörös cárok foly­tatják a régi cárok im­perialista és hódító poli­tikáját és folytatják az oroszosítást. De míg a régi cárok ezt az asszi­miláció eszközeivel mí­velték, a maiak a nem­zetiségek likvidációját végzik, népgyilkosság­gal is. Megcsúfolva sa­ját törvényeiket és al­kotmányukat. A máso­dik világháború után Sztálin minden szerző­dést és megegyezést megszegve okkupálta Nyugat-Európa keleti felét. Azután leengedte a Vasfüggönyt. Ennek vonala Németországban — ha tekintetbe vesz­­szük a katonailag elen­gedhetetlen operációs előtereket — egybeesik a régi római limes-el. Délkeleten nem a Kár­pátok koszorúja, hanem a trianoni Magyaror­szág nyugati határa. Közel százmillió, a nyu­gati keresztény kultúr­körhöz tartozó ember került ez alá az uralom alá. A Vasfüggönynél nem két hatalmi szövet­ség, hanem két egymás­sal összeegyeztethe­tetlen világ áll szem­ben. Isten az istentelen­­séggel. Kétszer Európa! Az orosz diplomácia, hírszerzés és taktika mindig kitűnő volt. A mostani túlszárnyalja a cári időket. Európán kí­vüli hódításai ijesztő­­ek. Ő maga nem hábo­rúzik, hanem felfegy­verzett zsoldosait vérez­­teti el. Amerikával és az Atlanti Szövetséggel nem mérkőzhetik meg. Állig fel van fegyverkez­ve, de világháborút nem indíthat. Nincs is szük­sége rá. Nem vesszük észre, de a valóságban nyakig benne vagyunk már a harmadik világ­háborúban. Ennek csak eszközei mások, de talán hatásosabbak. Ezek az eszközök a propaganda, infiltráció, dezinfor­­máció. A taktikája Le­niné: „két lépés előre, egy hátra”. A moszkvai vezetők jottányit sem engednek világuralmi céljaikból és rendsze­rük eszközeiből. Szocia­listáknak nevezik magu­kat, mert szerintük ez a kommunizmushoz ve­hető út utolsó lépcsőfo­ka. A Nyugat ezt még mindig nem realizálja. Kengyeltartóik Közép- Délkelet Európában a helyi szocialista pár­tok balszárnyai voltak, koalícióra lépve a kom­munista pártokkal. Ma nyugat-európai balolda­liak Moszkva ötödik had­oszlopai, együttműköd­ve a szélsőbaloldali par­lamenten kívüli, vagy belüli szervezetekkel. Igaza volt Márai Sán­dornak, aki utolsó Nap­lójában azt írta: „A szo­cialisták és kommunis­ták között csak árnyala­ti különbségek vannak.” A most kettéosztott Európa nem Európa töb­bé. Mégis elevenebb erő­vel mint valaha él ben­ne egyesülésének gondo­lata. Moszkva és nyuga­ti csatlósainak terve sze­rint a hatalom megszer­zése útján, a sarló és kalapács jegyében. Karddal lehet hódítani, de egyesíteni nem! Ez történelmünk során sen­kinek sem sikerült. Nagy Sándor kardjával ketté tudta vágni a gor­diuszi csomót, de a szel­lemet, a lelkeket nem lehet kettévágni. Sir Winston Churchill 1946-ban a zürichi diá­kok előtt meghirdette az Egyesült Európa eszmé­jét. Nem kell részletek­be mennem, de az esz­me hatott. Nyugat-Euró­pa államai között egy háború ma már elkép­zelhetetlen. A Gazdasá­gi Közösség ebben az évben kiterjed egész Nyugat-Európára. Egyik európai nemzetközi in­tézmény a másik után alakult és alakul meg. Lassan és nehezen, ci­­vódásokkal, önérdekek ütközésével, vitákkal, krízisekkel, de bíztató­an haladunk Európa po­litikai egyesülése felé. A felmerülő ellentétek dacára a végső célt min­denki helyesli. Hogy képletesen beszéljek, Nyugat-Európában az Egyesült Európa háza épül. A keret. A leigázott keleti ré­szen kristályosodik a szellem, mely ezt a ke­retet egy napon be fog­ja tölteni. Itt az ember­ről van szó! Akinek leg­főbb értéke a szabadság, Nyugaton ezt oly termé­szetesnek érzik, mint a levegőt, vagy a vizet. De csak a fuldokló érti meg, hogy mi a levegő és a szomjúhozó, hogy A New York Times egy meg nem nevezett román kormánytisztvi­selővel folytatott beszél­getésről számol be.­Románia kész arra, hogy lemondjon az Egyesült Államoktól kapott legnagyobb ke­reskedelmi kedvezmény meghosszabbításáról, ha a washingtoni Tör­vényhozás folytatja a román belpolitika bírá­latát annak érdekében, hogy az ottani magyar kisebbség nagyobb jo­gokhoz jusson, — mon­dotta a román főtisztvi­selő. Majd így folytat­ta: „Határa van annak, hogy mit vagyunk haj­landók elfogadni a leg­nagyobb kereskedelmi kedvezményért. A leg­nagyobb kereskedelmi kedvezmény nélkül évente 200-300 millió dollárt veszítenénk, de veszteségünk például 1967-ben az arab boj­kott idején még nagyobb volt.” A bukaresti főtisztvi­­selő ezzel arra célzott, hogy a kommunista or­szágok közül az 1967-es közelkeleti háború ide­jén Románia volt az egyetlen, amely nem szakította meg diplomá­ciai viszonyát Izraellel. Azóta a román-arab kapcsolat rendeződött és fennmaradt az Izraelhez fűződő kapcsolat is. A bukaresti főtisztvi­selő ezután azzal a ha­tározati javaslattal fog­lalkozott, amelyet az amerikai törvényhozás elé terjesztettek: a ha­tározat Erdély számára önrendelkezési jogot kívánna biztosítani. Rögtön tegyük hozzá: ezideig ez az egyetlen forrás, amely ilyen ha­tározati javaslatról tud. A lap a következőkben erről számol be: A főtisztviselő sze­rint állítólag az embe­ri jogokkal foglalkozó mi a víz. Nyugat-Európa keleti részén vérrel pe­csételt hitvallást tettek az emberek a szabad­ság eszméje mellett. Berlinben, Danzigban, Varsóban, Budapesten és ha vér nélkül, de Prá­gában is. Eredményte­lenül, szörnyű megtor­lással. Ez is kétszer Európa, a nyugati ke­resztény kultúrközös­­ség területén is. Nyugaton egy nemzet­hez, vagy nemzetiség­hez tartozni magától értetődik. A keleti ré­szen a nemzeti tudat megőrzéséhez hősnek, vagy szentnek kell len­ni. Nyugaton a keresz­ténység is adottság. Ki gyakorló keresztény, ki nem az. Keleten a hit az utolsó menedék és vi­gasz, az emberek Isten­hez, a Megváltóhoz és egymás felé fordulnak. Nem a békepapoktól di­rigált egyház a fontos számukra, hanem a hit A legkisebb belső körre szorulva védik hitüket a katakombákban, nyel­vüket a családban, nem­zeti tudatukat az írott szóban, megtanulva so­rok között is olvasni. És politikailag végső re­ménységük az Egyesült Európa. Ez nem bölcs és jó megoldás, hanem hit­vallás számukra. Hitvallás ezernyi csa­lódásuk ellenére is. 1982-ben egy nemzetkö­zi konferencia foglalko­zott a Solidarnosc elnyo­másával Münchenben. Az egyik fiatal kime­nekült lengyel vezetője a Solidarnoscnak beszéde végén felkiáltott: „Hát mit kell még elszenved­nünk, hogy a Nyugat se­gítsen rajtunk?! ” A mi nevünkben is ki­áltott­ ottawai tanácskozáson májusban idézték volna ezt az okmányt. A fő­tisztviselő kijelentette, hogy az ilyesféle hangok kérdésessé teszik a ro­mán szuverenitást Er­délyben, amely az első világháború befejezésé­től kezdődött. „Mi so­hasem fogjuk elfogadni, hogy az amerikai tör­vényhozásban Románia területi integritását megvitassák”, — mon­dotta a magát megne­vezni nem akaró főtiszt­viselő a New York Times bukaresti munkatársá­nak. A kormánytisztviselő­ nem a magyar kor­mányt, hanem a kom­munista-ellenes magyar emigránsokat tette fele­lőssé, hogy egyáltalában felmerülhetett kérdés­ként az Erdély feletti román szuverenitás. A cikk ezután a követke­zőkre tért ki. A kisebbségi problé­mán kívül Bukarest helyzetét súlyosbítja, hogy a Jackson-Vanik törvénykiegészítés sze­rint a legnagyobb ke­reskedelmi kedvez­ményt csak az az állam kaphatja meg a wa­shingtoni kormánytól, amelynek kivándorlási politikája liberális. Romániai hivatalos körök általában bosz­­szankodnak, amikor évente az amerikai tör­vényhozásban áttekin­tik az emberi jogok ot­tani helyzetét. A buka­resti kormány ugyan­csak sértve érzi magát Funderburk volt buka­resti amerikai nagykö­vet állításai miatt, aki tisztéről májusban azért mondott le, mert szerin­te a külügyminisztérium túlértékeli a román po­litika függetlenségét. A New York Times által idézett román kor­mányfőtiszt­viselő hang­súlyozta, hogy a legna­gyobb kereskedelmi kedvezménynek na­gyobb a politikai, mint gazdasági jelentősége. Ha ezt a kedvezményt Románia megkapja, ez annyit jelent: elisme­rik a bukaresti kormány független politikáját, — mondotta. Emlékez­tetett arra, hogy a ke­let-európai kommunista államok bojkottja során Románia volt az egyet­len, amely a moszkvai tilalom ellenére elküld­te sportolóit a Los An­­geles-i Olimpiai Játé­kokra. Nyugati diplomaták körében az a vélemény alakult ki, hogy Romá­niát gazdasági nehézsé­gei arra "kényszerítik: jobban zárkózzék fel a Szovjetunió mögé, mert csak ez esetben juthat hozzá kedvező feltéte­lekkel a szovjet olajhoz, földgázhoz és más nyers­anyagokhoz. A kor­mánytisztviselő ezzel szemben azt állította, Bukarest számára fon­tos a Szovjetunióval folytatandó külkereske­delem, de ez — úgymond — függetlenségét nem érinti. A New York Times bukaresti tudósítása szerint minél mélyebb a romániai gazdasági vál­ság, annál kevésbé te­kinthetjük hitelesnek a kiadott statisztikai ada­tokat. Tény azonban, hogy az elmúlt években a román külkereskede­lem fokozódott a kom­munista országokkal. Befejezésül a román kormányfőtisztviselő azt mondotta a New York Times munkatár­sának: „Hagyja ránk a világ a kisebbségi prob­lémák megoldását.” Románia nem enged beleszólni kisebbségi politikájába... Fáy István Női jogok hiszem csak azért, hogy egy kis ájtatos szemfor­gatás is szerepeljen: ez pedig a mezőgazdaság­ban dolgozó nők jogai­nak biztosítása. Mind­sadalomban. Az a nő, aki nem engedi meg, hogy az ajtót kinyissák előtte és nem fogadja el a felkínált helyet az T --------------------------------- autóbuszon, az nem . szerkesztője be szorultak, mert kény­ ezekért igazán érdemes egyenjogúságot, ha­kitűnő érzékkel többiz-­szerhelyzetekben nem volt a rengeteg pénzt el- nem degradálást köré­ben közölt híreket az egész világot átszövő, szélsőbaloldali világné­zetet hirdető mozgal­makról, melyek állító­lag a gyengébb nem egyenjogúságáért har­colnak. Ebben az írá­somban igyekszem ösz­­szefoglalni ezt a kérdést nem a szociológus, ha­nem az átlagember szemszögéből. A feminista mozgalom a század elején körvo­nalazta követeléseit, melyek közül néhány jo­gosnak volt mondható. Ezekben szerepelt a nők teljes politikai, gazda­sági és társadalmi egyen­jogúsága. Igényeik: az egyenlő választójog, a tanítás és nevelés egyen­lősége és minden olyan rendelkezés, mely férfi és nő között különbséget tesz. Küzd minden olyan társadalmi intézmény, előítélet, szokás ellen, amely egy nő cselekede­teit más elbírálás alá helyezi, mint egy férfi­ét. Követeli minden pá­lya és munkalehetőség megnyitását a nők ré­szére. Tehát amint lát­juk feltétlenül progresz­­szív, sőt egyenesen ra­dikális mozgalom. Ez az 1900—1930-as években végigviharzott Euró­pán. Hazánkban legne­vezetesebb vezetőit Schwimmer Rózának és Glücklich Vilmának hívták. Ezután jött a világvál­ság, a háborús előkészü­letek, majd a háború és ezek a kérdések háttér-lehet elvi problémák rendbontással való meg­oldásához folyamodni. Mikor aztán a háború végetért ráeszméltek, hogy az egyik fél elvesz­tette a harcot, a másik pedig a békét, a soha nem hallott hangzavar tört ki. Különböző cso­portok követelték a nők egyenjogúságát. Leg­többször az érdekeik­nek megfelelően egy­mással is hajbakaptak. Egy kérdésben azonban teljes volt az egyetér­tés: ultraliberális is, szélsőbaloldali volt min­den megnyilvánulásuk és nyilvánvalóan anya­gi forrásuk is innen szár­mazott és származik ma is. Józan és tekintélyes elemek próbálták meg­értetni, hogy a magas civilizációjú országok­ban elnyomásról, vagy bármiféle diszkriminá­cióról beszélni egyene­sen nevetséges. Van ma már a nők között mi­niszterelnök, államel­nök, miniszterek, hon­anyák, egyetemi taná­rok, bírók, ügyvédek, mérnökök, azonfelül a fi­zikai munka minden vo­nalán tehetségüknek megfelelően érvénye­sülhetnek és ebben sen­ki nem akadályozhatja őket. Minden beszéd hi­ábavalónak bizonyult. Végül a nagy ordítozás­­ra az Egyesült Nemze­tek Szövetsége, az Ame­rika pénzén eltartott tár­saság „Nők Évtizedé”­­nek keresztelte el az 1980-90 évek közti időt. Csúc­skonf­erenciá­juk nemrég zajlott le Kenya fővárosában, Nairobi­ban, Mrs. Margaret Ke­­nyatta elnöklete alatt. Mint az újsághírek ta­núsítják, a tárgyalások hangja nagyon viharos volt. Végül is megálla­podtak egy közös célki­tűzésben. Ennek van né­hány nagyon jellemző pontja. Mindenekelőtt ismét követelik a nők teljes egyenjogúságát, amely nem más, mint évtizedek frázisának a szajkózása. Második pont pedig, mint cél: POLITIKAI HATALOM. „Emberbaráti” követe­lésük a homoszexuálisok és leszbiánok teljes jo­gainak az elismerése. Ebben a „unisex” világ­ban megvalósíthatják tehát a beteges hajla­múak támogatását, esetleg megfelelő propa­gandával még népszerű­vé is teszik az „eszmét”, automatikusan megol­dódik a túlnépesedés fé­lelmetes fenyegetése. Volt még egy pont, azt költeni, hogy jól kivesze­­kedhessék magukat Ke­nyában. Nagyon érdekes, hogy amíg „Nők Évtizedé­nek” világkonferenciá­ja folyt, New Orleans­­ban tartotta a U.S. Na­tional Organization for Women nevű kriptokom­­munista szervezet el­nökválasztó konvenció­ját. Itt ketten ütköztek meg a magas pozíció­ért: Judy Goldschmidt az eddigi és Eleanor Smeal egy régebbi el­nök. Mint a lapok meg­írták, ez valóban ütkö­zet volt, mégpedig a tett­­legesség határán. Judy­­nak nagy múltja van, ő rendezte a tüntetése­ket a délafrikai nége­rekért, a vigíliákat az abortusért és Geraldine Ferrara egyik fő korte­se volt, hogy elnyerje az alelnökséget 1984-ben. Mégis vesztett, mert a konvenció még radikáli­sabb eszközöket követelt a harchoz. Mindig cso­dáltam a hölgyek fana­tizmusát, amikor egy „eszméért” harcoltak foggal, körömmel és hajcsomók kitépésével. Csodáltam önzetlensé­güket, amit sajnos töb­bet nem tehettek. Ki­sült ugyanis, hogy ez a pozíció 51.000 dollár fi­zetéssel és az összes kiadások megtérítésé­vel jár. „Politikai ha­talom, homoszexualiz­­mus és abortusz”. Ez a programjuk. Tehát fel a zászlóra: „Világ prole­tárjai egyesüljetek”, de jól fizessetek meg minket. Nemrégen jelent meg lapunkban egy kitűnő írás, melynek tárgya a nők helyzete a Szovjet­unióban. Elküldtem egy kedves barátomnak, hogy mondjon véle­ményt róla úgy is, mint a szociológia profesz­­szora és úgy is, mint aki az egyik orosz bün­tetőtáborban töltött hét esztendőt. Válasza any­­nyira frappáns, hogy le­velének az erre vonat­kozó részét alant köz­löm: „Én a cikk gondola­tához mindössze pár mondatot szeretnék hoz­záfűzni. Az a néietlen követelőző törtetés, ami ma itt a női egyenjogú­ság ferdén értelmezett égisze alatt folyik, ké­pes lesz oda­torzítani a nő­ férfi viszonyát, hogy a nők valóban „egyen­jogúak” lesznek és ak­kor jaj nekik! A nők nem egyenjogúságot, vagy többjogúságot érdemel­nek meg egy kultúr­tár­tól a nők számára. Mert a férfi és női viszony biológiai realitásokra épült fel, melyek ma sem változtak. Mi len­ne, ha egy süllyedő ha­jón ettől kezdve a nőket nem részesítenék előny­ben, vagy egy színház­tűz esetén minden to­vábbi nélkül az erősebb férfi őket gázolná le elő­ször? Nem a feministák tiltakoznának ez ellen az „egyenrangúság” ellen legjobban? A szószerinti egyenjogúság a legna­gyobb eltiprása a női jo­goknak biológiai termé­szeténél fogva. Hogy egy durva, de szembetű­nő példát hozzak fel: egy törzs fennmaradása nem a férfiak, de a nők számától függ. Ez a bio­lógiai különbség. Ezért nem tudták a háborúk megközelítőleg sem csökkenteni a szaporo­dást, míg a járványok sokkal jobban lecsök­kentették azt. Arról nem is beszélve, hogy a nő szükséges a gyer­mek pszichológiai egész­ségéhez is és a nő a ter­hesség állapotában erő­sen védtelen. Mindezek a tényezők alakították ki a nők helyzetét a tár­sadalomban, melyen az a tény, hogy a nő napja­inkban kenyérkereső lett lényegében nem változtat. Ha úgy értel­mezzük a női egyenjo­gúságot, mint a Szovjet­unióban, hogy a zsák­emelés és útépítés, va­súti sínek, talpfák lera­kása rájuk is éppen úgy vonatkozik, mint a férfi­akra, akkor nem a női egyenjogúságot vezet­tük be a társadalomba, hanem a nők kizsákmá­nyolását. Az „emberi jogokkal” megfertőzött női egyenjogúság egyik legeklatánsabb példája az, hogy aki szoptató da­dát keres ma egy újság­­hirdetésben, annak nem szabad a dajka nemét meghatározni, mert ez­zel megsérti az egyen­lőség törvényét”. Ha elgondolkozunk az egész témán és a vilá­got siketítő ordítozáson, meg kell kérdeznünk szép szerényen, hogy ha nem is egy évtizedet, de legalább egy napot mikor nevez el az Egye­sült Nemzetek a férfi­akról, mert azért mi is tettünk és teszünk egyet­­mást azért, hogy csalá­dunknak, társadal­munknak, hazánknak a kenyerét megkeres­sük és biztonságát meg­védelmezzük, mégha nem is sikítozunk egyen­jogúságért munkánk közben. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 4 Tychanov távozott Gorbacsov egészsége viszont jelentősen erős­­bödött: a vártnál gyor­sabban váltja le az öre­gek gárdáját a Kreml­ben és ülteti helyükbe saját korosztályát és embereit. A 80 esztendős Nikolaj Tykhanov, akit Brezs­­nyev vitt be 1979-ben az uralkodó központi bizott­ságba, a 10 tagú Polit­­büroba és tett miniszter­­elnökévé 1980-ban, a leg­öregebb volt az öregek gárdájában. A TASS Távirati Iro­da szerint lemondásá­nak oka egészségi állapo­tának rohamos hanyat­lása. Tykhanov levelet írt Gorbacsovnak és kö­zölte vele, hogy orvosai tanácsára sürgősen fel­mentését kér, amit azon nyomban meg is kapott. Hasonló sors érheti a Politbüroban Brezsnyev két utolsó kinevezett­jét, Viktor Grishint, a párt moszkvai tagozatá­nak vezetőjét és Din­­mukhamed Kunayev­et a közép-ázsiai Kazah­­sztán központi kommu­nista pártjának vezető­jét is. Az új szovjet minisz­terelnök (a miniszterek tanácsának elnöke, ez a szovjet bürokrácia el­nevezése) Nikolaj Ryz­hkov, aki kinevezését 56. születésnapján kap­ta ajándékba Gorba­­csovtól. Ryzhkov egyike az új tanultabb nemzedék­nek, aki menedzseri mesterségét főiskolán tanulta. 1982 óta a párt gazda­sági tanácsadója, ezt a kinevezését Andropov­­nak köszönhette, akár­csak Gorbacsov a saját kiugrását, mind a ket­ten Andropov kiválasz­tottjai. Ryzhkov, aki a 90 mi­nisztériumból és állami szervből álló szovjet bü­rokráciát vezeti mostan­tól fogva, már eddig is tagja volt a Politbüro­­nak és a párt központi bizottságának is, ahol Gorbacsov gazdasági politikáját irányította. Szovjet szokás szerint személyéről a külvilág úgyszólván semmit sem tud. A TASS Iroda sze­rint orosz származású, de a Szabad Európa és Szabadság Rádió kuta­tó osztálya szerint Uk­rajnában született és le­hetséges, hogy ukrán születésű. Az Uralban lévő Poli­technikai Intézet végzett növendéke és 1956-ban lépett be a pártba. Bányászként kezdte karrierjét, majd a bá­nyaigazgatóságig dol­gozta fel magát, a hatal­mas Ural hegységben lé­vő Sverdlov-i gépgyár­ban is munkásként dol­gozott, majd igazgató­ként végezte.

Next