Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-19 / 42. szám
Kétszer Európa Zathureczky Gyula Földrajzilag Európa az eurázsiai kontinens nyugati félszigete. Keleti határa az Ural hegység. Nyugaton az Atlanti Óceán, Észak-déli irányban az északi sarkvidéktől a Földközi Tenger térsége. De Európa a geográfiáin túlmutató jelentőséggel szellemi, erkölcsi, kulturális és civilizációs fogalom. Ha nem tévesztjük szem elől, hogy Marx Károly is európai volt, úgy kimondhatjuk, hogy Európa szelleme meghódította majd az egész világot. Legrégibb álma az egység megteremtése volt. Salvador de Madariaga „Portrait Europas” című művében ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „Európa a sokféleségek egysége”. De valóban egységes soha nem volt. Görögország idején Európa — az akkori ismert világ — a Mediterráneum térségére szorítkozott. Ami azon túl esett, azt a görög historikusok „Okeanos”-nak, a barbárság világának nevezték. Róma meghódította a kontinens nyugati részét. Keleti határa a mai Németországban, a Rajna jobbpartján húzódott. Ez volt a limes, a katonailag megerősített határvonal Kelettel szemben, Délkelet felé pedig a Kárpátok koszorúja, és a Fekete Tenger régiója. A Birodalom nyugati részének bukása után a súlypont a keleti részre, Bizáncra tevődött át. Megtörtént az egyházszakadás és Európa megint két részre oszlott: a nyugati keresztény kultúrkörre és a keleti görög orthodoxia világára. Róma bukása után Bizánc lett a „második Róma”, majd miután a törökök elfoglalták, Moszkva a „harmadik Róma”, az orthodoxia messianisztikus hivatástudatával és a cárok önkényuralmával. A két Európa között a határ a cári orosz Birodalom nyugati határa lett. Nagy Péter cár megnyitotta birodalmának bedeszkázott ablakait Nyugat felé. De azon nemcsak a nyugati kultúra és civilizáció áramlott be, hanem egy évszázaddal uralma után a Nagy Francia Forradalom szabadságeszméje is, majd Marx Károlyé. A cári Birodalom összeomlása után Lenin a marxizmus jegyében alkotta meg a Szovjetuniót, s újra lezárta a Nagy Péter által Nyugat felé megnyitott ablakokat. Európa újból kettészakadt. Ám mi történt valójában? Ne beszéljünk itt az Októberi Forradalom pusztításairól és szörnyű vérengzéseiről, se Sztálin tömeggyilkosságairól. Ez többé-kevésbé minden forradalom ismérve. Lenin az orosz viszonyokhoz alkalmazta a marxizmust. Tömören meghamisította őket. A cárok trónját a vörös cárok foglalták el. A kiirtott arisztokrácia helyét az új osztály, a Nomenklatura foglalta el. A kifosztott és megtizedelt polgárságét a funkcionáriusok hada. Az önálló parasztságot a jobbágyságnál rosszabb sorsba, a kolhozokba kényszerítették. Sztálin állítólag tíz millió ellenkező kisgazdát gyilkolhatott le. A jogfosztott munkásság az államkapitalizmus bérmunkása lett. A szellemet vasbéklyókba verték. Egypártrendszer, könyörtelen diktatúra, a titkos rendőrség (CSEKA — most KGB) korlátlan hatalma, óriás hadsereg és mindenek felett a Párt. És a Párt felett az ideológia a maga érinthetetlen dogmáival, doktrínáival. Ami a legdöntőbb, az orthodoxia messianisztikus küldetéstudatát az ideológia vette át: „Világ proletárjai egyesüljetek! Ez a világuralom, a regnum mundi jelszava. Arómai pápa csak a dogmákban tévedhetetlen. A Párt, mindenben az! A legmagasabb vezetők is rabszolgái az ideológiának. És nem lehet rosszabbat elképzelni, mint ha rabszolgák uralkodnak rabszolgák felett. A vörös cárok folytatják a régi cárok imperialista és hódító politikáját és folytatják az oroszosítást. De míg a régi cárok ezt az asszimiláció eszközeivel mívelték, a maiak a nemzetiségek likvidációját végzik, népgyilkossággal is. Megcsúfolva saját törvényeiket és alkotmányukat. A második világháború után Sztálin minden szerződést és megegyezést megszegve okkupálta Nyugat-Európa keleti felét. Azután leengedte a Vasfüggönyt. Ennek vonala Németországban — ha tekintetbe veszszük a katonailag elengedhetetlen operációs előtereket — egybeesik a régi római limes-el. Délkeleten nem a Kárpátok koszorúja, hanem a trianoni Magyarország nyugati határa. Közel százmillió, a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartozó ember került ez alá az uralom alá. A Vasfüggönynél nem két hatalmi szövetség, hanem két egymással összeegyeztethetetlen világ áll szemben. Isten az istentelenséggel. Kétszer Európa! Az orosz diplomácia, hírszerzés és taktika mindig kitűnő volt. A mostani túlszárnyalja a cári időket. Európán kívüli hódításai ijesztőek. Ő maga nem háborúzik, hanem felfegyverzett zsoldosait vérezteti el. Amerikával és az Atlanti Szövetséggel nem mérkőzhetik meg. Állig fel van fegyverkezve, de világháborút nem indíthat. Nincs is szüksége rá. Nem vesszük észre, de a valóságban nyakig benne vagyunk már a harmadik világháborúban. Ennek csak eszközei mások, de talán hatásosabbak. Ezek az eszközök a propaganda, infiltráció, dezinformáció. A taktikája Leniné: „két lépés előre, egy hátra”. A moszkvai vezetők jottányit sem engednek világuralmi céljaikból és rendszerük eszközeiből. Szocialistáknak nevezik magukat, mert szerintük ez a kommunizmushoz vehető út utolsó lépcsőfoka. A Nyugat ezt még mindig nem realizálja. Kengyeltartóik Közép- Délkelet Európában a helyi szocialista pártok balszárnyai voltak, koalícióra lépve a kommunista pártokkal. Ma nyugat-európai baloldaliak Moszkva ötödik hadoszlopai, együttműködve a szélsőbaloldali parlamenten kívüli, vagy belüli szervezetekkel. Igaza volt Márai Sándornak, aki utolsó Naplójában azt írta: „A szocialisták és kommunisták között csak árnyalati különbségek vannak.” A most kettéosztott Európa nem Európa többé. Mégis elevenebb erővel mint valaha él benne egyesülésének gondolata. Moszkva és nyugati csatlósainak terve szerint a hatalom megszerzése útján, a sarló és kalapács jegyében. Karddal lehet hódítani, de egyesíteni nem! Ez történelmünk során senkinek sem sikerült. Nagy Sándor kardjával ketté tudta vágni a gordiuszi csomót, de a szellemet, a lelkeket nem lehet kettévágni. Sir Winston Churchill 1946-ban a zürichi diákok előtt meghirdette az Egyesült Európa eszméjét. Nem kell részletekbe mennem, de az eszme hatott. Nyugat-Európa államai között egy háború ma már elképzelhetetlen. A Gazdasági Közösség ebben az évben kiterjed egész Nyugat-Európára. Egyik európai nemzetközi intézmény a másik után alakult és alakul meg. Lassan és nehezen, civódásokkal, önérdekek ütközésével, vitákkal, krízisekkel, de bíztatóan haladunk Európa politikai egyesülése felé. A felmerülő ellentétek dacára a végső célt mindenki helyesli. Hogy képletesen beszéljek, Nyugat-Európában az Egyesült Európa háza épül. A keret. A leigázott keleti részen kristályosodik a szellem, mely ezt a keretet egy napon be fogja tölteni. Itt az emberről van szó! Akinek legfőbb értéke a szabadság, Nyugaton ezt oly természetesnek érzik, mint a levegőt, vagy a vizet. De csak a fuldokló érti meg, hogy mi a levegő és a szomjúhozó, hogy A New York Times egy meg nem nevezett román kormánytisztviselővel folytatott beszélgetésről számol be.Románia kész arra, hogy lemondjon az Egyesült Államoktól kapott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításáról, ha a washingtoni Törvényhozás folytatja a román belpolitika bírálatát annak érdekében, hogy az ottani magyar kisebbség nagyobb jogokhoz jusson, — mondotta a román főtisztviselő. Majd így folytatta: „Határa van annak, hogy mit vagyunk hajlandók elfogadni a legnagyobb kereskedelmi kedvezményért. A legnagyobb kereskedelmi kedvezmény nélkül évente 200-300 millió dollárt veszítenénk, de veszteségünk például 1967-ben az arab bojkott idején még nagyobb volt.” A bukaresti főtisztviselő ezzel arra célzott, hogy a kommunista országok közül az 1967-es közelkeleti háború idején Románia volt az egyetlen, amely nem szakította meg diplomáciai viszonyát Izraellel. Azóta a román-arab kapcsolat rendeződött és fennmaradt az Izraelhez fűződő kapcsolat is. A bukaresti főtisztviselő ezután azzal a határozati javaslattal foglalkozott, amelyet az amerikai törvényhozás elé terjesztettek: a határozat Erdély számára önrendelkezési jogot kívánna biztosítani. Rögtön tegyük hozzá: ezideig ez az egyetlen forrás, amely ilyen határozati javaslatról tud. A lap a következőkben erről számol be: A főtisztviselő szerint állítólag az emberi jogokkal foglalkozó mi a víz. Nyugat-Európa keleti részén vérrel pecsételt hitvallást tettek az emberek a szabadság eszméje mellett. Berlinben, Danzigban, Varsóban, Budapesten és ha vér nélkül, de Prágában is. Eredménytelenül, szörnyű megtorlással. Ez is kétszer Európa, a nyugati keresztény kultúrközösség területén is. Nyugaton egy nemzethez, vagy nemzetiséghez tartozni magától értetődik. A keleti részen a nemzeti tudat megőrzéséhez hősnek, vagy szentnek kell lenni. Nyugaton a kereszténység is adottság. Ki gyakorló keresztény, ki nem az. Keleten a hit az utolsó menedék és vigasz, az emberek Istenhez, a Megváltóhoz és egymás felé fordulnak. Nem a békepapoktól dirigált egyház a fontos számukra, hanem a hit A legkisebb belső körre szorulva védik hitüket a katakombákban, nyelvüket a családban, nemzeti tudatukat az írott szóban, megtanulva sorok között is olvasni. És politikailag végső reménységük az Egyesült Európa. Ez nem bölcs és jó megoldás, hanem hitvallás számukra. Hitvallás ezernyi csalódásuk ellenére is. 1982-ben egy nemzetközi konferencia foglalkozott a Solidarnosc elnyomásával Münchenben. Az egyik fiatal kimenekült lengyel vezetője a Solidarnoscnak beszéde végén felkiáltott: „Hát mit kell még elszenvednünk, hogy a Nyugat segítsen rajtunk?! ” A mi nevünkben is kiáltott ottawai tanácskozáson májusban idézték volna ezt az okmányt. A főtisztviselő kijelentette, hogy az ilyesféle hangok kérdésessé teszik a román szuverenitást Erdélyben, amely az első világháború befejezésétől kezdődött. „Mi sohasem fogjuk elfogadni, hogy az amerikai törvényhozásban Románia területi integritását megvitassák”, — mondotta a magát megnevezni nem akaró főtisztviselő a New York Times bukaresti munkatársának. A kormánytisztviselő nem a magyar kormányt, hanem a kommunista-ellenes magyar emigránsokat tette felelőssé, hogy egyáltalában felmerülhetett kérdésként az Erdély feletti román szuverenitás. A cikk ezután a következőkre tért ki. A kisebbségi problémán kívül Bukarest helyzetét súlyosbítja, hogy a Jackson-Vanik törvénykiegészítés szerint a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt csak az az állam kaphatja meg a washingtoni kormánytól, amelynek kivándorlási politikája liberális. Romániai hivatalos körök általában boszszankodnak, amikor évente az amerikai törvényhozásban áttekintik az emberi jogok ottani helyzetét. A bukaresti kormány ugyancsak sértve érzi magát Funderburk volt bukaresti amerikai nagykövet állításai miatt, aki tisztéről májusban azért mondott le, mert szerinte a külügyminisztérium túlértékeli a román politika függetlenségét. A New York Times által idézett román kormányfőtisztviselő hangsúlyozta, hogy a legnagyobb kereskedelmi kedvezménynek nagyobb a politikai, mint gazdasági jelentősége. Ha ezt a kedvezményt Románia megkapja, ez annyit jelent: elismerik a bukaresti kormány független politikáját, — mondotta. Emlékeztetett arra, hogy a kelet-európai kommunista államok bojkottja során Románia volt az egyetlen, amely a moszkvai tilalom ellenére elküldte sportolóit a Los Angeles-i Olimpiai Játékokra. Nyugati diplomaták körében az a vélemény alakult ki, hogy Romániát gazdasági nehézségei arra "kényszerítik: jobban zárkózzék fel a Szovjetunió mögé, mert csak ez esetben juthat hozzá kedvező feltételekkel a szovjet olajhoz, földgázhoz és más nyersanyagokhoz. A kormánytisztviselő ezzel szemben azt állította, Bukarest számára fontos a Szovjetunióval folytatandó külkereskedelem, de ez — úgymond — függetlenségét nem érinti. A New York Times bukaresti tudósítása szerint minél mélyebb a romániai gazdasági válság, annál kevésbé tekinthetjük hitelesnek a kiadott statisztikai adatokat. Tény azonban, hogy az elmúlt években a román külkereskedelem fokozódott a kommunista országokkal. Befejezésül a román kormányfőtisztviselő azt mondotta a New York Times munkatársának: „Hagyja ránk a világ a kisebbségi problémák megoldását.” Románia nem enged beleszólni kisebbségi politikájába... Fáy István Női jogok hiszem csak azért, hogy egy kis ájtatos szemforgatás is szerepeljen: ez pedig a mezőgazdaságban dolgozó nők jogainak biztosítása. Mindsadalomban. Az a nő, aki nem engedi meg, hogy az ajtót kinyissák előtte és nem fogadja el a felkínált helyet az T --------------------------------- autóbuszon, az nem . szerkesztője be szorultak, mert kény ezekért igazán érdemes egyenjogúságot, hakitűnő érzékkel többiz-szerhelyzetekben nem volt a rengeteg pénzt el- nem degradálást körében közölt híreket az egész világot átszövő, szélsőbaloldali világnézetet hirdető mozgalmakról, melyek állítólag a gyengébb nem egyenjogúságáért harcolnak. Ebben az írásomban igyekszem öszszefoglalni ezt a kérdést nem a szociológus, hanem az átlagember szemszögéből. A feminista mozgalom a század elején körvonalazta követeléseit, melyek közül néhány jogosnak volt mondható. Ezekben szerepelt a nők teljes politikai, gazdasági és társadalmi egyenjogúsága. Igényeik: az egyenlő választójog, a tanítás és nevelés egyenlősége és minden olyan rendelkezés, mely férfi és nő között különbséget tesz. Küzd minden olyan társadalmi intézmény, előítélet, szokás ellen, amely egy nő cselekedeteit más elbírálás alá helyezi, mint egy férfiét. Követeli minden pálya és munkalehetőség megnyitását a nők részére. Tehát amint látjuk feltétlenül progreszszív, sőt egyenesen radikális mozgalom. Ez az 1900—1930-as években végigviharzott Európán. Hazánkban legnevezetesebb vezetőit Schwimmer Rózának és Glücklich Vilmának hívták. Ezután jött a világválság, a háborús előkészületek, majd a háború és ezek a kérdések háttér-lehet elvi problémák rendbontással való megoldásához folyamodni. Mikor aztán a háború végetért ráeszméltek, hogy az egyik fél elvesztette a harcot, a másik pedig a békét, a soha nem hallott hangzavar tört ki. Különböző csoportok követelték a nők egyenjogúságát. Legtöbbször az érdekeiknek megfelelően egymással is hajbakaptak. Egy kérdésben azonban teljes volt az egyetértés: ultraliberális is, szélsőbaloldali volt minden megnyilvánulásuk és nyilvánvalóan anyagi forrásuk is innen származott és származik ma is. Józan és tekintélyes elemek próbálták megértetni, hogy a magas civilizációjú országokban elnyomásról, vagy bármiféle diszkriminációról beszélni egyenesen nevetséges. Van ma már a nők között miniszterelnök, államelnök, miniszterek, honanyák, egyetemi tanárok, bírók, ügyvédek, mérnökök, azonfelül a fizikai munka minden vonalán tehetségüknek megfelelően érvényesülhetnek és ebben senki nem akadályozhatja őket. Minden beszéd hiábavalónak bizonyult. Végül a nagy ordítozásra az Egyesült Nemzetek Szövetsége, az Amerika pénzén eltartott társaság „Nők Évtizedé”nek keresztelte el az 1980-90 évek közti időt. Csúcskonferenciájuk nemrég zajlott le Kenya fővárosában, Nairobiban, Mrs. Margaret Kenyatta elnöklete alatt. Mint az újsághírek tanúsítják, a tárgyalások hangja nagyon viharos volt. Végül is megállapodtak egy közös célkitűzésben. Ennek van néhány nagyon jellemző pontja. Mindenekelőtt ismét követelik a nők teljes egyenjogúságát, amely nem más, mint évtizedek frázisának a szajkózása. Második pont pedig, mint cél: POLITIKAI HATALOM. „Emberbaráti” követelésük a homoszexuálisok és leszbiánok teljes jogainak az elismerése. Ebben a „unisex” világban megvalósíthatják tehát a beteges hajlamúak támogatását, esetleg megfelelő propagandával még népszerűvé is teszik az „eszmét”, automatikusan megoldódik a túlnépesedés félelmetes fenyegetése. Volt még egy pont, azt költeni, hogy jól kiveszekedhessék magukat Kenyában. Nagyon érdekes, hogy amíg „Nők Évtizedének” világkonferenciája folyt, New Orleansban tartotta a U.S. National Organization for Women nevű kriptokommunista szervezet elnökválasztó konvencióját. Itt ketten ütköztek meg a magas pozícióért: Judy Goldschmidt az eddigi és Eleanor Smeal egy régebbi elnök. Mint a lapok megírták, ez valóban ütközet volt, mégpedig a tettlegesség határán. Judynak nagy múltja van, ő rendezte a tüntetéseket a délafrikai négerekért, a vigíliákat az abortusért és Geraldine Ferrara egyik fő kortese volt, hogy elnyerje az alelnökséget 1984-ben. Mégis vesztett, mert a konvenció még radikálisabb eszközöket követelt a harchoz. Mindig csodáltam a hölgyek fanatizmusát, amikor egy „eszméért” harcoltak foggal, körömmel és hajcsomók kitépésével. Csodáltam önzetlenségüket, amit sajnos többet nem tehettek. Kisült ugyanis, hogy ez a pozíció 51.000 dollár fizetéssel és az összes kiadások megtérítésével jár. „Politikai hatalom, homoszexualizmus és abortusz”. Ez a programjuk. Tehát fel a zászlóra: „Világ proletárjai egyesüljetek”, de jól fizessetek meg minket. Nemrégen jelent meg lapunkban egy kitűnő írás, melynek tárgya a nők helyzete a Szovjetunióban. Elküldtem egy kedves barátomnak, hogy mondjon véleményt róla úgy is, mint a szociológia profeszszora és úgy is, mint aki az egyik orosz büntetőtáborban töltött hét esztendőt. Válasza anynyira frappáns, hogy levelének az erre vonatkozó részét alant közlöm: „Én a cikk gondolatához mindössze pár mondatot szeretnék hozzáfűzni. Az a néietlen követelőző törtetés, ami ma itt a női egyenjogúság ferdén értelmezett égisze alatt folyik, képes lesz odatorzítani a nő férfi viszonyát, hogy a nők valóban „egyenjogúak” lesznek és akkor jaj nekik! A nők nem egyenjogúságot, vagy többjogúságot érdemelnek meg egy kultúrtártól a nők számára. Mert a férfi és női viszony biológiai realitásokra épült fel, melyek ma sem változtak. Mi lenne, ha egy süllyedő hajón ettől kezdve a nőket nem részesítenék előnyben, vagy egy színháztűz esetén minden további nélkül az erősebb férfi őket gázolná le először? Nem a feministák tiltakoznának ez ellen az „egyenrangúság” ellen legjobban? A szószerinti egyenjogúság a legnagyobb eltiprása a női jogoknak biológiai természeténél fogva. Hogy egy durva, de szembetűnő példát hozzak fel: egy törzs fennmaradása nem a férfiak, de a nők számától függ. Ez a biológiai különbség. Ezért nem tudták a háborúk megközelítőleg sem csökkenteni a szaporodást, míg a járványok sokkal jobban lecsökkentették azt. Arról nem is beszélve, hogy a nő szükséges a gyermek pszichológiai egészségéhez is és a nő a terhesség állapotában erősen védtelen. Mindezek a tényezők alakították ki a nők helyzetét a társadalomban, melyen az a tény, hogy a nő napjainkban kenyérkereső lett lényegében nem változtat. Ha úgy értelmezzük a női egyenjogúságot, mint a Szovjetunióban, hogy a zsákemelés és útépítés, vasúti sínek, talpfák lerakása rájuk is éppen úgy vonatkozik, mint a férfiakra, akkor nem a női egyenjogúságot vezettük be a társadalomba, hanem a nők kizsákmányolását. Az „emberi jogokkal” megfertőzött női egyenjogúság egyik legeklatánsabb példája az, hogy aki szoptató dadát keres ma egy újsághirdetésben, annak nem szabad a dajka nemét meghatározni, mert ezzel megsérti az egyenlőség törvényét”. Ha elgondolkozunk az egész témán és a világot siketítő ordítozáson, meg kell kérdeznünk szép szerényen, hogy ha nem is egy évtizedet, de legalább egy napot mikor nevez el az Egyesült Nemzetek a férfiakról, mert azért mi is tettünk és teszünk egyetmást azért, hogy családunknak, társadalmunknak, hazánknak a kenyerét megkeressük és biztonságát megvédelmezzük, mégha nem is sikítozunk egyenjogúságért munkánk közben. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 4 Tychanov távozott Gorbacsov egészsége viszont jelentősen erősbödött: a vártnál gyorsabban váltja le az öregek gárdáját a Kremlben és ülteti helyükbe saját korosztályát és embereit. A 80 esztendős Nikolaj Tykhanov, akit Brezsnyev vitt be 1979-ben az uralkodó központi bizottságba, a 10 tagú Politbüroba és tett miniszterelnökévé 1980-ban, a legöregebb volt az öregek gárdájában. A TASS Távirati Iroda szerint lemondásának oka egészségi állapotának rohamos hanyatlása. Tykhanov levelet írt Gorbacsovnak és közölte vele, hogy orvosai tanácsára sürgősen felmentését kér, amit azon nyomban meg is kapott. Hasonló sors érheti a Politbüroban Brezsnyev két utolsó kinevezettjét, Viktor Grishint, a párt moszkvai tagozatának vezetőjét és Dinmukhamed Kunayevet a közép-ázsiai Kazahsztán központi kommunista pártjának vezetőjét is. Az új szovjet miniszterelnök (a miniszterek tanácsának elnöke, ez a szovjet bürokrácia elnevezése) Nikolaj Ryzhkov, aki kinevezését 56. születésnapján kapta ajándékba Gorbacsovtól. Ryzhkov egyike az új tanultabb nemzedéknek, aki menedzseri mesterségét főiskolán tanulta. 1982 óta a párt gazdasági tanácsadója, ezt a kinevezését Andropovnak köszönhette, akárcsak Gorbacsov a saját kiugrását, mind a ketten Andropov kiválasztottjai. Ryzhkov, aki a 90 minisztériumból és állami szervből álló szovjet bürokráciát vezeti mostantól fogva, már eddig is tagja volt a Politbüronak és a párt központi bizottságának is, ahol Gorbacsov gazdasági politikáját irányította. Szovjet szokás szerint személyéről a külvilág úgyszólván semmit sem tud. A TASS Iroda szerint orosz származású, de a Szabad Európa és Szabadság Rádió kutató osztálya szerint Ukrajnában született és lehetséges, hogy ukrán születésű. Az Uralban lévő Politechnikai Intézet végzett növendéke és 1956-ban lépett be a pártba. Bányászként kezdte karrierjét, majd a bányaigazgatóságig dolgozta fel magát, a hatalmas Ural hegységben lévő Sverdlov-i gépgyárban is munkásként dolgozott, majd igazgatóként végezte.