Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-03-08 / 10. szám
Ik@oDDnaDgmalig________________ Kelet-nyugati meleg-hideg áramlatok Reagan ellenajánlata Moszkvának A múlt hónapban Mihail Gorbacsov hatalmas dobveréssel azt ajánlotta, hogy a 2000. esztendőre a két szuperhatalom szerelje le összes nukleáris fegyvereit. A rákövetkező napon, talán 50 ezer dolláros költséggel. Gorbacsov a New York Timesben vásárolt egy teljes oldalas hirdetést és ebben közölte Reagan elnöknek éppen megküldött ajánlatát, a világlap olvasóival. Nyilván azt várta, hogy Amerika galambjainak armádája repdes majd a Fehér Ház körül ezt vijjogva: „Fogadd el!” Ehelyett halálos csend fogadta Gorbacsov hirdetését. Amerika időközben tanult egyes-s mást a fegyverkorlátozásról, a szovjet ígéretekről és szerződésszegésekről. Ennek a rutin propagandafogásnak még a galambok sem dőltek be, legalábbis nem azon nyomban. Ezt a halálos csendet Reagan a maga részéről is osztotta. Egy teljes hónapot váratta a Kremlt válaszával. Erre a válaszra ezen a héten került a sor, az elnök kb. ezt üzente Gorbacsovnak: trAz USA nem adja fel az SDI — vagyis a stratégiai védelem tervét, amit Gorbacsov cserébe kér. Viszont hajlandó arra, hogy a középtávú rakéták létszámát kölcsönösen csökkentsék Európában. Rajta hát! Állítsunk fel közösen egy rakétacsökkentő gépezetet, amelyben mindkét fél megbízhat. Várjuk szíves válaszát!” Gorbacsov nem ezt várta A szovjet vezető nyilván nem ezért fizetett kemény valutát, 50 ezer dollárt a New York Timesnek. Gorbacsov ezután egy ingyenes fórumot talált, 24 órával Reagan válaszának vétele után a XXVII. szovjet pártkongresszuson szinte azonnali választ adott Reagan ajánlatára: „Habár sok jó is akad az amerikai elnök üzenetében, túl sok benne az — amennyiben — feltéve — és egyéb kibúvó. Első benyomásom az, hogy Reagan elnököt nem érdekli igazában az atomfegyverek korlátozása!” Gorbacsov azonban hozzátette az ilyenkor kötelező szólamot: „Legalábbis így tűnik első pillantásra Reagan elnök ajánlata, de majd részletes tanulmányozás tárgyává tesszük Júszust, mint Sztálin a 30 esztendővel ezelőttit. Pontosan 30 évvel ezelőtt Nyikita Hruscsov — jelenleg nemlétező személy a Szovjetunióban! — a XX. Pártkongresszuson tartott titkos beszédében 4 órán keresztül sorolta fel Sztálin uralma bűneinek litániáját. Hruscsov megdöbbentő beszéde után Sztálint kilakoltatták a Lenin Mauzóleumból és szerényebben temették el újra. Gorbacsov messze nem ment el merészségben a hruscsovi végletekig. Nem vonta kétségbe a kommunizmus uralmának etikáját, ő csupán reformálni akar, hogy a keleti birodalmat továbbra is összetartsa. Egyben azonban követte Hruscsov példáját, ő is túl sokat ígért határidőre, azt hogy 15 éven belül megduplázza a Szovjetunió polgárainak életszínvonalát. A keleti birodalom megmentéséhez külső ellenség is szükséges Ez pedig a jó öreg imperializmus. Értsd alatta az Amerikai Egyesült Államok. Erről Gorbacsov a következőket mondotta: „A XX. század legcsúfabb és legveszélyesebb szörnyetege. A haladó tudományból, és technikából fegyvereket kovácsol a tömegek elpusztítására. Egy olyan társadalommal találjuk magunkat most szemben, amelynek vezető körei nem hajlandók a világ realitásait tudomásul venni és azokat józanul mérlegelni. Mindez jele az elöregedésnek, az immunitási rendszer elkopásának és társadalmi szenilitásnak, amely képtelenné teszi arra az imperializmust, hogy meszszeható változásokat eszközöljön politikájában és fokozza féktelen felelőtlenségét.” Ami a részleteket illeti Reagan elnök hajlandó az összes Európában állomásozó középtávú rakéta visszavonására és megsemmisítésére, mind az USA újonnan felállított Pershing 2-es, mind a Cruise Missile rakéták, valamint a szovjet SS-20-as rakéták visszavonására és teljes felszámolására. Ez nagyjából megfelel az elnök 1981-ben, hivatalba lépése után tett úgynevezett „Zero option” ajánlatával, amit szovjet részről akkoriban hatalmas zajjal elutasítottak. Megújítva ajánlatát Ronald Reagan most valami újat követelt azonban Moszkvától. Megbízható ellenőrzést a helyszínen és nem az űrből a műholdak révén. Az SS-20-as rakéták kilövésére használt szerkezet ugyanis kicsi és könnyen mozgatható és elrejthető. A legutóbbi amerikai kiértékelés szerint a Szovjetuniónak 270 van belőlük, az Ural-hegyektől nyugatra. Sok szakértő szerint talán a 300-at is meghaladja számuk és esetleg még több is lehet belőlük valahol eldugva földalatti raktárakban. Amellett minden rakéta-fellövő szerkezet több mint egy rakéta kilövésére alkalmas, olykor ötöt is kilőhet. Gorbacsov beszél... hosszabban mint az „Elfújta a szél” A Szovjetunió XXVII. kongresszusán az 5 ezer főnyi delegátus és 153 külföldi kommunista delegáció hallgatósága előtt, Mihael Gorbacsov öt és fél órás beszédet tartott a Szovjetunió helyzetéről. Gorbacsov beszéde másfél órával volt hosszabb, mint a népszerű amerikai mammutfilm, az Elfújta a szél. Az 53 esztendős Gorbacsov, aki ruganyos léptekkel, segítség nélkül sietett fel a pódiumra, jó időt töltött roskatag elődje, Leonyid Brezsnyev 18 esztendős uralmának megbélyegzésével. Merevséggel, az időktől való elmaradással, egyhelybe topogással, a problémák felgyülemlésével és a megoldás elmaradásával vádolta elődjét, akinek korosodó garnitúráját jócskán eltávolította már a Kremlből. Brezsnyev mégis jobban járt, mint Sztálin Leonyid Brezsnyev azonban minden szapulás ellenére továbbra is díszsírhelyében pihen zavartalanul és jobban úszta meg az újabb pártkongresz Ez lenne az enyhülés politikája? Íme még néhány gorbacsovi kitétel: Afganisztán: Az ellenforradalom és az imperializmus Afganisztánból egy vérző sebet csinált. .A Szovjetunió támogatja ezt az országot, hogy megvédje függetlenségét. Szeretnénk a közeljövőben visszavonni onnét csapatainkat, amennyiben ezen ország kormánya ezt kéri tőlünk. A KGB: Az imperialista titkosszolgálatnak növekvő Szovjetunió elleni felforgató kísérletei miatt mi és szövetségeseink államvédelmi osztályainkra fokozottan számítunk, reájuk fokozott felelősség hárul. Le kell leplezniük az ellenség intrikáit, azokat meg kell akadályozniuk, és meg kell védelmezniök szent határainkat. A szovjet—amerikai kapcsolatok: A háború utáni évtizedekben a világ helyzete soha olyan robbanékony nem volt, mint most az 1980-as évek első felében. Az USÁ-ban egy szélsőjobboldali csoport jutott uralomra és a hétentétől elfordulva a NATO társutasokkal együtt élesen elkanyarodtak az enyhülés politikájától és a katonai erő irányába fordultak. Talán nem érdemes felhánytorgatni a múltat? Különösen ma nem, amikor a szovjet—amerikai viszonyban a jobbrafordulás néhány jele látszik mutatkozni és néhány NATO-nemzet magatartásában és cselekedeteiben is realista irányzatok törnek a felszínre. Mi a magunk részéről úgy érezzük, hogy igenis érdemes a békéért harcolni. A béke nem jön magától, küzdeni kell érte és ígérjük, hogy mi keményen harcolunk majd érte. A Szovjetunió olajaggodalmai A Pártkongresszuson Gorbacsov szédítő terveket prezentált, Allah Hruscsov, ő is rövid határidőt szabott a tejjel-mézzel folyó kánaán elérkezésére, rövid másfél évtizedet, az életszínvonal megduplázását ígérte addigra. Szovjet szakember hallgatósága valószínűleg aggódva hallgatta ezt és magában ezt mormogta: Miből Uram? A Szovjetunió a világ legnagyob olajtermelője, de termelése csökkent és ugyanakkor a világ olajárai tovább zuhannak. Ez nem csupán Gorbacsov gazdasági terveit fenyegeti, hanem a Kelet-Európa felett gyakorolt uralmát is. Odairányuló olajszállítmánya, a Szovjetunió legfontosabb kivitele és ennek fejébe fejheti csatlósait és parancsolgathat nekik. Ugyanakkor egy bizonyos életszínvonalat Kelet- Európában is fenn kell tartania, hogy ezáltal biztosítsa, hogy az ottani népek nem lázadnak fel Moszkva helytartói ellen. Ez magyarázza azt, hogy amikor a Szovjetunió olajtermelése tavaly az előző év 613 millió tonna mennyiségűről 507-re esett, Moszkva 25%-kal csökkentette a Nyugattal való üzletezését és csupán 2%kal a Kelet-Európába irányuló olajszállítmányokat. A Szovjetunió olajügyi minisztere Stanislav To-A múlt héten kevés figyelmet keltő, de hallatlanul fontos szovjet beférkőzési kísérletre vetődött fény Washingtonban. Kiderült, hogy az 1970- es esztendőkben, amikor az USA-t a vietnámi háború, a Watergate botrány, a politikai vákuum, a közel-keleti háború, az olajválság és egyéb bajok foglalkoztatták, a szovjet KGB amerikai bankokat készült megvásárolni Kaliforniában, hogy ezek segítségével a Hi-tech hadititkokat megvásárolhassa magának, — éspedig legálisan! Hogy ez nem sikerült neki, az a CIA egyik tehetséges ügynökének ötletességén múlott csupán. A meg nem nevezett amerikai, aki nyilván rendkívül jártas bankügyekben, singaporei állomáshelyén felfigyelt arra, hogy egy ottani szovjet bankfiók rendkívül különös kölcsönöket folyósít. A CIA távol-keleti ügynöke követte a szálakat és rádöbbent arra, hogy pol, kijelentette, hogy elsőrendű célja Moszkvának a szovjet államgazdaság olajellátásáról gondoskodni, a második a keleti tömb tagállamainak erőforrását biztosítani, és csupán harmadsorban a Nyugat számára való szállítás. Igen ám, de a Szovjetunió nyugati valutajövedelmének kétharmada az olajszállítmányokból ered. És ezt 25%-kal redukálták csökkent termelésük kényszerére. A csökkent termelés magyarázata pedig a rablógazdálkodás, amit hosszú ideje az olajjal folytattak. Kiaknázták a meglévő mezőket a kimerülésig, nem gondoskodtak újabbak feltárásáról. Gorbacsov terveihez újabb nyugati kölcsönökre is szükség lenne, ezeket, egy újabb hetente nélkül nem remélhetik, így a magunk részéről azt gyanítjuk, hogy a Moszkvából most érkezett hideg áramlat nem az utolsó szó, hanem a Pártkongresszusnak szóló pártpropaganda. Számíthatunk hát egy újabb hétentére? A már teljes gőzzel folyó francia választási hadjáratban fontos szerepet játszik az államosított vállalatok és üzemek jövője. A polgári ellenzéki pártok ígéretet tesznek ezek széleskörű „privatizálására”, magánkézbe való visszajuttatására. A kormány erre olyan nyilatkozatokkal felel, amelyeket a lakosság nagy része alig érthet meg. Fabius miniszterelnök részben védelmébe veszi az államosításokat, — mit is tehetne mást, hisz az ő pártja vezette be őket — másrészt állandóan dicséri a magánkezdeményezést és ígéri, hogy annak érvényesülésére több lehetőséget fog nyújtani. Vagyis mindkét oldal tulajdonképpen egy nézeten van ebben a kérdésben annak ellenére, hogy egymást a legélesebb szemrehányásokkal illetik. Az államosított szektor a francia gazdasági életben úgylátszik olyan hatalomra tett szert, hogy mindenki valamilyen formulát keres egészségesebbé tételére. A különbség csupán az, hogy az ellenzék kimondja ezt, mivel mindig ellene volt az államosításoknak, míg a kormány köntörfalaz, nehogy túl nyíltan hívja fel a választók figyelmét arra, milyen súlyos hibát követett el, amit most helyre kell hoznia.■ Franciaországban felszínre került egy olyan alapvető igazság, amelyről sok ideológus nem akar tudni. Az államosítás nem jár azzal, hogy az üzemek a közösség tulajdonába kerülnek, ahogy azt előszeretettel hangoztatják. A lakosságnak éppen az államosított vállalatokban nincsen semminemű részesedése a termelési eszközök tulajdonában. Az utóbbiak ugyanis, kevés kivétellel, szociális szempontból egy lépést hátra jelentenek. A valóságban ugyanis az államosítás azzal jár, hogy a bürokraták veszik át a gazdasági hatalmat. Nem tesz különbséget, hogy ezt a hatalmat az állami tisztviselők gyakorolják, mint Franciaországban, vagy — mint más országokban — valamely politikai párt és annak funkcionáriusai. A tény az, hogy az államosításoknál az üzemek, illetve a termelési eszközök, olyan kezekbe kerülnek, amelyek alig tehetők felelőssé gazdaságos és hatékony működésükért. Esetleges balsikerük semmiféle anyagi hátránnyal nem jár rájuk nézve és ezért nem terheli őket kockázat. Világos, hogy ez szükségszerűen komoly vezetési hibákat von maga után. Ha a magánvállalkozó hibát csinál, úgy megfizeti árát, a bürokrata majdnem soha. A különbség más szavakkal: a gazda és cselédje között van. Franciaország mérlege, négy évi államosítási politika után igen tanulságos. Majdnem kizárólag olyan üzemeket vett át az állam, amelyek még Giscard d’Estaing idejében kifizetődőek voltak. Ma majdnem mind ráfizetéssel működik. Azzal érveltek, hogy az államosítás munkaalkalmakat teremt. Ez sem következett be. Az államosított üzemek ugyanolyan mértékben bocsátottak el alkalmazottakat és vettek fel újakat, mint a magánvállalatok. Viszont van egy alapvető különbség közöttük: az államosítások által a gazdasági életnek a kormány ügyvitelére való befolyása rendkívül megnőtt — éspedig oly módon, ami nem áll a közösség érdekében. Ez, többek között, a környezetvédelem kérdésében is megmutatkozik. A kormány aránylag könnyen ellenőrizheti a magánvállalatokat, vajon betartják-e a környezetvédelemre vonatkozó rendelkezéseket. Az állami vállalatoknál ez rendkívül nehéz, mivel a bürokraták, akiknek ezt ellenőrizniök kellene, maguk a tulajdonosok. Ennek folytán emberileg érthető, hogy az állami tisztviselői kar saját üzemeit egészen más mértékkel kezeli, mint azokat, amelyek függetlenek tőle. Amint azt a Mühlhausen-i káliüzem megmutatta, a kormány úgyszólván tehetetlen egy hatalmas államosított vállalattal szemben. Még a szakszervezetek is nehezebb helyzetben vannak az állami üzemek bonyolult bürokratikus vezetőségével, mint egy magánvállalat tulajdonosával (vagy tulajdonosaival) szemben. Ha elismerik hivatalos részről, ha nem, a munkásszervezetek, ha az állammal állnak szemben, a tárgyalóasztalnál egy hatalmas szervezettel találkoznak amelybe más kormányszervek is beleszólnak. Tárgyalóik nem egyszer tapasztalták, hogy helyzetük szinte automatikusan gyengébb, ha az állammal állnak szemben. Bár ezt ideológiai okokból legtöbbször nem vallják be, a szakszervezeti vezetők magánbeszélgetések folyamán nem egyszer elismerték, hogy szívesebben tárgyalnak magáncégekkel, mint állami tisztviselőkkel. Végül az államosított üzemek, közvetve lényegesen nagyobb befolyást gyakorolnak a kormány politikai döntéseinek meghozatalára, mint amit a magánszektor bármikor képes lenne elérni. Ez nemcsak a pénzügyi politika irányítására vonatkozik. Ha ugyanis a nagybankokat is államosítják, amint azt Franciaországban tették, akkor a hitelkeretek ellenőrzése a nemzeti bank, illetve a pénzügyminisztérium által, igen megnehezül. Mivel a nagybankok finanszírozzák a nagyüzemeket, hitelkorlátozások esetén ezek az üzemek részesülnek előnyben. Ez megkülönböztetésre vezet a kölcsönök folyósításában, ami károsan hat ki a gazdasági életre. Olyan helyzet áll elő, mint egy autónál, amelynek fékje csak egy kereket fog. Arra vezet, hogy az autó kormányozhatatlanná válik és az árokban végzi. Ezek a nehézségek, amelyek Franciaországban oly nyilvánvalóvá váltak, arra vezettek, hogy a francia szocialisták is, akik az államosításokat ideológiai okokból hajtották végre, most olyan kiutat keresnek, amely nem tünteti fel őket túl rossz színben. Ez persze nem könnyű. Ebből a szempontból nem kell feltétlenül elítélni a kommunistákat, akik azt mondják, hogy a választások nem lesznek döntő kihatással a francia politikai jövő irányára. Ha az ellenzék jön be, — mondják — úgy a folyamat világosabb és gyorsabb lesz, ha a szocialisták győznek, úgy hosszú távlatban, ugyanaz fog bekövetkezni. A francia példa megerősíti azt is, hogy a politika csak korlátolt mértékben és időre teheti túl magát a nemzetgazdaság alapvető tételein. Schmölders profeszszor joggal adta közgazdasági kérdésekkel foglalkozó könyvének ezt a címet: „Ádám, az Óriás Visszaüt". Még a legzseniálisabb politika sem teheti túl magát azon, hogy kétszer kettő négy és nem öt. Az államosítások Habsburg Ottó 3. oldal A Szovjetunió megpróbált beférkőzni amerikai bankokba Közel 2 millió dolláros előleggel a szovjet KGB a kaliforniai Burlingame-ben lévő Peninsula National Bank, valamint a Fresnoban lévő First National Bank és a South Lake — Tahoe National Bank megvételén fáradozott. Ezek a bankok ugyanis számos kis Hi-tech cégnek folyósítanak kölcsönöket és az amerikai hadiipar alkalmazottai is itt intézik bankügyeiket. A CIA diszkrét közbelépése akadályozta meg csupán, hogy ezek a bankok véglegesen a KGB tulajdonába kerüljenek. Ez nem volt könnyű feladat, mert a szovjet beférkőzési kísérlet olyan titkos volt, hogy három réteget kellett lehámozni amíg eljutottak a tulajdonképpeni ügynökhöz, aki olyan ügyesen operált, hogy az amerikai törvényeket és bankelőírásokat is tiszteletben tartotta. A leleplezett singapoori üzletember, a KGB ottani „frontja” egy bizonyos Amos Dawe, 1974 őszén 50 millió dollár hitelt kapott a moszkvai Novotti banktól, amelyet ennek singaporei fiókja folyósított. A pénz azonban nem érkezett közvetlenül Moszkvából, hanem megkerülte a világot és útközben többször „megmosták!” nehogy kiderüljön a küldő neve és címe. Például a Panamai Köztársaságon keresztül érkezett Singaporeba, Panamába azonban Tennessee államból jött, Tennessee viszont San Franciscoba irányította, ahol is ekkoriban Mr. Dawe tartózkodott és több más bankot készült megvásárolni a Szovjetunió számára. A CIA a leleplezést is rendkívül ügyesen végezte. Singaporeban állomásozó és bankügyekben jártas ügynöke egy dél-kelet ázsiai tőzsdei körlevélben közölte le azt, hogy kik rejtőznek Amos Dawe személye mögött. Mr. Dawe üzletei ezzel kútbaestek és később a singaporei hatóságok vád alá fogták és a helyi bíróság több esztendős fogházbüntetésre ítélte, nem amerikai bankvásárlásai, hanem más singaporei törvényeket sértő kisebb szabálytalanságai miatt. Amikor a CIA megakadályozta a Szovjetunió beférkőzését a kaliforniai bankokba, az Egyesült Államokba. Nixon elnök elmozdítása után Frank Church szenátor vezetése alatt a CIA a vádlottak padjára került, majd elrendelték leépítését és gúzsbakötését! A történet másik aggasztó tanulsága: Az amerikai bankrendeletek nem elég szigorúak és hogy ha ez a szovjet beférkőzési kísérlet nem is sikerült, vajon hány más hasonló járt sikerrel ugyanezen időszak alatt? Amerikai bankok birtokában egy ellenséges hatalom szinte korlátlan lehetőséget kap hadititkok eltulajdonítására, a hadiipar szabotására és számos más legálisnak tűnő, de valóságban tiltott ellenséges cselekedetre!