Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-03-08 / 10. szám
10. oldal Öröklés dolga Ló Bernát Az utóbbi időkben kezdek rájönni, nem az a baj, hogy feledékeny vagyok, hanem az, hogy a környezetemnek jó emlékezőtehetsége van. Ha mindenki rossz emlékezőtehetséggel rendelkezne, úgy érzem, talán szebb lenne a világ. Azt mondják, a tünet, az agysejtek elsorvadásával kezdődik. Azaz elcsépelt kifejezéssel szólva ez is a „korral jár”. Nem hiszem. Még tizenéves, hetyke legény voltam, nem mondhatom, hogy agysejtjeim már sorvadásnak indultak volna, amikor már elvált a vér a víztől. Egyik osztálytársam kívülről tudta a Toldi 12 énekét, Orosz Géza meg a nyíregyházi telefonkönyvet az L betűig. De nekem már akkor is az emlékezőtehetséggel volt bajom. Vajda János: őszi Tájék című versének első két versszaka volt feladva „memoriternek”, ahogy akkoriban mondtuk. Meg kell említsem, középiskolában két dologgal álltam hadilábon — bocsánat, főleg két dologgal — a matematikával és a memoriterekkel. Másnap persze felelnem kellett. Kinn a katedránál. Az első két sorral még nem volt baj. Lágyan hullámzó, klaszszikus ritmus lüktetett a sorokban, magabiztosan fújtam. Az égen a felhő, egymást fizi hajtja Suhogva a parton hajlong a sikár... Előző este sokat töprengtem rajta: mi a kórság lehet az a „sikár”? Ha a parton hajlong, gondoltam valami növény kell legyen. És talán akkor is pont ez a „sikár” zavart meg, mert a harmadik sornak már csak az első szaváig jutottam el: Csóválja... Úristen! Gondoltam magamban megriadva, mit csóválhat ez? Semmi nem jutott eszembe. Biztos ami biztos, — régi diák trükk ez — kissé bizonytalanabbul még egyszer elmondtam: Csóválja... Hyenkor a diák abban reménykedik, hátha a második csóválás után történik valami. De semmi nem történt. Lénárd Pista súgott valamit, de azt nem értettem. Közben megfigyeltem, hogy a két „csóválás” után beállott kínos csöndben Kaszás tanár úr némán a fejét kezdte csóválni. Ez másoknak is feltűnhetett, mert hátul valaki hangosan kuncogni kezdett. És ekkor mint valami isteni szikra hatására, egyszerre világosodott ki bennem a következő sor. Megkönnyebbülten hadartam el. Csóválja fejét, hegyelen a bükkfa... Kaszás ekkor zavart helyre. Kurtán, és fellebbezést nem tűrő hangon. Pedig innen már a maradékot is tudtam, de azt már nem engedte elmondani. Hogy oda megint, az örömteli nyár Gyülemlik a holló, varjú kavarogva A cinege fizik a tüskebokorba' A kerti haraszton zokogja a szél Elhervad a rúzsa, lehull a levél... Csak másnap tudtam meg, Kaszás a „bükkfa” miatt zavart helyre. Vajda ugyanis „makkfát” írt. Lám, annak se volt jobb dolga. Ki hallott már ilyen hülyeséget...? Mindenki csak bükkfáról beszélt akkoriban... Azóta egy életen át, közültem mindenki nagyon jól emlékszik mindenre. Nevekre, évszámokra, házszámokra, megváltozott telefonszámokra, születésnapokra, házassági évfordulókra és lakáscímekre. Csak én felejtek el mindent. És állandóan emlékeztetnek is rá, hogy nem emlékszem hová tettem le a szemüvegemet, pedig „5 perccel ezelőtt itt hagytam a telefon mellett...” Elfelejtem feladni a zsebemben felejtett leveleket. Munka után elfelejtem megvásárolni a rám bízott tizenöt deka élesztőt és három csomag retket. (Bezzeg a hat kanna sört nem felejtettem el, mi...?) Kedden este elfelejtek elmenni az autóbusz végállomására elhozni a raktárból az autóbuszon felejtett esernyőmet. Közben állandóan a telkemre kötik, hogy ha már ilyen feledékeny vagyok, akkor mindent írjak fel. És én elfelejtek mindent felírni, mert sokszor azt is elfelejtem, hogy feledékeny vagyok. De arra is kezdek rájönni, hogy mindez öröklés dolga... Talán 7 éves lehettem. Anyám hat hétre nyaralni ment szegedi rokonaihoz. A kocsiszínben az öreg kotlónk 18 tojáson ült. Anyám már „minden” utasítást az apám lelkére kötött Végül a nyírbátori állomáson már mozgott a vonat, mikor az ablakból még visszakiáltotta: — Aztán két szemed legyen a kiscsirkéken... Kikelnek míg oda leszek ... Visszaérkezése után rögtön az első kérdése is az volt: — Na, kikeltek a kiscsirkék? — Hogyne, — válaszolt apám büszkén — mind a huszonhárom... Akkor sült ki az egész történet. A bejárólány egy délután felborította a szecskavágót, és az agyonütötte a kotlót. Apám gyorsan új kotlót vásárolt, és hozzá való naposcsirkéket. Csak azt felejtette el, hogy a régi kotlónk 18 tojáson ült. Anyám persze jól emlékezett rá, apám meg elfelejtette felírni. Semmi nem változott... Új, amerikai influenza elleni oltás a láthatáron A tél, szükségképpen, a meghűlések és az influenza időszaka. (A kettő nem azonos.) Éppen ezért figyelemre érdemes, hogy Dr. Joh Masaab, a University of Michigan (Ann Arbor) influenza kutató osztályának vezetője, nemrégiben kijelentette egy előadása alkalmával: — Kutatóink felfedeztek egy olyan új, influenza elleni oltást, amely minden eddiginél hatékonyabb és eredményesebb. Eddigi kísérleteink szerint, az új oltás nagymértékben biztosítja a szervezet ellenállását az influenzával szemben. Az új oltóanyag valószínűleg kéthárom esztendőn belül piacra kerül. Mindenesetre, addig is, amíg ez bekövetkezik, jónéhány módja van a téli meghűlés és influenza elleni védeke- ■ zésnek. Hideg időben szívesen eszünk zsíros étele , két, mert az az érzésünk, hogy ezek az ételfajták melegen tartanak bennünket. Ez azonban tejvédés. Ezek az ételek , csupán meghizlalnak és ellustítanak. Együnk minnél több zöldséget és olyan gyümölcsfajtákat, , amelyek télen is kaphatók és szedjünk vitamintablettákat. Fogyaszszunk minél kevesebb alkoholt, ha lehetséges, egyáltalán semmit. Törekedjünk arra, hogy napi nyolc órát aludjunk. Télen ez fontosabb, mint a nyári időszakban. Minél többször mosunk kezet télen, annál jobb és annál biztosabb, hogy megelőzzük a meghűlést. Ha úgy érezzük, hogy gyengék és lázasak vagyunk, cukornélküli, vagy gyengén cukrozott forró, citromos tea és ágyban fekvés a legjobb orvosság. PARTNER Az amatőr golf játékos hulla fáradtan és dühöngve jön haza a pályáról. — Mi baj? — kérdi a felesége. — Nem ment a játék? — Hogyne ment volna. Életem második legjobb eredményét értem el. — Nagyszerű. És hogy játszott Harry ? — Hagyd el, nagyon dühös vagyok Harryra. — De hiszen ő a legjobb barátod. — Csak volt! Képzeld mi történt. Olyan kánikula volt a pályán, hogy Harryt úgy félúton megütötte a guta. Attól kezdve ,mit tehettem... elütöttem a labdát, utánavonszoltam Harryt... megint elütöttem a labdát, megint utána vonszoltam Harryt... És ez így ment... POLIHISZTOROK Szilveszteri mulattig a nagyegyesületben. A vezető edző már felhajtott egy-két pohár pezsgőt, hát bizalmasan odahajol az elnökhöz. — Gondolt-e már arra elnök úr, hogy mi ketten, in meg in, mindent tudunk, amit csak tudni lehetséges? — Igazi. Hogyhogy! — Na nézze csak, maga mindent tud, kivéve, hogy maga a világ legszörnyűbb embere. Azt viszont én tudom. TÁVFUTÁS Robert Orben írta: — Ha bárki azt mondja, hogy azért fut ziháló szüdővel, sajgó bokával, kiszáradt torokkal naponta tizenöt kilométert, mert jólesik neki, az komolyabb dolgokban is képes hazudni. ALOM Joe Torre, a New York Mets menedzsere mondta: — Ha kikapunk, égisz éjjel nem alszom. Ha győzünk , szintén égisz éjjel nem alszom. Csak olyankor pihentebben ébredek. 4 HUMOR IDŐHÚZÁS A házaspár, sakkozik otthon. Egyszer csen megszólal az aszszony: — Tudod fiacskám, ez arra az időre emlékeztet, amikor még csak udvaroltál nekem. — De kiérlek, hiszen akkoriban sosem sakkoztunk. — Azt nem, de már akkor is két óránként mertél lépni egyet RÁJÁTSZÁS Phil Smith, a Golden State Warriors legkeményebb, legkegyetlenebb játékosa feleségül vette régi szerelmét, Angela Brownt. Az esküvő nem ment egészen simán. Amikor a pap feltette a mindent eldöntő kérdést, a roppant erős, roppant szívós Phil — feltehetően a reá váró izgalmak hatására —minden további nélkül elájult. A pap szintén szurkoló lehetett, mert nem jött ki a sodrából . Most rövid szünetet tartunk — mondta a násznép felé fordulva —, majd kétszer ötperces hosszabbítás következik. Egy különös házaspár, akinek 300 kitömött „háziállata'9 van Köztudomású, hogy Amerikában, Angliában és Kanadában rendkívül szeretik az állatokat és a háziállatokkal nagyon jól bánnak. Sehol a világon nem büntetik olyan szigorúan az állatkínzást, mint ebben a három országban és ha semmi más, ez a körülmény kétségtelenül jelzi a három ország „humanitását”. Az angliai Ole Ölesen és felesége (Dorset) azonban még ennek a rendkívüli állatszeretetnek és állatvédelemnek a fényében is különlegesnek tekinthetők. Mr. Olesen, — aki ügyvéd, — feleségével együtt, mindig legalább egy-két élő háziállatot (kutyát, vagy macskát) tart és emellett otthonukban háromszáz kitömött „háziállat” van. A dolog magyarázata az, hogy ámbár Angliában számos állat temető van, Mr. és Mrs. Clesen azonban képtelen volt elviselni, hogy amikor valamelyik háziállatuk „meghalt” — megváljék tőle. Ezért tehát, kezdetben kitömették, később azonban amikor Mr. Clesen maga is kitanulta az állattömés mesterségét már ő maga tömte ki az „elhunyt háziállatokat”, a felesége, Ann segítségével. A kitömött háziállatok között — amelyek egyébként szinte bámulatraméltóan életszerűek — vannak kutyák, macskák, papagájok, sőt két róka és egy gólya is. Ezenkívül, az Ölesen házaspár, megveszi a szomszédoktól az elhalt háziállatokat, azokat is kitömi és megtartja. Lakásukban jelenleg körülbelül 300 ilyen kitömött háziállat van. — Milyen érzés enynyi kitömött állat között élni? — kérdezte nemrégiben a „Daily Telegraph” riportere. Mr. Clesen válasza így hangzott: — Nagyszerű érzés. Ánn és én is úgy érezzük, hogy legigazibb barátaink valójában sohasem hagytak el bennünket és ma is velünk vannak. Azok között élünk, akik valaha szerettek bennünket s akiket valaha szerettünk. A történet megható — viszont önkéntelenül felmerül bennünk a kérdés: van ezeknek egyáltalán szaglóérzékük? Valószínűleg nincs!! Hogyan tehetjük elviselhetőbbé a fogyókúrát? Statisztikai adatok bizonyítják, hogy az északamerikai kontinensen a felnőtteknek majdnem 70 százaléka túlhízott, gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy sokan tartanak közülünk fogyókúrát. Mindenki, aki már tartott fogyókúrát, tisztában van azzal, hogy a dolog egyáltalában nem könnyű. Nem könnyű dolog nem enni édességet és nem könnyű dolog távoltartani magunkat kedvenc ételeinktől. Éppen ezért, Dr. Robert Stark, amerikai fogyókúra specialista (NYC) a következőket tanácsolja: — Kétségtelen, hogy a túlhízás egyik gyakori oka: az emberek gyakran evéssel kompenzálják magukat, ha valami nincs rendjén életükben. A helyzet az, hogy ez az „élelmiszertherápia” csalóka, mindenekelőtt azért, mert pusztán ideiglenes. Ha az illető megszünteti az állandó evést, nyomban depressziós idegállapotba kerül. — Tanácsom a fogyókúrát tartók számára a következő: igyekezzenek az élelem helyett egyéb kompenzációt találni. Például: menjenek moziba, járjanak társaságba, telefonáljanak barátaiknak, stb. — Semmiképpen se kössék össze a fogyókúrát más, jelentős változtatásokkal. Például, ha le akarnak szokni a dohányzásról, ne kíséreljék ezt meg ugyanakkor, amikor fogyókúrát tartanak. A két erőfeszítés egyszerre túlságosan sok lesz. A fogyókúrát tartók kerüljék el azokat az embereket, akik már megkísérelték a fogyókúrát és kísérletük „kudarcot vallott”. Az ilyen személyekkel való találkozás depressziós idegállapotot idézhet elő. Ne gondoljunk arra, hogy milyen nagyszerű lenne eltiltott ételeket enni, hanem ehelyett gondoljunk arra, hogy milyen ízesen lehet az engedélyezett ételeket elkészíteni. ERÉNY Két edző beszélget. — Nekem már az apám is sportot oktatott, ő mondta, hogy van egy jó tulajdonság, amely nélkül egyetlen valamire való edző sem lehet meg. — És az micsoda. — Aha. Szóval te sem tudod. IZGALMAS ! A szurkoló kiment az esti meccsre. Másnap kérdik tőle a kollégái a hivatalban, hogy milyen volt. Idehallgassatok, a mérkőzés nyolc órakor kezdődött. Úgy éjfél felé az órámra pillantottam. Negyed kilenc múlt öt perccel. MUNZ ANDRÁS: Tegnap újra rám köszönt egy nő, ne is folytasd, mondta a feleségem, mielőtt még belekezdhettem volna, tudom, valamikor neki is írtál az emlékkönyvébe. Egyáltalán, az asszony féltékeny a múltamra, annak ellenére, hogy ő is szerepel benne. Azt vallja, nincs olyan régi dátum, amelynél régebbi disznóság ne volna, ám amikor megkérdem, ő mindezt honnan tudja, azt feleli, akönyvekből, meg csak rám kell nézni. Egy időben sértett engem ez a bizalmatlanság, ma már hízeleg, s csak azt sajnálom, hogy hajdan nem több emlékkönyve írtam be. Sajnos veszett fejsze nyele, mostanság mind kevesebben kérnek tőlem ilyen szívességet, ki tudja, tán az emlékörökítés ment ki a divatból, talán én, tartok tőle, hogy ez az utóbbi, különösen, ha a memoárirodalom példátlan virágzására gondol az ember. Nemrég például találkoztam egy régi ismerősömmel, egyre több a régi ismerős, nos, ő is lány volt valamikor, de ezmár akkori sem bírt jelentőséggel, szóval azt kérdi tőlem, mit szólnék hozzá, ha megírná az életét? Úgy ahogy volt? — kérdem. — Arról nincs szó — mondta —, csak közelítő pontossággal. No, ezt már ismerem, gondoltam magamban és egyúttal elméláztam, lasacskán én leszek az egyedüli, aki nem adott ki emlékiratokat, pedig mint már utaltam rá, a feleségem szerint volna nyersanyagom bőven. Különben nehéz műfaj lehet ez a memoárkodás, kétféle ember van, az egyik aki azért arról meg, mert belekerült a megemlékezésbe, a másik meg azért, mert kimaradt. A szereplők és a mellőzöttek rendszerint viszszavágnak a saját élet- és korrajzukban, vagy éppen megelőlegezik ezt a disznóságot. Az egyik azt írja rólam, hogy szemellenzős dogmatikus voltam, a másik azt, hogy lelkes opportunista, a harmadik, hogy eltűntem a színről, amikor a menny dörgött, és ilyesmi gyakran előfordult. Megjegyzem, ha, így volna is, ez a történelem hibája, de én akkor épphogy csak hároméves voltam, később meg alig nőttem ki az úttörőkorból, és nem is abban a dunántúli kisvárosban éltem, testvérem sem volt, nem kínoztam kölyökmacskákat halálra, nem liliomtiportam meg egy egész gimnáziumi osztályt (ez már akkor is képtelenség lett volna), nem én lőttem Szarajevóban, nem gyújtottam föl a Reichstagot, nem remrendeztem pezsgős orgiákat, nem léptem be, tehát ki sem zárhattak, nem feketéztem, nem tagosítottam, nem rúgtam öngólt a nemzeti tizenegyben, nem hoztam sem szégyent, sem dicsőséget, nem voltam büntetve és rehabilitálva, nem távoztam illegálisan, következésképpen nem tértem vissza, nem másztam föl a turulmadárra, nem az én művem a Nyugatinál a felüljáró, nem én rontom a városképet, nem én sózom az utakat, nem dolgoztam az építőiparban, maszek sem voltam, azt sem én mondtam, az ellenkezőjét sem, nem és nem, ott sem én voltam, azt sem én csináltam, nevetséges, hiszen még a nevem is teljesen más. Igaz, akkor meg miért gondolom azt, hogy rólam írnak a memoárokban? ... Ilyen az élet, megy az utcán az ember, ráköszön egy nő, akit már futólag sem ismer, nyilván tévedés volt, mint a többi, és akkor előjön az asszony ezzel az ócska emlékkönyvszöveggel, szóval megy az utcán az ember, és nem tesz meg harminc métert, alig ér a másik sarokig, s már itt zúgnak a fejében az ilyen-olyan évek, Szarajevó, a Reichstag, az aranycsapat, a különböző ,örömteli és sajnálatos események. És ennek soha nincs vége, ami engem illet, gyakran lemegyek az utcára, járnak ott mindenféle népek, hölgyek is, akik még ma is remekül tartják magukat*, csakhát a memóriájuk ... NEM ÉR A NEVEM