Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-05-03 / 18. szám
A Líbia elleni légitámadás katonai siker Kávéházi Konrádok és katonai szakértők, akik egy lezajlott akció után az eredményt méricskélik, rendszerint még akkor is találnak a kákán csomót, ha a misszió elérte célját és sikeresnek bizonyult. Erre időszerű példa a Grenada szigete elleni támadás. A siker ellenére bebizonyult, hogy tervezésekor a jobbkéz nem tudta mit tervez a bal, a kivitelezésben pedig akkora volt a konfúzió, mint a tervezésben és a kongresszus katonai szakértői jogosan bírálták a végrehajtást és követeltek utána katonai reformot a Pentagonban. Mind a mai napig úgy tűnik, hogy a Líbia elleni hétfő hajnali támadásra ez nem áll, az USA gondosan megválasztotta célpontjait, az akció folyamán csupán egyetlen gépet vesztett (eddig még meg nem állapított okok miatt). Az amerikai légierők és a haditengerészet közösen hajtotta végre a támadást, kettőjük kommunikációja és együttműködése zavartalan volt. Túl mindezen az úgynevezett „smart weapons”, amelyek maguk keresik meg célpontjaikat, — a vietnámi háború legvégén kezdték gyártani őket, — megállták helyüket és bebizonyították, megérik a reájuk költött hatalmas összegeket. Minden mégsem ment simán A 13 percig tartó bombatámadásban több mint 100 amerikai repülőgép vett részt, részben a légierők, részben a haditengerészet kötelékéből. Az Angliából indult 18 F-1les közül, 5 feladata végzése nélkül tért vissza NATO-támaszpontjára. Valamennyien szigorú rendeletet kaptak csakis akkor bombázhatnak, ha komputereik kétségtelenül jelzik, hogy csakis a kijelölt célpontra tüzelnek. Öt gép esetében mechanikai problémák jelentkeztek és a kapott parancs értelmében bomba rakományaikkal egyetemben hazatértek. Az America nevű repülőgép anyahajó fedélzetéről felszállt 14 A-8-as harci vadászgép közül kettővel ugyanez történt, így ezek sem vettek részt az akcióban. A hatalmas elővigyázat ellenére a líbiai polgári lakosság vagyonában és életében is jókora károkról szóltak a jelentések. Az amerikai katonai megfigyelők feltételezése szerint ezért elsősorban a líbiai légvédelem a felelős, s ez nem bizonyítható, de nagyon valószínű. Ahhoz képest, hogy a támadást ismeretlen terület felett éjszaka hajtották végre és minden egyes kijelölt célpontot találat ért, az akció teljes sikere kétségtelen idelmét és a reájuk támadó gépek célbavétele helyett össze-vissza lövöldöztek rakétáikkal, ami magyarázza a romhalmazt, ami a nem egészen negyedórás csata után hátramaradt. Az F-1ll-es bombázók, noha közülük „defektetkapott”, nagy általánosságban szintén fényesen állták ki a próbát, lézerirányító készülékeik tapogatta ki a terepet, irányította útjukat célpontjaik fölé. A múlt tanulságainak eredménye A hadviselésben az előző háború mindig lecke az elkövetkezőre. A Hi-tech első ízben a vietnámi háború legvégén, a 60-as évek végén jelent meg. Az új fegyverek már léteztek, de helyes alkalmazásukat jó másfél évtizeddel később sem tanulták még meg az amerikaiak. 1984-ben, fél évvel azután, hogy Libanon Beeka völgyében az amerikai haditengerészet gépei sikertelen bombázást hajtottak végre. John Lehman a haditengerészet minisztere memorandumot intézett a honvédelmi miniszterhez, Caspar Weinbergerhez és figyelmeztette őt, hogy az USA szofisztikáit fegyvereit elavult taktikával párosítja. „Feledtük a vietnámi keserű tanulságot és ugyanazokat a hibákat követjük el!” — írta John Lechman. „Például az éjszakai támadásra készült A-6-os jet-gépeket fényes nappal használtuk, előnyeik kihasználása helyett közülük kettőt veszítettünk ebből az értékes fegyverzetből!” John Lehhman a probléma kiküszöbölésére Strike University (rajtaütés egyetem) néven tanfolyamot szervezett a Hi-tech fegyverekkel való bombázás oktatására, Falcon nevadai városka közelében, az amerikai haditengerészet ottani légitámaszpontján. A líbiai rajtaütésben résztvett amerikai pilóták valamennyien a Strike University egyetemének diplomás diákjai voltak. Amikor Bernard Rogers tábornok, az amerikai csapatok főparancsnoka hetekkel ezelőtt szervezni kezdte a líbiai akcióhoz szükséges amerikai katonai egységet, különös figyelmet fordított arra, hogy milyen gépek és fegyverek alkalmasak az éjszakai támadásra, jól tudván, hogy a líbiaiak a hadviselésnek ebben a fajtájában járatlanok. Válasz a Pentagon pazarlásának vádjára A teljes siker az amerikai honvédelmi minisztérium, a Pentagon szempontjából soha jobbkor nem köszönthetett volna be. Az amerikai hírközlő média és a kongresszus is hosszú hónapok óta vádaskodik a Pentagon pazarlását illetően. A törvényhozók saját költséges programjaik felszámolása helyett elsősorban a hadikészültségi költségvetést szeretnék megnyirbálni. A támadás kitűnő eredménye azonban bizonyítja, hogy a méregdrága Hi-tech fegyverek egyáltalában nem felesleges fényűzés, amint ezt a kritizálók károgják, — ezeknek köszönhető a minimális amerikai veszteség és a pontos találat. Minden valószínűség szerint a Pentagon kitart mellettük és a kritikusok fontos ütőkártyájukat veszítették el. Az amerikai hadvezetés még egy pluszt könyvelhet el. A különböző fegyvernemek közötti sima együttműködés igazolja a Reagan-kormány katonai átszervezésének helyességét, amely erre helyezte a hangsúlyt. És helyesnek bizonyult az is, hogy a térség katonai parancsnokainak jóval nagyobb hatáskört engedélyeztek, mint amivel ezek korábban rendelkeztek. A döntéseket többé nem felülről kényszerítik reájuk, hanem a helyzettel ismerősök hozzák a helyszínen, ami szintén hozzájárult a sikerhez. A hadviselés manapság a Hi-tech jegyében folyik le Az ellenfél, Líbia, ezesetben egy harmadrangú katonai hatalom volt. Ennek ellenére (olajból eredő dollár-milliárdjai és a Szovjetunió lelkes segítsége következményeként!) szofisztikált rakétakilövő állomás hálózattal rendelkezik, ami ellen kizárólag a Hi-tech fegyverzet bizonyulhat eredményesnek. Nevezetesen a „szmárt bombák” használata, amelyek maguk keresik célpontjaikat, ahová komputeres irányító készülékük vezeti el őket. A Líbia elleni légitámadásnál az amerikai haditengerészet kötelékébe tartozó A-7-es és F/A-18-as jet-támadó vadászgépek HARM és Shrike rakétákat tüzeltek, amelyek a radar sugarak nyomán a radarállomásokra találtak és zúdultak. Ezek viszont a szovjet gyártmányú SAM rakéta kilövő állomásokat védték. A SAM rakétáknak kellett volna célbavenni a támadó amerikai repülőgépeket, de ezeknek zavaró berendezése megint egyszer konfúzussá tette Líbia elektronikus légyé mmm . Már az elmúlt évek folyamán nagyon sokszor meg kellett állapítanunk, hogy az európai választási küzdelmekben nincsenek tekintettel az alapvető elvi kérdésekre. Ennek folytán ezek tiszta híranyagháborúvá válnak, amelyek irányítása nem annyira a politikusok, mint inkább a hivatásos propagandisták kezében van. Jellemző erre, hogy ma sok nagy politikai párt ügynökséget bíz meg választási hadjáratának levezetésével. Ezek sokszor nem egyebek, mint politikai zsoldosok, akinek nincsen közvetlen kapcsolatuk azzal a politikai programmal, amelyet „eladni” készülnek. Ehhez járul annak a túlzott jelentősége, hogy mind nagyobb súlyt fektetnek a jelöltek média-arculatára. A legritkább esetekben vannak csak tekintettel arra, vajon az illető becsületes, intelligens és hazafias-e. A fontos az, hogy jól szerepeljen a televízióban. Ezt a szellemi lejáratást eddig csupán néhány rendkívüli politikai egyéniség, mint Franz Josef Strauss tudták elkerülni. Az átlag politikusnál nergatív benyomás keltésére vezet. Időszerű példa erre az osztrák elnökségért most folyó választási küzdelem. Ami itt küönböző oldalakról folyt, 1.íz a politikai erkölcsök mélypontra való süllyevését mutatja. Nem tesznek fel elvi, ténybeli A kérdéseket, hanem k olyan események körül folyik a harc, amelyek 1, állítólag 50 évvel ezelőtt történtek. A mocskoló-dás és hazudozás túl- s ment az elviselhetőség határán. Ugyanakkor a mai osztrák alkotmány 1. szerint az államelnök- nek csupán alárendelt szerepe van. Ha a legutolsó elnök, Dr. Kirchenschläger, esetében más volt a helyzet, úgy az nem a törvényes rendelkezéseknek, hanem az illető egyéni tekintélyének volt köszönhető. A mostani választási harcot figyelemmel követőnek fel kell tennie a kérdést, vajon ennek az országnak nincsen más, komolyabb gondja? Mert tárgyilagosan nézve meg kell állapítanunk, hogy legfőbb ideje lenne a való tények megállapításának. A válság jelei sokasodnak. Egyik korrupciós ügy a másikat éri. A történelem arra tanít, hogy ezek a politikai intézmények szétesésének félreismerhetetlen jelei. De vannak más problémák is, amelyekről beszélnünk kell. Bár a politikusok gondosan elkerülik, hogy feltegyék ezt a kérdést, rendkívül fontos annak figyelembevétele, hogy ennek az országnak, földrajzi fekvésénél és gazdasági adottságainál fogva milyen utat kell követnie. Ha csupán egy pillantást vetünk a térképre, sze-münkbe ötlik, hogy Ausztria számára lét-kérdés az Európai Közösséggel való kapcsolat. Kereskedelmének 60%-a annak tagállamaival bonyolódik le. Ma, amikor az európai belső piac a megvalósulás felé halad, elkerülhetetlen a döntések meghozatala. Ausztriának alkalmazkodnia kell a Közösség kedvezményes gazdasági rendszeréhez. Bécs azonban passzív marad ezen a téren. Nyilvánvaló, hogy hiányzik a politikai akarat. A tétlenség okául azt hozzák fel, hogy nem lehet semmit sem tenni, mert az országsemleges és az Európai Közösséghez való csatlakozást az államszerződésre való hivatkozással úgyis megakadályoznák. A nemzetközi jog viszont azt mutatja, hogy ez csupán mellébeszélés, amelynek nincsen komoly alapja. Az természetes, hogy Ausztria semlegessége miatt nem írhatná alá feltétel nélkül a római megállapodásokat. Viszont ebben a szerződésben csak három pont van, amelynek egy semleges ország nem vetheti alá magát. Ezeket bizonyára át lehetne hidalni egy külön megállapodással. A pozitív politikai állásfoglalás kialakításának igazi akadálya az osztrák gazdasági élet struktúrájában keresendő. Ez ugyanis erősen szocialista alapokra van fektetve. Vonatkozik ez nemcsak a közvetlenül államosított üzemekre, hanem az államosított bankok által fenntartott nagyvállalatokra is. A római megállapodások viszont a piacgazdálkodásra vannak felépítve. Ez természetesen kizárna egyes mostani gyakorlatokat. A Közösség ugyanis ezzel védi a lakosság és a fogyasztók érdekeit, míg az állami vállalatok üzletvezetését legtöbbször bürokratikus különérdekek határozzák meg. Mert az államosítás, minden ellenkező híresztelés ellenére, nem a termelési javaknak a közösség tulajdonába való átvételét jelenti, hanem a bürokrácia hatalomátvételét, Ausztria esetében a politikai pártok érdekeinek szolgálatát a gazdasági életben. Gazdaságilag nehéz időkben és Ausztriának az európai környezetbe való bekapcsolódása esetén ezeknek a kérdéseknek a tárgyalása elkerülhetetlen lenne. Akik ezen alpesi ország felelősségteljes állásainak elnyerésére törekesznek, azoknak állást kell foglalniok ezekben a kérdésekben. A lényeges kérdésekben való hallgatásukat ma túlharsogják a mocskolódások és gyalázkodások ami arra vezet, hogy a demokrácia issza meg a levét a nevében tartott választási harcoknak. Látszatküzdelem folyik lényegtelen dolgokon, míg a lényegesek elsikkadnak. Az emberek elfelejtik a történelem tanúságát: a weimari köztársaságot nem egyedül Hitler buktatta meg. Felelősség terheli az akkori politikusokat is, akik nem teljesítették kötelességüket. A mai nyugateurópai választók kétharmada olyan korban van, hogy nem érezte a saját bőrén a diktatúra nyomását. Közép- és Kelet-Európában más a helyzet. Ezért áll fenn a veszély Nyugaton, hogy az emberek a demokrácia gyengeségeiből kiábrándulva valamely más megoldás csalogatásának esnek áldozatul. Pedig ez egyszer már szörnyű bajt okozott nekünk. Az osztrák példa Habsburg Ottó A Dave Stockman striptease Dave Stockman, amennyiben olvasóink feledték volna kilétét, korábban Reagan elnök költségvetési hivatalának ifjú és arrogáns igazgatója volt. 31 éves csodagyerek, a Reagan recept, az adó és beruházás csökkentésének egyik technikusa. A hosszú hajú, négyszögletes, sikkes aviátorszemüveget viselő ifjú zseni nem csupán tehetségével, hanem feltűnési viszketegségével, már a Reagan-kormányzat kezdetén, 1981-ben magára hívta a közfigyelmet. Egy William Greider nevű liberális újságíró barátjának Stockman hónapokon át vallotta kételyeit Reagan gazdasági politikáját illetően. Greider ezt leközöltette az Atlantic Monthly nevű folyóiratban, amely nagyban éreztette akkoriban a bizonytalanságot Reargan kormányzata iránt. Stockman megrovásban részesült, de Reagan elnök, aki nem szereti embereit elbocsájtani, mégis megtartotta őt és csak egy jó esztendővel ezelőtt menesztette, új fehér házi gárdafőnöke Donald Regan tanácsára. Addigra ugyanis beigazolódott, hogy Stockman jó feje ellenére inkább tehertétel, mint plusz a Fehér Ház számára. Dave Stockman nyomban elszegődött a new yorki Salamon Brothers tőkeügynökséghez, ahol az egyik vezető, Henry Kaufmann, a tőzsdekrach-hal spekuláló hírhedt Wall Street személyiség. Valószínűleg nem véletlenség, hogy éppen ez a cég szemelte ki a volt költségvetési igazgatót. Stockman a Wall Streeten való munkába állása előtt 9 hónapos szabadságot kapott, hogy ezalatt „a világra hozhassa szellemi gyermekét”. — A Reagan-évek gazdasági politikáját megbélyegző munkát. A még meg nem írott könyvet Stockman a new yorki kiadó cégeknek nyilvános árverésen akarta eladni. Erre nem volt szüksége, mert Harper & Row, az egyik patináns kiadó bestsellert szagolt meg benne és 2 millió dolláros előleget ajánlott, minden idők legnagyobb előlegét. Stockman azonnal kimondta a boldogító igent, bezárkózott Washington környéki otthonába és ott írta kézzel hónapokon keresztül újabb „vallomását”. A kéziratért teljes titokban, Harper egyik szerkesztőnője utazgatott le Washingtonba, magával vitte az elkészült oldalakat, New Yorkban legépelték, átnyúzták és olyan titoktartással kezelték, mint Amerika még sohasem saját államtitkait. Az erősen Reagan-ellenes Washington Post heti hírmagazinja, a Newsweek vásárolta meg a szemelvények előzetes leközlésének jogát, 250 ezer dollárért. Rajta kívül még senki sem látta a könyvet, a kritikusok sem, akiknek rendszerint a kefelenyomat előzetesen fűzött példányait szokták elküldeni. Ebből a könyvből még kefelenyomat sem készült, amint mondottuk hétpecsétes titok őrizte. Április 23-án jelenik meg, címe: The Triumph of Politics: Why the Reagan Revolution Failed? A könyv megjelenését valóságos fátyol-tánc, striptease előzte meg, a lengén öltözött Stockman megjelent a színen, első fátylát a Newsweek felé dobta a múlt héten, és e héten jelent ott meg a két kivonat. Utána következik a könyv megjelenése, április 23-án, az ezzel időzített országos TV-interjú, majd a talk shows és Stockman 3 hetes országos felolvasó körútja. Stockman az elnököt aránylag jóindulattal kezeli, rokonszenves, felületes, kissé szenilis tudatlan öregemberként. Donald Regan, a korábbi pénzügyminiszter és jelenlegi fehér házi gárda-főnök annál több ostorcsapást kap tőle. Ő úgy van beállítva, mint egy lelkiismeretlen ember, aki mindig azt mondja Reagannak, amit az elnök hallani szeretne. A volt költségvetési igazgató egyéb apró és nagyobb ellenfelei is megkapják tőle a magukét. A nagy kérdés azonban az, hogy meggazdagodik-e ettől Dave Stockman és megtalálja-e számítását a kiadója? Könyvét 325 ezer példányban nyomták ki és majdnem 22 dollár az ára. Több alapvető nagy baja van: A kizárólag a Reagan-gyűlölők tetszésére számíthat. Az irodalmárokéra nem, stílus terén szerzője erősen alulmarad hajviseletének. Mondanivalók terén úgyszintén. Stockman semmilyen különös meglepetéssel nem szolgál. A Reaganrecept, noha Stockman továbbra is bízik benne, időközben sikerré vált, az amerikai munkások foglalkoztatottsága, az alacsony kamatláb, infláció és a magas tőzsdei árak mind-mind ezt tanúsítják. Stockman szintézise, amit a könyv címe ígér, nincs bebizonyítva. Kétes, hogy van-e elég Reagan-gyűlölő, aki 22 dollárt ad ezért a 450 oldalas vallomásért, ami nem sokat mond. Stockman nyilvános levetkőzését, a Striptease-t újabb és váratlan balszerencse üldözi: a héten, amikor egész Amerikának erről kellett volna beszélnie, líbiai és az amerikai megtorlás tölti be a főcímeket, Stockman striptease hátrébb szorul és kevesebb közönséget kap.________________ Vihar Waldheim körül Ausztria lelépő elnöke, Rudolf Kirchläger átvizsgálta az ENSZdokumentumokat, amelyek Kurt Waldheim volt főtitkár múltjával foglalkoztak. Az osztrák néphez intézett beszédében Kirchläger, aki korábban bíró volt kijelentette, hogy ne várjanak tőle ítéletet, erre nem hivatott. A látottak nyomán annyit mondhat csupán, hogy nincs bizonyíték arra, hogy Waldheim részese lett volna háborús bűntetteknek. De a Balkánon a partizánok elleni akciókról, mint felderítő tisztnek tudnia kellett. Az ausztriai elnökválasztásra május 4-én kerül sor, Waldheim, mint a konzervatívok jelöltje esélyes. Az ellene irányuló hadjárat az osztrákokat felbőszítette és így Waldheim esélyei nem hogy csökkentek volna, hanem tovább növekedtek, megválasztása valószínű lehetőség. Líbia bűneinek lajstroma Londonban elfogták a 31 esztendős, magát jordániainak valló Nezar Hindawi-t, aki egy elegáns londoni szálló szolid ír szobalányát előbb szerelembe, majd teherbe ejtette, házasságot ígért neki, utána a magzatelhajtás különös módjához, a plasztik bombához folyamodott. Menyasszonyának repülőjegyet vásárolt, amely Izraelbe szólt, azt ígérte neki, hogy ott csatlakozik hozzá és ott kelnek majd egybe. Addig is duplafenekű, és rejtett rekeszében plasztik bombával telített bőröndöt bízott rá és így bocsájtotta útjára. Ha az El Al szemfüles személyzete fel nem fedezi a gyanútlan menyasszony „hozományát”, úgy nem csupán a szerencsétlen nőt, de az utasszállító izraeli gépet is darabokra szaggatja a bomba. Berlinben letartóztattak egy fiatal Palesztinást, aki a londoni , ,menyasszony-merénylő” Hindawi fivére. Őt gyanúsítják a La Belle nevű berlini diszkó, az április 5-i merénylet végrehajtásával. A gyanúsított azt mondja, hogy 35 esztendős jordániai polgár, Hazim Mansour-nak hívják. A nyugat-német hatóságok azonban bizonyosak benne, hogy fivére a londoni plasztikbombázó magzatelhajtónak, több álnevet és útlevelet használt terrortevékenységei során és egy ideje Nyugat- Berlinben élt. Rómából szintén letartóztatást jelentettek, a 47 éves ex-diplomata Arebi Mohammed Fituri-t fogták le, aki jelenleg egy líbiai kereskedelmi vállalatnál dolgozik, de korábban a líbiai követség „diplomatája” volt. A vád szerint Fituh és egy azóta elmenekült 39 esztendős líbiai, Mushah Mahmud Werfalli, 1985-ben a római amerikai nagykövet Maxwell Rabb, valamint a Rómában állomásozó egyiptomi és szaúdi arábiai nagykövetek meggyilkolását tervezték. London Váci utcáján az Oxford Streeten a British Airways Légitársaság hivatala előtt bomba robbant. Libanonban egy újabb angol túsz, Elek Collette újságírót, akit egy évvel ezelőtt raboltak el, állítólag felakasztottak rabtartói bosszúból a Líbia elleni légitámadás miatt. Nyugat-Németország, Franciaország és Anglia nagyszámú líbiait utasított ki és ahol még voltak követségei ott a személyzetet felére redukálták. 3. oldal