Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)

1986-05-24 / 21. szám

„Kelet az ezerarcú óriás” (Oláh László könyve) Fáy István Aki 1945 előtt figyelemmel kísérte tudományos életünket, ismerte az író nevét. Tudta róla, hogy a budapesti Gazdaságtudományi Egyetem tanára, hazánk egyik legjobb botanikusa és növénybiológusa. Ezután három évtizeden át kevesen tudtak róla. Azt hiszem, hogy az európai és amerikai szakkörökön kívül csak a szűk baráti köre. A hetvenes évek végén találkozunk vele ismét, mikor szenzáció erejével ható sorozatát közli a Krónikában Körösi Csoma Sándorról. Tudományos pályafutásának ismertetése oldalakat tenne ki, így csak néhány adatot közlök erről, mely lényeges az írásomhoz. 1947-ben öt éves szerződést ír alá az argentínai La Plata Egyetem kutatóintézetéhez. Ez az idő és munkája körülményei nem váltják be a hozzáfűzött reményeket, mert Peron birodalmában több a kulissza, mint a valóság és több az ígéret, mint a kutatás adott lehetősége. Érthető tehát, hogy az öt esztendő elteltével örömmel fogadja az UNESCO ajánlatát, az Indonéziában lévő, világhírű buitenzorglogori botanikus kertben a Treub biológiai Intézet igazgatói állására. Csodálatos és a fehér ember számára alig ismert Édenbe jut, melynek flórája és faunája bámulatosan szép. Mozdulatlan ősvilág ez a trópusok alatt. Évezredek óta ugyanaz termelési módszereiben, hitvilágában és lassú ütemű életritmusában egyaránt. Itt nincs semmi változás, vagy változatosság. Ismeretlenek az évszakok. Nincs nyári, vagy téli solstitium, így alakult ki a monoton életforma, mely csak bizonyos liturgikus alkalmakkor mozdítja ki megszokott nyugalmukból a kényelemre hajlamos malájokat. Jáva szigete, a volt holland gyarmat a központ, Djakarta fővárossal. A többezer szigetből álló országnak, melynek neve Indonézia, Szumátra, Borneo, Jáva, Celebes és Bali a legismertebb és legnagyobb szigetei. A tudós Jáva szigetén él és kollégáival innen hajózza be a buja világot, az állam által rendelkezésükre bocsátott Samudara nevű hajó fedélzetén. E szigetvilágban évezredek ködébe vesző legendák alapján szentül hiszik, hogy aranykoruk az ősmait volt. Abban is hisznek, hogy a fehér hódítók kitakarodásával visszatér a mindenki által óhajtott idő. Egyedül a legfontosabb körülménnyel nem számolnak, hogy a fehérek utáni űrt „nem az álmodozó jávai, hanem egy sárga nép tölti be”. Ez a kínai, a kőházait vert vaskerítésekkel körülvett, kényelemmel ellátott „gettó” népe, amelyik nem bambusz-kunyhókban él, mint az őslakosság. Négy millió van már belőle Jáva szigetén és kultúrájával, szorgalmával, üzleti érzékével máris kezében tartja Indonézia gazdasági életét, hiába fenyegeti a rendszer deportálással, vagy bármilyen más retorzióval. Rövidesen közel egy milliárd sárga özönvíz önti el a szigeteket és gravitációjukat megállítani lehetetlen, mert ,,...a történelem kerekét a népek biológiai ereje, a gravitás hajtja”. Ha elképzelhető is valamilyen változás, az ősi reflexeket megváltoztatni senki nem tudja. Művészetük ugyancsak a múlt évezredekbe nyúlik. Oláh és kollégái egy este megnézték a Bali szigetén tartózkodó vörös-kínai delegáció tiszteletére adott balettelőadást. Különleges, Európában soha nem látott és hallott hangszerek, a felsőtesttel karokkal, kezekkel ujjakkal előadott tánc időtlensége jellemezte ezt. Itt vették észre, hogy ez a világ mozdulatlan. Mikor olvastam a brilliáns leírást, az ősvilág mozdulatlanságát jelző, tizenhat taktuson át tartott „G” orgonapont jutott eszembe, mellyel Wagner a Niebelung Gyűrűjét kezdi és ugyanazt fejezi ki vele, mint Báli időtlensége. A maláj nép ősi hitvilága szerint él, s ez évezredes rítusokban nyilvánul meg. Ilyen a temetés is, mely örömünnep. Hitük szerint a halál a legfőbb boldogság, mert a tisztátalan testbe zárt lélek kiszabadul és elszáll a végtelenbe. A hullát, mely a halál után csak anyag, purifikálják. Megkenetése után lenbe, aztán gyékénybe, végül ismét lenbe burkolják és addig van a háznál, míg elegendő pénzt nem gyűjtenek a temetésre. Ez legtöbbször hónapokig tart és csak ezután következik az ünnepélyes elham ,vasztás. A lélek már elszállt a legnagyobb boldogság világába, a test porát pedig szétszórják, hogy az őselem, a víz, a tenger nyelje el. Furcsa karnevál ez, melyen így örvendeznek az elhunyt örök boldogságának. A nép lelke iránt érdeklődő tudós egyik Karácsony estéjét a jávai Vajang Orang színházban tölti és elgondolkozva nézi az előadást, melyben „...semmi se volt véletlenszerű, semmi se volt improvizált. A szöveg se változott, századok óta ugyanaz, az ének, a föld mélyéből feltörő kriptahangok, a fojtott gomelang zene, mind az ősi indiai eposz, a Mahabaráta műve... Mintha India lelke, amit Japán és Kína egyszerre termékenyített meg, szólalt volna meg az éjjel...” Jáva képe paradox. .....Egy világ, ahonnan Európa kivonult és most kétes színű abroszok bizonyítják, hogy mennyire idegen maradt Jáva lelkének mindaz, amit idegen hódítók hoztak. De a mocskon túl valami újra él és ragyog, ami nekik ősibb, mélyebb, művészibb, mint a tiszta abrosz, vagy a harisnya a lábon...” A klíma által kitermelt mozdulatlanság, vagy talán az évezredek óta egyenletes életütem alkotta meg hitvilágukat is és a társadalmi rendszert, melyben mindenkinek megvan a maga meghatározott helye, főuraktól a szolgákig. Még a halál rítusában is ott található a kasztrendszer, a bráhmánizmus sarkalatos elve, de enyhítve a buddhizmus örömöt hirdető filozófiájával, a Mahájána, a „széles út” hittétele alapján. A XIII. században ide is betört az izlám és kíméletlenségével igyekezett a hindu-maláj kultúrát megsemmisíteni, de,,.. .ember ilyen hatalmas alkotást nem képes elpusztítani ... Itt is győzött ugyan a próféta” (Mohamed), ennek ellenére az ősi hagyományok túlélték ezt a győzelmet. Szumátrától Celebesig tett kutatóútjának elmondása sokkal több, mint útleírás és külön ismertetést érdemelne. Itt csak annyit, hogy Flores szigetén találkozott Papp Atyával, aki elmondta, hogy a „...hindu eredetű lakosságot a katolikus misszió már régen megtérítette. Püspökség és harminckét plébánia harcol itt a kereszténység fennmaradásáért.” Erős harcot folytatnak az egyre terjedő kommunizmus ellen. Kizárólag az „ima ereje” a segítség papoknak és a primitív híveknek egyaránt. Az író szerződése leteltével Kairótól a Fokföldig, — északtól délig — keresztül megy Afrikán. Találkozik Pettkó- Szantner tábornokkal, aki az egyiptomi király főlovászmestere volt. Megtudjuk, hogy a huszas évek végén Faud király a magyar kultuszminisztériumhoz fordult és kérte néhány szakember szerződéssel való kiküldésére, akik az egyiptomi mezőgazdasági múzeumot megszervezik. így került Kőfaragó Gyelnik Vilmos, Mandes László és Pattantyús Ábrahám Afrikába. Azonkívül neves szobrászunk, Vastagh György. Nagyon érdekes részlet a híres Teleki expedíció történetének elbeszélése is, a Baringo, Victoria és Rudolf tavak felfedezése. (Érdemei elismeréséül gróf Teleki Sámuel 1904-ben, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett.) Az író egy éves tanulmányi szabadságát Japánban töltötte és azt hiszem, hogy az ezzel foglalkozó fejezet nagy érdeklődésre tarthat számot. „Évmilliókkal ezelőtt a geológiai kor egyik hajnalán” ezt a szigetcsoportot az elemek: a tűz, víz és levegő (a tájfun) hozták létre. Van 200 vulkánja, de jóformán semmi termőföldje sincs, sem ásványi kincse. Annál gazdagabb természeti szépségekben. Ez az első nép a történelemben, mely hisz a faji felsőbbrendűségben. A múlt ködébe nyúló mítosz szerint császárjuk a Nap Istentől származik. Hisznek abban, hogy 2600 éve ugyanaz a dinasztia uralkodik. Évszázadokon keresztül megoszlik a spirituális és a világi hatalom, de később maiden visszaszáll az isteni eredetű császárra. A primitív shinta vallást felváltja Konfucius és Buddha eszmevilága, melyeknek morális és szellemi alapján áll ma is a 120 millió lelket számláló nemzet. Princípiumaik: a hűség és lojalitás. Társadalmi rendjük piramisának csúcsán áll a császár és alatta rétegeződik származása és foglalkozása szerint az egész nemzet. Mindent megtanultak a keresztény hittérítőktől, a gyarmatosítást megkísérlő kínaiaktól, spanyoloktól, portugáloktól, hollandoktól és angoloktól, de mindezt a saját adottságaikhoz formálták és az idegen hatalmi, vagy vallási aspirációk elvéreztek a japán nemzeti öntudat kőfalán. Rendkívül érdekes az ország ipari és gazdasági világhatalommá fejlődése okának magyarázata, melyet egy ott élő paptanár mondott el az írónak. Marx és Lenin kollektív világában „...a közösségi érdek nevében eltaposták a személyes szabadságot”, tehát megszűnt minden ambíció.” Amerikában „...a kötetlen szabadság virágzik”. Ez a magánérdek és a közérdek harca, melyben a köz a vesztes, mert mindenki csak az egyéni hasznát keresi. Ezzel szemben „Japánban az összetartozás szelleme mindenkit átitat”. 5-6 tagú csoportok egymás munkájáért felelősek, a munkások jövedelmét a szolgálati idő szabja meg és állásuk biztonsága egy életre szól, ha termelésük minősége és költsége versenyképes. Tehát egyéni érdekük azonos a vállalatéval. Végső fokon így mindenki mindenkiért felelős. Az ország ezzel vált ipari nagyhatalommá. Számunkra nemcsak tanulságos, de egyenesen izgalmas a Körösi Csoma Sándorról írt több, mint 200 oldalas tanulmány. Legapróbb részletekig bemutatja ezt a nagy székely géniuszt, aki elindult, hogy életcéljaként megkeresse Dzsungáriában a magyar őshazát. Sajnos nem jutott el oda, de a világkultúrának páratlan szolgálatot téve, legyőzött minden akadályt és buddhista szentként, a legnagyobb aszkézissel tengetve életét megvalósította, amit az egész tudományos világ lehetetlennek tartott. Eljutott Tibetbe és páratlan, 14 nyelv tudásával „mint egy ókori bölcs”, megírta a tibeti-szanszkrit-angol értelmező szótárt, a buddhista vallásbölcseletet és sok más korszakalkotó munkáját. 1842 márciusában, már betegen Dardzsilingbe érkezett és rövid pihenés után Lasszába készült, de április 9-én „panasz és halálküzdelem nélkül elköltözött az élők világából, Lassza helyett az Egek Urának birodalmába.” W.W. Hunter az ismert orientalista érdemeit következőképp méltatta 1885-ben: „Életének eredménye az, hogy az emberiség tudásvágya számára új, hatalmas és eddig ismeretlen területet tárt fel. Csorna egyedül többet tett, mint Ochterlong tábornok hadserege. Áttörte a Himalája falát, leleplezte azt, ami a hegyek sziklafalai mögött rejtőzött. A tudás úttörőinek sorsát kellett elszenvednie ezen a világon. Árnyéka, mint egy óriásé, úgy vetődik Közép-Ázsia hegyeire”... Tudom jól, hogy a könyv ismertetése nagyon hézagos, de ilyen terjedelemben többre nincs lehetőség. Írásomban a spirituális lényeget szerettem volna bemutatni, mert a leíró részek szépségét az olvasók úgyis meg fogják látni. Ismétlem, ez a színes, szélesskálájú népszerű-tudományos mű sokkal több, mint útleírás, mert írója mindent a tárgyilagosság szemszögéből, saját élményei alapján, emóciómentesen mutat meg. Egész munkáját a tudós fegyelme jellemzi. Ugyanakkor anyanyelvünk és az írás olyan mestere, hogy ezt a nagy és sokoldalú témakört felölelő írást úgy lehet olvasni, mint a regényt és nem is vesszük észre, hogy egyetlen célja a tanítás. Kritikát nem lehet mondani erről, csak ismertetést adni, mert a bírálatnak kizárólag akkor van helye, ha annak írója az anyagnak éppen olyan ismerője, mint az, aki a könyvet megírta. Ha valaki elolvassa (és remélem minél többen lesznek ilyenek), csak köszönetet mondhat érte és a magam részéről elhiszem az európai diplomata szavait, melyeket indulása előtt az írónak mondott: „Különös, az ember sírva érkezik Keletre és zokogva megy el”. Azt hiszem Oláh Lászlót is elfogta a meghatottság érzése a búcsúzáskor. Ez a kitűnő munka több, mint 500 oldal terjedelemben, a Vörösváry Kiadó Vállalat gondozásában jelent meg. A könyv kiállítása méltó a tartalomhoz, mert ilyen ízléssel és minőséggel a világ bármelyik könyvkiadójának munkáival felveheti a versenyt. Megrendelhető a kiadónál: 412 Bloor St., West, Toronto, Ont. Kanada, M5X 1X5 Ára: $25.00 + $2.00 postaköltség. Ez is Amerika... Fekete G. István: Annak ellenére, hogy elmélyült típus vagyok, nemcsak az atomfizikával, elektrotechnikával, matefizikával foglalkozó szaklapokat olvasom, hanem néha még a női divatlapokba is belekukkantok. Sokoldalú érdeklődésem eredményeként, a minap azt olvastam az egyik divatlapban, hogy Brazíliában idén még a szokásosnál is kisebb méretű bikiniket hordanak a hölgyek. A divatlap féltucat képet is közölt a Rio de Janeiro-i tengerparton viháncoló fehérnépekről. 5. Mondhatom, hogy elszörnyedtem a felvitelek láttán. Jó 5-10 perces szörnyülködés után tudtam csak tovább olvasni a cikket. Megbotránkozásom érthető, hiszen a brazíliai bikinik ez évben nem zsebkendő nagyságúak, mint múltban voltak, hanem bélyeg méretűek! A tudósítás szerint egy méter anyagból huszonkét!! bikini készíthető. A bikiniket közerkölcsnek megfelelő stílusban úgy tudnám leírni, hogy: Elől egy tenyérnyi anyag — hátul jóformán semmi. Hacsak az első részeket és a hátsó semmit összekötő zsinórokat nem tartjuk valaminek. A cikk szerint az amerikai női divat vezetői és irányítói szinte egyhangúan azon a véleményen vannak, hogy a brazil bikiniknek alig lesz kereslete az amerikai piacon. Az egyik előkelő női divatüzlet tulajdonosnője kijelentette, hogy: „Az amerikai közerkölcsök erősebbek és a nők szemérmesebbek mintsem, hogy szinte meztelenül mutogassák magukat”. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az amerikai nők sokkal hiúbbak, mint a brazilok és csak a legtökéletesebb alakúak mutogatnák magukat a nagyközönség előtt... — mondotta Mr. Kagan, a divatüzlet tulajdonosának férje, — kizárólag hiúsági, nem pedig erkölcsi okból nem lesz sikere a brazil bikiniknek Amerikában. Bikiniügyi tapasztalataim alapján Kagan úr érvelésével tökéletesen egyetértek. Tapasztalataimat az 1960-as évek közepén szereztem, amikor az USÁ-ba bejött a bikini divat. Persze ezek a „bikinik” a brazíliaihoz képest szinte kezeslábasnak hatnának. A férfinép illő megbotránkozással, de egyben nagy helyesléssel fogadta az új női fürdőruha divatot. Ezekben az években gyakran kijártam a Michigan tó partjára, hogy bikini ügyben tudományos megfigyeléseket folytassak, amelyeket valahogy emigyen írnék le. Miután fürdőruhát váltottunk, felvettük a strandoló férfiak nemzetközi tartását. Mell ki, has be, szemek kidülledve, mert nagy óvatosan az orron keresztül szívjuk a levegőt és a fulladáshoz közel állunk. Párducszerűen lépkedünk, mert egy hirtelen mozdulat drasztikus változást okozna mellkasunk atlétikus domborodásán. Ha női partnerral mentünk strandolni, ez rendszerint vitatkozással járt, mert a nők többnyire olyan helyeken akarnak letáborozni, ahol a fogyókúrát már régen felhagyó nagymamák vigyáznak a homokban rakoncátlankodó unokáikra. Ravaszsággal persze könnyen át lehet hidalni ezt a problémát. Mégpedig oly módon, hogy felveszünk egy csipetnyi homokot, melyet magunk felé hintünk és bánatos arckifejezéssel azt mondjuk: — A szél erre hordja a szemetet... — és már indulunk is tovább, — tudva,hogy a nők nagyon utálják, ha homok megy a hajukba. Ezután némi ellenséges hangulatban hosszas mászkálás kezdődik, amíg végre rátalálunk a nekünk legmegfelelőbb helyre. Érdekes véletlen folytán legalább féltucat bikinis leányzó ugrabugrál a közelben. Nagyon fontos, hogy az ember olyan unalommal az arcán nézzen körül, mintha a Szahara kellős közepén állna és a végtelen homoktengeren kívül semmi néznivaló nem lenne a környéken. Az igazi profi ilyenkor hátat fordít a bikiniknek és percekig szemléli a tengert, mellyel végsőkig feszíti partnere türelmét. — Mit vacakolsz ennyit?! Nem turistáskodni jöttünk, hogy ennyit gyalogoljunk, hanem strandolni... — háborognak a nők ingerülten. Az ember ilyenkor szomorút sóhajt és olyan arccal helyezi el a nyugágyakat, mint aki csakis a béke kedvéért egyezett bele ebbe a helybe. A nyugágyak elhelyezése közben fontos, hogy nagyokat ásítsunk, jelezve, hogy most pedig napszemüvegünk árnyékában aludni fogunk. Köztudott dolog ugyanis, hogy a nők napozás közben fecsegni szeretnek. — Az anyám már nagyon érdeklődik, hogy mikor jössz el bemutatkozni?! Ki képes ilyen veszélyes témák közben tudományos megfigyelésekre? Az ember tehát szótlanul heverészik a nyugágyban. A nap szikrázva süt, s a közelben vagy féltucat fiatal nő jön, megy, heverészik és hancúrozik. Szemünk a lányokon, kitártszárnyú fantáziánk pedig a végtelenben... Sajnos mindez már nagyon rég volt. Ennek ellenére csak mérsékelten vagyok megbotránkozva a brazil bikinik miniatűr méretein, elvégre férfi szolidaritás is van a világon. És a mai fiatal férfiak igazán nem tehetnek arról, hogy felettem is sajnos eljárt az idő. Persze, ha nejem őnagysága, vagy a kislányom valaha ilyen bikinikben menne strandolni, hát biztos, hogy „rájuk emelném a karót! ” Az ENSz és Etiópia Az ember nem akar hinni a szemének, vagy a fülének, ha látja, vagy hallja a hírt, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése 122 szavazattal 5 ellenében (16-an tartózkodtak) megszavazta egy új konferencia-központ építését (73 millió dollár költséggel) — az éhínségtől szenvedő Etiópiában. A televízióskészülékek képernyőin estéről estére szívettépő jelenetek tárulnak a néző elé, az aszály sújtotta ország kiégett, szikkadt falvairól, földjein csontvázzá soványodott lakosságáról. — Ez a mai Etiópia. Az ottani kommunista kormány fejének Mengistu Haile Mariam-nak a magyarázata szerint mindennek oka, hogy az ország fölött immáron hosszú esztendők óta makacsul zárva maradnak az ég csatornái. Viszont nem indokolatlan a gyanú, hogy ezért a kétségbeejtő helyzetért sokkal inkább maga Mengistu és kormánya felelősek. Emlékezzünk csak arra, hogy szeptember havában ugyancsak tanúi lehettek a világ televíziónézői annak, hogy az etiópiai párt- és államvezető miként ünnepelte kormányának, talpnyalóinak és az egybesereglett „előkelő”, meghívottaknak jelenlétében az „etiópiai népi forradalom” tizedik évfordulóját. Csillogtak a vadonatúj Mercedes gépkocsik, az érdemrendek a jólszabott egyenruhákon, futólépésben ügettek el a díszemelvény előtt a jól betanított etiópiai katonák — a nézőnek az volt az érzése, hogy egyikük sem éhezik, maga Mengistu Haile Mariam pedig csaknem kicsattan a jóltápláltságtól. A neki kiszolgáltatott ország Tigre nevű tartományából, ahol a legnagyobb a nyomor és az éhezés, és ahol különböző csoportok fölföllázadnak, a marxista kormányzat ellen, a menekülők végeláthatatlan oszlopai indultak el — nem futólépésben, csak alig-alig vánszorogva — a szudáni határ felé, hogy legalább annyi élelemhez jussanak, amennyi megmenti őket az éhhaláltól. A jelentések arról szólnak, hogy ma is naponta körülbelül ezer, ezerötszáz etiópiai támolyog át Szudánba, ahol táborokba fogadják őket és valamelyes élelemmel látják el. De ezeket a menekülőket nemcsak az éhség gyötri, a legyengültség, hanem az etiópiai légierő bombázógépei is, amelyek bombát dobnak rájuk, géppuskatűzzel tizedelik soraikat. Mengistu kormánya ugyanis meg akarja akadályozni azt, hogy a menekülők átlépjék a határt. Hogy miért, annak egyedül ő a megmondhatója. Ennek a „dicsőséges” etiópiai kormánynak mindenre jut pénze, önmaga ünneplésére, Mercedes automobilok importálására, nagy hadsereg fönntartására, fegyverek vásárlására, csak arra nincsen, hogy saját lakosságának egy részét megmentse az éhhaláltól. És most új konferencia-központot, aféle kongresszusi palotát akar építtetni országában! 9. oldal OLÁH LÁSZLÓ KELET,, , AZ EZERARCÚ ÓRIÁS Megjelent Oláh László Kelet, az ezerarcú óriás című nagyszabású műve, 164 eredeti fényképpel 512 oldalon, vászonkötésben, luxus kiállításban. A szerző, Dr. Oláh László személyes élményeit írja meg élvezetes stílusban. Néhány fejezet eíme: Magyar emlékek Afrikában e Kutatóúton Szumátrától Celebesig e Kyoto az ezeréves császárváros e Julianus barát lábnyomában e Tigrislesen • Az igazi Körösi Csoma Sándor. A könyv megrendelhető a Kanadai Magyarság könyvosztályán, 412 Bloor Street West, Toronto, Ont., Canada M5S 1X5. Ára: $25.00 + csomagolási és porta költségre $2.00.