Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-06-21 / 25. szám
A Kreml asszonyai Terebessy Emőke Nem volt ritka dolog, hogy magas pártfunkcionáriusok tehetséges balerinákat, híres színésznőket, szépségeket vettek feleségül. Házasságuk után már csak férjük árnyékai lehettek, akárcsak Hruscsov, Brezsnyev, Csernyenkó feleségei. Nevetséges, hogy éppen abban az országban, ahol legtöbbet prédikálnak a boldog szabadságról, a nők egyenjogúságáról, a nagy szovjet apparátusban a Politbüró, Centralkomité, vagy a Szovjet Komm. Pártban, a nők szerepe majdnem egyenlő a nullával. Kivételt képezett a múltban a Politbüró egyetlen női tagja, Jekaterina A. Furzeva. Kultúrminiszternő lett és Nyugaton többizben képviselte a „szovjet kultúrát”. Ő is viselt Dior és Chanel kosztümöket ... Hogy Furzeva, kultúrminiszternő milyen magas intelligenciával bírt, egy anekdota örökítette meg Párizsban. Neves művészek, írók, politikusok össze II. rész jövetelére hívták meg. Furzera otthon felejtette a meghívóját. Nem akarták beengedni az ünnepségre. — Én a Szovjetunió kultúrminiszternője vagyok! — érvelt az elvtársnő. — Madame! — szólt az ajtónál álló — nincs semmi baj... Az előbb volt itt Salvador Dali, ő is elvesztette a belépőkártyáját. Bizonyítékul, hogy ő valóban Salvador Dali, bajuszából kihúzott két szálat, s itt hagyta. Természetesen beengedtük. Bizonyítsa be ön is asszonyom, hogy valóban a Szovjetunió kultúrminiszternője. — Szívesen! — De előbb mondja meg nekem, Id az a Dali?_ — Óh! Madame! — úgy látszik ön valóban a szovjet kultúrminiszternő... — lépjen csak be! • Az évek múltak... a párt vezetői változtak. Ma már nem gondol senki Furzerára (aki egyébként rögtön letűnt Hruscsov süllyesztőjében). Kivételt képez: Nina Hruscsova, ő nem csináltatott magának Dior ruhákat. Hétköznapi emberként utazott Nyugatra is. Sok ember nem tudja, hogy Nina Petrovna titokban sok kegyvesztett művészt, írót, tudóst fogadott otthonában, kiknek segített, s férjét befolyásolta, hogy jobb belátásra bírja, s megbocsásson, vagy valakit szabadlábra helyezzen. Szerény, okos, „csupaszív” megértő, segítőkész asszonynak ismerték. Ilyen értelemben Raissa Gorbacsovnéról még nem hallottunk semmit. Genfi ott-tartózkodása alkalmából a „Süddeutschen Zeitung” főszerkesztője így írt Gorbacsovnéról: „csinos és vidám, de egyúttal hangoskodó, feltűnést kereső. Valószínű nincs érzéke ahhoz, miképp leplezze zavarát, vagy gátlásait.” A kapitalista világ újságjaiban, ha megszemléljük Raissa G.-ról készült képeket, milyennek látjuk őt? Erélyes, valószínű olyan asszony, ki korának ráncaival küzd, de mosolyog. Nem szép, de charmja van. Az a típus, aki tetszeni akar. Egy bizonyos, ruháit nem az orosz állami áruházak konfekciós osztályán akasztotta le a fogasról. A szovjet állam polgárnőjének olyan hitelkártyája van (mely a Szovjetben ismeretlen fogalom!), mellyel minden nyugati ruhaszalonban, vagy ékszerboltban hitelre vásárolhat! Gorbacsovné tiszteletére rendezett Pierre Cardin, Saint Laurent divatbemutatót. A megrendelés nem maradt el! Náluk 100.000 Frankon alul nem is kapható ruha! A Szovjetunióban ez az összeg körülbelül egy marxizmust-leninizmust oktató tanárnő évi fizetése. Nem szeretem mások fizetését kutatni, kiszámítani, hogy miből is élnek... De most gondolkodóba estem. A Szovjetben óriási takarékossági verseny folyik. Takarékoskodnak a mezőgazdaságban, az iparban, energiagazdálkodásban, a dolgozók fizetését is állandóan „nyírják”... Vajon Raissa Gorbacsova nyugati kiadásait ki fizeti? Azzal a néppel fizettetik rá, akiknek politikai kiképzésen a takarékosságról prédikálnak, tucatjával viszik lágeszonokolnak árokba az embereket. Sajnos, a Szovjetunió- Mert esetleg más nézőban senki sem kérdezheten vanható az is elég, ti meg Raissa Gorbacso- Például nemrég zárták vát. Egyedül Dr. Vladibe Lev Timofejev szomir Malinkovits (exil- ciológust, mert reforukránok egyik vezetője) m°kat javasolt a szovjett fel pár kérdést a gén- Jetnek, melyek Gorbafi óra-múzeumban Raissa Gorbacsovának, mikor nagynehezen közelébe tudott férkőzni. Elég nagy feltűnést keltett így is. De ezt „béke” szempontok miatt nem közvetítette a TV. — „Engedjétek szabadon Szaharovot! Maguk ölték meg Vassilij Stuss ukrán költőt. A KGB az egyenlő gyilkosokkal! — mondotta Dr. Vladimir Malinkovits Gorbacsovnénak. Sajnos, a nyugati újságírók inkább Gorbacsovné garderobjával voltak elfoglalva. Dr. Malinkovits személyes jó barátja volt Stuss ukrán költő, tót koncentrációs táborba csuktak Gorbacsovék, s megölték. Dr. Malinkovits még többet is mondott az újságíróknak: — Ne higgyék, hogy megszűntek a koncentrációs táborok a Szovjetunióban. A „liberális” Gorbacsov uralkodása alatt csok előnyére válnának a Nyugaton. Raissa Gorbacsova nem filmszínésznő, ő egy olyan ország államfőjének a felesége, ahol az ország legjobbjait börtönbe zárják. De Nyugat csak Gorbacsovné ruha-kollekcióit tartotta számon. Milyen bundákat vásárolt, melyik a kedvenc parfümje! A valóságról való elterelés... Szerintem ez erkölcstelen. A Nyugat süket erkölcstelensége. Másodrendű kérdések háttérbe szorítják a tragikus legfontosabbat. „Gorbacsovné nem filmsztár, Gorbacsovné egy hóhér felesége!” — így nyilatkozott róla Vladimír Malinkovits. Raissa Gorbacsova marxizmus-leninizmus — specialista. Raissa Gorbacsova — pontosan meghatározva — a marxista-leninista világszemlélet nyelvén: Ópium a nyugati sajtó számára! Lengyel látlelet Alig több, mint másfél évvel ezelőtt voltam utoljára Lengyelországban. Feloldották a szükségállapotot, újra megnyitották a határokat és kiváncsi voltam, hogyan élnek krakkói barátaim, hogyan élnek egyáltalán a lengyelek a világszerte közismert események múltával. Az első meglepetés a határ és Krakkó közötti mintegy százkilométeres úton ért. Gyönyörű házak épültek sorozatban. Legalább kétszintesek, jó minőségű téglából, meglepően nagyvonalú tervek alapján. Hatalmas üvegházakat is láttam és a benzinfejadag ellenére zsúfolt volt az országút. A városban az üzletek kongtak az ürességtől, élelmiszert egyáltalán nem lehetett vásárolni, hiszen nem volt jegyünk, de nem is lett volna mit. Egy szegényes kis étkezdében ettünk valamit, ami gyanúsan nézett ki, nagyon kevés volt és fillérekbe került, majd egy elengás étteremben vacsoráztunk — akár Münchenben is lehetett volna. Szmokingos pincér, halk zene, kilométeres étlap, értékes porcelán teríték, bőséges adagok és meglepően alacsony árak, tekintettel a forint kedvező átváltási árfolyamára. De két órát kellett várni egy túlzsúfolt előtérben, hogy asztalhoz vezessenek az érkezés sorrendjében. Asztalfoglalásról — bőkezű ígéretek ellenére — szó sem lehetett másnap estére, így a továbbiakban beértük a lehangoló kis bisztróval, amely este hétkor bezárt. Nem vehettük igénybe barátaink vendégszeretetét, mert szabályosan éheztek, pironkodva fogadták el a magunkkal vitt csokoládét, kávét egyebet. Elmondták, hogy az úton látott gyönyörű házakat a feketepiacon szerzett jövedelmekből építik a parasztok, akiknek soha olyan jól nem ment, mint éppen most, mert a közellátás nagyon szegényes és akadozik, a munkások, az értelmiségiek roppant szűkösen élnek és álmaikban sem tudják megfizetni a már említett Luxusétterem árait. A nagyon népszerű üdülővárosban, Zakopanéban, ugyanez az ellentmondásos kép fogadott. Százméteres sorok kanyarogtak egy szombaton délelőtt az utcán, de az élelmiszerboltban alig lézengett valaki. Vásárolni ennek ellenére sem tudtam, mert'még'a savanyúcukrot is jegyre adták, viszont kiderült, hogy a rengeteg ember — nőkférfiak vegyesen — vodkára vár. A szálloda remek uszodájában egyedül voltam, míg a városi gőzfürdő előtt a már megszokott sorbanállás képe fogadott. A külföldiek miatt nyitvatartó két éjszakai mulatóban francia, orosz, rajnai pezsgő egyaránt volt az árlapon és a pincér nagyon csodálkozott, amikor sört rendeltem. Az asztalunknál egy hatvanas férfi szorongatott egy unokájakorú leányzót és egyben szervírozott. Gyönyörű fogassal vendégelte meg a bőkeblű bűbájt, aki csak belepiszkált és inkább a márkás francia pezsgőt részesítette előnyben. A falvakban szegényes ruházatú emberek javítgatták az öregecske faházakat, az üzletek, vendéglők zárva voltak, egy kicsit közelebbről szemlélődve háború utáni nyomorral találkoztunk. A helyzet azóta sem sokat javult. Ez év februárjában kísérleti jelleggel engedélyezték a hús szabadpiaci árusítását. Három vajdaságban kaptak lehetőséget az egyéni parasztok — állami gazdaság nem nagyon van Lengyelországban, — hogy a kijelölt piacokon forgalomba hozzák házilag levágott állataik húsát. Az eredményre a hivatalos szervek a legkíváncsibbak. Ha bebizonyosodna, hogy az állami kereskedelem megkerülésével elegendő hús jut a fogyasztókhoz, akkor fontolóra veszik a jegyrendszer megszüntetését, amelyet 1981-ben vezettek be. Jellemzően 2,5 kilogramm hús, illetve hústermék jár fejenként, ami naponta mind-Q rl Író ♦ 1ül on ♦ Gondolják meg! Hátszelet párizsi reggelire és máris csak a böjti koszt marad egész napra. A közétkeztetésben általában és jellemzően a hús nélküli megoldások az uralkodóak, vagy ha nem, akkor bizony ugyanúgy le kell adni a jegyet, mint az üzletben. Az éttermekben nem kérik a jóléti papírocskákat, az üdülőkben viszont már igen. Körülbelül 7 milliónyian hivatalosan is többre jogosultak, mint az átlagember. A nagyon nehéz fizikai munkát végző bányászok fejadagja például 8-10 kiló havonta, míg a parasztoknak egyáltalán nincs jegyük. Vagy megtermelik a húst, vagy nem esznek. Elvben. Mert ha egy kicsit megkaparjuk a felszínt, kiderül, hogy a kép mégsem olyan sivár. Az évi 30 kilós hivatalos fejadaggal szemben a gyakorlatban 57 kiló az egy főre jutó húsfogyasztás, csak az elosztása aránytalan. A gyakorlatban inkább a nagyon alacsony jövedelmek szabnak határt a beszerzésnek, mert egyáltalán nem nehéz húst vásárolni a házaló kofáktól, óriási rutinra szert tett zugeladóktól. Az ilyen áru helyébe jön a háziasszonynak és ez a kereskedelmi hálózat sokkal eredményesebben működik, mint a nagyon rosszul szervezett állami. Szakértők szerint csak minden második levágott állat kerül a felvásárló telepekre, a többi gépkocsik csomagtartójában indul rejtélyes útra, vagy a tulajdonos és családja asztalára kerül. Néha el-elkapnak egy kofát, belebernyeges zugárust, adódik alkalmilag nagydobra vert ételmérgezési botrány is, de ez nem változtat a tényen, hogy míg a vágómarha 93 százalékát adják át az állami felvásárlóknak — a teheneket számon tartják! — a gyakran titokban nevelt borjúk húsát szinte csak a kofák bő ruha alá rejtett táskájából lehet megvásárolni. Nyitrai Gyula i Párizs, a ... Szőke Klári Szünet nélkül változik a világ körülöttünk. Rombolnak és építenek, új életek születnek és temetünk. Élet-halál, építés-rombolás s ha hosszabban élünk egy helyen észrevesszük lassan kicserélődik, átalakul körülöttünk minden. “ Most egyfelől nagy örömünk van, mert egy fiatal magyar házaspárnak kisfia született, Samuka. Gyönyörű és okos természetesen, hiszen magyar gyerek. A fiatal apa a világ legboldogabb embere, mert ez a pindurka kis élet három napos korától, egyedül csak neki, azt „mondja” á-á-á. Először jártam gyermekklinikán látogatni s igen meglepődtem a mai modern módszereken. Ezeket a kis harmatéleteket csak úgy pólya nélkül otthagyják a mamáknál. A fiatalok meg teszik-veszik, emelgetik, mindez szabad, mindez így jó. Mondhatom izgalmas volt, nem is mertem kézbevenni. Boldogságról írni hosszan lehetne, bár a nagyszülők otthon topognak, idegesen, türelmetlenül várva az útlevelekre, hogy végre kiutazhassanak Párizsba meglátni kis unokájukat. Sokat gondolok rájuk (bár személyesen nem ismerem őket) milyen furcsa az élet, nekem jutott az az öröm amelyre ők úgy várnak. Ugyanezekben a napokban váratlan halálhír döbbentett meg bennünket. Egy ragyogóan szép, vidám fiatal francia barátnőnk, még nem volt negyven éves, itthagyott bennünket. Mintha fejbekólintottak volna, úgy ért a hír mindannyiunkat. Hát csak így? Csak ennyi az élet? Szívéhez kapott és már nincs is itt. Bizony, csak így. S ez mindannyiunkkal megtörténhet. Elgondolkodó csöndben kísértük utolsó útjára. Más volt ez a temetés, mint amikor öreget, vagy nagybeteget kísértünk. Ez olyan hihetetlen, olyan kiszakított volt. S nyugtalanító. Vajon, hogy állt ez a fiatal teremtés azokkal a nagykövetkezményű lelki dolgokkal, amelyet úgy el tudunk választani harsogó, materiális életünktől? Élet-halál. Április második felében Marcel Dassault is meghalt. Franciaország egyik leggazdagabb embere volt, multimilliárdos. Nagy vagyona elsősorban repülőgép gyáraiból származott, ők találták föl a világszerte ismert Mirage repülőket. Ezek a sivitó hangú gyors Mirage gépek különben sokakat megrémítettek, mert a temetéskor díszköröket írtak le Párizs fölött, s akik erről nem tudtak, azt hitték kitört a háború. Különben szomszédságában élek a Dassault repülőgép tervező intézetének. Több épület magasodik a Boulogne-i erdővel szemben a Szajna parton, gondozott parkok választják el őket egymástól. Amikor nagy ritkán az öreg úr (élt 94 évet) kijött a „Dassault” műveinek egyikébe, rendszerint láttam. Csöndes kis hegyi utcára néző ablakaim előtt egyszerre rendőrök jelentek meg, majd hamarosan motoros testőrök sorfala között elhúzott nagy fekete Mercédes-én „a király”, így emlegettem enyéimnek. Ma itt járt a király. Jó „király” volt. Amint mondják, méltányos rend uralkodott üzemeiben, a dolgozók elégedettek voltak. Egyegy ilyen személyes látogatásakor elbeszélgetett a legegyszerűbb beosztottal is s jól emlékezett arra akivel már szót ejtett. Ez csodálni való ha figyelembe veszszük magas korát és többezer dolgozóját. Különösen kedvelte a csinos fiatal lányokat, ezeknek beszélgetés után egy-egy ötszázast nyújtott át mondván: egy kis kenceficére, hogy még szebb legyen. Egy egész kötegre valót kiosztott ilyenkor, de nem csak a fiatal lányoknak, hanem az ifjú házasoknak, gyerekeseknek is. De mindez már a múlté , függetlenül a most bekövetkezett halálától. Ti. a Dassault műveket is államosították, s évek óta megszűnt a „királyi jótevő” látogatása. Mi sem sétálhatunk már, a dolgozók hazatérése után, az elcsöndesedett Dassault kertekben. Az államosítás után szigorú rácsok, kerítések és még szigorúbb őrök utasítottak el: „Erre tilos!” Élet-halál, rombolásépítés. Most az új kormány tervei szerint a Dassault művek is viszszakerülnek az örökösökhöz, de hogy a fölépített rácsokhoz nem fognak nyúlni, arra a nyakamat teszem. Szükséges az már ebben a megvadult világban. Simone de Bouvoire is meghalt. Aratott itt a halál tavasszal. Követte élettársát, Sartre-ot. Az ő példájuk nyomán utasították el a házasság szentségét sokan a francia fiatalok közül. Ez a híres fölszabadult, kommunista hölgy édesanyja halálos ágyánál sem bocsájtotta meg neki polgári gondolkodását. Haragban vált el tőle. Kemény nő volt. Ez is Amerika... Fekete G. István: Egy híres new yorti cirkuszi oroszlán szelidítőt majdnem halálra marták a fenevadjai és a kórházban meginterjúvolta őt egy újságíró. — Máskor is történt már balesete? — kérdezte a tollnak. — Hajaj, de mennyi! — mondta az idomár. — Az egyik bestia majdnem leharapta a kezemet. Egy másik meg úgy a hátsómba mart, hogy fél évig nem tudtam leülni... Aztán volt egy dög, amelyiknek szinte a torkából húztak lá. Szerencsémre vén, fogatlan oroszlán volt, mert különben már régen alulról szagolnám az ibolyát, így is több mint száz kapoccsal varrták össze az oldalamat! — Jóságos ég! — rémüldözött az újságíró. — De, ha ilyen életveszélyes a foglalkozása, miért nem hagyja abba?! — Valamiből csak kell élnem... — mondta az oroszlán szelídítő. Amikor az amerikai politikusokra gondolok, gyakran eszembe jut ez a történet. Nekik is kell valamiből élni, s ezért szinte mindenre képesek. Tisztelet a nagyon ritka kivételnek. Az amerikai közvélemény szerint, a használt autó eladóknál és a politikusoknál szinte általános a kétszínűség és a jellemgyengeség. Ennek a határozottan elmarasztalónak mondható nézetnek igazát pompásan igazolja David Stockman. A jólfésült férfiú nemrégiben még mint a Reagan-kormány Költségvetésügyi Igazgatója (Budget Director) működött. Aránylag fiatal kora miatt szinte csodagyerekként kezelték és ezért a konzervatív republikánus erők — fogat szíva bár, — de sok bolondériáját, szeszélyét és kompromittáló nyilatkozatát elnézték. Előbb-utóbb azonban a rakoncátlankodó csodagyerekeket is nadrágon billenti valaki és Stockmanra is egyre jobban megorroltak a konzervatív politikusok. A briliáns koponyáknak, pénzügyi zseniknek, univerziális lángeszeknek stb. kikiáltott és ennek következtében agyonkényeztetett csodagyerekeknek általában van egy közös jellemvonásuk. Éspedig az, ha lelkendező csodálat és elismerés helyett valami csínytevésük miatt váratlanul rajta kapják őket, vérig sértődnek és duzzogva visszahúzódnak. Ez történt Stockmannal is, — és valószínűleg nagy megkönnyebbülésére a Reagan-kormány sok tagjának, — a Budget Director leköszönt állásáról. A Stockman gyerek persze nem véletlenül volt kikiáltva pénzügyi zseninek, mert azonnal pennát, vagy írógépet ragadott és lázasan alkotni kezdett. Szorgalmas munkálkodásának eredménye egy könyv lett, melynek az alábbi kissé hosszú, de rendkívül frappáns címecskét adta: „A politika győzelme: Hogy bukott meg a Reagan revolució.” (The Triumph of Politics: How the Reagan Revolution Failed.) Amint mondták, Stockman pénzügyi lángész, és így nem csodálható, hogy „orra van” a dollár-csináláshoz. Mégpedig kivételesen jó orra, mert a Harper & Row könyvkiadó vállalat 2 millió négyszázezer dollár előleget is adott a mesterművére. (Ilyen előleget a legjobb tudomásunk szerint nagyon kevés kezdő író kapott ezidáig.) A könyv persze nemcsak pénzügyekre és az állami deficitre vonatkozó kérdéseket taglal. Ilyen elvont és unalmas témáért Harper & Row nem sok pénzt adott volna. Stockmanék Dávidja nyegle — és néha útszéli hangon — durván becsmérel és személyeskedik a könyvében, hogy megszolgálja a milliókat. Íme néhány szemelvény: „Ronald Reagan elnökké választása után ahelyett, hogy az ország vezetője lett volna, — megmaradt politikusnak. Igazolva, hogy üres érzelmek és tökéletlenség uralják ma világot, nem pedig az ész és logika... Mit tehet az ember, amikor az U.S.A. elnöke vagy nem érti meg, vagy pedig konok optimizmussal visszautasítja a reális tényeket és körbe-körbe szédeleg a problémáknál... Thomas P. O’Neill: (House Speaker) Ennek a borvirágos orrú, tehetségtelen hájtömegnek már régen nyugdíjba kellett volna vonulni... Donald T. Regan: (Secretary of the Treasury) Szemérmetlenül destruáló és egocentrikus karakter, aki a pozíciójával járó hatalomért mindent és mindenkit feláldozott. Weinberger: (Honvédelmi miniszter) Mindig többet és többet követelt a honvédelmi kiadásokra. Ezzel az intellektuális senkivel együtt lenni a kormánytanácskozásokon, rendkívül megalázó volt... Jim Wright: (House Majority Leader) Mit lehet várni, amikor egy politikai hintáslegény és szemfényvesztő vigéc a kongresszusi hangadó...” Folytathatnám, de azt hiszem ezek a szemelvények is ékesen bizonyítják, hogy David Stockman milyen „nemes lelkületű”, gáláns gentleman. És, hogy ezt a zagyvaságot megírta? — Hát Istenem, valamiből csak élni kell az embernek. Elvégre a közmondás is azt tartja: „a pénznek nincs szaga”. Legalább is egyes emberek nem érzik ezt a sok esetben orrfacsaró illatot... Eszterházy — 100 éves Néhány hónapos ausztriai várakozás után 1984-ben érkeztünk Kanadába, az alföldiesnek tűnő prairie-re. Befogadó városunk Regina volt. Berendezkedésünk után szabadidőnket kihasználva az oly csodálatos könyvtárat bújtuk. Érdekes könyv akadt a kezembe: A kanadai Eszterházy története. Azt hiszem sokak számára ismeretlen új hazánk első magyar városának története. Hogy miért is teszek épp most említést róla? Mert mi magyarok büszkék lehetünk: Eszterházy az első nyugat-kanadai város idén lesz 100 éves. Azt hiszem méltóképpen meg kell emlékeznünk a prairie meghódítóira. Azokra akik vállalták a kockázatot, a sok nehézséget, hogy „úttörőként” az ismeretlen vadonban létrehozzák az első nyugatkanadai várost. Munkájuk gyümölcse ma is kézzelfogható, mert e város napjainkban is él. Múzeum tanúskodik életükről. Nagyon sok kallódó — ma már mondhatom — ereklyét lehet látni országszerte. A wellandi Magyar Házban is bekeretezve függ a falon egy alapító emlék. Bízom benne, hogy méltó megemlékezéssel ismét felhívjuk a figyelmet a magyar emigrációra. ___ Bartus István FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 9. oldal