Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)

1986-06-21 / 25. szám

A Kreml asszonyai Terebessy Emőke Nem volt ritka dolog, hogy magas pártfunkci­­onáriusok tehetséges balerinákat, híres szí­nésznőket, szépségeket vettek feleségül. Házas­ságuk után már csak fér­jük árnyékai lehettek, akárcsak Hruscsov, Brezsnyev, Csernyenkó feleségei. Nevetséges, hogy ép­pen abban az országban, ahol legtöbbet prédikál­nak a boldog szabadság­ról, a nők egyenjogúsá­gáról, a nagy szovjet apparátusban a Polit­­büró, Centralkomité, vagy a Szovjet Komm. Pártban, a nők szerepe majdnem egyenlő a nul­lával. Kivételt képezett a múltban a Politbüró egyetlen női tagja, Je­­katerina A. Furzeva. Kultúrminiszternő lett és Nyugaton többizben képviselte a „szovjet kultúrát”. Ő is viselt Dior és Chanel kosztü­möket ... Hogy Furzeva, kultúrminiszternő mi­lyen magas intelligenci­ával bírt, egy anekdota örökítette meg Párizs­ban. Neves művészek, írók, politikusok össze­ II. rész jövetelére hívták meg. Furzera otthon felejtet­te a meghívóját. Nem akarták beengedni az ünnepségre. — Én a Szovjetunió kultúrminiszternője vagyok! — érvelt az elv­társnő. — Madame! — szólt az ajtónál álló — nincs semmi baj... Az előbb volt itt Salvador Dali, ő is elvesztette a belépő­kártyáját. Bizonyítékul, hogy ő valóban Salvador Dali, bajuszából kihú­zott két szálat, s itt hagy­ta. Természetesen been­gedtük. Bizonyítsa be ön is asszonyom, hogy va­lóban a Szovjetunió kul­túrminiszternője. — Szívesen! — De előbb mondja meg ne­kem, Id az a Dali?_ — Óh! Madame! — úgy látszik ön valóban a szovjet kultúrminiszter­nő... — lépjen csak be! • Az évek múltak... a párt vezetői változtak. Ma már nem gondol sen­ki Furzerára (aki egyéb­ként rögtön letűnt Hrus­csov süllyesztőjében). Kivételt képez: Nina Hruscsova, ő nem csi­náltatott magának Dior ruhákat. Hétköznapi emberként utazott Nyu­gatra is. Sok ember nem tudja, hogy Nina Petrov­na titokban sok kegy­­vesztett művészt, írót, tudóst fogadott otthoná­ban, kiknek segített, s férjét befolyásolta, hogy jobb belátásra bírja, s megbocsásson, vagy va­lakit szabadlábra he­lyezzen. Szerény, okos, „csupa­szív” megértő, segítőkész asszonynak ismerték. Ilyen értelemben Ra­­issa Gorbacsovnéról még nem hallottunk semmit. Genfi ott-tar­­tózkodása alkalmából a „Süddeutschen Zei­tung” főszerkesztője így írt Gorbacsovnéról: „csinos és vidám, de egyúttal hangoskodó, feltűnést kereső. Való­színű nincs érzéke ah­hoz, miképp leplezze za­varát, vagy gátlásait.” A kapitalista világ újságjaiban, ha meg­szemléljük Raissa G.-ról készült képeket, milyen­nek látjuk őt? Erélyes, valószínű olyan asszony, ki korának ráncaival küzd, de mosolyog. Nem szép, de charmja van. Az a típus, aki tetszeni akar. Egy bizonyos, ru­háit nem az orosz állami áruházak konfekciós osztályán akasztotta le a fogasról. A szovjet ál­lam polgárnőjének olyan hitelkártyája van (mely a Szovjetben ismeretlen fogalom!), mellyel min­den nyugati ruhaszalon­ban, vagy ékszerboltban hitelre vásárolhat! Gor­­bacsovné tiszteletére rendezett Pierre Cardin, Saint Laurent divatbe­mutatót. A megrendelés nem maradt el! Náluk 100.000 Frank­on alul nem is kapható ruha! A Szovjetunióban ez az összeg körülbelül egy marxizmust-leninizmust oktató tanárnő évi fi­zetése. Nem szeretem mások fizetését kutatni, kiszá­mítani, hogy miből is él­nek... De most gondol­kodóba estem. A Szov­jetben óriási takarékos­­sági verseny folyik. Ta­karékoskodnak a mező­­gazdaságban, az ipar­ban, energiagazdálko­dásban, a dolgozók fize­tését is állandóan „nyír­ják”... Vajon Raissa Gorbacsova nyugati ki­adásait ki fizeti? Azzal a néppel fizet­tetik rá, akiknek politi­kai kiképzésen a takaré­kosságról prédikálnak, tucatjával viszik láge­­szonokolnak á­rokba az embereket. Sajnos, a Szovjetunió- Mert esetleg más néző­­ban senki sem kérdezhe­­ten vanható az is elég, ti meg Raissa Gorbacso- Például nemrég zárták vát. Egyedül Dr. Vladi­­be Lev Timofejev szo­­mir Malinkovits (exil- ciológust, mert refor­­ukránok egyik vezetője) m°kat javasolt a szov­­jett fel pár kérdést a gén- Jetnek, melyek Gorba­­fi óra-múzeumban Rais­sa Gorbacsovának, mi­kor nagynehezen köze­lébe tudott férkőzni. Elég nagy feltűnést kel­tett így is. De ezt „béke” szempontok miatt nem közvetítette a TV. — „Engedjétek sza­badon Szaharovot! Ma­guk ölték meg Vassilij Stuss ukrán költőt. A KGB az egyenlő­ gyilko­sokkal! — mondotta Dr. Vladimir Malinkovits Gorbacsovnénak. Sajnos, a nyugati új­ságírók inkább Gorba­­csovné garderobjával voltak elfoglalva. Dr. Malinkovits személyes jó barátja volt Stuss uk­rán költő, tót koncentrá­ciós táborba csuktak Gorbacsovék, s megöl­ték. Dr. Malinkovits­­ még többet is mondott az újságíróknak: — Ne higgyék, hogy megszűn­tek a koncentrációs tá­borok a Szovjetunióban. A „liberális” Gorba­csov uralkodása alatt csok előnyére válnának a Nyugaton. Raissa Gorbacsova nem filmszínésznő, ő egy olyan ország állam­főjének a felesége, ahol az ország legjobbjait börtönbe zárják. De Nyugat csak Gorbacsov­­né ruha-kollekcióit tar­totta számon. Milyen bundákat vásárolt, me­lyik a kedvenc parfüm­je! A valóságról való el­terelés... Szerintem ez erkölcstelen. A Nyugat süket erkölcstelensége. Másodrendű kérdések háttérbe szorítják a tra­gikus legfontosabbat. „Gorbacsovné nem filmsztár, Gorbacsovné egy hóhér felesége!” — így nyilatkozott róla Vladimír Malinkovits. Raissa Gorbacsova marxizmus-leninizmus — specialista. Raissa Gorbacsova — pontosan meghatározva — a mar­xista-leninista világ­­szemlélet nyelvén: Ópi­um a nyugati sajtó szá­mára! Lengyel látlelet Alig több, mint másfél évvel ezelőtt voltam utoljára Lengyelország­ban. Feloldották a szük­ségállapotot, újra meg­nyitották a határokat és kiváncsi voltam, hogyan élnek krakkói barátaim, hogyan élnek egyáltalán a lengyelek a világszer­te közismert események múltával. Az el­ső meg­lepetés a határ és Krak­kó közötti mintegy száz­kilo­méter­es úton ért. Gyönyörű házak épültek sorozatban. Legalább kétszintesek, jó minősé­gű téglából, meglepően nagyvonalú tervek alap­ján. Hatalmas üveghá­zakat is láttam és a ben­zinfejadag ellenére zsú­folt volt az országút. A városban az üzletek kongtak az ürességtől, élelmiszert egyáltalán nem lehetett vásárolni, hiszen nem volt jegyünk, de nem is lett volna mit. Egy szegényes kis ét­kezdében ettünk vala­mit, ami gyanúsan né­zett ki, nagyon kevés volt és fillérekbe került, majd egy elengás étte­remben vacsoráztunk — akár Münchenben is le­hetett volna. Szmokin­­gos pincér, halk zene, kilométeres étlap, érté­kes porcelán teríték, bő­séges adagok és meg­lepően alacsony árak, tekintettel a forint ked­vező átváltási árfolya­mára. De­ két órát kel­lett várni egy túlzsú­folt előtérben, hogy asz­talhoz vezessenek az ér­kezés sorrendjében. Asztalfoglalásról — bő­kezű ígéretek ellenére — szó sem lehetett más­nap estére, így a továb­biakban beértük a lehan­goló kis bisztróval, amely este hétkor be­zárt. Nem vehettük igény­be barátaink vendégsze­retetét, mert szabályo­san éheztek, pironkodva fogadták el a magunk­kal vitt csokoládét, ká­vét egyebet. Elmondták, hogy az úton látott gyö­nyörű házakat a fekete­piacon szerzett jövedel­mekből építik a parasz­tok, akiknek soha olyan jól nem ment, mint ép­pen most, mert a közel­látás nagyon szegényes és akadozik, a munká­sok, az értelmiségiek roppant szűkösen élnek és álmaikban sem tud­ják megfizetni a már említett Luxusétterem árait. A nagyon népszerű üdülővárosban, Zako­panéban, ugyanez az el­lentmondásos kép fo­gadott. Százméteres so­rok kanyarogtak egy szombaton délelőtt az utcán, de az élelmiszer­­boltban alig lézengett valaki. Vásárolni ennek ellenére sem tudtam, mert'még'a savanyúcuk­rot is jegyre adták, vi­szont kiderült, hogy a rengeteg ember — nők­­férfiak vegyesen — vod­kára vár. A szálloda re­mek uszodájában egye­dül voltam, míg a váro­si gőzfürdő előtt a már megszokott sorbanállás képe fogadott. A külföl­diek miatt nyitvatartó két éjszakai mulatóban francia, orosz, rajnai pezsgő egyaránt volt az árlapon és a pincér na­gyon csodálkozott, ami­kor sört rendeltem. Az asztalunknál egy hatva­nas férfi szorongatott egy unokájakorú leány­zót és egyben szervíro­zott. Gyönyörű fogassal vendégelte meg a bőkeb­lű bűbájt, aki csak bele­piszkált és inkább a márkás francia pezsgőt részesítette előnyben. A falvakban szegényes ruházatú emberek ja­vítgatták az öregecske faházakat, az üzletek, vendéglők zárva voltak, egy kicsit közelebbről szemlélődve háború utá­ni nyomorral találkoz­tunk. A helyzet azóta sem sokat javult. Ez év feb­ruárjában kísérleti jel­leggel engedélyezték a hús szabadpiaci árusí­tását. Három vajdaság­ban kaptak lehetőséget az egyéni parasztok — állami gazdaság nem nagyon van Lengyelor­szágban, — hogy a kije­lölt piacokon forgalom­ba hozzák házilag levá­gott állataik húsát. Az eredményre a hivatalos szervek a legkíváncsib­bak. Ha bebizonyosod­na, hogy az állami ke­reskedelem megkerü­lésével elegendő hús jut a fogyasztókhoz, akkor fontolóra veszik a jegy­rendszer megszünteté­sét, amelyet 1981-ben ve­zettek be. Jellemzően 2,5 kilogramm hús, illetve hústermék jár fejen­ként, ami naponta mind-Q rl Ír­ó ♦ 1­ül on ♦ Gondolják meg! Hátsze­let párizsi reggelire és máris csak a böjti koszt marad egész napra. A közétkeztetésben általá­ban és jellemzően a hús nélküli megoldások az uralkodóak, vagy ha nem, akkor bizony ugyanúgy le kell adni a jegyet, mint az üzletben. Az éttermekben nem ké­rik a jóléti papírocská­­kat, az üdülőkben vi­szont már igen. Körülbelül 7 millió­nyian hivatalosan is többre jogosultak, mint az átlagember. A na­gyon nehéz fizikai mun­kát végző bányászok fej­adagja például 8-10 kiló havonta, míg a parasz­toknak egyáltalán nincs jegyük. Vagy megter­melik a húst, vagy nem esznek. Elvben. Mert ha egy kicsit megkaparjuk a felszínt, kiderül, hogy a kép mégsem olyan si­vár. Az évi 30 kilós hi­vatalos fejadaggal szemben a gyakorlat­ban 57 kiló az egy főre jutó húsfogyasztás, csak az elosztása aránytalan. A gyakorlatban inkább a nagyon alacsony jöve­delmek szabnak határt a beszerzésnek, mert egyáltalán nem nehéz húst vásárolni a házaló kofáktól, óriási rutinra szert tett zugeladóktól. Az ilyen áru helyébe jön a háziasszonynak és ez a kereskedelmi hálózat sokkal eredményeseb­ben működik, mint a na­gyon rosszul szervezett állami. Szakértők szerint csak minden második levá­gott állat kerül a felvá­sárló telepekre, a többi gépkocsik csomagtartó­jában indul rejtélyes út­ra, vagy a tulajdonos és családja asztalára ke­rül. Néha el-elkapnak egy kofát, belebernye­­ges zugárust, adódik al­kalmilag nagydobra vert ételmérgezési bot­rány is, de ez nem vál­toztat a tényen, hogy míg a vágómarha 93 szá­zalékát adják át az álla­mi felvásárlóknak — a teheneket számon tart­ják! — a gyakran titok­ban nevelt borjúk húsát szinte csak a kofák bő ruha alá rejtett táská­jából lehet megvásárol­ni. Nyitrai Gyula i Párizs, a ... Szőke Klári Szünet nélkül változik a világ körülöttünk. Rombolnak és építenek, új életek születnek és temetünk. Élet-halál, építés-rombolás s ha hosszabban élünk egy helyen észrevesszük lassan kicserélődik, át­alakul körülöttünk min­den. “ Most egyfelől nagy örömünk van, mert egy fiatal magyar házaspár­nak kisfia született, Sa­­muka. Gyönyörű és okos természetesen, hiszen magyar gyerek. A fiatal apa a világ legboldo­gabb embere, mert ez a pindurka kis élet három napos korától, egyedül csak neki, azt „mond­ja” á-á-á. Először jár­tam gyermek­klinikán látogatni s igen megle­pődtem a mai modern módszereken. Ezeket a kis harmat­életeket csak úgy pólya nélkül otthagyják a mamák­nál. A fiatalok meg teszik-veszik, emelge­tik, mindez szabad, mindez így jó. Mond­hatom izgalmas volt, nem is mertem kézbe­venni. Boldogságról írni hosszan lehetne, bár a nagyszülők otthon to­pognak, idegesen, türel­metlenül várva az útle­velekre, hogy végre ki­utazhassanak Párizsba meglátni kis unokáju­kat. Sokat gondolok rá­juk (bár személyesen nem ismerem őket) mi­lyen furcsa az élet, ne­kem jutott az az öröm amelyre ők úgy várnak. Ugyanezekben a na­pokban váratlan halál­hír döbbentett meg ben­nünket. Egy ragyogóan szép, vidám fiatal fran­cia barátnőnk, még nem volt negyven éves, ittha­gyott bennünket. Mintha fejbekólintottak volna, úgy ért a hír mindannyi­unkat. Hát csak így? Csak ennyi az élet? Szí­véhez kapott és már nincs is itt. Bizony, csak így. S ez mindannyiunk­kal megtörténhet. El­gondolkodó csöndben kí­sértük utolsó útjára. Más volt ez a temetés, mint amikor öreget, vagy nagybeteget kí­sértünk. Ez olyan hihe­tetlen, olyan kiszakított volt. S nyugtalanító. Va­jon, hogy állt ez a fiatal teremtés azokkal a nagykövetkezményű lel­ki dolgokkal, amelyet úgy el tudunk választa­ni harsogó, materiális életünktől? Élet-halál. Április második felében Marcel Dassault is meghalt. Franciaország egyik leggazdagabb embere volt, multimilliárdos. Nagy vagyona elsősor­ban repülőgép gyáraiból származott, ők találták föl a világszerte ismert Mirage repülőket. Ezek a sivitó hangú gyors Mi­rage gépek különben so­kakat megrémítettek, mert a temetéskor dísz­­köröket írtak le Párizs fölött, s akik erről nem tudtak, azt hitték kitört a háború. Különben szomszéd­ságában élek a Dassa­ult repülőgép tervező intézetének. Több épület magasodik a Boulogne-i erdővel szemben a Szaj­na parton, gondozott parkok választják el őket egymástól. Amikor nagy ritkán az öreg úr (élt 94 évet) kijött a „Dassault” műveinek egyikébe, rendszerint láttam. Csöndes kis he­gyi utcára néző abla­kaim előtt egyszerre rendőrök jelentek meg, majd hamarosan moto­ros testőrök sorfala kö­zött elhúzott nagy feke­te Mercédes-én „a ki­rály”, így emlegettem enyéimnek. Ma itt járt a király. Jó „király” volt. Amint mondják, méltá­nyos rend uralkodott üzemeiben, a dolgozók elégedettek voltak. Egy­­egy ilyen személyes lá­togatásakor elbeszélge­tett a legegyszerűbb be­osztottal is s jól emléke­zett arra akivel már szót ejtett. Ez csodálni való ha figyelembe vesz­­szük magas korát és többezer dolgozóját. Kü­lönösen kedvelte a csi­nos fiatal lányokat, ezeknek beszélgetés után egy-egy ötszázast nyújtott át mondván: egy kis kenceficére, hogy még szebb legyen. Egy egész kötegre valót kiosztott ilyenkor, de nem csak a fiatal lá­nyoknak, hanem az ifjú házasoknak, gyereke­­seknek is. De mindez már a múl­té , függetlenül a most bekövetkezett halálától. Ti. a Dassault műveket is államosították, s évek óta megszűnt a „királyi jótevő” látogatása. Mi sem sétálhatunk már, a dolgozók hazatérése után, az elcsöndesedett Dassault kertekben. Az államosítás után szigo­rú rácsok, kerítések és még szigorúbb őrök uta­sítottak el: „Erre ti­los!” Élet-halál, rombolás­építés. Most az új kor­mány tervei szerint a Dassault művek is visz­­szakerülnek az örökö­sökhöz, de hogy a fölépí­tett rácsokhoz nem fog­nak nyúlni, arra a nya­kamat teszem. Szüksé­ges az már ebben a meg­vadult világban. Simone de Bouvoire is meghalt. Aratott itt a halál tavasszal. Követ­te élettársát, Sartre-ot. Az ő példájuk nyomán utasították el a házas­ság szentségét sokan a francia fiatalok közül. Ez a híres fölszabadult, kommunista hölgy édes­anyja halálos ágyánál sem bocsájtotta meg ne­ki polgári gondolkodá­sát. Haragban vált el tő­le. Kemény nő volt. Ez is Amerika... Fekete G. István: Egy híres new yorti cirkuszi oroszlán szelidítőt majdnem halálra marták a fenevadjai és a kórház­ban meginterjúvolta őt egy újságíró. — Máskor is történt már balesete? — kérdezte a tollnak. — Hajaj, de mennyi! — mondta az idomár. — Az egyik bestia majdnem leharapta a kezemet. Egy másik meg úgy a hátsómba mart, hogy fél évig nem tudtam leülni... Aztán volt egy dög, amelyik­nek szinte a torkából húztak lá. Szerencsémre vén, fogatlan oroszlán volt, mert különben már régen alulról szagolnám az ibolyát, így is több mint száz kapoccsal varrták össze az oldalamat! — Jóságos ég! — rémüldözött az újságíró. — De, ha ilyen életveszélyes a foglalkozása, miért nem hagyja abba?! — Valamiből csak kell élnem... — mondta az oroszlán szelídítő. Amikor az amerikai politikusokra gondolok, gyakran eszembe jut ez a történet. Nekik is kell valamiből élni, s ezért szinte mindenre képesek. Tisztelet a nagyon ritka kivételnek. Az amerikai közvélemény szerint, a használt autó eladóknál és a politikusoknál szinte általános a kétszínűség és a jellemgyengeség. Ennek a határozottan elmarasztalónak mondha­tó nézetnek igazát pompásan igazolja David Stock­­man. A jólfésült férfiú nemrégiben még mint a Rea­­gan-kormány Költségvetésügyi Igazgatója (Bud­get Director) működött. Aránylag fiatal kora miatt szinte csodagyerekként kezelték és ezért a konzer­vatív republikánus erők — fogat szíva bár, — de sok bolondériáját, szeszélyét és kompromittáló nyi­latkozatát elnézték. Előbb-utóbb azonban a rakon­­cátlankodó csodagyerekeket is nadrágon billenti valaki és Stockmanra is egyre jobban megorroltak a konzervatív politikusok. A briliáns koponyáknak, pénzügyi zseniknek, uni­­verziális lángeszeknek stb. kikiáltott és ennek kö­vetkeztében agyon­kényeztetett csodagyerekeknek általában van egy közös jellemvonásuk. Éspedig az, ha lelkendező csodálat és elismerés helyett va­lami csínytevésük miatt váratlanul rajta kapják őket, vérig sértődnek és duzzogva visszahúzódnak. Ez történt Stockmannal is, — és valószínűleg nagy megkönnyebbülésére a Reagan-kormány sok tag­jának, — a Budget Director leköszönt állásáról. A Stockman gyerek persze nem véletlenül volt kikiáltva pénzügyi zseninek, mert azonnal pennát, vagy írógépet ragadott és lázasan alkotni kezdett. Szorgalmas munkálkodásának eredménye egy könyv lett, melynek az alábbi kissé hosszú, de rend­kívül frappáns címecskét adta: „A politika győ­zelme: Hogy bukott meg a Reagan revolució.” (The Triumph of Politics: How the Reagan Revo­lution Failed.) Amint mondták, Stockman pénzügyi lángész, é­s így nem csodálható, hogy „orra van” a dollár-csi­­náláshoz. Mégpedig kivételesen jó orra, mert a Harper & Row könyvkiadó vállalat 2 millió négy­­százezer dollár előleget is adott a mesterművére. (Ilyen előleget a legjobb tudomásunk szerint na­gyon kevés kezdő író kapott ezidáig.) A könyv persze nemcsak pénzügyekre és az ál­lami deficitre vonatkozó kérdéseket taglal. Ilyen elvont és unalmas témáért Harper & Row nem sok pénzt adott volna. Stockmanék Dávidja nyegle — és néha útszéli hangon — durván becsmérel és sze­mélyeskedik a könyvében, hogy megszolgálja a milliókat. Íme néhány szemelvény: „Ronald Reagan elnökké választása után ahe­lyett, hogy az ország vezetője lett volna, — megma­radt politikusnak. Igazolva, hogy üres érzelmek és tökéletlenség uralják ma világot, nem pedig az ész és logika... Mit tehet az ember, amikor az U.S.A. elnöke vagy nem érti meg, vagy pedig konok opti­mizmussal visszautasítja a reális tényeket és kör­­be-körbe szédeleg a problémáknál... Thomas P. O’Neill: (House Speaker) Ennek a borvirágos orrú, tehetségtelen hájtömegnek már régen nyugdíjba kellett volna vonulni... Donald T. Regan: (Secretary of the Treasury) Szemérmetlenül destruáló és egocentrikus karak­ter, aki a pozíciójával járó hatalomért mindent és mindenkit feláldozott. Weinberger: (Honvédelmi miniszter) Mindig töb­bet és többet követelt a honvédelmi kiadásokra. Ezzel az intellektuális senkivel együtt lenni a kor­mánytanácskozásokon, rendkívül megalázó volt... Jim Wright: (House Majority Leader) Mit lehet várni, amikor egy politikai hintáslegény és szem­fényvesztő vigéc a kongresszusi hangadó...” Folytathatnám, de azt hiszem ezek a szemelvé­nyek is ékesen bizonyítják, hogy David Stockman milyen „nemes lelkületű”, gáláns gentleman. És, hogy ezt a zagyvaságot megírta? — Hát Istenem, valamiből csak élni kell az embernek. Elvégre a közmondás is azt tartja: „a pénznek nincs szaga”. Legalább is egyes emberek nem érzik ezt a sok esetben orrfacsaró illatot... Eszterházy — 100 éves Néhány hónapos ausztriai várakozás után 1984-ben érkeztünk Kanadába, az alföldies­nek tűnő prairie-re. Be­fogadó városunk Regina volt. Berendezkedésünk után szabadidőnket ki­használva az oly csodá­latos könyvtárat bújtuk. Érdekes könyv akadt a kezembe: A kanadai Eszterházy története. Azt hiszem sokak szá­mára ismeretlen új ha­zánk első magyar váro­sának története. Hogy miért is teszek épp most említést róla? Mert mi magyarok büszkék lehe­tünk: Eszterházy az el­ső nyugat-kanadai város idén lesz 100 éves. Azt hiszem méltó­kép­­pen meg kell emlékez­nünk a prairie meghó­dítóira. Azokra akik vál­lalták a kockázatot, a sok nehézséget, hogy „úttörőként” az isme­retlen vadonban létre­hozzák az első nyugat­kanadai várost. Munká­juk gyümölcse ma is kézzelfogható, mert e város napjainkban is él. Múzeum tanúskodik éle­tükről. Nagyon sok kal­lódó — ma már mond­hatom — ereklyét lehet látni ország­szerte. A wellandi Magyar Ház­ban is bekeretezve függ a falon egy alapító em­lék. Bízom benne, hogy méltó megemlékezéssel ismét felhívjuk a figyel­met a magyar emigrá­cióra. ___ Bartus István FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 9. oldal

Next