Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-07-12 / 28. szám
A Szent Jupát védencei Só Bernát Ausztráliai munkatársunk egy nagyszerű magyar sportteljesítményről adott hírt számunkra. Két magyar fiatalember, Fa Nándor és Gál József egy 10 méteres vitorláshajón vágtak neki a világ öt óceánjának, hogy körülhajózzák a földet. Ennek során érkeztek meg az ausztráliai Sydneybe és erről ír most Ló Bernát. Mivel az anyag elég hosszú, több részletben, folytatólagosan közöljük. Mi magunk izgalommal olvastuk mint egy nagy magyar sikert. Bizonyosak vagyunk benne, hogy olvasóink is élvezni fogják. Sok érdekes, megbecsült személy vetődött már el ide, távoli világunkba, de ezúttal igazán szokatlan vendéget fogadtak a Sydneyben élő magyarok. Két fiatalember látogatott el hozzánk, Székesfehérvárról. Mindebben még talán nem lenne semmi rendkívüli, de ezt a két vendéget nem a repülőtéren vártuk. Egy tízméteres vitorláshajóval érkeztek. Május 20-án déli 12 órakor kötöttek ki a Rushcutters öbölbeli Yacht Club mólójánál, olyan szép, ragyogó őszi napsütésben, amilyennel csak Sydney tud hízelegni lakóinak. Háromszázan énekelték a himnuszt, amint a kis vitorlás a parthoz ütődött. Hatszáz szem könnyezett és többeknek eszébe jutott, hogy éneklés közben néhány szó ezúttal milyen különös értelmet kapott: Nyújts feléje védő kart... A Kodály tánccsoport magyarruhás lányai fogták körül az érkezőket. Hagyományos, frissen sült cipóval és sóval fogadták a hosszú út hőseit. A sydneyi magyar'' Központ zenekara pedig rázendített a hátára: Nem lehet a magyarokkal, nem lehet a magyarokkal kikukoricázni... . Szerényen, csendben érkeztek — mint ahogy indultak, — de a hír gyorsan terjedt és azóta már sokan kérdezik maguktól : kik ezek a fiatalemberek...? Honnan jöttek...? Mi a nevük...? Mi indította őket arra, hogy egy tengernélküli kis országból elindulva, törékeny lélekvesztőn nekivágjanak a világ óceánjainak...? Válaszoljanak most ezekre a kérdésekre ők maguk... Érkezésük után pár nappal rádió-interjú készült velük, melynek teljes szövegét itt adjuk át olvasóinknak. Persze ezek a hideg sorok nem érzékeltetik majd azt, amit a rádióhallgatók itt mind észrevettek, hogy milyen nyugodt, érzelmektől mentes hangon mondták el történetüket, kilenchónapos rendkívüli útjukat. Mások nagyobb izgalommal mesélik el, ha reggel munkába menet az orruk előtt megy el a héthuszas... Ők úgy beszéltek többezer kilométeres útjukról, mintha a szomszéd faluból érkeztek volna, a biciklin ... A beszélgetés szereplői: M . Soós Miklós, a Sydney-i állami ethnicrádióállomás magyar részlegének fiatal vezetője. No Fa Nándor, hajóépítő és J . Gál József, gépészmérnök, a világjárók. M. Józsi és Nándor, sok szeretettel köszöntlek benneteket, itt a sydneyi Rádió mikrofonjai előtt, mind munkatársaim, mind hallgatóink nevében. Isten hozott benneteket és úgy érzem ez a köszöntés most különösen való igaz, hiszen az ő segítsége nélkül szinte elképzelhetetlen egy ilyen veszélyes vállalkozás sikere. N. Igen, köszönjük szépen az üdvözlést. Nagyon megható fogadtatásban részesültünk és visszatérve az Istenhozzádra, ha valaki nagyon érezte és tudja azt, hogy egy ilyen úton csak ő az aki segíthet, akkor mi ezt valóban éreztük és tényleg úgy érezzük hogy nagyrészt Isten segített bennünket ide. M. Nándor és József, mint sejthetitek rengeteg kérdést szeretnénk tőletek kérdezni és sokmindent szeretnénk megtudni, de elsőnek talán azt: még mindig olyan jóbarátok vagytok, mint kb. 8 hónappal ezelőtt voltatok, amikor 1985. szeptember 26- án a „Szent Jupáttal” elindultatok? J: Nagyon sokan kérdezték már ezt tőlünk az indulás előtt is. Vajon mit fog belőlünk kiváltani ez a hosszú út, az öszszezártság? Erre nyugodtan elmondhatjuk, amit már indulás előtt is reméltünk: az összezártság egy ilyen hoszszú úton valóban probléma, de ezt ellensúlyozza egy másik pont, az egymásrautaltság. Felváltva vitorláztunk, egymásra utalva, s ez utóbbinak összekovácsoló ereje van. M: Nos, most térjünk talán a dolgok legeslegelejére. Kettőtök közül mikor, és kinek jött az ötlete erre a vállalkozásra? N: Tulajdonképpen egymástól függetlenül mindkettőnknek ez szép lassan álmává vált. Egy közös, együttlét alkalmával aztán szóba került és nagyjából 5 perc alatt megegyeztünk Józsi barátommal, hogy ez egy olyan ötlet, amire nagy energiákat tudunk magunkból felszabadítani, — érdemes is, — és ott azon a beszélgetésen mindjárt meg is egyeztünk abban, hogy ezt meg akarjuk csinálni, meg is fogjuk csinálni és bármilyen nehézségek árán is, igyekezni fogunk véghezvinni. M: És miután így elhatároztátok magatokat erre az útra, mi volt az első, gyakorlati lépés és teendő? J: Nálunk az elhatározás egyben — mondhatjuk — cselekedet is volt. Nem dédelgettük ezt az álmot sokáig. Az elhatározástól kezdve már tudatosan készültünk is rá. Felmértük lehetőségeinket, hogyan tudunk hajóhoz jutni, hogyan tudjuk a szükséges tudást megszerezni, és milyen terv alapján juthatunk végig az úton? Így abban a pillanatban igen keményen el is kezdtünk dolgozni, hogy mindezt meg tudjuk valósítani. N: Ezen belül, az első kérdés amit kérdeztél: a hajótípust kellett megválasztanunk. Méghozzá összehangolva az út kívánta követelményeket a lehetőségeinkkel. Így találtunk rá a BALATON 31-es típusra, ami végül is a „Szent Jupát” lett. Ennek megvásárlása, illetve az üres héj megvásárlása és építése volt valójában az első lépés. M így tulajdonképpen időben mikor határoztátok el ezt az utat? J: Indulásunk előtt kb. 5 és fél évvel. És ez az idő kizárólag ennek az útnak szolgálatában állt. Ezért dolgoztunk, ezért tanultunk, erre készültünk. M: Ki, vagy kik építették a vitorlást és honnan kaptatok szakmai tanácsokat? N: Az üres hajóhéjat a balatonfüredi hajógyár készítette, a Danubiusnak, a balatonfüredi leányvállalata. Svéd tervek alapján készült. Ezt megvásároltuk elszállítottuk Agárdra és ott saját erőnkből építettük. Mi magunk csináltunk belőle hajót, több oknál fogva is. így volt anyagilag elérhető és így tudtuk speciálisan felkészíteni az útra is, mert a kereskedelmi forgalomban lévő hajók erre az útra nem felelnek meg. J: Neki álltunk csinálni. Szakmai tanácsokkal elég sok nehézségünk volt. A hazai információk nem mindenben voltak elegendők és mikor külföldre mentünk ott természetesen azonnal nyelvproblémákba botlottunk, így nyelveket kellett tanulnunk, szakirodalmat kellett beszereznünk és megfelelő gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező baráti kapcsolatokat létesítettünk. N: De ezen kívül saját szaktudásunkra is támaszkodhattunk, hiszen Józsi barátom gépészmérnök én magam hajóépítő vagyok, így végül aztán a sok-sok tanulás, munka árán öszszejött a kívánt információ, aminek végterméke lett a „Szent Jupát”. M: Igen, most beszéljetek a „Szent Jupátról”, ami tulajdonképpen otthonotok volt az elmúlt 8 hónap alatt és az lesz az elkövetkező másfél, két évben. J: Nagyon jól fogalmaztál, mert nekünk ez a hajó nem csak sporteszköz, és nem csak egy vitorlás ami megy a vizen, hanem az otthonunk is. És építésénél már ezt a szempontot is figyelembe kellett venni. M: Beszélnél a hajó berendezéséről... ? J: Igen, 31 láb hosszú, három méter széles, és négy tonna súlyú. Két személyre rendeztük be, ezért az élettéren kívül elsősorban rakodótereket alakítottunk ki, így nagyon sok felszerelést el tudunk helyezni. A hajót kicsit átalakítottuk, mert más kormányrendszert, más belső bútorzatot építettünk bele (Folytatjuk.) Jek vagyunk az indulásra, mint ami az eredeti terpasztaltak alapján ügy vekben szerepelt. Na érezzük, hogy felkészülgyen jó hajó. Még a délindiai óceán viharos vizein is nagyon szépen viselkedett. Valóban nagyon meg vagyunk elégedve vele. M: Voltak-e támogatóitok, mecénásaitok a vállalkozáshoz? És ha voltak, miben nyilvánult meg ez a támogatás? N: Kezdeti időkben csak a saját vállalatunk, a saját klubbunk bízott bennünk. Ők támogattak minket, valamint család, barátok. Amikor elkészültünk a hajóval és valóban útrakész állapotban voltunk, akkor mellénk állt a magyar Vitorlázó Szövetség, a magyar Sporthivatal, aki végül is nekünk az útlevelet biztosította. De számos más mecénást találtunk akik támogatást nyújtottak. Nem konkrét készpénzről volt szó, inkább tárgyi dolgokról, így kaptunk élelmiszert, különböző technikai felszereléseket, rádiókészüléket és egyéb dolgokat. Ugyanakkor nagy segítséget jelentett számunkra az, hogy a magyar KAMION Vállalat segített nekünk leszállítani a hajót Opatiába (Abázia), ahonnét végül is elindultunk. Levihettük volna a Dunán is, de az nagyon hosszadalmas és veszélyes lett volna. M: Szabad megkérdeznem, körülbelül mennyibe került ez a hajó? N: Igen. Pénzben körülbelül olyan hárommillió forintos végöszszeget jelent idáig. M: És mennyi időbe került megépíteni ezt a vitorlást? J: Összesen 5 évet dolgoztunk rajta, de ez az idő nem kimondottan a hajóépítéssel telt el. Munkánk egy része a szellemi felkészültségre is vonatkozott. Több hajós vizsgát tettünk, ezen kívül nyelv és rádiós vizsgát. De egyéb szempontok is felmerültek: például külön pénzt kellett keresnünk a hajóépítéshez. De ugyanakkor természetesen mindkettőnknek meg is kellett élni. Amellett sportoltunk, és éltük hétköznapjainkat. Igen zsúfolt 5 évünk volt. M: És hol próbáltátok ki a hajót? Kipróbálás után pedig volt-e valami szükség módosításokra? J: Előszöra Balatonon próbáltuk ki. Az építés után szükségünk volt közvetlen tapasztalatokra és ezt egy közeli vizen kellett megszerezni. Szerencsére az építéssel meg voltunk elégedve, mert lényeges változtatásokra nem volt szükség. A Balaton után ahol láttuk hogy a hajó jól vitorlázik, az Adrián csináltunk egy kéthónapos, háromezer tengeri mérföldes próbautat. Ez nagyon hasznos volt. Sok tapasztalatot szereztünk a tengeri vitorlázással és a hajón való élettel kapcsolatban. Az itt ta- „Események, hírek, tudósítások” Terebessy Emőke „Der Tagesspiegel”, berlini újság írja: . A kelet-berlini határsőrök Berlin vasúti híd-ján, mely ún. „zárt terü , let” négy punkot figyelsek meg. A fiatalokat felszólították, jöjjenek közelebb, mire hárman el futottak, a negyedik punkot elfogták és a keleti övezetbe kísérték. További sorsa ismeretlen.• Mióta a Szovjetunió látja el Kelet-Németországot olajjal, megváltozott a keleti övezet energiagazdálkodása. Sok vasútvonalat zároltak, a síneket sok helyen felszedték, több helyen visszaállították a villamosforgalmat. (Eisenach, Naumburg, Mühlhausen, Stralsund) Sok városból eltűnt a trolibusz. 27 nagyobb városban, ahol a lakosság több, mint 3,8 millió, pl. Karl-Marx-Stadt, Leipzig, Drezda, Erfurt, — a belvárosban csak villamos közlekedik. Éjszaka a városi villamos síneken bonyolítják le a teheráruforgalmat. A villamos jegyek ára csak 20 Pfennig. A „Tatra” márkájú nagy kocsikat a csehektől importálják. • Nyugat-Németországi állatvédők követelik az elavult állatvédelmi törvények megváltoztatását. Követeléseik jogosak. Rengeteg feleslegesen végzett állatkísérletek folynak az országban, különösen kozmetikai intézeteknél. Kelet- Berlini újságokban viszont követelik, hogy még több, szigorúbb állatkísérletet folytassanak az „orvosi tudomány” érdekében. Valóságos bűnszövetkezet működik Európában, akik háziállatokat lopnak (kutyákat, macskákat), szűk ládákban szállítják egyik városból a másikba. Sajnos ,egyetemi professzorok is felvásárolják az illegális szállítmányokat. Viruló üzletág az állatkedvelőktől háziállatjaikat elrabolni. Az állatvédő törvények hiányosak és elavultak. • A berlini statisztika szerint 1983-ban kilenc, 1984-ben 10, ebben az évben már öt kelet-berlini határőr szökött át a nyugati zónába. Éppen ezért az oroszok megszigorították a határőrséget. Minden őrnek adó-vevő készüléke van, melyen keresztül napjában többször ideológiai előadást, politikai utasításokat, kiképzést kell meghallgatnia. Az őrségeket naponta magasrangú tisztek látogataják, hogy megbeszélésekiket (megfigyeléseket) is folytassanak. Nem rés-tellik naponta rádión „felvilágosítani” az öröbség tagjait, hogy nyugaton milyen lehetetlen e’ állapotok vannak, s ott minden csak illúzió... (nyugaton lehallgatták!) , hogy a nyugati őrségtől h tartózkodjanak, mert d az szovjet ellenes,, impegrialista és minden ag-resszióra képes! ! A keleti övezet német s határőrsége szomorú, hogy arra kényszerítik s őket, hogy német testvédreikre lövöldözzenek a 40. éve fennálló békében! 1 • „Der Tagesspiegel” egyik számában cikket közöl a „Moskowskaja i Prawda”-ból. Idézi Petrow, moszkvai orvos jelentését a félelmetes AIDS betegségről. A Szovjetunióban nem AIDS, hanem Spid elne-vezést használják. (Lind- u Irom priobretjonnogo - immunodefizita.) Petrov orvos a Kelet- Berlinben tartott orvosi kongresszuson bevül , lotta, hogy a SZU-ban már két éve előfordult ez a betegség, de nem vet- t - ték komolyan. Homo- szexualitás a Szovjet- unióban ma is perverzitásnak számít és büntetendő cselekedet. Bőr- itön, vagy 5 évi lágerbüntetést von maga után. Homoszexuális köőrök ennek dacára bőven vannak Moszkvában is. Éppen úgy el van terjedve, mint Nyugaton. Kiskorúakkal felvett kapcsolataikért 8 évre leír csukják őket. Dr. Petrov nem mesélt arról, hogy Moszkvában az Immunológiai Intézetben már évek óta külön rész foglalkozik laboratóriumokban a Spid-kutatással, ahol számtalan AIDS beteget kezelnek, azaz tartanak nyilván. A Szovjetunióban eddedig nyilvánosan sehol !s nem tartottak előadást az AIDS-ről. A lakosság teljesen tájékozatlan. Orvosságokat, szigorú titoktartás mellett szerzik be, közvetítő embereken keresztül Európából és az USA-ból. Ezenkét a gyógyszereket laboratóriumokban elemzik. A szovjet kutatóinntézeteket, orvosokat felszólították az AIDS okozójának (és gyógyításá nak) kutatására. A kongresszus nevetséges felszólalója egy n kelet-berlini orvos volt , (nyilván pártember lehetett!) aki megjegyezi-te, eddig azt hitte, az U AIDS egy olyan beteg■- ség, mely csak az imperialisták országában értheti utol a beteget. I. rész. A SZENT JUPÁN VITORLÁSHAJÓ Apróságok Saáry Éva Budapesti kaland Francia férjemmel és egykori egyetemi kollégámmal autózunk a budai éjszakában. A Moszkva-tér közelében megállít bennünket egy rendőr és reklamálja, hogy miért nem a nagy fényt használjuk. Joseph a volán mellől franciául válaszol neki, mi pedig nem szólunk bele a társalgásba. A rendőr egy darabig próbálkozik, aztán elveszti a türelmét: ért magyarul! Nem is úgy néz ki, mint egy igazi külföldi! (Pukkadozunk a nevetéstől.) Egy darabig még folyik a kétnyelvű eszmecsere, végül azonban dühösen legyint, és utunkra enged bennünket. — Érdekes, — mondja elgondolkozva férjem — ez az ember beszél valamit olaszul. Folyton azt ismételgette, hogy „lámpa”. Ilyenek vagyunk? Francia férjem 28 évi házasság és rengeteg magyar vendég elviselése után (amiért sokan már „glóriát” is ígértek neki!), kialakított rólunk egy képet. — A magyarok olyanok, mint a peronoszpóra, — mondta egyszer, tűnődései összefoglalásául. — Ha valahol megtelepszenek, mindent elárasztanak a környezetükben. Hozzák az ételeiket, italaikat, kézimunkáikat, cserepeiket, zenéjüket... Állandóan terjeszkednek, nem lehet őket többé kiirtani! Máskor meg ezzel állt elő: ^ — Azt a szabályt, hogy a motorosoknak bukósisakot kötelező hordani, úgy kellene módosítani, hogy „a magyarok kivételével”. Azoknak olyan kemény fejük van, hogy az úgysem törik be. A hallatlan sokoldalúságot is jellegzetes tulajdonságaink közé sorolja: - Aki mindennel foglalkozik, az biztosan magyar! Persze nyelvünket csak kevéssé beszéli, illetve azt a keveset is rendszerint letagadja, amit tud. Múltkor a strandon mondta: - A kabintól az úszómedencéig két perc alatt el lehet érni. Ha azonban értenék magyarul, ez az út legalább egy félórába telne! A látszat csal Egyenruhás fiatal svájci száll fel a Zürich és Genf között közlekedő vonatra. A szembenülő két magyar lány azonnal elkezdi bírálgatni: — Mézeskalácshuszár, tejfelesszájú, sajtfejű... A katona szemrebbenés nélkül hallgatja. Cigarettára gyújt, közömbösen kibámul az ablakon. Aztán — jóidő elteltével — kihúz a zubbonya belső zsebéből egy újságot, szélesen kiteregeti, és olvasni kezdi. A lányoknak torkukra fagy a szó: Nemzetőr! Tömör jellemzés Kérdem egyik nyugatra látogató honfitársamtól: — Mi a helyzet Magyarországon? Gondolkozás nélkül mondja: — Minden szép lenne, jó lenne, csak az a baj, hogy az ember nem tud soha elég okos lenni! Az más! Hazalátogató orvos ismerősöm egy budapesti üzletben nézelődik. Az elárusítónő foghegyről, kurtán-furcsán válaszolgat a kérdéseire. — Mondja kedvesem, akkor is ilyen gorombán viselkedne, ha a magáé lenne ez az üzlet? ? — Akkor nem! — neveti el magát az udvariatlan alkalmazott. Meglepetés Egy német kórház magyar altatóorvosa egy Kurt Schwertenfäger nevű beteget akar előkészíteni az operációra. A páciens már a műtőasztalon fekszik, de az asszisztensnő (szintén honfitárs) valahol késik. Az orvos keresetlen szavakkal kiabál ki neki. — Isten, áldja meg, Doktor Úr! — ül fel hirtelen, átszellemült arccal a beteg. — De szépen tud beszélni magyarul! Az orvos nem hisz a fülének. Mégegyszer megnézi a kórlapot. Nincs tévedés, Kurt Schwetenfáger. Nagy különbség! Budapesti látogatásom során bemegyek barátnőmmel vásárolni egy Közért üzletbe. Fizetésnél — mint nyugaton szoktam — udvariasan megkérem a kasszánál ülő alkalmazottat: — Legyen olyan kedves, adjon egy zacskót! — Hol él ön asszonyom?? — mér végig méltatlankodó rendreutasítással, mire barátnőm adja meg vállam mögül a feleletet: — A hölgy külföldi. Csomagolja be neki az árut! Balkán?? Gyönyörű pulóver az egyik budapesti áruház kirakatában. — Ezt szeretném! — mutatom az elárusítónőnek. — Nem lehet bevenni! — mondja ridegen. — Aztán bizalmasan odasúgja. Természetesen, ha bekalkulál... 9. oldal Egyszerűbben is lehetett volna! Hans Schmidt Németországból érkezik, Leslie Curtiz pedig az Egyesült Államokból. Fontos üzleti tárgyalást kell lebonyolítaniuk, de az egyik nem ért angolul, a másik pedig nem ért németül. Viszont mindketten konyítanak valamit a franciához ... Keserves szótározgatás közben folyik az eszmecsere, míg végül — kétórai verejtékes munka árán! — sikerül mindent letárgyalniuk. Megkönnyebbülten dobják szótáraikat az asztalra: mindkettő magyar—francia. Mi sem könnyebb! Egy párizsi építkezési vállalatot két fiatal mérnök vezet. Az egyik francia, a másik magyar. Mivel az európai üzletkötések rosszul mennek, közel-keleti arab országok felé próbálnak tapogatózni. Sikerül is nekik Kuvaitban korcsolyapályák építésére megbízást kapniuk. (Természetesen, mindenütt két pálya kell: egyik a férfiak, másik a nők részére!) Szorongó szívvel utaznak le a „részletek megbeszélésére”, hiszen egyikük sem tud angolul. — Most mi lesz??? Nagyturbános, hoszszúszakállú arab fogadja őket. — Melyiküket hívják Szabónak — kérdezi azonnal. — Engem! — No, akkor magyarul is beszélgethetünk! A minisztériumban, ahol jóvá kell hagyatni az építkezés tervét, megismétlődik az eset. Az „arab szakértő” Molnár István névre hallgat. A tárgyalások játszi könnyedséggel folynak. Csak a francia kolléga esik egyik ámulatból a másikba...