Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-08-09 / 32. szám
.,A haza mindenese 99 Fáy István Kétszáz esztendeje, 1786. május 30-án született a Zemplén megyei Kohány községben Fáy András, a reformkor és a szabadságharc idejének nagy országépítője, akit a fenti jelzővel tiszteltek meg kortársai. Egyik legrégibb magyar nemesi családból származott. Az ős, Rugacs székely vitéz két fiával, Donnal és Barnabással IV. Béla királyunkat szolgálta és a Muhi csatából menekülő uralkodó életét mentette meg, mikor lovát átadta neki, magát pedig halottnak tetetve megvárta, míg az ellenség elvonult. 1242-ben Béla hazatérve Zárából önfeláldozásra kész hívét Abaújban egy Fáj nevű területtel jutalmazta hűségéért. Itt épült fel később a hasonló nevű község. A következő évben kelt adománylevél 1944-ben még a család birtokában volt. (Azóta nem tudok sorsáról.) Rugacs Don fiától származó unokája, Orbán használta először a Fáy nevet, mely azóta is egyik legismertebb, védett nemesi családnév. V. István ugyanakkor erősítette meg a donációt. Az 1400-as években a birtok már szűknek bizonyult és az utódok kirajzottak Zemplén, Borsod, Nógrád, Gömör és Pest megyébe. Évszázadok folyamán a család férfitagjai csaknem valamennyien hazájukat szolgálták magas katonai és polgári tisztségekben. Többen közülük életükkel fizettek nemzetükhözvaló hűségükért. András (mint e sorok írója is) a IV. László ágból származik. Ez az ős a XVII. században élt. Innen számítva ötödik generáció. Apja ugyancsak László, anyja Szemere Krisztina, Pest megyei középbirtokosok. Tehetséges fiúk öt király uralmát érte meg. (II. József, II. Lipót, I. Ferenc, V. Ferdinánd és I. Ferenc József.) Három éves a Bastille bevétele idején, a francia forradalom szabadságeszméi, a felvilágosodás és a romantika minden formát lebontó társadalom bírálata adnak irányt hazáját felvirágoztatni akaró terveihez. 1822-ben, harminchat éves korában nősül meg és a nála jóval fiatalabb gyámleányát, Sziráky Zsuzsannát választja élettársául. Esküvőjüket birtokukon, Szadán tartják és még abban az évben megszületik egyetlen gyermekük Gusztáv. Egyike azoknak, akik nemcsak tollukkal, de munkájukkal is igyekeztek termővé tenni a „magyar ugart”. Világosan látja, hogy földbirtokos nemességünk csak saját értéktelen kedvteléseinek él. Irtózik minden újítástól, hazafisága üres vármegyei szónoklatokban, disznótorokban, vadászatokban, szüretekben, kártyacsatákban és megyebálokban merül ki. Nem érdekli semmiféle művelődés. Birtokait úgy kezeli, mint ősei évszázadokon át, miközben az intézők, kasznárok és ispánok gazdagra lopják magukat, ők tönkremennek. Ennek megfelelő a Tripartitum nemzet meghatározásából kizárt jobbágypáriák sorsa is. A helyzet kétségbeejtő és ettől indítatva elkezd írni, hogy tükröt tartson fajtája és főleg osztálya elé. Állatmesékben, aforizmákban, allegóriákban mondja el véleményét. Ezek azonban nem Aisophos, Phaedrus, Lafontaine, vagy Heltai Gáspár közhelyekkel moralizáló tanulságait adják, hanem mindig a magyar életnek megfelelő cáfolhatatlan igazságot. Széchényinek nemcsak jó barátja, hanem őszinte híve és munkatársa. Jól ismeri Kölcsey és Berzsenyi nemzeti pesszimizmusát, becsüli hazaszeretetüket, de nem osztja nézeteiket. Szentül hisz fajtája tehetségében és tudja, hogy egy vérnélküli nemzeti forradalommal, mely szellemileg és anyagilag felemeli a magyarságot, erős és művelt társadalom építhető és ez olyan alap lesz amely versenyképessé válhat a már iparosított osztrák és cseh néppel szemben. Tökéletesen felismeri, hogy a derest nem a jobbágyok, hanem azok fenyítésére kellene használni, akik származásuknál fogva vezetésre hivatottak, de nem teljesítik nemzeti kötelességüket. Ezért mondja el több, mint 600 meséjét. Ezért írja meg „A Bélteky ház”-at, irodalmunk első társadalmi regényét, melyben kíméletlen ítéletet mond saját osztálya fölött. A rangkórsággal kapcsolatban vonja le ragyogó konklúzióját a „Kolompos” c. meséjében: „Nevetem azoknak a gőgjét, akiknél a hivatal ad díszt, s nem ők ennek, s mégis eléggé hiúk, ha mások hajlonganak előttük, felismerni azt, hogy más a hivatal és más a személy.” Mikor meséi 1821-ben megjelennek, — annak sikerük volt. Kazinczy, kinek tekintélye és értékítélete vitán felüli, a következőket írja: „Uramöcsém hamar elérte azt az irigyelhető szerencsét, hogy a nemzet első korabeli írói közé számláltassék.” Különösen megveti azokat, akik az „Ibi bene, ubi patria” (Ahol jól megy dolgom, ott van a hazám) elve alapján akarnak boldogulni. Mintha csak a másfél évszázaddal később élő utódoknak mondaná „Az egerekről” szóló meséjét: „Az egerek tanyát ütöttek egy osztag alatt bátorságban minden ellenségtől, gond nélkül lakoztak itt a gazdag búzaszemekkel. De a cséplés folytával fogyott az asztag, s az alsó kévékre került a sor, azon egér vala szerencsés, amelyik a csép alól elillanhatott.” „A jó kvártély nem haza még, valamint a haszonért tanyázó sem hazafi ám”. Ugyanilyen véleménnyel van a szervilizmusról is és gyilkos iróniával gúnyolja ki a talpnyaló oportunistákat és a felfelé hízelgőket a „Csikó és az anyja” történetében : „A szabadon legelő csikó délczeg paripát látott arany szerszámban maga mellett elmenni. Belt boldog állat így sóhajtott, bár csak nagy lennék már, s ilyen szerszámot nyerhetnék egykor! Fiam, szól hozzá az anya, tanuld meg azt, hogy a rabság aranya mindenkor szomorúan csillog”. Tekintélye munkájának eredményeivel és írásai sikerével egyre növekszik, így sok a követője. Pest vármegye 1835-ben követként küldi az országgyűlésre, ahol a Széchenyi elveit valló, hazátépítő ellenzék kimagasló alakja. Nem sokkal ezután mondja Széchenyi István egy megyegyűlésen: „...a honi reform teendőire nézve az első eszmét, akaratot és önelszánást Fáy András meséi ébresztették fel bennem.” Nemcsak több kötet írása maradt az utókorra, de amiket ezekben a magyar munka céljául megjelölt, majdnem mind meg is valósította tudásával és akaraterejével, ezáltal örökre beírva nevét történelmünkbe és kultúrtörténetünkbe. Ha mindent pontosan leírnék, amikét kezdeményezett és megvalósított, oldalakat tenne ki, így csak a legfontosabbakat említemmeg. Ipar, kereskedelem közlekedés, agrárreform, pénzgazdálkodás, színházi kultúra szeme előtt van, mint a nemzet megvalósítandó, létfontosságú feladata. Alapítója és elnöke az Ipar-, Kisdedóvó- és Művészeti Egyleteknek. Széchenyit kivéve senki nem szorgalmazza úgy az „álló hidat” (Lánchíd), mint ő, aki az építőbizottság egyik vezetője. Sürgetésének köszönhető és vezetésével épül fel az első Nemzeti Színház. Gazdasági téren halhatatlan érdeme a Pesti Hazai Első Takarékpénztár tervének elkészítése és megalapítása. Holtáig igazgatója is a pénzintézetnek. Mindezen felül tiszteletbeli tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak és a Magyar Református Egyház nagyrabecsült világi vezetője. Pihenés nélküli, több évtizedes munkáját szakítja meg szabadságharcunk, melyről jól tudja, hogy önvédelem. Mindenki az igazság győzelmét várja és 1849- ben a tavaszi hadjárat nagy reményekre jogosít. Sajnos a sikeres katonai befejezést megakadályozza a politika. Fáy éppen úgy tudja, mint Széchenyi, Görgey, Eötvös, Deák és Arany, hogy vannak válságos helyzetek, amikor a megaláztatás okozta emóciókat, ha fájdalommal is, de alá kell rendelni a reálpolitikának a nemzet jövője érdekében. Nem ez történt. Az áprilisi végzetes lépés ellenünk fordította Európa hatalmait és megpecsételte hazánk sorsát, így tétlenül és tehetetlenül végig kellett néznie a 13 tábornok kivégzését, Görgeynek, történelmünk egyik legnagyobb hadvezérének meggyalázását, Vörösmarty elméjének elborulását és Széchenyi öngyilkosságát. Tanúja volt Bach terrorjának, melyet a kamarilla beleegyezésével hajtott végre. Mégsem törte meg lelkét a sok szomorúság, mert hitt népünk életképességében és látta Arany János példáját, aki géniuszával vígasztalója lett hazájának. Most itt állok a dolgozószobám falát díszítő, dédnagyapámhoz, unokatestvéréhez írott két berámázott levele és egy meséje előtt, — és példamutató, fajtájában hívő, eredményekben gazdag életére gondolok. Nagyon óhajtotta a megbékélést a haza és királya között, mégis azt hiszem, talán jobb, hogy 1864-ben elhunyt és nem érte meg a kiegyezést, mert ismerve elveit bizonyos, hogy soha nem fogadta volna el a „kettős monarchia” félgyarmati megoldását, mely lehetetlenné tette hazánk önálló cselekvését. Küzdelem indult a szovjetben is a kábítószerek ellen Az elmúlt hónapokban a szovjet is sajtókampányt indított a kábítószer elleni küzdelem érdekében. Kábítószert azelőtt csak a köztudomásúan „rothadó kapitalizmusban” fogyasztottak, de amióta a szovjet polgár nehezebben jut hozzá a vodkájához, ráfanyalodott a mákból előállítható termékekre, az Afganisztánból csempészett hasisra és a különféle ragasztók fejbódító szagolgatására. A Pravda szerint a kábítószerek varázsa egyre nagyobb tömegeket vonz, nemcsak Moszkvában , vidéken is. A fiatalok olyannyira rájártak a mákföldekre, hogy azokat „villanypásztorokkal” kellett körülvenni. A mákot gyógyászati célokból termelik és nem azért, hogy a fiatalok ópiumot kotyvasszanak belőle a konyhában. A Pravda beszámol egy esetről, melynek sem a helyét, sem az időpontját nem jelöli meg. Egy tanárnő közelről akarta látni, mit csinálnak 13-14 éves diákjai. Lakkot szagoltak. A tanárnő, akárcsak a gyerekek, mélyen belélegezte a csípős illatot és egyszerre csak „nagyon furcsán” érezte magát. Akárcsak a gyerekek, akik ezzel a veszélyes játékkal akarták elütni unalmukat. A szovjet ifjú kommunisták lapja beszámol arról is, milyen névvel illetik a fiatalok a különféle kábítószereket. A kenderből házilag előállított, hasis-szerű anyagot „anasá”-nak hívják, az alapanyagnak használható nyers mákot ,,koknár”-nak. Ha szívni akarnak valamit, azt mondják: „főzzünk füvet”, és „turistáknak” nevezik azokat, akik lejárnak vidékre beszerezni a kábítószert. A Szovjetunióban csak 1974-ben született törvény a kábítószer ellen. Öt évet kap valaki azért a puszta tényért, ha valakinek kábítószer van a birtokában: gyártásért és árusításért 15 évig terjedhető kényszermunkatábor jár. A szovjet napisajtó hangsúlyozza, hogy a probléma még nem öltött „tömeges” méreteket, de azt is hozzáteszi, hogy ha nem történik valami, akkor nagy baj lesz. A rendőrségnek nincsenek a témában jártas szakemberei. Pedig a szovjet orvosi folyóirat áprilisi száma bevallja, hogy a doktorok „nem egy heroinista és kokainista” esetében találkoztak az elmúlt néhány év alatt. Az Ural-környéki mákföldekre „turisták” — vagyis, az orosz zsargon szerint, „kábítószervadászok” — tömegei járnak. Guscsin, helybéli nyomozó, így nyilatkozott a Pravdának: „Mit szólna hozzá, hogy ha a konyhai vízcsapból bor folyna? Hát a mi vidékünkön ilyen könnyedén lehet drogokat beszerezni? Hogyan segítsünk, ha bárki, aki füvet akar főzni, hozzájuthat a nyersanyaghoz.” Ezért kezdték elektromos kerítésekkel körülvenni a mákföldeket. De ez nem elég, mert mint Guscsin mondja, a kábítószer szenvedélybetegei jóval találékonyabbak, mint például az alkoholisták. És nemcsak a fogyasztásról van szó, a szovjet sajtó szavaival: „unalom miatti” gyengeségről a kábítószer csábítása előtt, hanem üzletről is. Egy kis adag „nyersmák” ára 100 rubel, félhavi átlagfizetés. Érdekes megfigyelni, autógyárak gyakran fölöslegesnek látszó, és néha érthetetlennek tűnő kifejezéseket festenek gyártmányaikra. Az egyik jól ismert terepjáró kocsi oldalán például ,4x4” látható, ami Toyota-nyelven annyit jelent, hogy a kocsi négy kerék meghajtású, tehát Ausztrália úttalan útjainak beutazására is kiválóan alkalmas. Nem volt nagyon elragadtatva a Toyota-gyár okosságától az egyik kocsi tulajdonosa, mikor parkolás után meglepve vette észre, hogy egy névtelen tréfacsináló a „4x4” után durva ecsettel odapingálta: 16! Két, vagy főleg többnyelvűség soha nem árt. Ezt már régen tudjuk. A Sydney Morning Herald című napilap március 24-i számában Berecz Jánost a magyar kommunista párt központi bizottságának titkárát idézik, aki rosszulását fejezi ki amiatt, hogy a magyar nyelvet divatos angol szavakkal és kifejezésekkel fertőzik és árasztják el. Az idézetben példaként a „sztori”, „teammunka”, „destabilizál”, és az „energiaszektor” szavak szerepelnek. A cikk végül közli, hogy mindez az „ÚJ TUDOR” című budapesti művészeti magazinban jelent meg. Szerencse, zárójelben utána írták, hogy (New Mirror), így aztán mi magyarok is megtudtuk hogy melyik magazinról van szó... Ezek utá szóljunk egy kritikus szót az emigráns magyar újságok sajtóhibáiról...• Bob HAWK Ausztrália munkáspárti miniszterelnöke ha meghal természetesen a meny országba kerül, ahol többévi tartózkodás után, életében elért nagyszerű munkájának jutalmául engedélyt kap, hogy visszalátogathasson a földre. Első benyomásként csodálkozva veszi észre, hogy az utcák kihaltak, majdnem üresek. Végre talál egy taxit és megkéri a vezetőt, vigye körül egy városnéző sétaútra. Senkit nem lát az utcákon. Üresek a tengerparti strandok, a sportpályák, a mozik a szórakozóhelyek. — Hol vannak az emberek? — kérdia taxisofőrt. — Mind dolgoznak uram, — válaszolja a vezető. Mióta megszűnt a munkanélküliség, az emberek 12 órát dolgoznak. Hat napot egy héten. És nincsenek sztrájkok, nincsenek tüntetések, megszűntek a szakszervezeti problémák... Bob fejcsóválva száll ki a taxiból. — Mit fizetek, — kérdi. — 18 rubelt — válaszol a sofőr... Vezetéknév-invázió Július elseje óta a francia állampolgárok atyjuktól örökölt vezetéknevükhöz törvényesen csatolhatják anyjuk nevét is. A reform persze óvatos. Azt nem merték megcsinálni, hogy teljesen szabadon lehessen választani az apa és az anya neve között. A névadó változatlanul a férfi, de akinek úgy tetszik, atyai nevéhez csatolhatja az anyait is. Vegyünk egy példát. Az apának Dupont, az anyának Martin a vezetékneve. Születik egy kislányuk, Dupont-Martinnek fogják hívni. A kislány megnő, férjhezmegy. Férje ugyancsak viseli az anyja nevét is: Legrand-Rocard-nak hívják. Az asszony, aki választhat, hogy megőrzi a lánynevét, vagy fölveszi a férje nevét, most a bőség zavara előtt áll: jogosan viselheti mind a négy nevet, ha akarja, Dupont- Martin-Legrand-Rocard lesz a vezetékneve. Sőt, akkora a szabadsága, hogy tetszés szerinti sorrendbe rakhatja a névfüzért. A betegségbiztosítónál, a bankokban, az iskolákban, a városházákon teljes a pánik. Senki nem fogja magát kiismerni. Vezetéknévinváziótól rettegnek. Pedig nem is olyan borzasztó a helyzet: végülis, négynél több vezetékneve senkinek sem lehet, és ez is csak a férjes nők esetében. Különben csak kettő jár fejenként, és abból is a második, tehát az anyai név, nem továbbörökíthető. Amikor, a feministák sürgetésére, a francia törvényhozók elkezdtek foglalkozni a névadás egyenjogúsításával, megdöbbentő dolog derült ki: sehol nem volt törvénybe iktatva, hogy az apa nevét kell a gyereknek átadni. A nagy Napóleon, aki a nőket, biológiai funkcióik teljesítésén kívül, másra nemigen tartotta alkalmasnak, mai napig is érvényben lévő törvénykönyve kidolgozásánál ezzel a részlettel nem foglalkozott. Nyilván, mert magától értetődő volt, hogy a névadó, az csak a hímnemű, azaz a férfi lehet. Törvény híján a szokásjog vált törvénnyé, megőrizve a névadás atyai privilégiumát. Ez továbbra is megmarad Franciaországban, csak kevésbé lesz menokült és adminisztrátorok lesznek az elsők, akik követelni fogják az egyszerűsítést: vissza az egy név használatához! 9. oldal Ez is Amerika... Fekete G. István Nem kertelek, hanem kerek-perec kijelentem, hogy az anyósokkal kapcsolatos erősen elmarasztaló viccek ellenére én mindig kedveltem nejem őnagysága szüleit. Ez a „kedvelés” őszinte szeretetté — és nagyfokú hálává — izmosodott, amikor megunva a csikágói téli zimankót, leköltöztek a napsütéses Floridába. Tévedés ne essék, az irántuk érzett szeretetem nem azért növekedett, mert elköltöztek Csikágóból. Hanem azért, mert pálmafás, virágkertes, madárdalos és miegymásos házat vettek Sarasotában, ahol évente 6-8 hétig vendégül látják gyermekeinket és nejem önagyságát! Az ilyen Anyóst és Apóst pedig csak szeretni lehet. Szerencsére kutya kemény férfiú vagyok, így aztán csak mérsékelten török össze a bánattal, melyet a hirtelen rámszakadt csend, nyugalom és szabadság okoz. Barátaim tudják, hogy a magamra kényszerített vidám álarc mögött, milyen rettenetes búbánat lapul, s ezért családom távollétében különböző programokat csinálnak nekem. Egyik barátom például azt ajánlotta, hogy menjünk el a „Playboy Club”-ba, mert „ez jót fog tenni” nekem! Rövid töprengés után elfogadtam a kissé frivol ötletet. Csak azért megyek, mert amint tudod, június végén Csikágóban végleg bezárják a „Playboy klubokat” és cikket akarok írni ezzel kapcsolatban ... Ismersz, tehát tudod, hogy erkölcsileg mindig mennyire helytelenítettem a Playboy klubok létezését, de úgy érzem a cikk megírása érdekében áldozatot kell hoznom... — mondtam. — A helyszíni szemlét semmi nem tudja pótolni! — Tökéletesen egyetértek veled... — mondta barátom. — Megvallom neked, hogy én kizárólag azért akarom felkeresni veled a klubot, mert remélem, hogy legalább egy éjszakára nem érzed a szörnyű magányosságot, melyet kis családod távolléte okoz... A feleségemnek lehetőleg ne említsd, hol voltunk ma este, mert ő úgy tudja, hogy az ügyfeleimet vittem vacsorázni... Az asszonyok sajnos képtelenek megérteni a férfiak közti barátság határtalanságát! — Ez így van... — helyeseltem. A klub szinte üres volt, mikor este nyolc körül befutottunk. Amíg barátom a nyuszikat bámulta én a múltban kutattam. Sokáig álltam az óriási méretű festmény előtt, melyen Hugh Hefner — a Playboy Club alapító atyja — három „nyuszi” társaságában pipázgatott. Később megkérdeztem egy Sharon nevű nyuszit, hogy milyen az üzlet? — Lassú... nagyon lassú... — sóhajtott. — Egy átlag este jó ha 40-50 vendégünk van. Főként középkorú, vagy idősebb férfiak, akik talán a múlt emlékeit és a fiatalságukat keresik itt... Mikor éjjel befejezem a munkát, azt látom, hogy a környékbeli bárok zsúfoltak. A legtöbb előtt sorok állnak... A fiatal férfiak ma ezekbe a bárokba járnak. Mit gondol uram, hogy miért? — A nők miatt drágám... — mondtam kissé sértődötten. — Az őszülő hajam nem jelenti azt, hogy már nem emlékszem, mi vonzza a fiatal férfiakat ... Az éjszaka folyamán beszédbe elegyedtem egy Bob nevű „ékszerügynökkel”. , — Természetesen szomorú vagyok, hogy a klub bezár, de megértem, mert üzletileg nem kifizetődő... — mondta. — Ma már, ha egy fiatal férfi szép női testeket akar látni, elmegy a pornófilmeket játszó mozikba... A Playboy klubok lengén öltözött nyuszijai, ma már nem jelentenek vonzerőt.. . Szomorú, de ez az igazság! Éppen tizenegy óra volt, mikor megkérdeztem barátomat, hogy van-evalami értelme tovább unatkoznunk? — Három óra éppen elég volt ebből a kripta hangulatból.. . — mondta. A bejárati ajtó mellett emléktárgyakat lehetett venni. Playboy nyakkendő tűt, inggombot, nyakláncot, sapkát, pulóvert, kulcskarikát, golfütőt, pólóinget, pénztárcát, italkeverőt, sporttáskát stb... Mi nem vettünk semmit, úgy véltük jobb ha nem veszünk... — Az a magas, vöröshajú nyuszi, akit úgy megnéztél, azt mondta, hogy sírni fog azon a napon, mikor végleg bezárják a klubot... De még nagymama korában is büszke lesz arra, hogy valamikor Playboy Bunny volt... Csak tudnám, hogy miért? — csóválta fejét barátom, mikor kiléptünk az utcára. — Mert csak jóalakú, csinos nők lehettek „nyuszik”, akinek az „erkölcsi tisztaságára” nagyon is vigyázott a klub... Egy ballépés, mondjuk randevúzás valamelyik vendéggel és már repültek is. A nyuszik elérhetetlensége volt az egyik vonzerő... Mint múzeumban a képeket, nézni lehetett őket, de hozzájuk nyúlni nem... — De fene jól vagy informálva... — nevetett barátom. — Szakmai kötelességem, hogy ismerjem a témát melyről írni akarok... Hosszú percekig szótlanul bandukoltunk egymás mellett. — Miért vagy ilyen csendes? — kérdezte egy idő múlva barátom. — A Playboy cikkemen gondolkodtam... — mondtam neki, holott azért hallgattam, mert úgy éreztem magam, mintha temetésen lettem volna. Fiatalságom temetésén... rev: a még mindig szerényebb jogi értékű anyai név odabiggyeszthető, törvényesen, az igazolványokra. Az új rendeletnek elsősorban pszichológiai jelentősége van, továbbá: ígéret valamivel bátrabb egyenjogúsításra is. A dupla nevek sokaságától megbolonduló hivatal FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!