Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)

1986-09-27 / 39. szám

Elkészült Horthy kormányzó domborműve a Lorántffy Otthonban nyii Horthy Miklós kormányzó domborművét az akroni Lorántffy Otthon történelmi emlékkertjében. A domborművet vitéz Dr. Tapolcsányi Oszvald adományozta és Kur Csaba országos hírű szobrászművész készítette el. A dombormű a Trianoni Szobor és az 1956-os Szabadságharc Szobra között került elhelyezésre. Vitéz Dr. Tapolcsányi Oszvald megható szavakkal adta át az értékes domborművet a Lorántffy Otthonnak. „Ez a dombormű legyen a kifejezője annak a tiszteletnek és elismerésnek, amelyet a magyarság érzett az iránt a férfiú iránt, aki megmentette a magyarságot 25 esztendőn keresztül a kommunizmus borzalmaitól és aki az elvesztett ország egy részét visszaszerezte kormányzósága idején.” A családias hangulatú ünnepség a Magyar Hiszekegy elmondásával ért véget. Szeptember 7-én, va-sárnap délután ünnepé- lyes keretek között mutatták be vitéz nagyba Clevelandi krónika Nyárvégi jegyzetek Molnár Zsigmond Jól benn vagyunk már a nyár végében. Elmúlt Kisasszony Napja is (szept. 8) amikor krónikámat írom. Az ég tiszta és kék, ún. nyárvégi „bágyadt búcsúzó” van, mint kedvenc lírai költőmnek, Juhász Gyulának némely versében. Odahaza Kisasszonykor a fecskék már nagy csivitolással gyülekeztek, majd bandákba verődve összeállt a karaván. Elhagyták a régi fészkeket, a régi ereszaljakat, megindultak délre, melegebb tájakra. Megérkeztek baj nélkül e kedves kis villásfarkúak az afrikai partokra. Útközben integettek a méltóságteljes öreg és ifjú gólyáknak, akik már Szent István napja körül indultak, de viszont lassabban vitorláztak. Kisgyerek korom óta nagy madárbarát vagyok, szeretem a gólyát, a fecskét, a sárgarigót és síró vadgerléét. Bár itt Amerikában nem sokat láttam és ha láttam is, ezek nem olyanok voltak, mint odahaza, szűkebb hazámban, a Kiskunságban. Most pedig ezen kis madártani szövegelés után rátérek az élet ronda valóságára. A második világháború utáni évtizedeket joggal nevezhetjük a „zsebháborúk”, a forradalmacskák, a zendülések és véres zenebonák korszakának. Amikor nincs egy jó békebeli háború és hadüzenet,... amikor a nagykövet komor arccal kikéri a megbízó levelét és ünnepélyesen közli, hogy: ■ • „országom du. 4 óra 15 perctől hadban állónak tekinti magát Felséged országával”. A Felség erre a zsebbe nyúl, a flepniket kiadja a nagykövetnek, aki hűvösen meghajol, majd zord arccal távozik és az ágyúk 4.15-kor megdördülnek a határokon. De mi van akkor, ha nincsenek határok? Akkor a bombázó repülőgépek dördülnek meg. Korea, Vietnám, Afganisztán, Falkland... Irán, Irak (ahol egy régi pesti sláger szerint bús tevék ballagnak Bagdadba) — mindezt bizonyítják. És itt van Dél-Afrika, ahol a zulu-kaffereknek nincs kofferje, de a Mr. Bathának van bur-kalapja és Libanon a keresztény mohamedánokkal és a shiitákkal és a jó ég tudja hány és miféle zűrös népséggel. Az egyszerű újságolvasó nem tudja, hogy a temérdek öldöklés, túszszedés és más ilyen szociális tevékenységek miért vannak? Egyet azonban a legjámborabb olvasó is tud, hacsak nem komcsi és nem akarja tudni, hogy mindezekben a zűrökben a derék szovjet testvéreink szőrös karja van benne hónaljig. És ezt a kitűnő hírszerző, beszervező és a híreket perfektül nyilvántartó szolgálatuknak köszönhetik. Amely nyilvántartásban mindenkiről van „valami”, aki számít valamilyen vonatkozásban. Még rólam is, aki legfeljebb csak anynyit számítok, mint a múlt évi fali naptáron az idei őszi légy. A mai hírszerző szolgálatuknak, amely már kitűnő volt a cári idők nagy és „Szent Oroszország”-ában is, elsőrendű segítő, úgynevezett „bedolgozó” szolgálatot nyújt a jó öreg pókhálós amerikai alkotmányban lefektetett sajtószabadság is, amikor „éljen az amerikai nemzetbiztonság” jelige alatt a liberális sajtó perceken belül mindent kifecseg. Itt a mai szovjet hírszerzésnek nem kell költséges kémeket fizetni, csupán egy amerikai napilapot kell a kezébe venni. Ebből megtudhatja, ki a lézersugár apja, anyja, nagyapja, mikor ki hol talált fel valami új fegyvert, az milyen vastag páncélt üt át, stb., stb. Hírszerző szolgálatunk bizonyítására elmondok egy rövid, de érdekes esetet. Az 1945 februárjában megrendezett, s nekünk magyaroknak oly gyászos emlékű „yalta konferenciára”, erre nagy politikai kirakodó vásárra, Churchill is felcihelődött, hogy min kikiáltó, belesegítsen Közép-Európa végkiárusításába. A házigazda az áldott és boldog emlékű Sztálin atya volt a kiérdemesült öreg postarabló. Churchill egy tengeralattjáróval indult és sem szűkebb kísérete sem a tengeralattjáró legénysége nem tudta hogy hova mennek és miért. Talán még Churchill sem. Viszont ő mint volt tengerészeti miniszter, kitűnően ismerte az útvonalat és mindent nagyszerűen eltervezett. Állandó mélymerüléssel mentek, mert habár a német légierő, a Luftwaffe már kivérzett, de még élt Galland, a 400 légigyőzelmes német repülőtiszt és élt Rudel, a zuhanóbombázó alezredes, habár akkor már féllábbal ugyan, de aki a keleti arcvonalon a háború alatt 600 szovjet páncélost zuhanóbombázott agyon, s akit a „sötét bűnéért” a háború után, Sztálin atya halálra kerestetett. Tehát Churchillnek szüksége volt a legnagyobb fokú óvatosságra. A Földközi tengeren Churchill felszínre hozatta a tengeralattjárót, s üzemanyag felvétel és egyebek miatt azt Málta sziget kikötőjébe irányíttatta, amely angol kézen volt és ahol rövid időre megállást parancsolt. A tengeralattjáró még ki sem szuszogta magát, egy órán belül máris ott volt Sztálin rejtjeles távirata Churchill számára a következő kedves kis szöveggel: ...„Yaltát mondtam, s nem Máltát.” Churchill dühében majd lenyelte a szivarja végét, s úgy káromkodott, mint egy régi békebeli magyar huszárőrmester a ceglédi nagy fedeles lovardában. De aztán bevert magába egy üveg jó skót whiskyt, amitől megnyugodott és baj nélkül megérkezett Yaltába. Itt aztán, mivel Közép- Európa végkiárusítása elég jól sikerült, az árusok szétverték a vásárt és hazakarikáztak. Én pedig, mivel ez a Yalta—Malta... nekem is egész kedvemre való volt, fogtam magam és beálltam magyar emigránsnak. Tanmese felnőtteknek Fáy István Gondolatok Dél-Afrikáról Vajda Albert Mindazok, akik Kanadában élnek tapasztalatból tudják, hogy csillagászati számot kitevő ingatlanadónk 45%-át a nevelés céljaira fordítják. Magam részéről egy cseppet sem sajnálnám ezt a pénzt, ha ezzel kultúrát teremtenének és műveltséget adnának a nyomunkba lépő nemzedéknek. Nem vonom kétségbe, hogy a feltehetőleg hivatásuk magaslatán álló pedagógusok mindent megtesznek a cél elérésére, mert világos előttük, hogy a műveltség az egyetlen olyan tőke, amely soha nem veszíti el értékét. Mindezenfelül valamennyi normálisan gondolkozó ember tudja, hogy egy nemzet értéke megállapításánál legfontosabb tényező annak kultúrája. Nem ismerem az itteni tanintézetek belső életét. Annyit tudok csak, hogy a „sex-nevelés” egész magas fokon van, azonkívül örvendetesen fejlődik az ifjúság zenei érzéke. Erre kétségtelen bizonyíték, hogy napról-napra több 8-14 éves gyereket lehet látni, akik fejhallgatóval a fülükön, vállukon tranzisztoros rádióval eltorzult arccal vonaglanak, mint a vitustáncban szenvedők. Lehetőleg az út közepén mennek és a gépkocsik rekedtre dudálhatják magukat, de hiába, mert a rock sokkal hangosabb és teljesen leköti a figyelmüket. Ezek a szellemi fertőzésben szenvedő ifjak legfeljebb akkor lennének kijózaníthatók, ha a fene nagy humanitás nem fogná be a gépkocsivezetők kezét, hanem kiszállnának és egy-két jól irányzott pofonnal észretérítenék a le jövő letéteményeseit”. Mindez még nem is nagy hiba. A baj akkor válik láthatóvá és fenyegető veszéllyé, amikor az ember figyelemmel kíséri a napilapokat. Kisül, hogy amikor a nevelésre költött adódollárok billiói az ország polgárainak nehezen megkeresett pénzéből adódnak, ugyanakkor legtöbb ifjú elérve életének tizenkilencedik évét, vagyis befejezi középiskolai tanulmányait, sem olvasni, sem írni, sőt még helyesen beszélni is képtelen. Bizottságok alakultak annak kivizsgálására, mi az oka, hogy neves kollégiumokba nem tudnak felvenni ezreket, mert írás, olvasás-készségük és fogalmazásuk az általános iskola nyolcadik osztályának a nívóján áll. Amit pedig egészen hihetetlennek találtam: múlt év decemberében egyik préri tartományunk egyetemének utolsó éves hallgatói közül hétszázat angol nyelvvizsgára köteleztek azzal, hogy ha nem állják meg helyüket ezen és a standardnak nem felelnek meg, úgy nem kaphatják meg a diplomájukat. Végeredményképpen, ha ezt figyelembe veszszük, akkor a horribilis összegre rúgó adódollárjainkat kidobott pénznek tekinthetjük. Egyre azonban nem jöttek rá a kivizsgáló, okokat kereső bizottságok, hogy az a fiatalság, amelyik a TV. ragályának az áldozata, mindössze maximálisan 3- 400 szavas szókinccsel rendelkezik. Nem ír, nem olvas, mert nem ér rá a TV-től. Május 29-én aztán nagy címmel jelent meg lapjainkban, hogy megtanítják a gyerekeket írni és talán olvasni is. („Authors”conference Focuses on children”) Nagy örömmel fogtam a jó hír olvasásának. Végre kamatozni fog a befektetett tőkénk, hiszen „részvényesei” vagyunk a közoktatásnak. Aztán egy kicsit elcsodálkoztam, mert az írásban az áll, hogy a Niagara Board of Education az 5 és 8 év közötti gyerekek részére felállít Port Colborneben, a Dewitt Carter elemi iskolában egy „író-helyiséget, (writing room)”) és karöltve az „Ifjú írók Konferenciájával” nagy horderejű kísérletbe fognak: megtanítják a zsenge korúakat irodalmi műveket alkotni. Ehhez, a nyilván illusztris fiatal írók mellé, önkéntesen vállalkozó tanítókat és szülőket keresnek instruktorként. Mindezt a nagy jelentőségű kísérletet egy konferencia vezeti be a Brock University, melyre a tankerület minden elemi iskolájából 4 tanulót várnak mert a szervező szerint „conference for kids Ezen négy idősebb iskolás el fogja mondani saját tapasztalata alapján, hogy lehet könyveket írni, miként lehet „humort” fejleszteni hogy a közönséget nevetésre bírják. Arról persze szó sincs, hogy előbb tanuljanak meg beszélni, helyesen írni és olvassanak is valamit. Minek az? Fontos, hogy eredményes „csodagyerekek” legyenek. Ez nem vicc kedves olvasóim, az újságközlemény bárkinek rendelkezésére áll. Ugyanilyen örömmel fogtam egy terjedelmes hirdetés elolvasásának, melynek címe: „Be a succesful writer”. No gondoltam, végre megtanítják a felnőtteket is írni. Nem fog a szomszédom egyetemet végzett fia hozzám jönni, hogy töltsék ki részére egy kérvényformát, sem a koncenzusával nem kell hozzám fordulni, hogy a többszáz kérdésre feleljek helyette. Aztán tovább olvastam a hirdetést és a meglepetésem egyre fokozódott. Azt mondja, hogy egy „író iskola” (Writing school) megtanítja, hogyan írjon újságcikkeket, novellákat, románcokat, rádió és TV- játékokat. Ez olyan tanfolyam, melyet mindenki az otthonában végezhet, kimondottan részére készült utasításokat és magyarázatokat kap a „legkiválóbb profeszszionális íróktól”. Semmi előzetes képzettség nem kell hozzá, üres óráit kellemessé teszi, azon felül garantálják, hogy magas honoráriumot kap írásaiért. E kellemes tanulmányokkal elűzheti a vonaton utazás unalmát, végezheti saját házában teljes kényelemmel és hajón, vagy repülőgépen éppeni ügy. Nem veszíthét semmit! Ha a tandíj vagy a tanulmányokra fordított idő nem térülne meg, úgy pénzét viszszakapja. (Your fees will be refound.) Hihetetlen? Nem, ez valóság. Én mégis nagyon kételkedem ebben! Persze arról, hogy az illetőnek van-e tehetsége, tud-e helyesen írni, fogalmazni, szó sincs. Arról sem beszél a hirdetés, hogy írni csak az tud, aki a tehetsége, született adottságai mellett rengeteget olvas. Nem románcokat, nem kalandregényeket, hanem igényes, magas irodalmat. Kérdés csak az, hogy az illető „írójelölt” áll-e a szókincs birtokának olyan fokán, hogy ilyesmit megértsen. Mikor az Ottawában lévő Writing School hirdetését elolvastam nagyon elgondolkoztam rajta. Azt hiszem, hogy reklám, hirdetés azóta Alig van nap, hogy az amerikai sajtóban ne látnának napvilágot cikkek a Délafrikai Köztársaságról. Tekintettel arra, b°gy a hangadó amerikai újságok — enyhén szólva — baloldali, liberális irányzatot követnek, az csak természetes, hogy mélyen elítélik a délafrikai kormány intézkedéseit és majdhogy kizárólag arról számolnak be, milyen rettenetes helyzetben van Dél-Afrika feketebőrű többsége. Minél több és hatásosabb szankciót követelnek azmerikai baloldali lapok, gondosan elkendőzve azt a vitathatatlan tényt, hogy minden gazdasági szankcióval tulajdonképpen a fekete lakosságot sújtják, azt teszik munkanélkülivé, szegényebbé. Egyetlen szót sem írnak arról, hogy amennyiben Dél- Afrikában megdőlne a fehérek uralma, az országban káosz állna be. Miért nem esik szó erről? És arról sem, hogy Dél-Afrika körül, mint zsákmányra éhes keselyűk, szovjet tengeralattjárók keringenek. Minden épeszű lény tudja, — vagy ha nem, hát akkor tudnia illenék, — hogy a Szovjetunió legfőbb célja a káosz. Talán lesznek, akik emlékeznek arra, hogy egy orvos, egy mérnök és egy párttitkár vitázott arról: kinek a szakmája a legfontosabb? — Az enyém — mondta az orvos, — mert én az egészséget adtam vissza a beteg emberiségnek. — Az enyém — vitatta a mérnök, — mert mi, mérnökök, rendet teremtettünk a káoszban. — Az én foglalkozásom mindennél fontosabb! — jelentette ki a párttitkár. — Mert mit gondoltok, ki teremtette a káoszt? A tréfás történet mély igazságot takar. A Szovjetunió mindenhol káoszt akar, mert alaposan kifejlesztett sejthálózata segítségével, a káoszvan, amióta a kereskedelem megindult. Egy csak a kérdés és ez napjaink kérdése, sőt problémája: hol végződik a hirdetés és hol kezdődik a szélhámosság. Lehet, hogy rejtett tehetségek százai, vagy ezrei élnek közöttünk és ezek a derék instruktorok felfedezik őket. Lehet, hogy az én bizalmatlanságom, de egyszerűen nem hiszem el, hogy az íráshoz semmi más nem kell, mint „ambíció”, ahogy hirdetésükben mondják. Azonban szent meggyőződésem, hogy nagyon hiszékeny, vagy nagyon buta ember kell han az ő emberei veszik át az uralmat. Számtalan példa van erre — még akkor is, ha a világ vezetői és a félrevezetett tömegek ezt nem látják ilyen tisztán. Dél-Afrika dúsgazdag ország, telve fontos nyersanyagokkal. Földrajzi helyzeténél fogva lényeges stratégiai pont a szovjet politika szemében. Érthető, hogy tönkre kell tenni, zavargásokat kell szítani az egymással amúgyis mostoha testvéri viszonyban lévő fekete törzsek között. Az amerikai lapjelentések csak néha, néha, meglehetősen elrejtve írnak arról, amikor két ellenséges törzs tagjai mészárolják le egymást. De első oldalon, nagy betűkkel hozzák, ha a rendfenntartó rendőrség tüzet nyit azokra, akik előzőleg rájuk lőttek, vagy kövekkel, botokkal megtámadták őket. Távol áll tőlem, hogy bármely erőszakot védelmembe vegyek. Ifjú hírlapíró korom óta elleneztem minden elnyomást, minden zsarnokságot, ember és ember megkülönböztetését. De ugyanakkor mindig is irtóztam a hazugságtól és az álszent szemforgatástól. Igazán nem tehetek róla, de ha én meghallom, hogy Tutu anglikán főpüspök, a maga selypítő és nehezen érthető angolságával, talán mögé bújva szónokol, akkor bizony a fejembe száll a vér. Nem tudom bizonyítani, de mindig az az érzésem, hogy valahogyan a saját pecsenyéjét süti. Beutazza a világot — ki finanszírozza ezeket az utakat, azt jobb nem firtatni — és telehinti a hiszékeny emberek tömegeit álszólamokkal és áligazságokkal. Valószínű, sőt biztos, hogy Dél-Afrika feketebőrű lakosságának sok sérelme van, amit orvosolni kell. De miért ne hagynánk, hogy ez a délafrikaiak magánügye legyen? Miért kell legyen az, aki az ilyen ajánlatot komolyan veszi. Bár kecsegtető a befejezés, mely azt állítja, hogy személyes tanáccsal látják el a felfedezett és kitanított tehetséget, hogyan tudja „műveit” folyamatosan eladni a kiadónak. Nagyon hálás lennék, ha ezt a titkot az emigrációban élő és valóban nagytehetségű, pénztelen íróknak és költőknek elárulnák. Fel hát kedves olvasóm, ha érzi tehetségét ne habozzon, mert nagy pénzt kereshet. Legyen a jelszava: „Tanuljon meg regényt írni. Nem fog a tandíjért sírni!** nap, mint nap beleavatkozni egy virágzó ország belügyeibe, amikor ugyanakkor némán tűrjük, hogy Afganisztánban szovjet megszállás legyen, hogy Nicaraguában szovjet befolyás érvényesüljön és így nyomják el a népet. Arról nem is beszélve, hogy Erdélyben, közel három millió magyar él olyan terror és elnyomás alatt, hogy nem tudom, nem vállalnák-e szívesebben, hogy Dél-Afrikában legyenek kisebbség, mint Ceausescu Romániájában. Erről nincs szó, csak a délafrikai feketékről. Nem vagyok politikus, talán éppen ezért látom józanabbul és tisztábban a világ politikai helyzetét. Ha rajtam múlnék, akkor Dél-Afrika kérdését egyszerűen levenném a napirendről. Oldják meg az ott élő fehérek és feketék a maguk problémáját. A nyugati világot, szerintem, csak az kell, hogy érdekelje: ne legyen ott káosz, mert azt kommunista uralomátvétel követi. Márpedig, ha egyszer a Délafrikai Köztársaságból Délafrikai Fekete Népköztársaság lesz, akkor kapkodhatja a fejét a nyugati világ, hogy hová helyezze el a menekülő feketék millióit. És akkor Tutu anglikán egyházfő sem járhatja majd a világot, mert az új urak beléfojtják a tutulást... Évekkel ezelőtt jártam Dél-Afrikában. Amit ott láttam és tapasztaltam, annak alapján merem állítani, hogy a búrokkal nem lesz könnyű dolga a Szovjetuniónak. Nem mondom, hogy a búrok burokban születtek, de annyi bizonyos, hogy nem hagyják magukat egykönynyen. És ez a biztosítéka annak, hogy a Délafrikai Köztársaság, minden keleti és nyugati nyomás ellenére, meg fogja őrizni függetlenségét és nem adja be sem a derekát, sem az aranyát, sem a drágakövét a szovjet konspirációnak. 9. oldal OLÁH LÁSZLÓ KELET,, , AZ EZERARCÚ ÓRIÁS - Megjelent-------------------------------------Oláh László Kelet, az ezerarcú óriás című nagyszabású műve, 164 eredeti fényképpel 512 oldalon, vászonkötésben, luxus kiállításban. A szerző, Dr. Oláh László személyes élményeit írja meg élvezetes stílusban. Néhány fejezet címe: Magyar emlékek Afrikában • Kutatóúton Szumátrától Celebesig • Kyoto az ezeréves császárváros • Julianus barát lábnyomában • Tigrislesen Az igazi Körösi Csoma Sándor. A könyv megrendelhető a Kanadai Magyarság könyvosztályán, 412 Bloor Street West, Toronto, Ont., Canada M5S 1X5. Ára: $25.00 + csomagolási és porto költségre $2.00.