Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-12-13 / 50. szám
Szembe nézni háttal állva... Hajnal László Gábor A magyar sajtóban időről-időre nekiveselkedő disputák nem jelentenek különösebb szellemi izgalmat, ám a megtáltosított vitadömpingeket olvasgatva olykor mégis lelhetünk figyelemreméltó csemegéket, így például bóbiskolás nélkül bogarásztuk a Magyar Ifjúság szeptember 12-i számában közölt hozzászólást: egy korábban megindított, de sikertelenül végződött sorozatindítási kísérlet kudarcának okain töprengett a feltehetőleg pedagógus szerző. Nem kevesebb iránt érdeklődött, mint hogy mikor kapnak végre a fiatalok hihető válaszokat a közelmúltat faggató kérdéseikre, hiszen a szakemberek mindmáig legfeljebb arra válaszoltak, hogy — ,,a kényesnek kínosnak ítélt vagy nyilvánított témákat kerülgessék a lényeg kimondása helyett”. Márpedig — jelentette ki a bátor tanár —va mat a tegnapok kihagyásával nehéz megérteni és sóhajokkal képtelenség azt a jogos igényt kielégíteni, hogy ideje szembenézni a történelemmel. A hatalom ideológusai is érzik ezt, de az őszinteséget fölösleges — káros?! — luxusnak tekintik. Éppen ezért a ,,mintha” stílusú vallomások közlését támogatják. A budapesti Kossuth Rádió heteken át sugározta a „Sorshelyzetek” című interjúműsorait, s olyan emberek beszéltek a mikrofon előtt, akik úgymond „nemcsak a sors által formálódtak, de maguk is alakították az ország és a nép életét”. Csupán néhány név azok közül, akik — ismét „elemlékezgettek” arról, milyenek is voltak azok a bizonyos „ötvenes évek”: Biszku Béla, Nagy Tamás, Grósz Károly, Marosán György, Horváth Márton — és így tovább. A szocialistának hirdetett építés első időszakának fölelevenítése sokféleképpen lehetséges és a főleg személyes élményeken alapuló visszatekintések lehetnek roppant tanulságosak, de ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a „tanúk” ne „sajátosan” idézzék föl a Rákosi nevével összemosott korszakot. De azokat az esztendőket se, amelyek 1953- tól 1956-ig tartottak és ne tűzdeljék tele a szabadságharc leverését követő idők hátborzongató eseményeit meseszerű elemekkel! A nyilatkozók és a témával foglalkozó tollforgatók némelykor ugyan fölkelésként emlegetik a magyar nép küzdelmét, de gyorsan módosítanak a „terminológián”, s jó esetben sajnálatosnak, leggyakrabban viszont ellenforradalomnak minősítik. Még azok is, akik akkor és ott pontosan látták, tapasztalták, hogy az október 23-tól november 4-ig tartó napokban a jövőt akarták marokra fogni a nagyhitű magyarok, ám még inkább a félelem és rettegés nélküli holnapokat dédelgették. A hernyótalpak azonban szétroncsolták a vágyakat, zsúfolásig teltek a börtönök, telítődtek a bitók és megszámlálhatatlanok lettek a jeltelen, letagadott sírok. A névtelen hősökből, a kiporciózott gyalázkodással árulóvá nyilvánított mártírokból ma is százával, ezrével nyugszanak a földdel egyenlővé dúlt temetőkben, s nekik nincs kegyelem. A rezsim kevésbé szemellenzős vezetői felismerték, hogy a végtelenségig nem ajánlatos titkolózni, valamiféle szerepet muszáj kinyitni, hiszen gyarapodnak a kérdezők és feleletet várók. Ezért hirtelen megszaporodtak a memoárok: könyvek, terjedelmes és önmosdató interjúk árasztották el a hazai tömegtájékoztatás majd valamennyi területét, de ez minden, csak nem szembenézés a történelemmel. Az ideológusok jól tudják, hogy a história — előbb, vagy utóbb — csak a tényeket, s nem a szándékot minősíti, ám pontosan ebben látják a veszélyt is: a milliókra erőszakolt diktatúra megteremtői és végrehajtói szabályosan rettegnek a teljes valóságtól. A Magyarország című hetilapban július 13-tól heteken át sorozatban elemezték, hogy kik voltak a felelősek 1956-ért. Rákosi, Gerő, Farkas, Révai — majd gyors mozdulattal Nagy Imre került a vádlottak padjára. Ugyanakkor a rádió munkatársainak most nyilatkozó kommunisták kivétel nélkül hajdani ártatlanságukat, jóhiszeműségüket hangoztatták. Még Apró Antal is, aki 1945- től kereken tíz kormányt szolgált ki, támogatta Rákosit, tapsolt Hegedűsnek, többször körbehozsannázta Nagy Imrét, hűséget fogadott Kádárnak, bűnösnek, majd ártatlannak tartotta Rajk Lászlót. Hogyan lehet ennyiszer köpönyeget fordítani?" És ehhez a mesterséghez nemcsak ő ért a legfelsőbb vezetés tagjai közül. Biszku Béla a forradalom leverése után — belügyminiszterként — merő „humanizmusból” hozatott Csehszlovákiából tízezer gumibotot, hiszen a „Sorshelyzetek” interjúból idézve: „a rendőröknek csupán fegyverük volt és nem akarták valamenynyi renitenskedőt agyonlőni.” A „szembenézők” embersége és őszintesége finoman fogalmazva is megkérdőjelezhető, mert valamennyi nyilatkozatukban, publikációjukban a nyilvánvalót is szemérmetlenül hamisítják. Az idei politikai könyvnapokon (ilyen is van hazánkban) négy olyan kiadvány is szerepelt, amelyek szerzői 1956-tal foglalkoztak, de ezekben a „művekben” hiába keressük az ÁVH-sok által elkövetett tömegmészárlások utáni pillanatokat, vagy a vétlen áldozatokat utolsó útjukra kísérők szívszorító jeleneteit megörökítő fotókat. Az „amiről nem beszélünk, az nincs” elv nem mai keletű, de akkor miért erőltetik a válaszokat? Ezzel újabb hazugságokba kényszerítik a megkérdezetteket, viszont pompás lehetőség arra, hogy elhallgattassák a kíváncsiskodókat, akik nemcsak nézni, látni is akarnak. Nagy Gáspár fiatal költő egyike a múltat faggatóknak és gyakorta megverselte óhajait, kételkedéseit. Ám a közlések miatt két folyóiratnál is — Új Forrás, Tiszatáj — bonyodalom lett, noha a poéta csupán a júdásokról énekelt. Neki és a hozzá hasonlóknak még azt is bűnükül róják fel, ha nem hisznek a szerecsent sikálgató riportoknak és verseikben, prózáikban netán a nyilvánosság fórumain számon merik kérni a „harminc talléros” és nyüszítve támadó gyáváktól cselekedeteik miértjeit. A megalkuvók, sunyi ígérgetők ezt nem kedvelik mert a kommunisták soha nem kérnek bocsánatot vétkeikért. Ehelyett fennen hirdetik: ők bátran szembenéznek a történelemmel. Ami nyilatkozataikat hallgatva, olvasva az a meghökkentő hatású festmény jut eszünkbe, amely úgy önarckép, hogy a piktor belenéz a tükörbe, de onnét nem maga tekint vissza: a hátát látja! Párizs, ó Párizs... Szőke Klári " Minden nap amikor leülünk reggelizni, férjem bekapcsolja a televíziót mentegetőzve, „csak az időjárást akarom megnézni”. Aztán természetesen marad bekapcsolva míg ő el nem indul munkába, így mindig „jó” reggelünk van! Nem veszi észre, hogy egyebet sem látunk, mint gyilkosságokat, robbantásokat, éhezéseket, vagy hiábavaló tárgyalásokat. Miért kell elrontani, már reggel a kedvünket? No, most aztán megkapta, mert mindezek a fölsorolt tragédiák kismiskák ahhoz képest amit hallottunk. Két lyuk van a fejünk fölött! Az egyik a déli sarkon, ez amint kiderült, már évek óta igen nyugtalanítja a tudósokat, mert évről évre nő és terjed. S most ráadásul fölfedezték, hogy az északi sarkon is van egy lyuk, bár ez még kisebb, de ez is terjed. Ábrákon bemutatták a lyukakat hogyan helyezkednek el földünk fölött és milyen nagyok. Azt is közölték, hogy a tudósok nem értenek semmit, mi ez, amitől van? Hogy lehet védekezni növekedése ellen? Mert ha eltűnik fejünk fölül a sztratoszféra védőrétege akkor, s azt még a kisóvódás is tudja vége az életünknek. Most októberben alaposan fölszerelt expedíció indult tudományos megfigyelésre s kutatásra, hogyan lehetne védekezni, mit lehetne tenni? A továbbiakban nem is nyugtalanítom tisztelt olvasóinkat ezzel a titokzatos jelenséggel, annál is inkább, mert úgy veszem észre a hírközlők sem foglalkoznak vele (csak kora reggel, röviden) ne legyen kérdezősködés, úgy sem tudnának felelni. Részemről azóta figyelemmel kísérem a tudományos folyóiratok erre vonatkozó jelentéseit, amelyek változatlanul nem tudnak semmit mondani, ellenben bőven fecsegnek arról, mitől keletkezhettek a lyukak? Azt meg úgyis sejtjük. Produkáltunk sok szép dolgot itt a földön, mint az atomrobbantások (kísérleti és nem kísérleti egyaránt) háborúk, bár úgy emlegetjük „negyven éve béke van” mégis, azóta 160 katonai konfliktus zajlott le közel 21 millió halottal, lövegekkel, gáztámadásokkal (pl. Afganisztánban), vagy közismert a kocsikipuffogók káros hatása, mindenfajta atomiseur (sprée) használata (a hajlakké is), vegyigyárak, Csernobil stb... Mindez a légkör megrontását szolgálja. Ami a legszomorúbb, erről beszéltünk baráti körben, hogy bele vagyunk ragadva ebbe az egész szörnyűségbe, mint egy hínárba! Mert mit tehet a jószándékú ember? Egyedül, hogy kiszórom a házból az atomiseűr-öket. Nemi lakkozom a hajamat, nem fújon a kölnit magamra s a pókot ezentúl papucsommal csapom agyon. De, kérdeztük tudós barátunktól, ha ezek ilyen veszélyesek miért nem tiltják le a kormányok gyártásukat? Miért? — válaszolta, mert az ipar azonnal többszázezer munkanélkülivel fenyegetné meg. Aztán ott van a kocsi amelyből még a jószándékú ember sem akar kiszállni hiszen oly nagyok a távolságok, s úgy szétszóródtunk. Hogy mondjon le az ember a ma már létszükséglet kocsiról? Megint csak itt a kérdés, miért nem oldják meg a „tudósok”, hogy ne legyen káros hatású az a kipuffogó? ■ A nagyok, a vezetők, miért nem vezetnek bennünket észszerűen hiszen szét fogadnánk? De minden elferdített, hazug. Itt volt például az az adakozás. A fél világ sztárja énekelt az etiópiai éhezőkért. Mert csak ott éheznek. Szudánban, Csádban, Maliban nem? Na mindegy, a kommunisták kaptak támogatást Nyugattól. Szó szerint a kommunisták, mert éhezőik nem kaptak semmit. Erre mutattak rá a „medecins sans frontiere” orvosai, panaszt téve az etiópiai kormánynál, eltűnik az adakozott áru. Erre kiutasították őket.. Erről csak most kezdenek beszélni a francia televízióban, s módfelett föl vannak háborodva. Jobban voltam értesülve,, mert már régen, még az elejétől tudok róla, ezért nem is adakoztam. T.i. itt Franciaországban aki megtagadja a katonai szolgálatot, azt elhelyezik valahová emberbaráti szolgálatra. Így került egy barátunk Etiópiába tanítónak katona idejére, ő mondta, hogy az üzletekben polcokon sorakoztak — árazva — az adományban küldött áruk. Igen drágán árusították, csak az ott dolgozó külföldiek és a helybeni kommunista főmuftik vásárolták, így aztán a segítőkészség is ellankad, hiszen az ember elkeseredik, becsapják. Statisztikák bizonyítják, hogy az emberiség szorongó félelemmel van eltelve. Az öngyilkosok száma is ezért ugrik. Csoda ez? Hiszen bármin elgondolkodunk csak méreg fog el, vagy elkeseredünk. Az emberiség szorongó félelme éppen abból ered, hogy látja milyen tehetetlen. A titokzatos vér, mindnyájunk éltetője Szerte a világon egyre többen adnak és egyre többen kapnak vért és ezért aligha érdektelen dr. Lewellys Barker, az „American Red Cross” alelnökének nyilatkozata, amelyet nemrégiben egy sajtóértekezleten az újságírók számára tett. Dr. Barker ez alkalommal a következőket mondta: — Általánosan elterjedt meggyőződés, hogy a véradók nagy része csavargó, aki pénzért adja el vérét. Ezzel szemben az igazság az, hogy a véradóknak körülbelül 95 százaléka egészséges személy, aki a véradásért egyáltalában nem kap pénzt. — Az emberek azt hiszik, hogy a „legveszélytelenebb” vér az, amelyet családtagjaink és barátaink adományoznak nekünk. Az igazság ezzel szemben az, hogy a „legveszélytelenebb” vér az, amely — önmagunktól származik._ — Tévhit az, hogy a véradás hosszú ideig tart. Az igazság az, hogy az átlagos véradás hozzávetőlegesen másfél órát vesz igénybe. Egy másik tévhit az, hogy valaki fertőzést kaphat az AIDS nevű betegségtől, ha vért ad. Erre azonban semmi lehetőség nincs. A véradás egészségi szempontból teljesen biztonságos. A véradás alkalmával használt tű sterilizált, csupán egyetlen alkalommal használjuk és a véradónak semmiféle kapcsolata nincs más véradókkal. Ugyancsak tévhit az, hogy 65 éves, idősebb személyeknek nem volna szabad vért adniuk. Ez is tévedés. A véradó egészsége a lényeges, életkora lényegtelen. Bárki, aki egészséges és testsúlya 110 fontnál több, nyugodtan adhat vért. Valamiképpen elterjedt a köztudatban, hogy egy pint vér pótlása a szervezetnek hónapokba tart. Ezzel szemben a helyzet az, hogy a szervezet az eltávolított vér folyadékmennyiségét 12 óra, a vörös vérsejteket pedig 4-8 hét alatt pótolja. — A köztudatban elterjedt, hogy az amerikaiak többsége rendszeres véradó. Sajnos, ez nem így van. Statisztikai adatok szerint csupán az amerikaiak 5 százaléka ad vért évenként. Azt lehetne mondani, hogy a véradás nem népszerű. — Az emberek azt hiszik, hogy a véradónak nem szabad ennie a véradás előtt. Ez azonban tévedés. A véradó, közvetlenül a véradás előtt, normálisan, megszokottan, étkezhet. Szeretnék figyelmeztetni mindenkit arra: annak ellenére, hogy a véradás közben úgynevezett hipodermikus tűt használunk, a véradás nem sebészi eljárás. Gyakran hallottam azt a meggyőződést, hogy veszélyes, ha valaki évenkint egy pintnél több vért ad. Ez sem igaz. Orvosilag teljesen veszélytelen, ha valaki minden nyolcadik héten ad egy pint vért. Az orvos egyébként pontosan ellenőrzi a legutóbbi véradás időpontját és a véradó egészségi kondícióját. — S végezetül, a legveszélyesebb, tévedés: egyre gyakrabban hallom azt, hogy az úgynevezett „mesterséges vér” teljes mértékben pótolja a természetes vért. — Sajnálatos módon ez egyáltalában nem igaz. Az orvosok és a vegyészek még mindig nem találták meg annak a módját, hogy vörös vérsejteket és vérplazmákat mesterségesen előállítsanak holott a vérátömlesztésnek ezek a legfontosabb elemei. Következésképpen, valójában nincs „mesterséges vér”, vagyis a természetes, emberi vért nem lehet pótolni. Ezért rendkívül fontos a véradás a betegek számára. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! A szabadságharc és a bíboros Koréh Ferenc (New York, NY) Szorongtunk, az eget lestük. Egyetlen pillanatra se bújt ki a nap a felhő mögül. Megtelik-e az óriás székesegyház? Akármelyik pillanatban eleredhet az eső. S aztán korán is van. Reggel fél tízkor kezdődik a mise. A Szent Patrick székesegyház bronzkapuja zárva. Szemben, a Fifth Avenue másik oldalán a mithológiai Titán fia Prométheus fetreng kínjában Zeusz haragjamiatt. Leszünk-e hát elegen, hogy az 1956-os szabadságharc emlékére kért ünnepi misének magyar jellege legyen? Aztán egyszerre elmúlt a szorongás. Jöttek a magyarok az utcákból, Keletről, Nyugatról, olyan volt mint valami csoda. Valóban csoda volt, elejétől végig. Jöttek ünnepélyesen díszmagyarban, népi viseletben, a legjobb „vasárnapiban”. Áradtak befelé a magyarok. Lent az alsó képcsőtök végénél Ifj. Vajtay István oktatja a cserkészeket, hová kerülnek a magyar zászlók a főhajó sarkánál , hogy kell mindenkinek a markába nyomni egy képes füzetet Mindszenty József bíboros hercegprímásunk kálváriajárásáról. Vagyunk, akik csak sodródunk befelé. És vannak, akik ünnepélyesen vonulnak végig a főhajón. Hál’ Istennek itt vannak a magyarok nemcsak New Yorkból, hanem New Jerseyből is, New Br Uk séfekből, Woodbridgeről, Perth Amboyból, Passaicról, Garfieldről, hogy csak néhány helységet említsek. De láttam olyant, aki Pennsylvania államból jött és elég sok Connecticutból. Ki tudja még honnét! Az ünnepélyes bevonulókat négy cserkész négy kísérővel vezeti, magyar zászlók emelkednek, őket követik a magyar máltai lovagok, díszmagyarruhás nők, népi viseletű fiatalok, egyenruhás cserkészek. Hogyan, hová kell ülni már mindenkinek a fülébe vágták a rendezők. A főoltártól jobbra is, balra is beöltözött papokat, magyar papokat oktat a ceremóniamester-atya, akinek ilyendallamos neve van: Anthony Dalia Villa. Meglehetősen szenvedélyesen magyaráz, valami hiszpán származású lehet, egy idő múlva — úgy tűnik — mindenki tudja a teendőit. A szentélyben Irányi László ül, a szabadvilági katholikus magyarok püspöke, aki az érsekkel koncelebrál, mögötte ülnek: Ronald Stark, a new yorki Szt. István templom plébánosa, Kiss Máté a new brunswicki plébános, aki Thierry Pius atyával jött, Szlezák Imre, aki most a fairfieldi (Connn) Szt. Imre templom helyettes plébánosa. Utoljára hagytam, de illő tisztelettel említem Monsignore Varga Bélát, a Magyar Bizottság elnökét, aki a magyar képviselőház utolsó demokratikusan választott elnöke. Bevonul John O’Connor bíboros érsek. Pontosan tudjuk, nagy áldozatot hozott, hogy ezt a misét az elesett magyar szabadságharcosokért vállalta, hisz neki már ,lent kellene lennie .Washingtonban, ahol Amerika közel 300 katolikus püspöke az évi gyűlésre jött össze. A két Szt. István egyház, a new yorki és a passaici egyesült énekkar Harkay Róbert, karmester intésére felhangzik a Boldog Aszszony Anyánk... Az olvasmányok egyike magyarul hangzik el (Eszterhás Endre a felolvasó), az evangélium egyik olvasója is magyar, Juhász Lajos diakónus. John O’Connor bíboros érsek nem ment fel a szószékre, megállt velünk szemben és úgy szólott hozzánk. Az igazat megvallva én azt hittem, a magyar szabadságharc hőseit csak megemlíti. De az egész nagyszerű beszéd a szabadságharc hőseiről és a magyar népről szólt. A szabadságharcot a világtörténelem egyik kimagasló eseményének nevezte s azt, hogy a szovjet harckocsik vérbefojtották, szörnyű tragédiának. Az érsek gyönyörűen, tisztán beszélt, egyetlenegyszer sem ejtett hibát. Szent Istvánról, nagy csodálattal és tisztelettel szólt. Azt mondta nem volt a történelemben még egy uralkodó, aki népét keresztény hitre térítette, miközben nemzetté formálta. Az első világháború után — folytatta O’Connor — felütötte fejét a kommunizmus, de szembetalálta magát egy másik kimagasló magyarral, minden idők egyik legerőteljesebb papjával, Mindszenty Józseffel. Mindszenty kijelentette: nem szolgál nekik. Ezért börtönbe vetették. A második világháború végeide újból börtönbe került, mert védte a zsidókat. Mindszenty bíboros testét-lelkét gyötörték, a legbarbárabb eszközökkel. A kommunisták — kirakatperben — elítélték. Hiszen nemcsak a magyarok, az egész világ ismeri kálváriáját. — A szabadságharcosok utolsó vészkiáltása ezelőtt 30 évvel hangzott el, — mondta O’Connor, — de kiáltásuk nem halt el. A lélek mélyén ott van a szó ma is, nyíltan világít nekünk. A nagytekintélyű amerikai érsek beszédét így fejezte be: — Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ebben a székesegyházban mély hálánkat fejezhetem ki önöknek, akiknek ereiben magyar vér folyik ... Keresztény hitükről, a magyarok sokszor tettek tanúbizonyságot a történelem során. Önökkel csak gazdagodtunk ebben és a környező egyházmegyékben, tiszteljük, csodáljuk Önöket és Magyarországot nem felejtjük el... Utána Irányi László püspökünk állt fel, előbb angolul, majd magyarul beszélt, a forradalom soha el nem évülő történelmi jelentőségéről. Irányi püspök rövidre fogta beszédét, biztosra veszem csupa udvariasságból. Dehát így volt ez tökéletes. Áldozás alatt az egyesült magyar énekkar Liszt Ferenc egy motettáját adta elő, a szentmise végén elhangzott Deborah előjátéka az orgonán és aztán Harkay Róbert már nem is annyira a kórusnak, hanem nekünk dirigálta a Himnuszt. • Szinte félálomban lépegettem kifelé a hömpölygő tömegben. „Háromezerötszáz ember volt a székesegyházban” — mondta mögöttem valaki. Jobbról-balról köszönnek, alig hallom. Hirtelen gondolatok cikkeznak bennem, szinte csak úgy összefüggés nélkül. Úgy érzem át kell értékelnünk helyünket a világban. Bennünket a réginél sokkal előkelőbb hely illet meg. Régebben beértük volna azzal, ha a világ elfogadja egy szerényke megállapításunkat önmagunkról: nem vagyunk alábbvalók semmiféle más népnél. De a világ nem felelt. Nem felelt arra se, hogy évszázadokon át harcokban védtük a keresztény Nyugatot. Senkinek se szökött könny szemeibe, ha trianoni sebeinket mutogattuk. De most történt valami. A szabad világ harminc év múltán se feledte el a magyar forradalmat. A különféle földrészeken nincs egyetlen valamirevaló, szabad időszaki lap, mely ne foglalkozott volna a budapesti csodával. Ha valaki öszszegyűjtené az idevágó írásokat, szalagra venné az elhangzott beszédeket, polcokra rakná a könyveket, magunk is elámulnánk. Nem pénzért írták a cikkeket, tanulmányokat, könyveket, mondták a beszédeket. Pénzünk nincs. De ennyi elismerést nem lehetne kapni a világ minden pénzéért sem. Nincs a világon még egy kis nép, melyet olyan magasra emeltek volna, mint minket most emelt a világ. Ez nem haza a magasban az illyési értelmezésben. Hanem nép a magasban!