Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-12-27 / 52. szám
Együtt ünnepelni! Saáry Éva A jelszó — „Együtt ünnepelni” — nem Nyugatról, Keletről érkezett, megszégyenítve bennünket, akik számára az 56-ra emlékezés kezd megszokottá, sőt unalmassá válni. Fáziseltolódásban vagyunk: mi lankadunk, kételkedünk, egyre jobban hajlunk a kompromiszszumokra, ők azonban (főleg a fiatalok!) újra lobogtatni kezdik a Szabadság zászlaját... Együtt ünnepelni?? — Az újságok közölték az ,,Inconnu”-csoport pályázati felhívását egy, a Forradalom nagyszerűségét méltóképpen kifejező (szimbolizáló) művészeti alkotásra — kint és bent. Jött Budapestről a ragasztós címke: „Budát már visszavettük! Budapest sem marad rab! Buda felszabadulásának 300-ik, Szabadságharcunk 30-ik évfordulója”, majd az ,,Emlékezzünk”-röpirat megható sorai, amelyekben a „Magyar Demokratikus Ifjúság” arra kérte a nyugati testvéreket, hogy az „egység kinyilvánítására” november 4-én este 8 órakor minden magyar tegyen gyertyát az ablakába. (Vajon, hány gyertya égett Nyugaton??. Félek, nem sok. Keleten viszont széttépték a koszorúkat, sárba taposták a mécseseket, de azok újra és újra fellobbantak!) Az időn és téren át való összefogás szellemében érkezett a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör október végi luganói tanulmányi konferenciájára Lezsák Sándornak erre az alkalomra írt megrázó költeménye, s két, hangszalagra rögzített üzenet: Fónay Jenőtől, a SMIKK által kiadott Megtorlás könyv szerzőjétől és Rácz Sándortól, akit 56-ban — 23 évesen! — a Budapesti Központi Munkástanács elnökévé választottak. Írásban nehéz érzékeltetni a kazettáról megszólaló, ünnepélyes, meghatott hangot: „Kedves Barátaim! Más, jobb lehetőség hiányában ezúton küldök forró üdvözletet azoknak, akik összejöttek a világ minden tájáról, hogy együtt ünnepeljenek.. . Meghatottan gondolom el, milyen jó lenne most köztetek, együtt veletek! Mert itthon, sajnos, nem gondolhatunk zajos megemlékezésre, nem ünnepelhetünk, legfeljebb magunkban és így is csak titokban szabad, meg ne lássák égő arcunkon!” Legszívesebben idemásolnám az egész szöveget, de az meghaladná egy újságcikk kereteit. Ezért csak mondatokat szakítok ki Fónay Jenő üzenetéből: „Hiába tudjuk, hogy igazunk volt, s hogy mennyire biztosan igazunk volt, azt november 4-e igazolta, mely után itthon, néhány hónap alatt lejátszották újra — az idegen fegyverek árnyékában! — azt a nemzetet és népet megsemmisítő akciót, ami korábban (1945 után) néhány évig eltartott. Aztán újra a régi, az 56 előtti kerékvágásban jár a kerék... De hála a Sorsnak és hála a Magyarok Istenének, ez az esemény (november 4-e) tömegeket ébresztett fel, értelmes embereket, akik oly nagy számban hagyták el a szeretett hazát, hogy azt mindkét oldalon észre kellett venni, s megkérdezni: Vajon miért? Ezek a sokat látott és tapasztalt emberek — Ti, Barátaim, Ti, akik hallgatjátok ezt a fejtegetést, — felnyitották a tapasztalatlan népek szemét. Ma már — végre! — sokan látnak. Még itthon is érezzük néha! De, hogy nem érezhetjük mindig, folyamatosan, az bizonyítja a valóságot is, hogy még nem mindenki lát, vagy nem mindenki hiszi el, amit lát!” Majd: „Nem tanácsként, de kérésként fogadjátok el. Egy hangon beszéljetek és hangosan, még hangosabban! Nekünk erre van itthon szükségünk! ” „Nem könnyű itthon. Annak ellenére nem könnyű, hogy éves jelentések megnyugtatóan közlik: Magyarországon általánosságban betartják a Helsinki-i megállapodást, az emberi jogok területén rendben mennek a dolgok... Kérdezem: akkor csak mi ketten vagyunk abban a kivételes helyzetben, hogy ezekből a jogokból semmit sem kapunk?... Nem hiszem. Mert március 15-én évről-évre megszólalnak a gumibotok! Mert barátaink — hozzánk közel álló írók — nem publikálhatnak, ha nem a hivatalost fújják! Mert halálos bűn, ha erdélyi, felvidékitestvéreinkért szólunk! Mert nem kapunk útlevelet! Nem kapunk erkölcsi bizonyítványt! Mert olyan törvény van életben, hogy annak következtében még a nyugdíjas kort is megnyomorítják számunkra (ledolgozott éveinket nem számítják be a nyugdíj- alapba)... Egyetlen szóval sem mondhatjuk el, mit akartunk akkor, 56-ban, miért mentünk az utcára és a fegyvert miért kellett megfogni, és ki ellen! Csak ők mondhatnak el minden rágalmazó, sértő és gyalázó kitalálmányt — ma 30 év múlva is ugyanúgy, mint akkor melegében, november 4-e után! Mert mártírjaink, sors- és harcostársaink még ma sem kaphatják meg a végtisztességet, még ma is jeltelenül vannak elkaparva.” „Köszönjük az értékes írásokat, melyek helyettünk és mellettünk bizonyítanak, melyek elengedhetetlenül szükségesek a jövő történelméhez, a valódihoz, az igazihoz. Köszönjük a kiállást értünk és mellettünk! Nagy szükségünk volt és még nagyobb van rá jelenleg! ...Köszönjük az egész világot megmozgató, hangos megemlékezést! Az 56-os napok nemzeti, ünneppé emelését! Mindenkinek köszönjük, aki csak morzsával is hozzájárult! Mindenkinek, aki ünnepel! Helyettünk is ünnepel, s gondolata most hazaszáll hozzánk, a csendes pesti utcákra!” Rácz Sándor szavai higgadtabbak, rezignáltabbak: „A Magyar Forradalom tiszteletére összejött kedves barátaimat arra kérem, először is adjunk hálát Istenünknek azért, hogy ezt a napot megérhettük és azért, hogy részesei lehettünk nemzetünk öntudatra ébredésének azokban a dicsőséges napokban, mert ha körülnézünk, azt tapasztaljuk, hogy milyen sokan hiányoznak harcostársaink közülünk. Ezért kell megbecsülnünk minden magyart, éljen bárhol a világon, mert hazánk számít mindenegyes fiára. Az a keretet kell, hogy összekapcsoljon bennünket, amely a Forradalom alatt jellemezte a magyar népet! A mi harcunk nem szűnt meg azzal, hogy börtönbe zártak, vagy azzal, hogy Nyugatra mentünk. A Forradalom mindig kötelez, amíg élünk, vagy amíg Hazánk sorsa úgy változik, hogy kielégítse a szabadságát szerető magyar nép minden igényét!” „Vigyázzunk a magyarság nemzettudatára! Szerintem, ma igen nagy gondok vannak e körül és félő, hogy nagymértékben befolyásolják a nemzet fennmaradását.”... . „arra gondolni is szörnyűség, hogy a politikai gaztettekért ismét a magyar nép fizessen. A magyar nép problémáit éppenúgy, mint az európai problémakomplexumot, békés úton kellene megoldani, mielőtt még katasztrófát idéz elő!”... „őrizzétek meg a Forradalom tisztaságát, hogy még sokáig emlékezzen a világ egy sokat szenvedett kis ország nagyszerű tettére!” Az „együtt ünnepelni” gondolatát szolgálta a pár hónapja menekült Krassó György (a hazai ellenállás egyik legismertebb és legkitartóbb alakja) merész kezdeményezése is, amelynek megvalósításához éppen kényszerű londoni veszteglése, utazási papírjainak átmeneti hiánya segítette hozzá: interjút készített 24 nyugati és 24 otthon élő, „független gondolkodású” magyarral, megkérdezve őket, hogyan látják ma 56-ot. A kintiek feleleteire nem akarok kitérni, annál jobban a megdöbbentettek a bátor hangú hazai válaszok! Az anyag ábécé-rendbe szedése során a legkülönbözőbb korú, nemű, foglalkozású és politikai felfogású egyének kerültek — tarka változatosságban — egymás mellé, ország-világ előtt újra fényesen bebizonyítva, hogy az 56-os események értékelésében ma is mindnyájan egyetértünk, hogy ebben a kérdésben nem választanak el bennünket sem ország, sem politikaiszellemi határok. Krassó sorozatát a Szabad Európa Rádió folytatásokban közli és napi 5 adásban sugározza hazafelé. Egy közelmúltban végzett tanulmányadatai szerint 80 millió amerikai polgárnak van állandó hitelproblémája. Az átlagos polgár minden birtokában lévő dollár után 30 dollárral tartozik. A világ úgynevezett hitel fővárosa Los Angeles, ahol úgyszólván mindenki hitelkártyára vásárol, senki sem fizet készpénzben. Vernon Brown, a „Confidential Credit” elnöke nemrégiben egy sajtóértekezleten ezt a nyilatkozatot tette az újságírók előtt: „ Az átlagpolgár számára a hitelkártya olyan, mint a kábítószer. Hamis kábulatba ringat bennünket és éppen ezért „rendkívüli veszélyeket rejt magában. Hitelkártyánk (vagy hitelkártyáink birtokában szabadnak és jómódúnak érezzük magunkat, ezért tehát könynyűkezűek vagyunk, költekezünk s egyszercsak felgyűlnek a számlák. Nyolcvan millió amerikai polgárnak van hitelproblémája. Ez több, mint a felnőtt lakosság fele s ez a szám 2-4 százalékkal fog emelkedni, amíg a kamatlábak elérik a 17-19 százalékot, s akkor következik be a válság. Csődök a láthatáron — Az elkövetkező 5 évben üzleti vállalkozások és magánszemélyek olyan hatalmas számban fognak csődeljárást kérni önmaguk ellen, amire még nem volt példa Amerika történetében. Érdekes, hogy az ügyvédek hagyományosan a legrosszabb hitelűek. Ügyfeleik vagyonát úgynevezett „trust account”-ok tartják, nem ritkán spekulálnak a pénzzel és azután jogtudásukat arra használják, hogy a hitelezőket Megrázó vallomások! Soha nem hallott, új részletek! Csak emlékezetből kiragadott neveket említek,: Gereben István, Haraszti Miklós, Gyenes Judit, Halda Aliz, Kővágó József, Tollas Tibor... Jónás Pál... Pongrácz Gergely... de hazai fiatal egyetemisták is, akik 56-ban még nem is éltek! A magyarországi interjúk nagy része telefonon és igen rossz technikai körülmények között készült (Krassó maga is csodálkozott rajta, hogy a felhívottak olyan spontán válaszokat ad-tak, sőt, vállalták a nyilvánosságot) így a rádióban, a bevezető szavak után, színészek olvassák be a szövegeket. Az egyes adások előtt és után pedig mindig megszólal a Forradalom hangulatát idéző zenemű, Kodály Zrínyi szózata, amelynek refrénje: „Ne bántsd a magyart! Ne bántsd a ma■gyart!” Eddig a nyugati és hazai magyarokról beszéltem. Velünk ünnepelnek-e testvéreink az elszakított területeken? Én azt hiszem, igen, de Erdélyből, a Felvidékről nem hallatszik ki hozzánk a szívdobogás. Jugoszláviából viszont éppen a napokban kaptam meglepő híreket: kis késéssel ugyan, de a délvidéki magyar újságok, folyóiratok egy részének hivatalosan is engedélyezték 56-os emlékszámok kiadását a lehető leghosszabb ideig távol tartsák ajtajuktól. Végülis azonban, óhatatlanul elbuknak. A 30 és 45 év közötti orvosoknak ugyancsak rossz hitelük: hajlamosak fényűző életre, betegeik legnagyobb részének biztosítási ügynökségeken keresztül küldik a számlát. Ezek az ügynökségek általában késnek a számlák kiküldésével, következésképpen az orvos is késlekedik személyes számláinak kifizetésével. Kedvező hitelük van általábaan a mérnököknek, könyvelőknek, háziasszonyoknak, vagyis, a gyakorlati foglalkozású embereknek. Állítólag legjobbak hitel szempontjából az illegális idegenek, akik nem akarják a hatóságok, vagy az ügyvédek figyelmét magukra vonni és ezért mindig pontosan fizetik számláikat. A rossz hitel kísért . Ha valakinek a hitele elromlott, ezt nem könnyű helyre hozni. Egy elítélt gyilkos átlagosan 4,9 év múlva elhagyhatja börtönét. A rossz hitel azonban a szabályok értelmében 7 esztendeig rögzítve marad. Azt jelenti ez, hogy aki, a kedvezőtlennek minősített hitel után, végülis, teljesen kifizette minden adósságát, még mindig ugyanolyan rossz és kedvezőtlen hitelinformációkkal rendelkezik, mint azelőtt. A megfelelő módszer ilyenkor az, hogy próbáljunk valahol, valamilyen módon kölcsön kapni pénzt, még akkor is, ha erre nincs szükségünk, s ezt pontosan, a megállapított részletek szerint, a kamatokkal együtt, fizessük vissza. Ezután ismét megalapozódott kedvező hitelünk. — Hitelünkkel ko- A hitelkártyák drámája több hitelkártyánk. Ha valamit a hitelkártyára vásároltunk, üljünk le otthon és számítsuk ki, hogy mennyi lesz ezekután az a havi minimáls összeg, amit a hitelkártya fedezésére fizetnünk kell. Sohase menjünk túl egy bizonyos vásárlási határon, akkor sem, ha a vásárlás abban a pillanatban csábítónak tűnik. Clevelandi krónika - Vegyes jegyzetek Molnár Zsigmond Azt hiszem, minden nyájas sőt nyájtalan olvasónk tudja, hogy ebben a keserves kis békebeli békében, amiben élünk s amibe jól beletaláltunk, szinte naponta van valamiféle kémbotrány. A titkos szolgálatnak, e tisztes iparágnak a „dolgozói” a kémek, kettős-kémek, hármas-kémek (mert hamarosan ilyenek is lesznek) hogyan keverednek bele állandóan valamilyen zűrbe úgy a saját, mint a másik oldalon. Túl a Sztálin vonalon. A titkosszolgálat egy-két tagja, tisztán rossz szokásból, néha „lebukik”. Az elhárító szervek „feldörzsölik” őket. Aztán azonnal megindul értük és körülöttük a zajongás, a zenebona, ami még a fontos nemzetközi értekezleteket és a csúcskonferenciákat is érinti. Utána, hogy a konferencia jól sikerüljön megkezdődik az alkudozás, a kémek csereberéje, de úgy, hogy lehetőleg ország-világ tudja, hogy kik és hogyan állottak a hírszerzésnek vagy az elhárításnak a szolgálatában. És a tisztelt média, a sajtó, a TV és a rádió, lévén ez nekik nagyszerű híranyag, még jobban felfújják a témát, de úgy, hogy a titkos ügynökök szinte alig látszanak már ki belőle. Tehát a titkos szolgálatban való „dolgozás” ma már egyáltalában nem titkos. Ma már nem mutogatnak reájuk újjal és a kutyák sem mennek el mellettük sunyitva, mint régen. E témával kapcsolatban elmondok egy kis történetet. 1938 novemberében, a Felvidék egy részének visszacsatolása után igen sok magyar testvérünk nyilvánosan és nagyhangon kérkedett azzal, hogy a cseh impérium alatt hogyan állottak a magyar hírszerzés szolgálatában. Egy visszatért vidéki kis városkának egyetlen kávéházában 4 ilyen magyar szórakozik, és nagyhangon tárgyalják egymás között a hírszerzői tevékenységüket, de lehetőleg úgy, hogy azt mindenki hallja. Az egyik feketekávét rendel Árpád úrtól, a főpincértől, a főcsálingertől. (Így hívták régen Pesten a főpincéreket.) A főpincér adja tovább jó hangosan a rendelést az alpincérnek, hogy: ...Jenő, 4 rumos feketét a bal ötösbe a kém uraknak. Ezeket a nagyhangú szerencsétleneket aztán a 2. Világháború befejezése után a csehek, úgyis mint „győztes lovagok” mindegyszálig elkapták és kinyírták őket. Tehát kém urak, vigyázat a hangoskodással, mert igen könnyen villanyszék, azaz rövid hullámú elektromos besugárzás, illetőleg elektromos kezelés lehet a nagyhang következménye. Jómagam nem vagyok túlságos híve ennek az elektromos „kezelésnek”, mert amennyire silányak és bóvli dolgok itt Amerikában ezek a kisebb háztartási cikkek, mint a villanykenyér-pirító, villany vasaló és a villanyszék, könnyen előfordulhat, hogy kezelés közben rövidzárlat fordul elő s akkor a kém és hazaáruló urak ott ülnek kicsit megpörkölve, ami állítólag nem tesz jót a szervezetüknek. Nem tudom. Rövid hullámozva nem voltam még. De úgy hírlik, hogy csak egyszer lehet kezelni őket, másodszor már nem alkalmazható. A hazaárulókkal szemben én a régi konzervatív módszernek a hóhér által való akasztásnak vagyok a híve, bár ott is előfordulhat, hogy a kötél elszakad és a páciens lepottyanhat. Krónikám befejezéséül elmondom a „hóhér”nak, e kedves szónak az eredetét. A régi időkben bakó-nak hívták, aki hatalmas pallossával ütötte le a „páciensek” fejét. Ma „állami ítéletvégrehajtó” a hivatalos neve. Valamikor a budapesti királyi ügyészség fennhatósága alá tartozott és állami fizetési osztályba volt sorolva. Nevét a kuruc szabadságharc idejéből egy Hoher nevű zsoldos kapitánytól nyerte, aki martalócaival iszonyú kegyetlenséggel garázdálkodott a Felvidéken, akit azonban egy kurucportya egy izben rajtaütéssel elcsípett. Ekkor Bezerédy Imre, a legendás hírű kuruckapitány, aki előzőleg már 72 császári tiszttel végzett kard és pisztolypárbajban, viadalra hívta ki e vallon származású embermészárost, Lóhátról. Beszerédy csupán kardlappal püfölte Hóhért, majd a pisztolynál átengedte neki az első lövést. Hóhér nem talált. Aztán Bezerédy... jóval nagyobb távolságról, csak úgy kapásból lőve, pontosan homlokon találta e dicső zsoldosvezért. De hol vannak már ezek a legendás idők? És hol van Hóhér, az embernyúzó hírhedt Zsoldoskapitány. Régen elfújta a szél. Csupán a neve maradt fenn eltorzult formában, e ma már tisztes polgári foglalkozást jelentő „hóhér” szóban. Ez is Amerika... Fekete G. István Megvallom, hogy reggelente nem szeretek felkelni és utálom azokat az embereket, akik a hajnalpír érkezésével egyidőben kiszökkennek az ágyból és látszik rajtuk, hogy majd szétveti őket az életvidám tettrekészség. Valamikor régen, amikor ez divatba jött én is összeköltöztem egyik ifjú hölgyismerősömmel. Lorry húsz éves volt, szép, bájos, igénytelen, ragaszkodó , és mégis hónapokon belül az idegeimre ment. Mégpedig azért, mert már hajnali ötkor virgoncán kipattant az ágyból, még akkor is, ha előzőleg csak 3-4 órát aludt. Majd hangos zenére állította a rádiót és 45 percet tornázott a nappali szobában. Aztán dalolva tusolt, szárította haját, készítette reggelinket. Miközben én gyilkos terveket szőttem, Larry boldogan trillázott és hangján tisztán érződött, hogy az életet csodaszépnek tartja. Ki képes egy ilyen nővel élni?! Nemrégiben összefutottam vele Csikágó belvárosában. Húsz éve nem láttam, de mégis azonnal megismertem, talán azért, mert még tíz évet sem öregedett. Ugyanaz a darázs derék, szép szívalakú arc, nevető kék szem, hullámos aranyszőke haj, könnyed, szinte táncoló léptek... Érdekes, hogy amint összeakadt a szemünk, ő is megismert engem, pedig az elmúlt két évtized nagyon goromba munkát végzett rajtam. Súlyom 165 fontról 180-ra dagadt, szőke göndör hajam — melyben úgy szeretett turkálni — piszkos-szürkére változott és valamikor hetyke magabiztossággal csillogó kék szemem melankolikus és vizenyős lett. Lorry mégis megismert, s mi több a nyakamba borult és azt mondta, hogy: „semmit nem változtam!” Beültünk egy étterembe, s én elhencegtem jó házasságommal, két szép gyerekemmel, irodalmi pályafutásommal, könyveimmel és apróbb sikereimmel. Lorry pedig elmondta, hogy esti egyetemen ügyvédi diplomát szerzett és közel tíz éve jogtanácsosa egy nagy nemzetközi vállalatnak. Miután németül tökéletesen, spanyolul pedig jól beszél, sokat utazik külföldön. — Nem látok gyűrűt az ujjadon. Elváltál? — kérdeztem. Larry nevető kék szeme egy pillanatra árnyékos lett. — Soha nem volt szerencsém a férfiakkal... Az a három férfi, akiket igazán szerettem, — köztük téged is, — azoknak nem voltam elég jó, hogy feleségül vegyenek. Akik pedig elvettek volna, azok meg nekem nem kellettek... — Azért érthetetlennek tartom, hogy egy ilyen szép és bájos nő mint te, soha ne menjen férjhez... — mondtam. — Olvasd el a Newsweek eheti számát és abban találsz egy cikket arról, hogy miért nem mennek férjhez Amerikában az egyetemet végzett és vezető állásban lévő nők... Köztük az orvosok és ügyvédek ... Mielőtt elváltunk, Larry megfogta kezem. — Húsz éve meg akarom kérdezni tőled, hogy miért hagytál ott olyan hidegen és minden magyarázat nélkül... Amikor úgy szerettelek, hogy nemcsak a szüleim, hanem a saját erkölcsi tiltakozásom ellenére is, összeköltöztem veled... Nem volt szívem megmondani neki, hogy megismertem egy magyar lányt, akivel nem tudta felvenni a versenyt. Hogy is tudhatta volna, mikor ez a magyar lány tudta, hogy milyen csodálatos a Balaton, mikor a felkelő nap hajnalban megmossa arcát a vizében... És tudta ki volt Petőfi, Arany, Jókai... Tudta, hogy milyen csodás a nyíló akácvirág illata... Tudta, hogy mit jelent magyarnak lenni... — Megőrjítettél a reggeli tornászásaiddal és tobzódó energiáddal... — mondtam Lorrynak elhallgatva az igazságot. — Hát miért nem szóltál? — csodálkozott. —Ha a torna és közted kellett volna választanom, biztos, hogy téged választalak... Húsz éves koromban ugyanis rendkívül nagy szamár voltam... — nevetett. A búcsúzásnál megöleltük egymást és szinte egyszerre mondtuk: — Sok szerencsét darling... Néztem, ahogy távolodott tőlem. Néhány lépés után hirtelen megfordult és felém kiáltotta: — Még most is tornászom reggelente! — és kislányos nevetéssel átfutott az út túlsó oldalára. Sokáig néztem utána, még akkor is amikor már régen eltűnt a tömegben. Aztán megvettem a Newsweek a heti számát, melyből többek között megtudtam, hogy a statisztikai kimutatások szerint Amerikában az egyetemet végzett nők házassági esélye 30 éves korukban 20 százalék, 35 éves korukban 5 százalék, 40 év felett pedig szinte reménytelen a helyzet. Amennyiben igaz a Newsweek állítása, akkor azt tanácsolom a férjhez menni akaró egyetemet végzett amerikai nőknek, hogy: Azonnal szüntessék be a kora reggeli tornázásokat, dalolásokat és tobzódó energiájuk fitogtatatását, mert ezzel halálosan ingerük a férfiakat és elriasztják maguktól őket még akkor is, ha feltűnően csinosak! moly baj van: 1.) ha az élet legalapvetőbb szükségletein kívül semmi másra nem jut pénzünk, 2. ) ha idegesek leszünk a telefon csengésére, 3. ) ha a „bio collector” elkezd bennünket telefonon hívni otthon és munkahelyünkön. — Tanácsom a hitelkártyákra vonatkozóan: sohase legyen egynél