Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)

1986-12-27 / 52. szám

Együtt ünnepelni! Saáry Éva A jelszó — „Együtt ünnepelni” — nem Nyu­gatról, Keletről érke­zett, megszégyenítve bennünket, akik számá­ra az 56-ra emlékezés kezd megszokottá, sőt unalmassá válni. Fázis­­eltolódásban vagyunk: mi lankadunk, kétel­kedünk, egyre jobban hajlunk a kompromisz­­szumokra, ők azonban (főleg a fiatalok!) újra lobogtatni kezdik a Sza­badság zászlaját... Együtt ünnepelni?? — Az újságok közölték az ,,Inconnu”-csoport pályázati felhívását egy, a Forradalom nagysze­rűségét méltóképpen ki­fejező (szimbolizáló) művészeti alkotásra — kint és bent. Jött Buda­pestről a ragasztós cím­ke: „Budát már vissza­vettük! Budapest sem marad rab! Buda felsza­badulásának 300-ik, Sza­badságharcunk 30-ik év­fordulója”, majd az ,,Emlékezzünk”-röpirat megható sorai, ame­lyekben a „Magyar De­mokratikus Ifjúság” ar­ra kérte a nyugati test­véreket, hogy az „egy­ség kinyilvánítására” november 4-én este 8 órakor minden magyar tegyen gyertyát az ab­lakába. (Vajon, hány gyertya égett Nyuga­ton??. Félek, nem sok. Keleten viszont széttép­ték a koszorúkat, sárba taposták a mécseseket, de azok újra és újra fel­lobbantak!) Az időn és téren át va­ló összefogás szellemé­ben érkezett a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör ok­tóber végi luganói ta­nulmányi konferenciá­jára Lezsák Sándornak erre az alkalomra írt megrázó költeménye, s két, hangszalagra rögzí­tett üzenet: Fónay Jenő­től, a SMIKK által ki­adott Megtorlás könyv szerzőjétől és Rácz Sán­dortól, akit 56-ban — 23 évesen! — a Budapes­ti Központi Munkásta­nács elnökévé választot­tak. Írásban nehéz érzé­keltetni a kazettáról megszólaló, ünnepélyes, meghatott hangot: „Kedves Barátaim! Más, jobb lehetőség hi­ányában ezúton küldök forró üdvözletet azok­nak, akik összejöttek a világ minden tájáról, hogy együtt ünnepelje­nek.. . Meghatottan gon­dolom el, milyen jó len­ne most köztetek, együtt veletek! Mert itthon, sajnos, nem gondolha­tunk zajos megemléke­zésre, nem ünnepelhe­tünk, legfeljebb ma­gunkban és így is csak titokban szabad, meg ne lássák égő arcunkon!” Legszívesebben ide­másolnám az egész szö­veget, de az meghalad­ná egy újságcikk kere­teit. Ezért csak monda­tokat szakítok ki Fónay Jenő üzenetéből: „Hiába tudjuk, hogy igazunk volt, s hogy mennyire biztosan iga­zunk volt, azt november 4-e igazolta, mely után itthon, néhány hónap alatt lejátszották újra — az idegen fegyverek árnyékában! — azt a nemzetet és népet meg­semmisítő akciót, ami korábban (1945 után) né­hány évig eltartott. Az­tán újra a régi, az 56 előtti kerékvágásban jár a kerék... De hála a Sorsnak és hála a Ma­gyarok Istenének, ez az esemény (november 4-e) tömegeket ébresztett fel, értelmes embere­ket, akik oly nagy szám­ban hagyták el a szere­tett hazát, hogy azt mindkét oldalon észre kellett venni, s megkér­dezni: Vajon miért? Ezek a sokat látott és tapasztalt emberek — Ti, Barátaim, Ti, akik hallgatjátok ezt a fejte­getést, — felnyitották a tapasztalatlan népek szemét. Ma már — vég­re! — sokan látnak. Még itthon is érezzük néha! De, hogy nem érezhet­jük mindig, folyamato­san, az bizonyítja a való­ságot is, hogy még nem mindenki lát, vagy nem mindenki hiszi el, amit lát!” Majd: „Nem tanácsként, de kérésként fogadjátok el. Egy hangon beszéljetek és hangosan, még han­gosabban! Nekünk erre van itthon szükségünk! ” „Nem könnyű itthon. Annak ellenére nem könnyű, hogy éves jelen­tések megnyugtatóan közlik: Magyarországon általánosságban betart­ják a Helsinki-i megál­lapodást, az emberi jo­gok területén rendben mennek a dolgok... Kér­dezem: akkor csak mi ketten vagyunk abban a kivételes helyzetben, hogy ezekből a jogokból semmit sem kapunk?... Nem hiszem. Mert már­cius 15-én évről-évre megszólalnak a gumibo­tok! Mert barátaink — hozzánk közel álló írók — nem publikálhatnak, ha nem a hivatalost fúj­ják! Mert halálos bűn, ha erdélyi, felvidéki­­­­testvéreinkért szólunk! Mert nem kapunk útle­velet! Nem kapunk er­kölcsi bizonyítványt! Mert olyan törvény van életben, hogy annak kö­vetkeztében még a nyug­díjas kort is megnyomo­rítják számunkra (ledol­gozott éveinket nem szá­mítják be a nyugdíj-­­ alapba)... Egyetlen szóval sem mondhatjuk el, mit akartunk akkor, 56-ban, miért mentünk az utcára és a fegyvert miért kellett megfogni, és ki ellen! Csak ők mondhatnak el minden rágalmazó, sértő és gya­­lázó kitalálmányt — ma 30 év múlva is ugyan­úgy, mint akkor melegé­ben, november 4-e után! Mert mártírjaink, sors- és harcostársaink még ma sem kaphatják meg a végtisztességet, még ma is jeltelenül vannak elkaparva.” „Köszönjük az érté­kes írásokat, melyek helyettünk és mellet­tünk bizonyítanak, me­lyek elengedhetetlenül szükségesek a jövő tör­ténelméhez, a valódihoz, az igazihoz. Köszön­jük a kiállást értünk és mellettünk! Nagy szük­ségünk volt és még na­gyobb van rá jelenleg! ...Köszönjük az egész világot megmozgató, hangos megemlékezést! Az 56-os napok nemzeti, ünneppé emelését! Min­denkinek köszönjük, aki csak morzsával is hozzá­járult! Mindenkinek, aki ünnepel! Helyettünk is ünnepel, s gondolata most hazaszáll hozzánk, a csendes pesti utcák­ra!” Rácz Sándor szavai higgadtabbak, rezignál­tabbak: „A Magyar Forrada­lom tiszteletére össze­jött kedves barátaimat arra kérem, először is adjunk hálát Istenünk­nek azért, hogy ezt a napot megérhettük és azért, hogy részesei le­hettünk nemzetünk öntudatra ébredésének azokban a dicsőséges napokban, mert ha kö­rülnézünk, azt tapasztal­juk, hogy milyen sokan hiányoznak harcostár­saink közülünk. Ezért kell megbecsülnünk minden magyart, éljen bárhol a világon, mert hazánk számít minden­egyes fiára. Az a kere­tet kell, hogy összekap­csoljon bennünket, amely a Forradalom alatt jellemezte a ma­gyar népet! A mi har­cunk nem szűnt meg az­zal, hogy börtönbe zár­tak, vagy azzal, hogy Nyugatra mentünk. A Forradalom mindig kötelez, amíg élünk, vagy amíg Hazánk sorsa úgy változik, hogy ki­elégítse a szabadságát szerető magyar nép minden igényét!” „Vigyázzunk a ma­gyarság nemzettudatá­ra! Szerintem, ma igen nagy gondok vannak e körül és félő, hogy nagy­mértékben befolyásol­ják a nemzet fennmara­dását.”... . „arra gondolni is szörnyűség, hogy a poli­tikai gaztettekért ismét a magyar nép fizessen. A magyar nép problé­máit éppenúgy, mint az európai probléma­komplexumot, békés úton kellene megoldani, mielőtt még katasztró­fát idéz elő!”... „őrizzétek meg a For­radalom tisztaságát, hogy még sokáig emlé­kezzen a világ egy sokat szenvedett kis ország nagyszerű tettére!” Az „együtt ünnepelni” gondolatát szolgálta a pár hónapja menekült Krassó György (a hazai ellenállás egyik legis­mertebb és legkitartóbb alakja) merész kezde­ményezése is, amelynek megvalósításához éppen kényszerű londoni vesz­­teglése, utazási papír­jainak átmeneti hiánya segítette hozzá: interjút készített 24 nyugati és 24 otthon élő, „függet­len gondolkodású” ma­gyarral, megkérdezve őket, hogyan látják ma 56-ot. A kintiek feleleteire nem akarok kitérni, an­nál jobban a megdöbben­tettek a bátor hangú ha­zai válaszok! Az anyag ábécé-rendbe szedése során a legkülönbözőbb korú, nemű, foglalkozá­sú és politikai felfogá­sú egyének kerültek — tarka változatosságban — egymás mellé, or­szág-világ előtt újra fé­nyesen bebizonyítva, hogy az 56-os események értékelésében ma is mindnyájan egyetér­tünk, hogy ebben a kér­désben nem választanak el bennünket sem or­szág,­­ sem politikai­szellemi határok. Krassó sorozatát a Szabad Európa Rádió folytatásokban közli és napi 5 adásban sugároz­za hazafelé. Egy közelmúltban végzett tanulmány­­ada­tai szerint 80 millió ame­rikai polgárnak van ál­landó hitel­problémája. Az átlagos polgár min­den birtokában lévő dol­lár után 30 dollárral tar­tozik. A világ úgyneve­zett hitel­ fővárosa Los Angeles, ahol úgyszól­ván mindenki hitelkár­tyára vásárol, senki sem fizet készpénzben. Vernon Brown, a „Confidential Credit” elnöke nemrégiben egy sajtóértekezleten ezt a nyilatkozatot tette az újságírók előtt: „ Az átlagpolgár szá­mára a hitelkártya olyan, mint a kábítószer. Hamis kábulatba ringat bennünket és éppen ezért „rendkívüli veszé­lyeket rejt magában. Hitelkártyánk (vagy hitelkártyáink­ birtoká­ban szabadnak és jómó­dúnak érezzük magun­kat, ezért tehát köny­­nyűkezűek vagyunk, költekezünk s egyszer­­csak felgyűlnek a szám­lák. Nyolcvan millió ame­rikai polgárnak van hi­tel­problémája. Ez több, mint a felnőtt lakosság fele s ez a szám 2-4 szá­zalékkal fog emelkedni, amíg a kamatlábak el­érik a 17-19 százalékot, s akkor következik be a válság. Csődök a láthatáron — Az elkövetkező 5 évben üzleti vállalko­zások és magánszemé­lyek olyan hatalmas számban fognak csőd­eljárást kérni önmaguk ellen, amire még nem volt példa Amerika tör­ténetében.­­ Érdekes, hogy az ügyvédek hagyományo­san a legrosszabb hite­­lűek. Ügyfeleik vagyo­nát úgynevezett „trust account”-ok tartják, nem ritkán spekulálnak a pénzzel és azután jog­tudásukat arra használ­ják, hogy a hitelezőket Megrázó vallomások! Soha nem hallott, új részletek! Csak emléke­zetből kiragadott neve­ket említek,: Gereben István, Haraszti Mik­lós, Gyenes Judit, Halda Aliz, Kővágó József, Tol­las Tibor... Jónás Pál... Pongrácz Gergely... de hazai fiatal egyete­misták is, akik 56-ban még nem is éltek! A magyarországi in­terjúk nagy része telefo­non és igen rossz tech­nikai körülmények kö­zött készült (Krassó ma­ga is csodálkozott rajta, hogy a felhívottak olyan spontán válaszokat ad-­­tak, sőt, vállalták a nyilvánosságot) így a rá­dióban, a bevezető sza­vak után, színészek ol­vassák be a szövegeket. Az egyes adások előtt és után pedig mindig meg­szólal a Forradalom hangulatát idéző zene­mű, Kodály Zrínyi szó­zata, amelynek refrén­je: „Ne bántsd a ma­gyart! Ne bántsd a ma­­■gyart!” Eddig a nyugati és ha­zai magyarokról beszél­tem. Velünk ünnepel­­nek-e testvéreink az elszakított területeken? Én azt hiszem, igen, de Erdélyből, a Felvi­dékről nem hallatszik ki hozzánk a szívdobogás. Jugoszláviából viszont éppen a napokban kap­tam meglepő híreket: kis késéssel ugyan, de a délvidéki magyar újsá­gok, folyóiratok egy ré­szének hivatalosan is en­gedélyezték 56-os emlék­számok kiadását­ a lehető leghosszabb ide­ig távol tartsák ajtajuk­tól. Végülis azonban, óhatatlanul elbuknak.­­ A 30 és 45 év közöt­ti orvosoknak ugyan­csak rossz hitelük: haj­lamosak fényűző életre, betegeik legnagyobb ré­szének biztosítási ügy­nökségeken keresztül küldik a számlát. Ezek az ügynökségek általá­ban késnek a számlák ki­küldésével, következés­képpen az orvos is kés­lekedik személyes szám­láinak kifizetésével. Kedvező hitelük van ál­­talábaan a mérnökök­nek, könyvelőknek, házi­asszonyoknak, vagyis, a gyakorlati foglalkozású embereknek. Állítólag legjobbak hitel szem­pontjából az illegális idegenek, akik nem akarják a hatóságok, vagy az ügyvédek fi­gyelmét magukra vonni és ezért mindig ponto­san fizetik számláikat. A rossz hitel kísért . Ha valakinek a hi­tele elromlott, ezt nem könnyű helyre hozni. Egy elítélt gyilkos átla­gosan 4,9 év múlva el­hagyhatja börtönét. A rossz hitel azonban a szabályok értelmében 7 esztendeig rögzítve marad. Azt jelenti ez, hogy aki, a kedvezőtlen­nek minősített hitel után, végülis, teljesen kifizette minden adós­ságát, még mindig ugyanolyan rossz és ked­vezőtlen hitel­informá­ciókkal rendelkezik, mint azelőtt.­­ A megfelelő mód­szer ilyenkor az, hogy próbáljunk valahol, valamilyen módon köl­csön kapni pénzt, még akkor is, ha erre nincs szükségünk, s ezt ponto­san, a megállapított részletek szerint, a ka­matokkal együtt, fizes­sük vissza. Ezután is­mét megalapozódott kedvező hitelünk. — Hitelünkkel ko- A hitelkártyák drámája több hitelkártyánk. Ha valamit a hitelkártyára vásároltunk, üljünk le otthon és számítsuk ki, hogy mennyi lesz ezek­­után az a havi minimá­­ls összeg, amit a hitel­kártya fedezésére fizet­nünk kell. Sohase men­jünk túl egy bizonyos vá­sárlási határon, akkor sem, ha a vásárlás ab­ban a pillanatban csá­bítónak tűnik. Clevelandi krónika - Vegyes jegyzetek Molnár Zsigmond Azt hiszem, minden nyájas sőt nyájtalan olvasónk tudja, hogy ebben a keserves kis bé­kebeli békében, amiben élünk s amibe jól bele­találtunk, szinte napon­ta van valamiféle kém­botrány. A titkos szolgá­latnak, e tisztes ipar­ágnak a „dolgozói” a kémek, kettős-kémek, hármas-kémek (mert hamarosan ilyenek is lesznek) hogyan keve­rednek bele állandóan valamilyen zűrbe úgy a saját, mint a másik ol­dalon. Túl a Sztálin vo­nalon. A titkos­szolgá­lat egy-két tagja, tisztán rossz szokásból, néha „lebukik”. Az elhárító szervek „feldörzsölik” őket. Aztán azonnal megindul értük és körü­löttük a zajongás, a ze­nebona, ami még a fon­tos nemzetközi értekez­leteket és a csúcskon­ferenciákat is érinti. Utána, hogy a konferen­­cia jól sikerüljön meg­kezdődik az alkudozás, a kémek csereberéje, de úgy, hogy lehetőleg or­szág-világ tudja, hogy kik és hogyan állottak a hírszerzésnek vagy az elhárításnak a szolgá­latában. És a tisztelt média, a sajtó, a TV­ és a rádió, lévén ez nekik nagyszerű híranyag, még jobban felfújják a témát, de úgy, hogy a titkos ügynökök szinte alig látszanak már ki belőle. Tehát a titkos szolgálatban való „dol­gozás” ma már egyálta­lában nem titkos. Ma már nem mutogatnak reájuk újjal és a kutyák sem mennek el mellet­tük sunyitva, mint régen. E témával kapcsolat­ban elmondok egy kis történetet. 1938 novemberében, a Felvidék egy részének visszacsatolása után igen sok magyar testvé­rünk nyilvánosan és nagyhangon kérkedett azzal, hogy a cseh im­­périum alatt hogyan ál­lottak a magyar hírszer­zés szolgálatában. Egy visszatért vidéki kis vá­roskának egyetlen kávé­házában 4 ilyen magyar szórakozik, és nagyhan­gon tárgyalják egymás között a hírszerzői te­vékenységüket, de lehe­tőleg úgy, hogy azt min­denki hallja. Az egyik fe­ketekávét rendel Árpád úrtól, a főpincértől, a főcsálingertől. (Így hív­ták régen Pesten a főpin­­céreket.) A főpincér ad­ja tovább jó hangosan a rendelést az alpincér­­nek, hogy: ...Jenő, 4 rumos feketét a bal ötös­be a kém uraknak. Ezeket a nagyhangú­ szerencsétleneket az­tán a 2. Világháború befejezése után a cse­hek, úgyis mint „győz­tes lovagok” mindegy­szálig elkapták és ki­nyírták őket. Tehát kém urak, vigyázat a hangos­kodással, mert igen könnyen villanyszék, azaz rövid hullámú elek­tromos besugárzás, ille­tőleg elektromos kezelés lehet a nagyhang követ­kezménye. Jómagam nem vagyok túlságos hí­ve ennek az elektromos „kezelésnek”, mert amennyire silányak és bóvli dolgok itt Ameriká­ban ezek a kisebb ház­tartási cikkek, mint a villany­kenyér-pirító, villany­ vasaló és a vil­lany­szék, könnyen elő­fordulhat, hogy kezelés közben rövidzárlat for­dul elő s akkor a kém és hazaáruló urak ott ülnek kicsit megpörkölve, ami állítólag nem tesz jót a szervezetüknek. Nem tudom. Rövid hullámoz­va nem voltam még. De úgy hírlik, hogy csak egyszer lehet kezelni őket, másodszor már nem alkalmazható. A hazaárulókkal szemben én a régi kon­zervatív módszernek a hóhér által való akasz­tásnak vagyok a híve, bár ott is előfordulhat, hogy a kötél elszakad és a páciens lepottyanhat. Krónikám befejezésé­ül elmondom a „hóhér”­­nak, e kedves szónak az eredetét. A régi időkben bakó-nak hívták, aki ha­talmas pallossával ütöt­te le a „páciensek” fe­jét. Ma „állami ítélet­­végrehajtó” a hivatalos neve. Valamikor a buda­pesti királyi ügyészség fennhatósága alá tarto­zott és állami fizetési osztályba volt sorolva. Nevét a kuruc szabad­ságharc idejéből egy Hoher nevű zsoldos ka­pitánytól nyerte, aki martalócaival iszonyú kegyetlenséggel garáz­dálkodott a Felvidéken, akit azonban egy kuruc­­portya egy izben rajta­ütéssel elcsípett. Ekkor Bezerédy Imre, a legen­dás hírű kuruckapitány, aki előzőleg már 72 csá­szári tiszttel végzett kard és pisztolypárbaj­ban, viadalra hívta ki e vallon származású em­bermészárost, Lóhátról. Beszerédy csupán kard­lappal püfölte Hóhért, majd a pisztolynál áten­gedte neki az első lövést. Hóhér nem talált. Aztán Bezerédy... jóval na­gyobb távolságról, csak úgy kapásból lőve, pon­tosan homlokon találta e dicső zsoldos­vezért. De hol vannak már ezek a legendás idők? És hol van Hóhér, az em­bernyúzó hírhedt Zsol­doskapitány. Régen el­fújta a szél. Csupán a neve maradt fenn eltor­zult formában, e ma már tisztes polgári fog­lalkozást jelentő „hó­hér” szóban. Ez is Amerika... Fekete G. István Megvallom, hogy reggelente nem szeretek fel­kelni és utálom azokat az embereket, akik a hajnal­pír érkezésével egyidőben kiszökkennek az ágyból és látszik rajtuk, hogy majd szétveti őket az élet­vidám tettrekészség. Valamikor régen, amikor ez divatba jött én is összeköltöztem egyik ifjú hölgyismerősömmel. Lorry húsz éves volt, szép, bájos, igénytelen, ra­gaszkodó , és mégis hónapokon belül az idegeim­re ment. Mégpedig azért, mert már hajnali ötkor virgoncán kipattant az ágyból, még akkor is, ha előzőleg csak 3-4 órát aludt. Majd hangos zenére állította a rádiót és 45 percet tornázott a nappali szobában. Aztán dalolva tusolt, szárította haját, készítette reggelinket. Miközben én gyilkos ter­veket szőttem, Larry boldogan trillázott és hang­ján tisztán érződött, hogy az életet csodaszépnek tartja. Ki képes egy ilyen nővel élni?! Nemrégiben összefutottam vele Csikágó belváro­sában. Húsz éve nem láttam, de mégis azonnal megismertem, talán azért, mert még tíz évet sem öregedett. Ugyanaz a darázs­ derék, szép szívalakú arc, nevető kék szem, hullámos aranyszőke haj, könnyed, szinte táncoló léptek... Érdekes, hogy amint összeakadt a szemünk, ő is megismert engem, pedig az elmúlt két évtized na­gyon goromba munkát végzett rajtam. Súlyom 165 fontról 180-ra dagadt, szőke göndör hajam — mely­ben úgy szeretett turkálni — piszkos-szürkére vál­tozott és valamikor hetyke magabiztossággal csil­logó kék szemem melankolikus és vizenyős lett. Lorry mégis megismert, s mi több a nyakamba borult és azt mondta, hogy: „semmit nem változ­tam!” Beültünk egy étterembe, s én elhencegtem jó házasságommal, két szép gyerekemmel, irodal­mi pályafutásommal, könyveimmel és apróbb si­kereimmel. Lorry pedig elmondta, hogy esti egye­temen ügyvédi diplomát szerzett és közel tíz éve jogtanácsosa egy nagy nemzetközi vállalatnak. Miután németül tökéletesen, spanyolul pedig jól be­szél, sokat utazik külföldön. — Nem látok gyűrűt az ujjadon. Elváltál? — kérdeztem. Larry nevető kék szeme egy pillanatra árnyé­kos lett. — Soha nem volt szerencsém a férfiakkal... Az a három férfi, akiket igazán szerettem, — köztük téged is, — azoknak nem voltam elég jó, hogy fele­ségül vegyenek. Akik pedig elvettek volna, azok meg nekem nem kellettek... — Azért érthetetlennek tartom, hogy egy ilyen szép és bájos nő mint te, soha ne menjen férjhez... — mondtam. — Olvasd el a Newsweek eheti számát és abban találsz egy cikket arról, hogy miért nem mennek férjhez Amerikában az egyetemet végzett és veze­tő állásban lévő nők... Köztük az orvosok és ügy­védek ... Mielőtt elváltunk, Larry megfogta kezem. — Húsz éve meg akarom kérdezni tőled, hogy miért hagytál ott olyan hidegen és minden magya­rázat nélkül... Amikor úgy szerettelek, hogy nem­csak a szüleim, hanem a saját erkölcsi tiltakozá­som ellenére is, összeköltöztem veled... Nem volt szívem megmondani neki, hogy meg­ismertem egy magyar lányt, akivel nem tudta fel­venni a versenyt. Hogy is tudhatta volna, mikor ez a magyar lány tudta, hogy milyen csodálatos a Ba­laton, mikor a felkelő nap hajnalban megmossa arcát a vizében... És tudta ki volt Petőfi, Arany, Jókai... Tudta, hogy milyen csodás a nyíló akác­virág illata... Tudta, hogy mit jelent magyarnak lenni... — Megőrjítettél a reggeli tornászásaiddal és tob­zódó energiáddal... — mondtam Lorrynak elhall­gatva az igazságot. — Hát miért nem szóltál? — csodálkozott. —Ha a torna és közted kellett volna választanom, biz­tos, hogy téged választalak... Húsz éves korom­ban ugyanis rendkívül nagy szamár voltam... — nevetett. A búcsúzásnál megöleltük egymást és szinte egy­szerre mondtuk: — Sok szerencsét darling... Néztem, ahogy távolodott tőlem. Néhány lépés után hirtelen megfordult és felém kiáltotta: — Még most is tornászom reggelente! — és kis­­lányos nevetéssel átfutott az út túlsó oldalára. Sokáig néztem utána, még akkor is amikor már régen eltűnt a tömegben. Aztán megvettem a Newsweek a heti számát, melyből többek között megtudtam, hogy a statisztikai kimutatások sze­rint Amerikában az egyetemet végzett nők házas­sági esélye 30 éves korukban 20 százalék, 35 éves korukban 5 százalék, 40 év felett pedig szinte re­ménytelen a helyzet. Amennyiben igaz a Newsweek állítása, akkor azt tanácsolom a férjhez menni akaró­­ egyete­met végzett amerikai nőknek, hogy: Azonnal szüntessék be a kora reggeli tornázáso­­kat, dalolásokat és tobzódó energiájuk fitogtata­­tását, mert ezzel halálosan ingerük a férfiakat és elriasztják maguktól őket még akkor is, ha feltű­nően csinosak! moly baj van: 1.) ha az élet legalapvetőbb szük­ségletein kívül semmi másra nem jut pénzünk, 2. ) ha idegesek leszünk a telefon csengésére, 3. ) ha a „bio collector” elkezd bennünket telefo­non hívni otthon és mun­kahelyünkön. — Tanácsom a hitel­kártyákra vonatkozóan: sohase legyen egynél

Next