Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-07-19 / 29. szám
A Magyar Katolikus Egyház belső válsága Ma már közismert tény, hogy az otthoni katolikus egyházi vezetőség a Mindszenty bíboros által követett irányról letérve, a megalkuvás útjára lépett. Ennek folytán ellentétbe került a magyar alsópapság és a hívők, főleg a fiatal hívők nagy részével. Erre a szomorú helyzetre mutat rá az alábbi írás, amely egy otthon élő, elhallgatott újságíró tollából származik és amelyet a Münchenben megjelenő NEMZETŐR közölt. Nemrég rövid újsághír jelent meg Luigi Poggi római érsek magyarországi látogatásáról. A külföldi hírügynökségek szűkszavú tudósítása szerint Poggi két kérdést akart tisztázni. Az első az ún. „Bulányi ügy”. Tárgyalásainak második pontja a fegyveres szolgálatot megtagadók helyzetének vizsgálata. A hírügynökségek értesüléseivel összevág a magyar katolikus egyház hivatalos szócsövének kikiáltott Cserháti József pécsi püspök külföldi nyilatkozata, amely arról szól, hogy a Szentszék rövidesen eljárást indít a bulányistákkal kapcsolatban. Cserháti elismeri, hogy Bulányi vezetésével egy rendkívül életerős kisközösségi mozgalom működik Magyarországon, hozzáteszi azt is, hogy a benne levő papok — mintegy negyvenen — a „legjobb lelkipásztorok közül” kerülnek ki. Hosszú lenne felsorolni most azt a fondorlatos és egyházi emberhez méltatlan ügyeskedést és tevékenységet, melylyel Bulányi írásairól azt akarták elhitetni, hogy azok ellenkeznek az Egyház tanításaival. Költséget és fáradságot nem kímélve, hamis brosúrát adtak ki, önkényesen kiemelt szövegrészeket, összefüggésében valótlan magyarázatokat állítottak be eredetinek és mindenképpen arra törekedtek, hogy a Szentszék előtt nyilvánvaló legyen Bulányi eretneksége. Ma már ennek az egész eljárásnak szinte irodalma van, hiszen Bulányi több levélben kérte Lékai bíborost ügyének tisztességes kivizsgálására, valamint azt, hogy vele szemben is abban a szellemben járjanak el, amely megegyezik Jézus tanításával. Sajnos nem így történt. Kétségtelen, hogy ez az eljárás kivitelében és könyörtelenségében nem lepte meg Bulányit. Az igazi okok, melyek az eljárást elindították ellene, másutt rejlenek. Az igazi ok mindenek előtt az a tény, hogy bázisközösségek vannak. Olyan csoportok, amelyek akarva-akaratlanul kisiklanak az állami ellenőrzés alól. A Magyar Népköztársaság 1976-ban aláírta azt az ENSZ dokumentumot, mely többek között minden magyar állampolgárnak teljes vallásszabadságot biztosít, vallásos tevékenységének szabad gyakorlását. S miután ezt az egyezményt már általános jellege miatt sem lehetett módosítani az Állami Egyházügyi Hivatal rendeletei által az állam kényelmetlen helyzetbe került. Az ENSz egyezmény aláírásával ugyanis szabad lehetőséget kaptak a bázisközösségek anélkül, hogy működésüket bárkinek be kellett volna jelenteniük, vagy bármilyen hatóságoktól erre engedélyt kellett volna kérniük. Ez tulajdonképpen igen nagy fejlődés azzal az állami gyakorlattal szemben, mely pl. csak ezen egyezmény aláírása után engedte meg, hogy a templomi hitoktatást — télen a plébánia, vagy az egyházközségi épület fűthető helyiségeiben tartsák meg és itt sem változtatott — legalábbis hivatalosan — azokon a kissé különös előírásokon, melyek korlátozták a tanításhoz használható eszközöket és megtiltották a résztvevők kikérdezését, vagy kérdés-felelet formájában való oktatásukat, így az állam kénytelen volt taktikát változtatni. Kb. 1965-ig az volt az állami meggyőződés, hogy az Egyházat a püspökök jelentik. Ezzel magyarázható, hogy a püspökök közül számosat börtönbe csuktak, vagy internáltak, vagy elzártak a hívek elől. Amikor a tények bebizonyították, hogy a püspökök megfogyatkozása ellenére mit sem változott a magyar vallásos élet hatékonysága, feladták ezt a magatartást és megkezdődött az a korszak, amikor az állam cél a püspökök „meg-dolgozása” ill. megnye- rése volt. Itt is számot-tevő eredményt értek el. Elkezdtek hullani az állami kitüntetések a püspökök mellére. Az állam hamarosan felismerte, hogy az egyház hierarchikus felépítésé- nek nagy haszna van, amelyet saját javára fordíthat. Ez pedig abban áll, hogy az egyház rendkívül szívósan ragaszkodik minden általa adott címhez és ranghoz, a püspököket pedig szinte tévedhetetlen emberként kezeli, akikkel szemben semmiféle kritika nem érvényesülhet. Ebből a tanulságból okulva az Állami Egyházügyi Hivatal rendkívül meleg és baráti kapcsolatot létesített Lékai bíborossal, aki ezt az iránta megnyilvánuló „baráti bizalmat” lojális nyilatkozatok tömegével hálálta meg. Lékai megvilágításában a Magyar Állam tulajdonképpen mosolygó készséggel ügyel az egyház jólétére és legfőbb gondja, hogy ebben a hazában minden valásos embernek jó dolga legyen. Ezt a nyilatkozatot Lékai nem engedi a tényektől befolyásolni. A hiányosságokról tapintatosan hallgat. Legfeljebb „kislépéseket” emleget, melyekről senki sem tudja, hogy még meddig vezetnek. Ebben az államot támogató tevékenységben hűséges szövetségese akadt Cserháti püspök személyében, aki gátlástalanul állít valótlanságokat és feltehetően állami engedéllyel, állításainak valószínűsítésére, ellenzéki ízű, ill. bíráló jellegű kijelentéseket is tehet. A többi püspök pedig? Mit tehetnének ezek a jámbor, nagyrészt súlyos beteg püspökök, akik úgy érzik, hogy a püspöki kar magatartásáért a püspöki kar elnöke, az esztergomi érsek felel. Bólogatnak és hallgatnak, s ha olyan utasításokat kapnak, melyek Lékain keresztül az államtól származnak, végrehajtják ezeket, vagy legalábbis igyekeznek végrehajtani. A Magyar Püspöki Kar kívülálló szemlélő véleménye szerint, színe már ott tart, hogy fel sem tételezi, hogy az alájuk rendelt papok képesek a gondolkodásra. Megkérdezésük és meghallgatásuk nélkül hoznak döntéseket és rendelkezéseket. Papjukat kiszolgáltatják az állami szerveknek, mert semmiféle védelemben nem részesítik őket, nem állnak ki mellettük és még ott sem segítik őket, ahol munkásságuk szorosan összefügg a lelkigondozás legalapvetőbb kérdéseivel. De mindaddig, amíg a püspökök megtiltják pl. a lelkigyakorlatok tartását és az az óhajuk, hogy minden tevékenységet ellenőrzésük alá vonjanak anélkül, hogy ezen tevékenységek irányításáért felelősséget vállalnának, amíg az államra tartozó ellenőrzést akarják ellátni a papság felett ahelyett, hogy a rájuk tartozó és feladatként vállalt vezetést végeznék, addig tudomásul kell venniük hogy a papság bizalma velük szemben megszűnt, eloszlott vagy feltételes lett. Magyarországon ma már egyre több helyen papjaink kivonatosan olvassák fel a Püspöki Kar körleveleit, hogy a bennük levő nyilvánvaló értelmetlenségeket kiszűrjék. Hogy mennyit tud mindebből Poggi érsek úr és mennyire veszi a fáradságot, hogy a püspöki kar tagjain kívül mással is szóba álljon, akik talán szerényebb külsőségek között, de valóban tényeket tárnának fel előtte — nem tudjuk. De egy mindenképpen nyilvánvaló. Lehet Bulányi ügyet csinálni, de ez az ügy már régen'nem Bulányi'ügy csak ürügy. Ürügy arra, hogy az állam a püspöki kar segítségével megkísérelje ellenőrzése alá vonni a magyar katolikus hívők egyik igen jelentős — értelmiségi — részét és a bázisközösségek „megrendszabályozásával” megkísérelje visszaállítani az őt készségesen kiszól Mulroney, a „free trade” és az ellenzék voltak a televízió különös „sztárjai” Brian Mulroney miniszterelnök — először kormányra kerülése óta — televíziós beszédet intézett a kanadai polgárokhoz. A beszédet, amely 14 percig tartott, a CBC nevű televíziós hálózat közvetítette. A felvétel a miniszterelnök Parlament Hillen lévő irodájában történt. A beszéd rövid összefoglalása a következő: — A ,,free trade” megbeszélések Amerika és Kanada között történelmi jelentőségűek. A megbeszéléseknek kétségtelenül „alkudozás” jellege lesz és ebben a folyamatban Kanadának időnként jelentős engedményeket kell majd tennie. Amennyiben azonban Kanada nem hajlandó ezekre a komoly döntésekre, rövidesen elveszítjük az életbevágóan fontos amerikai piacot, az egyre erősödő protekcionizmus következtében. Ha feltesszük a kérdést, hogy mit jelent majd egy Amerikával kötött „free trade” egyezmény Kanada számára, a következőket válaszolhatjuk: — A vásárló közönség számára 2 billió dollár vám-megtakarítást, mert ennyit számít most Ottawa az Amerikából importált árucikkekért. Lehetőséget jelent majd a kanadai vállalatok számára, hogy az amerikai vállalatokkal azonos esélyük legyen az amerikai federális szerződések elnyerésére, amelyeknek értéke évi 750, billió, dollár . S a kanadai vállalatok minden más területen is versenyképesek lehetnek az amerikai vállalatokkal. — Végezetül hangsúlyozni akarom: „Kanada politikai és kulturális önállóságát megvédjük, ez nem lehet alku tárgya.” A politikai ellenzék vezetői is kaptak televíziós időt arra, hogy elmondják véleményüket a „free trade” tárgyalásokról. John Turner, a Liberális Párt vezetője, kijelentette: — A miniszterelnök beszéde után még kevésbé tudjuk, mint eddig, hogy valójában mit akar: szabad külkereskedelmet, szabadabb külkereskedelmet, vagy esetleg ellenőrzött külkereskedelmet? Kételkedem abban, hogy ő maga is tudja, hogy mit akar. A miniszterelnök máris engedett az amerikai kívánságnak, amikor feloszlatta a Foreign Investment Rewiev Agencyt és megszüntette a National Energy Programot. A kanadai életforma egyedül álló és nem vagyunk hajlandók feladni. Nincs szándékunkban az 51-ik amerikai állam lenni. Ed Broadbent, az NDP vezetőjének véleménye : — Az amerikai tárgyalási megbízottak már korábban kijelentették, hogy tárgyalni akarnak a medicare, a nyugdíj és egyéb szociális programjainkról. Mi azonban itt, Kanadában, az amerikai hagyományoktól eltérő hagyományokat létesítettünk és számos esetben társadalmunk egészségesebb az amerikai társadalomnál. Brian Mulroney televíziós beszéde utáni napon Washington, D.C.-ben megkezdődtek a „free trade” tárgyalások az amerikai és kanadai megbízottak között. A megbeszélésekről sem az amerikaiak, sem a kanadaiak nem hajlandók nyilatkozni az újságíróknak. Az általános közvélemény az, hogy ez volt eddig Brian Mulroney első megnyilatkozása, amellyel egyetértett az angol és francia lakosság nagy többségben. Az étkezés veszélyei Friedrich Nietsche, német existencialista filozófus, egyik alapvető megállapítása és tanácsa volt: — Éljünk veszélyesen! Kortársai és mi, kései utódai, kétségtelenül megfogadtuk a tanácsot és veszélyesen élünk s amint azt nemrégiben az amerikai mezőgazdasági minisztérium megállapította: mindenekelőtt, veszélyesen étkezünk. A minisztérium néhány, ezzel kapcsolatos, figyelemre érdemes megállapítása a következő: " Az amerikai sajtó nemrégiben azt jelentette, hogy az Egyesült Államokban évenként átlagosan ötezer személy betegszik meg ételmérgezésben. Ez a megállapítás teljes mértékben tévedés! A helyes szám: Amerikában az ételmérgezésben megbetegedettek száma évenként átlagosan kétmilló. Az emberek azt hiszik, hogy az ételmérgezés könnyen megállapítható, mivel az ételmérgezést okozó baktériumok kellemetlen illatúak. Ez is tévedés. Ezzel szemben az igazság az, hogy az ételmérgezést okozó baktériumok többségének semmilyen szaga, színe és íze nincs. Ha az ételt hoszszabb ideig, esetleg több mint két óráig hagyjuk általános szobahőmérsékleten állni, majdnem bizonyos, hogy kifejlődik benne valamilyen ételmérgezést okozó baktérium. Ezért tehát a leghelyesebb, ha minden további nélkül kidobjuk. — Sohase ízleljünk meg ételt, ha úgy véljük, hogy esetleg már nem jó. Az étel íze semmit sem jelent. Ha a legkisebb kételyünk van — egyszerűen dobjuk ki az ételt. — Az emberek többsége azt hiszi, hogy a kannázott ételek nem okozhatnak ételmérgezést. Ez is tévedés. Ha a kannázott étel kannája „dagadt”, a kanna repedt, vagy rozsdás, vagy esetleg éppen szivárog — minden további nélkül dobjuk ki, mert ételmérgezés szempontjából éppen olyan veszélyes, mint a romlott étel. gáló püspökök tekintélyét és szavahihetőségét. Hogy ez a kísérlet milyen sikerrel jár, a jövő dönti el. Könnyű megjósolni, hogy eredménytelen marad. Az öntudatra ébredt katolikus hívő önként, vagy kényszerrel ma már nem mond le az önálló gondolkodás és a bírálat lehetőségéről. Ez is Amerika... Fekete G. István: Elszomorító anyagi helyzetem sajnos igazolja, hogy a tőzsdei dolgokhoz nem értek, a pénzügyekben pedig egyenesen hatókör vagyok. Ezért aztán nem olvasom a pénzemberek bibliáját, vagyis a Wall Street Journal-t. Pontosabban mondva, nem veszem ezt a lapot, de a vonaton mellyel belvárosi munkahelyemre járok, néha találok egy-egy ottfelejtett példányt, melyet átlapozok. Amikor valamelyik cikk megragadja a figyelmemet, olvasás közben fontoskodva ráncolom a homlokom, arcom gondterhelt lesz, mint egy csőd előtt álló temetkezési vállalkozóé és néha rosszallóan csóválom a fejem. Éppen úgy, mint azoktól az emberektől láttam, akik — velem ellentétben — feltételezhetően értik is amit olvasnak. Én ugyanis bár a szavakat értem, meg imittatott néhány tőmondatot is, de a legtöbb cikket nem értem. Ködös előttem a céljuk, logikájuk, és a mondanivalójuk. Nem értem a cikkek statisztikai összehasonlításait, belföldi célirányát, világpiaci és nemzetközi reakcióját. A konfúziókat is éppen annyira értem, mintha nem üzbégül lenne írva. A minap egy harminc év körüli, rendkívül elegáns, csinos nő olvasta a vonaton a Wall Street Journal aznapi számát. Szemben ült velem és amíg ő az újság nekem titokzatos, de neki talán izgató híreit olvasta, én (lopva és diszkréten) őt bámultam. Mielőtt leszállt, kedvesen rám mosolygott, — sajnos úgy, mint ahogy fiatal, szép és magabiztos nők szoktak öregedő férfiakra mosolyogni. — Nekem mára elég a rossz hírekből... — mondotta. — Ha érdekli, hogy miért jutunk előbb-utóbb mindannyian szegényházba, tessék... — és átnyújtotta a lapot. — Aki olyan szép mint ön, annak csak optimistának szabad lenni... •Enyekerésztem. Ahogy a szép nővel foglalkozó gondolatokkal — és sajnálatos gyorsasággal elröppent ifjúságom után sóvárogva — forgattam az újságot, szemem rövid cikkre tévedt, amely arról értekezett, hogy az Energia Sáv (Energy Best) államai, vagyis az olajkutatás államok teljes gazdasági csődben vannak. A cikk írója Texas, Louisiana és Oklamhoma államok anyagi nehézségeit a rohamosan csökkenő olajáraknak tulajdonította. A derék férfiú valószínűleg texasi lehetett, mert főleg ennek az államnak a problémáival foglalkozott. És szinte krokodil könnyeket hullatott afelett, hogy a cowboyok, kétméteres férfiak és az olajkutak állama 1,3 billió dollár deficittel rendelkezik. S amely deficit napról-napra nő, éppen úgy, mint a munkanélkül ■ liek száma. Letéve a cikket, — igazi „jóember” lévén — kicsit elsajnálkoztam az említett államok gazdasági nehézségein és munkanélküliségén. Megvallom, hogy sajnálkozásom percről-percre csökkent, mert eszembe jutottak az energia krízis évei. Az 1972— 75-ös évek, amikor az OPEC nemzetek (Organization of Petroleum Export in Countries) összeesküvése következtében 35-40 dollár volt egy hordó olaj ára! Az erkölcstelen áremelés következtében sokezer gyár és üzem csődbejutott, milliók lettek munkanélküliek és több mint százezer család elvesztette házát, mert nem tudták fizetni a részleteket. Amíg Amerika nagy többsége nyögött az energia krízis éveiben, Texas, Luisiana és Oklahoma zsírosodott. Mégpedig azért, mert a szabadkereskedelem jogcímén az OPEC nemzetekkel együtt, ők is felemelték áraikat. Texas és Luisiana odáig ment a bűnös kapzsiságban, hogy újabb adót tettek arra az olajra és benzinre, melyet más amerikai államokba szállítottak. „Vegyétek úgy, mint senki adót” — humorizált az egyik nagy texasi napilap a nemzet gazdasági nyomorán. Nagyon érdekes, hogy amikor az OPEC nemzetekkel együtt az amerikai olajkutatás államok is felemelték áraikat, a szabadkereskedelem jogára és jogvédelmére hivatkoztak. Most azonban Lloyd Bentsen texasi demokrata szenátor azt követeli, hogy a kormány 27 dollárban szabja meg az amerikai olaj árát hordónként. Ez természetesen azt jelentené, hogy miután az OPEC olaj ára jelenleg 10-12 dollár körül van hordónként, közel 150 százalékkal meg kellene vámoltatni az importált olajat. Az Egyesült államokban évente kb. 6 billió hordó olajat használnak, — melynek egyharmada importált, — a texasi szenátor által követelt olajadó 90 billió dollárjába kerülne évente az amerikai fogyasztóknak. Azoknak a fogyasztóknak akiket az energia krízis éveiben olyan arcátlanul megfejtek Bentsenék. Érdekes, hogy most szó sem esik a „szabadkereskedelem jogvédelméről” texasi, oklahomai és luisianai körökben. Azokban az években, amikor Amerikában százezrek fagyoskodtak télen, mert nem tudták megfizetni a magas fűtőolaj árakat, vagy mert a magas olajárak miatt munkanélkül voltak, a Texas nagyon jó hangulatban volt. Igazolja ezt, hogy több százezer texasi autóra az a „vicces” plakátocska volt ragasztva, hogy: Faggyatok meg! (Ez nem szószerinti fordítás, mert ezt lapunk szerkesztője erkölcsi okokból nem közölné. Az angol szöveg ugyanis így szólt a texasi autókon: „Let the... bastards freeze in the dark!) A texasiak honfitársi és emberbaráti szeretetének fentiekben leírt szép példájára gondolva, két közmondás jut az eszembe. Az egyik, hogy: Isten nem ver bottal! A másik pedig: A legszebb öröm, a káröröm! William Parker bíró első döntése: júliusban kezdődik a „Stevens-háború William Parker bíró, aki a „Supreme Court of Ontario” tárgyalási divíziójának főbírája és akit Brian Mulroney megkért, hogy lefolytassa az eljárást Sinclair Stevens, volt federális iparügyi miniszter ügyében, 30 perces előkészítő tárgyalást tartott Torontóban. Az előkészítő tárgyaláson Parker bíró közölte: hét különböző csoportnak és személynek adja meg a jogot, hogy a tanukat keresztkérdéseknek vesse alá és amennyiben jónak látják, saját tanúikat idéztessék meg és saját bizonyítékaikat terjeszszék elő. Ilyen jogot kap maga a lemondott miniszter, Sinclair Stevens és felesége, Noreen is. A meghallgatottak között lesznek — természetesen — a Liberális Párt és az NDP federális parlamenti képviselői is. Külön-külön ügyvéd képviseli a Stevens házaspárt, a liberálisokat és az NDP képviselőit. David Scott, ügyvéd, a pártonkívüli, úgynevezett „chief commission” jogi képviselője, kijelentette: nem hiszi, hogy Parker bíró eltűri, hogy az egész meghallgatásból „politikai cirkusz” legyen. Parker bíró rövid bevezető szavai az ügyvédekhez : — Ne felejtsék el, hogy ez a meghallgatás nem tárgyalás, csupán vizsgálat. A vizsgálat kezdetét július 14-ikében rendelem el. (David Scott szerint nem lehetetlen, hogy Mulroney miniszterelnököt is megidézi tanúként. — Szerk.) Reagan népszerűbb minden elődjénél Reagan elnök népszerűsége minden eddiginél magasabb rekordot állított, jelenti a Gallup Közvélemény Kutató Intézet május derekán eszközölt körkérdését kiértékelve. 1004 felnőttet kérdezett Gallup, tudományosan kiválasztott helységekben, ezek Amerika keresztmetszetét képezték. A kérdésre, hogy helyeslik-e a módot ahogy Ronald Reagan hivatalát betölti 68% igennel válaszolt, 23 helytelenítette csupán, 9%-nak nem volt véleménye. Ezzel ellentétben Nixon és Eisenhower, akiket az ország szintén újra választott, valamint Truman és Johnson akik elődjük halála miatt kerültek az elnöki hivatalba, majd választották őket újra egy második mandátumra, — második mandátumuk második esztendejében — ott ahol most Reagan tart— valamennyien erősen vesztettek népszerűségükből, Ronald Reagannal ellentétben Richard Nixont csupán 25% támogatta, Lindon Johnsont 48%, Eisenhowert 53%, Harry Trumant 37%. A Gallup szerint a kormánypárti republikánusok 88%-a támogatja Reagant, sőt a demokraták többsége 51%-a úgyszintén. A férfiak 74%-a támogatja az elnököt, szemben a nők 62%-ával, a fehérek 72%-a, szemben a feketék 31%-ával. Az évi 25 ezer dollárnál többet kereső otthonok lakóinak 77%-a pro-Reagan, a 25 ezernél kevesebbet keresők 60%-a helyesli az elnök politikáját. Amerika különböző részeiben nem mutatkozott véleménykülönbség a lakosságban. Reagan népszerűsége a Gallup szerint állandóan növekszik: 1981-ben a lakosság 58%-a támogatta, 84- ben 56%, 85-ben 61%, most pedig 68%. Reagan elnök népszerűbb mint minden elődje a II. Világháború óta a második mandátum jelen fázisában, összegezi kutatását a Gallup Intézet. 7. oldal FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!