Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-11-22 / 47. szám
Horthy Istvánné előadása new Yorkban mányzót ért mássával A New York-i Magyar Történelmi Kutató Társaság októberben meghívta Horthy Istvánnét, a volt kormányzóhelyettes özvegyét (született Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő) egy előadás tartására. A Waldorf Astoria szálloda egyik különtermében, vacsora keretében elhangzott, nagysikerű előadás témája az 1944 évi tragikus magyarországi események voltak, amelyeknek Horthy Istvánné nemcsak szem- és fültanúja, hanem aktív tényezője volt. Előadását azzal vezette be, hogy röviddel Portugáliából való elutazása előtt — ahol most él — látta a Wallenberg filmet, amelyet az Egyesült Államokban forgattak. „Olyan rágalmak és hazug beállítottságok vannak ebben a filmben”— mondotta Horthy Istvánné — „mint az, hogy a Kormányzó a Várban ünnepséget rendezett és oda meghívta Eichmannt, a nagy zsidóölőt. Kijelentem, hogy ez az ember soha náluk nem járt és soha nem találkoztunk vele.” A Horthy Miklós Kormnakkal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy „apósomnak semminemű dinasztikai elképzelése nem volt.” „Soha a korona után nem nyúlok” — idézte szavait. A kormányzóhelyettes tragikus haláláról Horthy Istvánné megjegyezte, hogy az akkori értesülései szerint, annak közvetlen tanúja nem volt. A szerencsétlenséget megelőző éjjel Horthy István elmondotta neki, hogy hazatérése után ki kíván menni Angliába, vagy az Egyesült Államokba, mert odahaza a jövőt reménytelennek látja. „Két nappal később halott volt” — mondotta Horthy Istvánné. A Kormányzónak az 1944. március 17-i németországi útjával kapcsolatban megjegyezte, hogy a Kormányzó azért határozta el magát az útra, hogy hazahozza a magyar csapatokat Oroszországból. Hitler a becsületszavát adta neki, hogy ha olyan kormányt nevez ki, amely megnyeri a tetszését kivonja Magyarországból a német csapatokat. „A szörnyű zsidóüldözések és deportálások — folytatta előadását Horthy Istvánné, — 1944 május- júniusában kezdődtek meg. A németek ezeket a szállítmányokat el kívánták titkolni és az elsőt, amiről a Kormányzó idejében értesült, meg is akadályozta.” ő maga vöröskeresztes egyenruhában ki akart menni az állomásra, hogy a szállításokat leállítsa, de a Kormányzó, féltve életét, nem engedélyezte. „Akkor olyan zűrzavar volt Magyarországon, — folytatta, — hogy senki sem tudta ami történt, mert annyi rémhír keringett.” A kiugrási kísérletekre vonatkozólag Horthy Istvánné megjegyezte, hogy a remény mindig az volt, hogy az angolszászok a Balkánon fognak partraszállni. Amikor ez a remény hiúnak bizonyult, megindultak a tárgyalások Moszkvával. A Várban sokszor hajnalig ő fejtette, meg és ő rejtjelezte a Kormányzó utasításait a magyar fegyverszüneti bizottságnak. A Kormányzó akkoriban el volt tökélve arra, hogy kimegy az I. Hadsereghez, amelynek Dálnoki Miklós Béla volt a parancsnoka, de Vörös János vezérkari főnök, ezt megakadályozta. Az október 15- 16-án lejátszódott tragikus eseményekre nézve Horthy Istvánné azt mondotta, hogy a kormányzó el volt tökélve az ellenállásra, de amikor látta, hogy az reménytelen, a vérontás elkerülésére, kiadta testőrségének a parancsot, hogy tegye le a fegyvert. Ezek után nem maradt számára más, minthogy megadja magát sorsának. Előadása befejező részében Horthy Istvánné a kormányzó halálának körülményeit ismertette. „Apósom” — mondotta, — „mindig bízott abban, hogy Magyarország szabad lesz. Hitt a magyar parasztság és a magyar munkásság alkotó erejében és hitt a magyar szellemiségben. A magyar szabadságharc alatt állandóan a rádiót hallgatta és az újságokat tudakolta. Amikor november negyedikén látta, hogy minden veszve van, ágynak dőlt. Az orvosok nem tudtak semmit sem megállapítani. Két nap múlva elaludt” — mondotta Horthy Istvánné. A nagyhatású előadás befejezése után, a megjelent nagyszámú közönség perceken át felállva ünnepelte Horthy Istvánnét. Clevelandi krónika Az iskolai autóbusztatás és egyebek Molnár Zsigmond Amerika a találmányok hazája. Erről egy öreg magyarcirpborám azt mondta: miiszter, sok itt a „fél találmány”. És ebben teljesen igaza volt. Ugyanis itt az a nagy helyzet, ha valakinek már van egy kávéskanálnyi esze, akkor azonnal műveltségi rohamot kap, nagyzási mániába esik és esés közben rögvest feltalál valami korszakalkotó és csodálatos dolgot. Sutytyomban a Nobel díjra gondol és szinte látja, ahogy századok múlva egy uborkás üvegben és ecetben a zsugorított agyát körbe hordják majd ennek a jobb sorsra érdemesebb Amerikának az utcáin. De csak piros betűs és sátoros ünnepeken. Ezért és így találhatta föl az iskolai autóbusztatást is egy előttem jelen pillanatban még ismeretlen hivatásos lángész. Értelmesebben megvilágítva ezt a szolid kis acsarkodásomat, röviden elmondom az egész buszzűrt a Kék Újság olvasóinak. Sőt a nem olvasóinak is. Ehhez a ,,story”-hoz adva van egy Brian nevű 13 éves kis amerikai gyerek, aki Cleveland nyugati oldalán a már enyhén feketedni kezdő magyar negyedben lakik a szüleivel. Brian nem drogos, nem szippant cocaint, nem „szipós”, ahogy azt ma Pesten mondják. Ellenben kétlaki életet él. Hajnalban újság-kihordó gyerek és ezért fizetést is kap az újságtól és ittott némi borravalót az újság előfizetőktől. Mellékfoglalkozásként az iskolába való járást is űzi, de ezért az ütésért sem fizetést, sem borravalót nem kap sehonnan. Ezért Brian egy kis sehonnani. Viszont igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy nem szeret nőni. Mert szeret. Ha szombat esténként látom, vasárnap reggel már nem ismerek rá, mert annyit nőt egy éjszaka, mint tavasszal a zsendülő vetés, ha azt jó szél éri, , a Brian hajnalban 41.30- kor kel, illetve a mamája akkor rángatja ki az ágyból. Aztán úgy félálomban el lehet újságot kihordani, azaz dolgozni, még azazabb „termelni”, mint ahogy ezt az otthoni népi demokráciában, ebben az ugyancsak csodálatos találmányban mondják. Tehát Brian termel. E termelés abból áll, hogy az újságokat jól összekeveri. Ugyanis mint keverési szakember, illetve szakgyerek. Aki előfizetője az újságnak, annak az utcai ajtajába nem teszi oda a lapot, aki meg nem előfizetője, annak odateszi. Az előfizető ürge várja az újságot, de nem kapja... ezért reggel nem olvas, csak káromkodik. Aki meg nem előfizető, az kapja, röhögve olvassa és nem káromkodik, mert azt hiszi, hogy az újság tiszteletpéldányként jár neki. És ezt hangosan megköszöni a lap kiadóhivatalának. Aztán változik a kép... fordul a forgószínpad. Reggel 7 óra van, színhely egy autóbusz állomás, ahova Brian és több más hasonló korú kis srác lihegve és nyargalva érkezik. Azt mondtam nyargalva? Tévedtem. Fáradtan és ki nem aludva. Pedig egy ilyen fejlődő korban lévő gyereknek még aludnia kellene. Persze, ez alatt nem azt értem, hogy délig aludjon. Az állomáson várja őket egy autóbusz, amely a reggeli csúcsforgalomban átdöcög velük kb. 40 perc alatt Cleveland keleti oldalán lévő szép fekete negyedbe egy még szebb fekete iskolába, mert Brianéknak itt kell tanulnia az amerikai hajnalhasadást. Annak ellenére, hogy Brianék lakásától néhány kődobásnyira még néhányabb jó fehér iskola van. A fekete iskolából viszont egy másik autóbusz áthoz egy rakomány, srácot, az említett fehér iskolába, mert ezeknek meg itt kell tanulni a hajnalhasadást. Ennek a figurának úgy a fekete, mint a fehér szülők mérhetetlenül örülnek, s némelyiket valósággal le kell fogni, hogy rekedtre ne örülje és tapsolja magát. Dehát a keveredési szakemberek és a Nobel-díj aspiránsok így látták jónak, mivel szerintük Amerika túlságosan fehér és így egy kicsit keverni és színesíteni kell. És suttyomban arra gondolnak, hátha e csodás találmánya miatt, egyszer majd utcát, vagy teret neveznek el róla Clevelandban. De egyelőre Briant és a többi hajnali újságkihordó iskolás gyereket a hon jövője és színe még nem nagyon érdekli. Nagyokat röhögve és nyerítve végigjátsszák ezt az autóbusztatási zűrt... és Brian arra gondol... Hallván ezt a papájától... hogy Harry Truman is újságkihordó gyerekként kezdte valamikor és mégis az USA elnöke lett belőle. Bár itt-ott karakán elnök volt, mert a II. világháború után az egész Sztálin bagázst 24 óra alatt kiparancsolta Iránból. Jó volna, ha kitűnő elnökünk tanulna valamit Truman atyától és odarittyentene ennek a pökhendi Gorbacsov gyereknek, például afganisztáni vonatkozásban. Akkor nem születnének olyan csúcskonferenciás zárónyilatkozatok, hogy. ...,,A megbeszélések gyümölcsöztetőek voltak és a gyümölcstermelők megegyeztek abban, hogy a jövőben sem fognak megegyezni semmiben.” És akkor nekem is lenne egy sokkal csinosabb témám, mint ez az autóbusztatási zűr és arról krónikáznék majd a Kék Újság olvasóinak. Az a fránya angol nyelv Vajda Albert Harminc éve élek Nyugaton, ami azt jelenti, hogy három évtizede vesznek körül idegen szokások és birkózom az idegen nyelvvel. Úgy hozták a körülmények, hogy nyugati életem első évtizedét Angliában töltöttem. Ez azt jelentette, hogy a régóta ott élő magyarok, végtelen kedvességgel és lelkesedéssel mondták nekem: — Az első és legfontosabb, hogy megtanuljál angolul! Mindenkinek különkülön és hálásan megköszöntem ezt a valóban lényeges jó tanácsot. Ma már be merem vallani, hogy tanács helyett jobban jött volna akkor, a kezdet kezdetén, egy kis anyagi támogatás, de hát tanácsot adni sokkal egyszerűbb és főleg olcsóbb. Amellett igazán sokat köszönhettem azoknak, akik emigrációm első heteiben azt magyarázták, hogy meg kell tanulnom angolul. Nélkülük, ugye, sohasem jöttem volna rá arra, hogy körülöttem idegen nyelven beszél mindenki. Mint oly sok sorstársam, én is beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra, hogy elsajátítsam az angol nyelv boyolult szerkezetét. Másként írják, másként ejtik, nyelvtana alig van, de ami van, az magyar logikával nem közelíthető meg! Ez volt az első benyomásom az angol nyelvről. Emlékszem, úgy a hetedik, nyolcadik órán lehetett, hogy a tanár megkérdezte tőlem, hogy mondom angolul, hogy „Gyere ide!” — Come Here! —vágtam ki büszkén, mert annyit akkor már tudtam. — Nagyon jó — mondta a tanár. — És hogy mondja, ha azt akarja, hogy az illető menjen oda. — És ezzel rámutatott a tanterem másik sarkára. Néhány pillanatig csöndben voltam. Azután feltámadt bennem a magyar leleményesség. — Átmegyek abba a sarokba — mondtam könnyedén — és azt mondom az illetőnek: Come here! Mindenki jót nevetett, de ez a nevetés nem hasonlítható ahhoz, mint amit egyik jóbarátom, Bandi, váltott ki. Őt Amerikába vitte a sors 1956 után és neki is birkóznia kellett az amerikai angol orrhangú szavaival. Valamelyik tréfás kedvű honfitárs egy napon azt mondta Bandinak: — Jaj, Bandikám, megtennél nekem valamit? — Boldogan — mondta Bandi, aki a szolgálatkészség mintaképe. — Van itt a szomszédban egy kis állatkereskedés, ígértem a húgomnak egy kis madarat, menj el, kérlek, adok rá pénzt és vegyél nekem egyet. — Örömmel megteszem — mondta Bandi —, de tudod jól, hogy nem jól beszélek angolul. Hát még a különböző madárneveket. — Ez nem probléma, Bandikám. A húgom egy bizonyos madárfajtát akar. Csak menj be a boltba és kéri Early Bird-öt. — Örli börd — ismételte szép magyar akcentussal Bandi. — Ezt nem felejtem el. Azzal elballagott a madárkereskedésbe és harsányan azt mondta: — Örli börd, plíz! — Mert a „please”, azaz „plíz” használatát már korábban megtanulta. — You want an early bird? — mosolygott az állatkereskedő. — Which one? Which catches the worm? Bandi dermedten nézett maga elé. Bizonytalanul megismételte, hogy örli börd... azután kiment az üzletből. Odakint harsány hahotával várták a beugrató honfitársak. — Hülye nyelv — mondta Bandi, amikor megmagyarázták neki az „örli börd” jelentését. — Nálunk legalább aranyat lel, aki korán kel, nem kukacot. A legmulatságosabb eset azonban egy másik barátommal, Sándorral, esett meg, ugyancsak Amerikában. Meglehetősen gyér angol nyelvtudással dolgozott egy helyen, ahol nagyon megbecsülték munkáját. Egyik nap azt mondta neki a főnök felesége: — Do you want a puppy? Sándor a „puppy”, azaz az „kölyökkutya” szót ,,puppy”-nak, azaz ,,mák”-nak értette és lelkesen felelte: — Oh yes, thank you. Este örömmel újságolta feleségének, hogy a főnököktől mákot fog kapni, ez nagyszerű, mert mákos metéltet otthon óta nem evett. Két nap múlva a főnökné megérdeklődte, hogy mit szándékozik csinálni Sándor a „puppy”-val, ha megkapja? Sándor a maga ritkás angolságával magyarázni kezdte: — Megdaráljuk, öszszekeverjük cukorral és utána tésztára szórjuk. Látta, hogy a főnökasszony szeme kerekre tágul, a szája kinyílik az álmélkodástól, úgy hogy erre hozzátette: — Nagyon finom, mi magyarok nagyon szeretjük, majd hozok kóstolót belőle. — Óh, no! — mondta az elgyötört amerikai nő és elrohant férjéhez, hápogva újságolva, hogy ilyet még nem hallott, a magyarok a puppykat megörlik, cukorral keverik... Persze kiderült a félreértés a „puppi" és a „puppy” között. Sándor letörten lemondott a kölyökkutyáról, a mákostésztáról és még hetekkel később is mérgesen dohogott az angol nyelv buktatói ellen. — Csak azt nem értem, hogy miért volt úgy oda a főnökné — mondta nekem később. — Hát ők nem eszik a forró kutyát, a hot dogot? Észt család tragédiája Amerikai újságok egy menekült észt család drámájáról számolnak be. A szovjet hatóságok hajthatatlansága miatt az elsőszámú áldozat Kaisa, — egy háromesztendős kislány... — Kaisa édesapja, Valdo Randpere az észt szovjet köztársaság igaz- . ságügy minisztériumának helyettes osztályvezetője volt; édesanyja, Leila Miller pedig közismert popénekesnő, anyagi gondjaik nem voltak, de — mint az észtek általában — fojtogatónak érezték a szovjet elnyomást. Észtországot, ezt a legkisebb szovjet köztársaságot a Moszkvából küldött tisztviselők megpróbálják — a nacionalista érzelmű esztek csendes ellenállásával alig törődve — úgy kormányozni, mint valami gyarmatot. Leila Miller, egy koncert-turné alkalmával, férje kíséretébenl'li9'81 augusztusában Finnországba utazhatott. A helsinkii „Vidám Park”ban töltött este során sikerült eltávolodni a csoportjuktól, a tömegben észrevétlenül eltűnni, majd később Svédországba utazni, ahol menedékjogot kértek és kaptak. Az emberi jogokról szóló helsinki megállapodás és a családegyesítési szerződések értelmében azonnal beadták kérelmüket, hogy kislányukat engedjék ki hozzájuk. Röviddel a kérelem benyújtása után üzenet érkezett Waldo Rancipereshez: keresse fel a stockholmi szovjet követséget, írjon alá nyilatkozatot, amelyben kijelenti, hogy az amerikai kémszervezet rábeszélésére és nyomására hagyta el a hazáját és ajánlja fel külföldön is szolgálatait hazájának, mármint a Szovjetuniónak. Ha minderre kész, akkor a szovjet hatóságok majd meglátják, hogy mit tehetnek a kis Kassa érdekében. Amikor a szülők a nyilatkozat aláírását megtagadták, a követség konzuli irodájából felhívták őket telefonon és egy mély orosz hang azt mondta: „Soha többé nem láthatják viszont a kislányukat.” Az akkor még csak 14 hónapos Kaisa a nagymamánál maradt. Röviddel a szülők menekülése után a nagymama elvesztette kiszolgálói állását egy hentesüzletben. Ugyanakkor a férjét, — aki egy Tallinkörnyéki zöldségtermelő szövetkezetben dolgozott — krumplilopással vádolták és azonnali hatállyal felmondtak neki. A nagyapának sikerült bebizonyítani ártatlanságát, de állásába nem vették vissza. A KGB emberei a nagyszülőket hosszú heteken át keresztkérdések tüze alatt tartották és azóta is lehallgatják telefonjukat, postájukat cenzúrázzák. A nyílt ■ rendőri zaklatások mi£tt a szomszédok nem mernek velük szóbaálltlni. A KGB megremélgetteőket, hogy a bolondok házába záratja mindkettőjüket, a kis Kassát pedig árvaházba küldik. A gyerek harmadik születésnapjára a rokonok júliusban üdvözlőkártyákat adtak fel, de a posta „Címzett Ismeretlen” feliratú bélyegzővel ellátva viszszaküldte azokat. A szülők Svédországban minden követ megmozgattak: amerikai és nyugateurópai politikusok jártak már közben Moszkvában, de a szovjet felsőbb szervek megmakacsolták magukat, Kaisának nem adnak kiutazási vízumot. Észtországból sokan szeretnének Finnországon át Svédországba menekülni. A közismert Randpere házaspár esetében a szovjet hivatalos szervek nyilván példát akarnak statuálni. A szerény tallini lakásban a nagyszülők és az unoka, akiket a KGB éjjel-nappal figyel, teljes elzártságban élnek. A nagyapa váltig hangoztatja, hogy majd egy téli éjszakán meleg takarókba bugyolálja az unokáját, kiszökik a lakásból és elszökik vele a jégen át Finnországba De az öreg már túl van a hatvanon és az utat a jégen át már fiatalabb és erősebb férfiak is megpróbálták, hiába... Az amerikai lapok az eset ismertetéséhez hozzáteszik: A Szovjetunió nem a családegyesítés, hanem a család szétválasztás megszégyenítő példájával nyíltan megsérti a helsinkii egyezmény előírásait, amikor úgy őriztet kopóival egy hároméves kislányt, mint egy politikai foglyot. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Meghalt Lukács Miklós November 1-én Budapesten elhunyt Lukács Miklós, a volt M. Kir. Operaház karnagya, — mint e hírszolgálat jelenti, — 82 éves korában, akinek mint írják otthon a centennáriumi ünnepségen csak a „nézőtéren” jutott hely, a karmesteri pulpituson nem. Amikor 1984-ben a felújított Operaház megnyitása előtt akusztikai próbát tartottak, természetesen a kitűnő Lukács Miklóst kérték fel, akit a zenekar óriási ovációval üdvözölt és aki kedvenc zeneszerzőjét Wagnert dirigálta, a Walkürök zenedrámájának részleteit vezényelte. Lukács Miklós Németországban tanult 1926 és 30 között. Lipcsében, majd a Berlini Operában folytatta tanulmányait és működését, mígnem hazahívták. 1944. július 26-tól október 26-ig az Operaház igazgatója volt. És ez az amit egészen sohasem bocsájtottak meg neki. 1966-ban újból ő lett az Operaház igazgatója egészen 1978-ig, tehát 12 évig. Ezzel az időtartammal ő lett az Operaház 102 éves történeté- ben a leghosszabb ideig igazgató. Lukács Miklós mindent megtett, hogy művészi talentumával, nagy zenei és irodalmi műveltségével, a szó nemes értelmében vett úri magatartásával növelje az Operaház színvonalát. Ezt írják róla otthon: „Ez a kiváló ember, aki mellőzését feledve, intrikákra fölényesen legyintve, szinte élete végéig megjelent az Operaház valamenynyi premierjén... és aki nemzedékeket nevelt a Zeneművészeti Főiskolán is, amelynek tanárja volt. A 82 éves korában elhunyt Lukács Miklós munkássága az utóbbi évtizedek magyar zenetörténetének lényeges részéhez tartozik.” Az Amerikai Magyar Református Egyesület közleménye Az Amerikai Magyar Református Egyesület washingtoni székházát, az új Kossuth Házat, november 22-én adják át rendeltetésének. Az új székház a belváros egyik legszebb pontján, a Massachusetts sugárút és a 20. utca sarkán áll, a forgalmas Dupont Circle közvetlen közelében, a külföldi képviseletek sorában. Az ünnepélyes avatás délután 4 órakor történik. A székház megnyitása keretében sor kerül Bodó Sándor szobrászművész által formált Kossuth dombormű átadására. Kossuth Ház és dombormű együtt hirdetik minden arrajáró számára. Itt, az amerikai főváros szívében, egy kis magyar végvár áll. Az avatást ünnepi bankett követi. Keretében megemlékezünk a Református Egyesület 90 éves magyarság szolgálatáról. November 23-án, vasárnap délelőtt 10 órai kezdettel hálaadó istentisztelettel folytatódik és zárul a kettős ünnepség, melyre szeretettel hívjuk az Egyesület tagjait és barátait. A templom címe: Wesley Theological Seminary, 4500 Massachusetts Ave. N.W. Washington D.C. Részletes felvilágosítást ad: The Hungarian Reformed Federation of America 2001 Massachusetts Ave., N.W. Washington D.C. 20036 Telefon: (202) 328-2630 Bertalan Imre Az AMRE elnöke FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 7. oldal