Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)

1986-11-22 / 47. szám

Horthy Istvánné előadása new Yorkban mányzót ért más­sával­ A New York-i Magyar Történelmi Kutató Tár­saság októberben meg­hívta Horthy Istvánnét, a volt kormányzóhelyet­tes özvegyét (született Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő) egy előadás tar­tására. A Waldorf Astoria szálloda egyik különter­mében, vacsora kereté­ben elhangzott, nagysi­kerű előadás témája az 1944 évi tragikus ma­gyarországi események voltak, amelyeknek Horthy Istvánné nem­csak szem- és fültanú­­ja, hanem aktív ténye­zője volt. Előadását azzal vezet­te be, hogy röviddel Por­tugáliából való elutazá­sa előtt — ahol most él — látta a Wallenberg filmet, amelyet az Egye­sült Államokban forgat­tak. „Olyan rágalmak és hazug beállítottságok vannak ebben a film­ben”— mondotta Horthy Istvánné — „mint az, hogy a Kormányzó a Várban ünnepséget ren­dezett és oda meghívta Eichmannt, a nagy zsi­­dóölőt. Kijelentem, hogy ez az ember soha náluk nem járt és soha nem ta­lálkoztunk vele.” A Horthy Miklós Kor­mnakkal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy „apósomnak semmine­mű dinasztikai elképze­lése nem volt.” „Soha a korona után nem nyú­lok” — idézte szavait. A kormányzóhelyet­tes tragikus haláláról Horthy Istvánné megje­gyezte, hogy az akkori értesülései szerint, an­nak közvetlen tanúja nem volt. A szerencsét­lenséget megelőző éjjel Horthy István elmondot­ta neki, hogy hazatérése után ki kíván menni Angliába, vagy az Egye­sült Államokba, mert odahaza a jövőt remény­telennek látja. „Két nap­pal később halott volt” — mondotta Horthy Ist­vánné. A Kormányzónak az 1944. március 17-i né­metországi útjával kap­csolatban megjegyezte, hogy a Kormányzó azért határozta el magát az út­ra, hogy hazahozza a magyar csapatokat Oroszországból. Hitler a becsületszavát adta neki, hogy ha olyan kor­mányt nevez ki, amely megnyeri a tetszését ki­vonja Magyarországból a német csapatokat. „A szörnyű zsidóül­dözések és deportálá­sok — folytatta elő­adását Horthy Istvánné, — 1944 május- júniusá­ban kezdődtek meg. A németek ezeket a szál­lítmányokat el kívánták titkolni és az elsőt, ami­ről a Kormányzó idejé­ben értesült, meg is aka­dályozta.” ő maga vö­­röskeresztes egyenru­­­hában ki akart menni az állomásra, hogy a szál­lításokat leállítsa, de a Kormányzó, féltve éle­tét, nem engedélyezte. „Akkor olyan zűrza­var volt Magyarorszá­gon, — folytatta, — hogy senki sem tudta ami tör­tént, mert annyi rém­hír keringett.” A kiugrási kísérletek­re vonatkozólag Horthy Istvánné megjegyezte, hogy a remény mindig az volt, hogy az angol­szászok a Balkánon fog­nak partraszállni. Ami­kor ez a remény hiúnak bizonyult, megindultak a tárgyalások Moszkvá­val. A Várban sokszor hajnalig ő fejtette, meg és ő rejtjelezte a Kor­mányzó utasításait a magyar fegyverszüneti bizottságnak. A Kormányzó akkori­ban el volt tökélve arra, hogy kimegy az I. Had­sereghez, amelynek Dálnoki Miklós Béla volt a parancsnoka, de Vörös János vezérkari főnök, ezt megakadá­lyozta. Az október 15- 16-án le­játszódott tragikus ese­ményekre nézve Horthy Istvánné azt mondotta, hogy a kormányzó el volt tökélve az ellenál­lásra, de amikor látta, hogy az reménytelen, a vérontás elkerülésére, kiadta testőrségének a parancsot, hogy tegye le a fegyvert. Ezek után nem maradt számára más, minthogy megadja magát sorsának. Előadása befejező ré­szében Horthy Istvánné a kormányzó halálának körülményeit ismertet­te. „Apósom” — mon­dotta, — „mindig bízott abban, hogy Magyaror­szág szabad lesz. Hitt a magyar parasztság és a­­ magyar munkásság al­kotó erejében és hitt a magyar szellemiségben. A magyar szabadság­­harc alatt állandóan a rádiót hallgatta és az új­ságokat tudakolta. Ami­kor november negyedi­kén látta,­ hogy minden veszve van, ágynak dőlt. Az orvosok nem tudtak semmit sem megállapí­tani. Két nap múlva el­aludt” — mondotta Horthy Istvánné. A nagyhatású előadás befejezése után, a meg­jelent nagyszámú közön­ség perceken át feláll­va ünnepelte Horthy Ist­vánnét. Clevelandi krónika Az iskolai autóbusztatás és egyebek Molnár Zsigmond Amerika a találmá­nyok hazája. Erről egy öreg magyarcirpborám azt mondta: m­iiszter, sok itt a „f­él ta­lálmány”. És ebben tel­jesen igaza volt. Ugyan­is itt az a nagy helyzet, ha valakinek már van egy kávéskanálnyi esze, akkor azonnal műveltsé­gi rohamot kap, nagyzá­si mániába esik és esés közben rögvest feltalál valami korszakalkotó és csodálatos dolgot. Suty­­tyomban a Nobel díjra gondol és szinte látja, ahogy századok múlva egy uborkás üvegben és ecetben a zsugorított agyát körbe hordják majd ennek a jobb sors­ra érdemesebb Ameri­kának az utcáin. De csak piros­ betűs és sá­toros ünnepeken. Ezért és így találhatta föl az iskolai autóbusztatást is egy előttem jelen pil­lanatban még ismeret­len hivatásos lángész. Értelmesebben meg­világítva ezt a szolid kis acsarkodásomat, rövi­den elmondom az egész busz­zűrt a Kék Újság olvasóinak. Sőt a nem olvasóinak is. Ehhez a ,,story”-hoz adva van egy Brian nevű 13 éves kis amerikai gyerek, aki Cleveland nyugati oldalán a már enyhén feketedni kezdő magyar negyedben la­kik a szüleivel. Brian nem drogos, nem szip­pant cocaint, nem „szi­­pós”, ahogy azt ma Pes­ten mondják. Ellenben két­laki életet él. Haj­nalban újság-kihordó gyerek és ezért fizetést is kap az újságtól és itt­­ott némi borravalót az újság előfizetőktől. Mel­lék­foglalkozásként az iskolába való járást is űzi, de ezért az ütésért sem fizetést, sem borra­valót nem kap sehonnan. Ezért Brian egy kis se­­honnani. Viszont igazán nem lehet azzal gyanú­sítani, hogy nem szeret nőni. Mert szeret. Ha szombat esténként lá­tom, vasárnap reggel már nem ismerek rá, mert annyit nőt egy éj­szaka, mint tavasszal a zsendülő vetés, ha azt jó szél éri, , a Brian­ hajnalban 41.30- kor kel, illetve a mamá­ja akkor rángatja ki az ágyból. Aztán úgy fél­álomban el lehet újságot kihordani, azaz dolgoz­ni, még­ azazabb „ter­melni”, mint ahogy ezt az otthoni népi­ demok­ráciában, ebben az ugyancsak csodálatos találmányban mondják. Tehát Brian termel. E termelés abból áll, hogy az újságokat jól össze­keveri. Ugyanis mint keverési szakember, illetve szakgyerek. Aki előfizetője az újságnak, annak az utcai ajtajá­ba nem teszi oda a lapot, aki meg nem előfizető­je, annak odateszi. Az előfizető ürge várja az újságot, de nem kapja... ezért reggel nem olvas, csak káromkodik. Aki meg nem előfizető, az kapja, röhögve olvassa és nem káromkodik, mert azt hiszi, hogy az újság tiszteletpéldány­ként jár neki. És ezt han­gosan megköszöni a lap kiadóhivatalának. Aztán változik a kép... fordul a forgó­színpad. Reggel 7 óra van, szín­hely egy autóbusz állo­más, ahova Brian és több más hasonló korú kis srác lihegve és nyar­galva érkezik. Azt mondtam nyargalva? Tévedtem. Fáradtan és ki nem aludva. Pedig egy ilyen fejlődő korban lévő gyereknek még aludnia kellene. Persze, ez alatt nem azt értem, hogy délig aludjon. Az állomáson várja őket egy autóbusz, amely a reggeli csúcs­­forgalomban átdöcög velük kb. 40 perc alatt Cleveland keleti oldalán lévő szép fekete negyed­be egy még szebb fekete iskolába, mert Brianék­­nak itt kell tanulnia az amerikai hajnalhasa­dást. Annak ellenére, hogy Brianék lakásától néhány kődobásnyira még­ néhányabb jó fehér iskola van. A fekete iskolából vi­szont egy másik autó­busz áthoz egy rako­mány, srácot, az említett fehér iskolá­ba, mert ezeknek meg itt kell tanulni a haj­nalhasadást. Ennek a figurának úgy a fekete, mint a fehér szülők mér­hetetlenül örülnek, s né­melyiket valósággal le kell fogni, hogy rekedt­re ne örülje és tapsolja magát. Dehát a kevere­dési szakemberek és a Nobel-díj aspiránsok így látták jónak, mivel szerintük Amerika túl­ságosan fehér és így egy kicsit keverni és színe­síteni kell. És suttyom­ban arra gondolnak, hát­ha e csodás találmánya miatt, egyszer majd utcát, vagy teret ne­veznek el róla Cleve­­landban. De egyelőre Briant és a többi hajnali újságki­hordó iskolás gyereket a hon jövője és színe még nem nagyon érdek­li. Nagyokat röhögve és nyerítve végig­játsszák ezt az autóbusztatási zűrt... és Brian arra gondol... Hallván ezt a papájától... hogy Harry Truman is újság­kihor­dó gyerekként kezdte valamikor és mégis az USA elnöke lett belőle. Bár itt-ott karakán elnök volt, mert a II. világhá­ború után az egész Sztá­lin bagázst 24 óra alatt kiparancsolta Iránból. Jó volna, ha kitűnő el­nökünk tanulna valamit Truman atyától és oda­rittyentene ennek a pök­hendi Gorbacsov gye­reknek, például afga­nisztáni vonatkozásban. Akkor nem születnének olyan csúcskonferenciás zárónyilatkozatok, hogy. ...,,A megbeszélések gyümölcsöztetőek vol­tak és a gyümölcsterme­lők megegyeztek abban, hogy a jövőben sem fog­nak megegyezni semmi­ben.” És akkor nekem is len­ne egy sokkal csinosabb témám, mint ez az autó­busztatási zűr és arról krónikáznék majd a Kék Újság olvasóinak. Az a fránya angol nyelv Vajda Albert Harminc éve élek Nyugaton, ami azt jelen­ti, hogy három évtizede vesznek körül idegen szokások és birkózom az idegen nyelvvel. Úgy hozták a körülmé­nyek, hogy nyugati éle­tem első évtizedét Ang­liában töltöttem. Ez azt jelentette, hogy a régóta ott élő magyarok, végtelen kedvességgel és lelkesedéssel mond­ták nekem: — Az első és legfon­tosabb, hogy megtanul­jál angolul! Mindenkinek külön­­külön és hálásan megkö­szöntem ezt a valóban lényeges jó tanácsot. Ma már be merem vallani, hogy tanács helyett job­ban jött volna akkor, a kezdet kezdetén, egy kis anyagi támogatás, de hát tanácsot adni sokkal egyszerűbb és főleg ol­csóbb. Amellett igazán sokat köszönhettem azoknak, akik emigráci­óm első heteiben azt ma­gyarázták, hogy meg kell tanulnom angolul. Nélkülük, ugye, soha­sem jöttem volna rá ar­ra, hogy körülöttem ide­gen nyelven beszél min­denki. Mint oly sok sorstár­sam, én is beiratkoz­tam egy nyelvtanfo­lyamra, hogy elsajátít­sam az angol nyelv bo­­yolult szerkezetét. Másként írják, másként ejtik, nyelvtana alig van, de ami van, az ma­gyar logikával nem kö­zelíthető meg! Ez volt az első benyomásom az an­gol nyelvről. Emlékszem, úgy a he­tedik, nyolcadik órán le­hetett, hogy a tanár megkérdezte tőlem, hogy mondom angolul, hogy „Gyere ide!” — Come Here! —vág­tam ki büszkén, mert annyit akkor már tud­tam. — Nagyon jó — mond­ta a tanár. — És hogy mondja, ha azt akarja, hogy az illető menjen oda. — És ezzel rámu­tatott a tanterem másik sarkára. Néhány pillanatig csöndben voltam. Az­után feltámadt bennem a magyar leleményes­ség. — Átmegyek abba a sarokba — mondtam könnyedén — és azt mondom az illetőnek: Come here! Mindenki jót neve­tett, de ez a nevetés nem hasonlítható ahhoz, mint amit egyik jóbarátom, Bandi, váltott ki. Őt Amerikába vitte a sors 1956 után és neki is bir­kóznia kellett az ameri­kai angol orrhangú sza­vaival. Valamelyik tré­fás kedvű honfitárs egy napon azt mondta Ban­dinak: — Jaj, Bandikám, megtennél nekem vala­mit? — Boldogan — mond­ta Bandi, aki a szolgá­latkészség mintaképe. — Van itt a szomszéd­ban egy kis állatkeres­kedés, ígértem a hú­gomnak egy kis mada­rat, menj el, kérlek, adok rá pénzt és vegyél nekem egyet. — Örömmel megte­szem — mondta Bandi —, de tudod jól, hogy nem jól beszélek ango­lul. Hát még a különbö­ző madárneveket. — Ez nem probléma, Bandikám. A húgom egy bizonyos madárfajtát akar. Csak menj be a boltba és kéri Early Bird-öt. — Örli börd — ismé­telte szép magyar ak­centussal Bandi. — Ezt nem felejtem el. Azzal elballagott a madárkereskedésbe és harsányan azt mondta: — Örli börd, plíz! — Mert a „please”, azaz „plíz” használatát már korábban megtanulta. — You want an early bird? — mosolygott az állatkereskedő. — Which one? Which catches the worm? Bandi dermedten né­zett maga elé. Bizony­talanul megismételte, hogy örli börd... az­után kiment az üzletből. Odakint harsány haho­tával várták a beugrató honfitársak. — Hülye nyelv — mondta Bandi, amikor megmagyarázták neki az „örli börd” jelenté­sét. — Nálunk legalább aranyat lel, aki korán kel, nem kukacot. A legmulatságosabb eset azonban egy másik barátommal, Sándor­ral, esett meg, ugyan­csak Amerikában. Meg­lehetősen gyér angol nyelvtudással dolgozott egy helyen, ahol nagyon megbecsülték munká­ját. Egyik nap azt mond­ta neki a főnök felesége: — Do you want a puppy? Sándor a „puppy”, az­­az az „kölyökkutya” szót ,,puppy”-nak, azaz ,,mák”-nak értette és lelkesen felelte: — Oh yes, thank you. Este örömmel újsá­golta feleségének, hogy a főnököktől mákot fog kapni, ez nagyszerű, mert mákos metéltet otthon óta nem evett. Két nap múlva a fő­­nökné megérdeklődte, hogy mit szándékozik csinálni Sándor a „pup­­py”-val, ha megkapja? Sándor a maga ritkás angolságával magya­rázni kezdte: — Megdaráljuk, ösz­­szekeverjük cukorral és utána tésztára szórjuk. Látta, hogy a főnök­asszony szeme kerekre tágul, a szája kinyílik az álmélkodástól, úgy hogy erre hozzátette: — Nagyon finom, mi magyarok nagyon sze­retjük, majd hozok kós­tolót belőle. — Óh, no! — mondta az elgyötört amerikai nő és elrohant férjéhez, há­pogva újságolva, hogy ilyet még nem hallott, a magyarok a puppy­­kat megörlik, cukorral keverik... Persze kiderült a fél­reértés a „puppi" és a „puppy” között. Sándor letörten lemondott a kö­lyökkutyáról, a mákos­tésztáról és még hetek­kel később is mérgesen dohogott az angol nyelv buktatói ellen. — Csak azt nem ér­tem, hogy miért volt úgy oda a főnökné — mond­ta nekem később. — Hát ők nem eszik a forró ku­tyát, a hot dogot? Észt család tragédiája Amerikai újságok egy menekült észt család drámájáról számolnak be. A szovjet hatóságok hajthatatlansága miatt az elsőszámú áldozat Kaisa, — egy háromesz­tendős kislány... — Kai­sa édesapja, Valdo Randpere az észt szov­jet köztársaság igaz- . ságügy minisztériumá­nak helyettes osztályve­zetője volt; édesanyja, Leila Miller pedig köz­ismert popénekesnő, anyagi gondjaik nem voltak, de — mint az ész­tek általában — fojtoga­­tónak érezték a szovjet elnyomást. Észtország­ot, ezt a legkisebb szov­jet köztársaságot a Moszkvából küldött tisztviselők megpróbál­ják — a nacionalista ér­zelmű esztek csendes el­lenállásával alig­ törőd­ve — úgy kormányozni, mint valami gyarmatot. Leila Miller, egy kon­cert-turné­ alkalmával, férje kíséretéb­enl'li9'81 augusztusában Finnor­szágba utazhatott. A helsinkii „Vidám Park”­­ban töltött este során si­került eltávolodni a cso­portjuktól, a tömegben észrevétlenül eltűnni, majd később Svédor­szágba utazni, ahol me­nedékjogot kértek és kaptak. Az emberi jo­gokról szóló helsinki megállapodás és a csa­ládegyesítési szerződé­sek értelmében azonnal beadták kérelmüket, hogy kislányukat enged­jék ki hozzájuk. Röviddel a kérelem benyújtása után üzenet érkezett Waldo Rancipe­­reshez: keresse fel a stockholmi szovjet kö­vetséget, írjon alá nyi­latkozatot, amelyben ki­jelenti, hogy az ameri­kai kémszervezet rábe­szélésére és nyomására hagyta el a hazáját és ajánlja fel külföldön is szolgálatait hazájának, mármint a Szovjetunió­nak. Ha minderre kész, akkor­ a szovjet hatósá­gok majd meglátják, hogy mit tehetnek a kis Kassa érdekében. Ami­kor a szülők a nyilatko­zat aláírását megtagad­ták, a követség konzuli irodájából felhívták őket telefonon és egy mély orosz hang azt mondta: „Soha többé nem láthat­ják viszont a kislányu­kat.” Az akkor még csak 14 hónapos Kaisa a nagy­mamánál maradt. Rö­viddel a szülők menekü­lése után a nagymama elvesztette kiszolgálói állását egy hentesüz­letben. Ugyanakkor a férjét, — aki egy Tallin­­környéki zöldségterme­lő szövetkezetben dol­gozott — krumplilopás­sal vádolták és azonnali hatállyal felmondtak neki. A nagyapának si­került bebizonyítani ár­tatlanságát, de állásába nem vették vissza. A KGB emberei a nagy­szülőket hosszú hete­ken át keresztkérdések tüze alatt tartották és az­óta is lehallgatják tele­fonjukat, postájukat cenzúrázzák. A nyílt ■ rendőri zaklatások mi­­£tt a szomszédok nem mernek velük szóbaállt­lni. A KGB megrem­él­gette­­őket, hogy a bolon­dok házába záratja mindkettőjüket, a kis Kassát pedig árvaházba küldik. A gyerek harma­dik születésnapjára a rokonok júliusban üd­vözlőkártyákat adtak fel, de a posta „Címzett Ismeretlen” feliratú bélyegzővel ellátva visz­­szaküldte azokat. A szü­lők Svédországban min­den követ megmozgat­tak: amerikai és nyugat­európai politikusok jár­tak már közben Moszk­vában, de a szovjet fel­sőbb szervek megma­kacsolták magukat, Kai­­sának nem adnak kiuta­zási vízumot. Észtor­szágból sokan szeretné­nek Finnországon át Svédországba menekül­ni. A közismert Rand­pere házaspár esetében a szovjet hivatalos szer­vek nyilván példát akar­nak statuálni. A szerény tallini la­kásban a nagyszülők és az unoka, akiket a KGB éjjel-nappal figyel,­­ teljes elzártságban él­nek. A nagyapa váltig hangoztatja, hogy majd egy téli éjszakán meleg takarókba bugyolálja az unokáját, kiszökik a la­kásból és elszökik vele a jégen át Finnországba De az öreg már túl van a hatvanon és az utat a jé­­­gen át már fiatalabb és­­ erősebb férfiak is meg­próbálták, hiába... Az amerikai lapok az eset ismertetéséhez hoz­záteszik: A Szovjetunió nem a családegyesítés, hanem a család szétvá­lasztás megszégyenítő példájával nyíltan meg­sérti a helsinkii egyez­mény előírásait, amikor úgy őriztet kopóival egy hároméves kislányt, mint egy politikai fog­lyot. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Meghalt Lukács Miklós November 1-én Buda­pesten elhunyt Lukács Miklós, a volt M. Kir. Operaház karnagya, — mint e hírszolgálat je­lenti, — 82 éves korában, akinek mint írják ott­hon a centennáriumi ün­nepségen csak a „néző­téren” jutott hely, a kar­mesteri pulpituson nem. Amikor 1984-ben a fel­újított Operaház meg­nyitása előtt akusztikai próbát tartottak, ter­mészetesen a kitűnő Lu­kács Miklóst kérték fel, akit a zenekar óriási ovációval üdvözölt és aki kedvenc zeneszerző­jét Wagnert dirigálta, a Walkürök zenedrámájá­nak részleteit vezényel­te. Lukács Miklós Né­metországban tanult 1926 és 30 között. Lipcsé­ben, majd a Berlini Ope­rában folytatta tanul­mányait és működését, mígnem hazahívták. 1944. július 26-tól októ­ber 26-ig az Operaház igazgatója volt. És ez az amit egészen soha­sem bocsájtottak meg neki. 1966-ban újból ő lett az Operaház igazgatója egészen 1978-ig, tehát 12 évig. Ezzel az időtar­tammal ő lett az Opera­ház 102 éves történeté-­ ben a leghosszabb ideig igazgató. Lukács Miklós min­dent megtett, hogy mű­vészi talentumával, nagy zenei és irodalmi műveltségével, a szó ne­mes értelmében vett úri magatartásával növelje az Operaház színvona­lát. Ezt írják róla ott­hon: „Ez a kiváló em­ber, aki mellőzését fe­ledve, intrikákra fölé­nyesen legyintve, szinte élete végéig megjelent az Operaház valameny­­nyi premierjén... és aki nemzedékeket ne­velt a Zeneművészeti Fő­iskolán is, amelynek ta­nárja volt. A 82 éves ko­rában elhunyt Lukács Miklós munkássága­­ az utóbbi évtizedek ma­gyar zenetörténetének lényeges részéhez tar­tozik.” Az Amerikai Magyar Református Egyesület közleménye Az Amerikai Magyar Református Egyesület washingtoni székházát, az új Kossuth­ Házat, november 22-én adják át rendeltetésének. Az új székház a belváros egyik legszebb pontján, a Mas­sachusetts sugárút és a 20. utca sarkán áll, a for­­galmas Dupont Circle közvetlen közelében, a külföldi képviseletek so­rában. Az ünnepélyes avatás délután 4 órakor történik. A székház meg­nyitása keretében sor kerül Bodó Sándor szob­rászművész által for­mált Kossuth dombor­mű átadására. Kossuth Ház és dombormű együtt hirdetik minden arrajá­­ró számára. Itt, az ame­rikai főváros szívében, egy kis magyar végvár áll. Az avatást ünnepi bankett követi. Kereté­ben megemlékezünk a Református Egyesület 90 éves magyarság szol­gálatáról. November 23-án, va­sárnap délelőtt 10 órai kezdettel hálaadó isten­­tisztelettel folytatódik és zárul a kettős ünnep­ség, melyre szeretettel hívjuk az Egyesület tag­jait és barátait. A temp­lom címe: Wesley Theological Seminary, 4500 Massachusetts Ave. N.W. Washington D.C. Részletes felvilágosí­tást ad: The Hungarian Reformed Federation of America 2001 Massachusetts Ave., N.W. Washington D.C. 20036 Telefon: (202) 328-2630 Bertalan Imre Az AMRE elnöke FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 7. oldal

Next