Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)

1987-03-07 / 10. szám

6. oldal Moszkva és Jeruzsálem a kivándorlás lehetőségéről Az Associated Press nevű amerikai hírügy­nökség moszkvai irodá­ja közölte: a Szovjet magasran­gú kormánytisztviselők, akiknek egyike Gennadi Gerasimov, a szovjet külügyminisztérium szóvivője, kijelentet­ték: a Szovjetunió haj­landó lenne az ország­ban élő zsidók kivándor­lását megkönnyíteni, ha Amerika nem adna ne­kik politikai menekült státuszt. A szovjet kor­mánytisztviselők sze­rint a Szovjetunióból ki­vándorolt zsidók 75 szá­zaléka az Egyesült Álla­mokban telepszik le, mint „politikai mene­kült”. A nyilatkozatot tevő személyek nem in­dokolták, hogy ha egy­szer egy zsidó kivándo­rol a Szovjetunióból, mi­ért lényeges a Kreml számára, hogy melyik országban telepszik meg. Érdekes ezzel kapcso­latban ugyancsak az As­sociated Press jeruzsá­­lemi irodájának a köz­lése, amely a következő:­­ Gad Ben-Ali, az iz­raeli kormány szóvivő­je, kijelentette az AP munkatársa előtt: Izra­el szeretné, ha Ameri­ka nem adna „politikai menekült” státuszt a Szovjetunióból kivándor­ló zsidóknak, mivel ez szemmel láthatólag meg­könnyítené a zsidók ki­vándorlását a Szovjet­unióból.­­ Mr. Ben-Ali nem idézte pontosan a szov­jet kormánytisztviselők által említett 75 százalé­kos arányszámot, leszö­gezte azonban, hogy tény: a Szovjetunióból kivándorolt olyan zsi­dók, akik Izraelbe szó­ló vízummal vándorol­nak ki, több, mint 70 szá­zalékban nem Izraelbe, hanem Amerikába akar menni, vagy különböző nyugat-európai orszá­gokba és ez a tény el­lenszenves a szovjet hatóságok számára, sőt, mások számára is... Az UPI szerint Botha ellen és egymás ellen harcol pártja bal és jobb oldala A United Press Inter­national nevű amerikai hírügynökség jelenti Johannesburgból:­­ Dél-Afrika kor­mányzó pártjának, a Nemzeti Pártnak, két vezető egyénisége el­hagyta a pártot és ez újabb jele annak, hogy Pieter W. Botha elnök a május 6-i választáson, amelyen csak fehérre szavazhatnak majd, sa­ját pártja bal- és jobb­szárnyának ellenzéké­vel fog találkozni.­­ A két vezető sze­mélyiség, aki most meg­vált a párttól: Lampie Terreblanche, politikai közgazdász és James Fourié, egyetemi pro­fesszor a Stellenbosch University jogi fakul­tásán. Ez az egyetem már hosszabb ideje az úgynevezett afrikáner nacionalizmus központ­ja és vezetői, több al­kalommal hangoztatták elégedetlenségüket, mert úgy vélik, hogy Mr. Botha képtelen az apartheid rendszert alapvetően korszerűsí­teni és megreformálni.­­ Ezek a dissziden­­sek a „Nemzeti Párt” egyre erősödő és egyre nyíltabban balszárnyá­hoz tartoznak: egyikük Denis Worral, Dél-Afri­­ka volt londoni nagykö­vete, aki nemrégiben mondott le, a másik pe­dig Wynand Maian, a Nemzeti Párt egyik leg­régebbi parlamenti kép­viselője. — A májusi választá­son Mr. Worral és Mr. Malan egyaránt függet­lenként indul majd. Kez­detben a májusi válasz­tásokat sokan jelenték­telennek tartották.. — Ez a választás most, csupán a fehérek számára, nem egyéb po­litikai csalásnál, külö­nösen, ha meggondol­juk, hogy mindenféle de­mokratikus eljárás hi­ányzik Dél-Afrikában — mondta Frederik van Zyl Stabbert, az ellenzé­ki Progresszív Federá­­lis Párt volt vezetője, aki lemondott parla­menti képviselői man­dátumáról a múlt évben, amikor Mr. Botha beje­lentette (akkor még meghatározott időpont nélkül) az új választá­sokat.­­ Ez az álláspont azonban ma már egyál­talában nem általános: a fehérek politikája még sohhasem volt ennyire ve­gyes,és­ változásra ké­szen, mint most, amióta a baloldali Nemzeti Párt először került kor­mányra az 1948-as vá­lasztáson. Mindeddig a kormányzó Botha párt abszolút hatalommal kormányzott, a parla­ment 166 képviselői mandátumból most is 121 képviselői man­dátum birtokosa.­­ A pártot belülről nemcsak a balszárny, hanem saját jobb szár­nya is támadja, akiknek nem elég jobboldali a kormány­párt. A bal­szárny elégtelennek tartja Botha úgyneve­zett apartheid-reform­jait, a jobbszárny vi­szont minden reform­kísérletet károsnak tart és mindenfajta apart­heid-reformot ellenez. De egy koalíció esetén csatlakozna a kormány­párthoz. — 1981-ben a „Her­­stigte Nasionale Party” a szavazatok 14%-át kapta, de nem kapott elég szavazatot ahhoz, hogy parlamenti pozí­cióhoz jusson. Ez volt azonban a jobboldali „lázadás” kezdete. Egy évvel később a Nemzeti Pártból kivált 17 jobb­oldali parlamenti képvi­selő és megalakította Andries Treutnicht ve­zetése alatt a Konzer­vatív Pártot. — Azóta, az időközi választásokkal, a két jobboldali párt, a távoli Transvaal provincia mezőgazdasági körze­teiben a szavazatoknak közel 30 százalékát vet­te el a Nemzeti Párttól. — Willem Kleynhans professzor, aki a Uni­versity of South Africán politikai tudományokat tanított, nyugalomba vonulása előtt, véle­ménye : — Mr. Botha legna­gyobb problémája — amiért saját pártjának jobb és balszárnya tá­madni tudja — az, hogy az életszínvonal 1981 óta majdnem minden dél­afrikai számára hanyat­lott. Akkor a kormány szavazatokat vesztett a jobb és baloldallal szem­ben egyaránt, mivel gaz­dasági pangás volt és az inflációs áremelkedés évi 16 százalék volt. Most, 6 évvel később — pedig még nem érezzük a külföldi szankciók tel­jes hatását — a helyzet még kedvezőtlenebb: a nemzetgazdaság rosz­­szabb helyzetben van és az infláció 20 százalékos. 1930 óta első ízben tör­ténik meg, hogy a fehé­rek munkanélküliségi százaléka aggasztó mé­reteket öltött. Johannes­burg belvárosában fe­hér munkások ásnak ár­kot napi 6 amerikai dol­lárnak megfelelő mun­kabérért, néhány méter­nyi távolságra tőlük fe­keték teszik ugyanezt, ugyanilyen munkabér­ért. (Hol itt a diszkrimi­náció. — Szerk.) — A május 6-i válasz­táson Pierre W. Botha egyetlen reménye az le­het, hogy a bal szárny és a jobb szárny egymás el­len is harcol és ezzel egy­mást is gyengítik. Ha va­lamiképpen a Bothához még hűséges maradt Nemzeti Párt győz, a győzelem nem lesz dia­dalmas és a kérdés: Mi történik azután? Lengyelországban amerikai dollárért a kiváltságosok mindent megvásárolhatnak, zlotyért majdnem semmit. I Do — ígérte Tokió és Bonn az aggodalmas Amerikának Párizsból jelentette a „The New York Times”. — Az Egyesült Álla­mok és a világ másik 5 jelentős ipari országa (Japán, Nyugat-Német­­ország, Anglia, Francia­­ország és Kanada) közös nyilatkozatban jelen­tette ki: hajlandók szo­ros együttműködésre annak érdekében, hogy az amerikai dollár érté­két a nemzetközi pénz­piacokon stabilizálják.­­ Az értekezlet ame­­rika kezdeményezésé­re történt: alig egy év­vel ezelőtt ugyanezek az országok elhatároz­ták, hogy a mestersége­sen magas amerikai dol­lár árfolyamát csökken­teni kell, Amerika és sa­ját érdekükben is. Az amerikai dollár nemzet­közi magas árfolyamá­nak első és legláthatóbb következménye az óriá­si amerikai külkereske­delmi deficit volt, amely jelenleg közel jár a 170 billió dollárhoz. (Itt most nem az amerikai költ­ségvetési deficitről be­szélünk.)­­ Az egyezmény kö­vetkeztében az amerikai dollár értéke a nemzet­közi pénzpiacokon kö­rülbelül 30-40 százalék­kal esett a többi külföl­di valutához viszonyít­va: jelenleg egy US dol­lár 153 japán jen és 1,82 nyugat-német már­ka. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy az importcikkek ára Ame­rikában emelkedett, vi­szont az amerikai ex­portcikkek ára külföldön csökkent. A helyzet az viszont, hogy egy ame­rikai polgár esetleges párizsi látogatása ma lényegesen drágább, mint két évvel ezelőtt volt. James A. Baker, ame­rikai pénzügyminiszter és Paul A. Volcker, a U.S. Federal Reserve Board elnöke, úgy talál­ta, hogy a dollár most már eléggé lezuhant és a további zuhanást meg kell állítani. " A dollár további esésének következmé­nye Amerikában inflá­ció és a kamatok emel­kedése lenne és külke­reskedelmi kapcsolata­ink is bizonytalanná válnának — mondta a párizsi értekezleten Mr. Baker. — Érvelését a többi ország pénzügyminisz­terei elfogadták és a dol­lár eséséhez történő együttműködésüket kö­zös nyilatkozatban szö­gezték le. Érdekes azon­ban, hogy alapvető mó­don a párizsi értekez­leten résztvevő egyik or­szág sem változtat pénz­ügyi politikáján.­­ Az egyezmény si­kere azonban mindenek­előtt az amerikai federá­­lis törvényhozóktól függ. Számos törvényhozó még alacsonyabb árfo­lyamú dollárt szeretne látni, abban a remény­ben, hogy ezzel az ame­rikai export növeked­nék, az import csökken­ne, tehát a külkereske­delmi deficit csökkenté­sének ez lehetne legbiz­tosabb módja. Mások viszont, új szigorú tör­vényekkel szeretnék az importot korlátozni, mert arra hivatkoznak, hogy az importcikkek behozatala amerikai munkalehetőségeket szüntetne meg. — S persze, nem utol­só sorban fontos a két legrégibb külkereske­delmi „ellenfél”, Nyu­­gat-Németország és Ja­pán együttműködése. Vajon, valóban együtt­­működnek-e?­­ — Egy francia újság­író megjegyzése: — Amerikában a há­zasságkötésnél, ami­kor megkérdezik a há­zasulandókat, hogy jóban-rosszban egy­más mellett maradnak és segíteni fogják-e egy­mást, a megkérdezett fél így válaszol: I Do. Tokió és Bonn is kimond­ta most Párizsban: I. Do. Ne feledjük el azon­ban, hogy még a házas­társak sem tartják min­dig meg ígéretüket. o­ififfimacisi. nm®saQL£ Vihar a menekült-törvény megszigorítása körül Benoit Bouchard, be­vándorlásügyi minisz­ter, sajtóértekezleten jelentette be a mene­kült-törvény megszigo­rítását. A leglényege­sebb változtatások a múlthoz képest a követ­kezők : A múltban 19 ország polgárait Kanada min­den további nélkül poli­tikai menekültnek is­merte el. Ez a kivétele­zés mostantól kezdve megszűnik, mindenki­nek, aki „politikai me­nekült” státuszt kíván, előzőleg bizonyítania kell, hogy valóban az, automatikusan senkit sem tekintenek annak, csupán azért, mert egy bizonyos, meghatáro­zott országból érkezett Kanadába. A menekül­teknek nem Kanadából, hanem más országból kell folyamodniuk „po­litikai menekült” stá­tuszukért, az ottani ka­nadai konzulátuson. Akik már Kanadában vannak, azok ügyében is haladéktalanul vizsgá­lat indul. Azoknak az országok­nak polgárai, amelyek­ből csupán vízummal le­het Kanadába látogatni, átutazó vízumot kötele­sek kiváltani saját ha­zájukban akkor is, ha nem Kanadába, hanem más országba utaznak, de közben Kanadában vezet át útjuk. Mr. Bouchard szerint Kanada szóbeli egyez­ményt kötött Ameriká­val arra vonatkozóan, hogy az ott tartózkodó menekülteket nem fog­ják deportálni addig, amíg beengedésük felől Kanada nem határoz.­­Ezt azonban a „Cana­dian Press” nevű hír­­ügynökség egyik jelen­tése megcáfolja. A CP beszélgetést folytatott Alan Nelsonnal, aki a ,U.S. Immigration and Naturalization Service” commissionerje. Mr. Nelson többek között ezeket mondta: Azok az egyének, akik deportál­hatók, a szokásos ameri­kai bevándorlási törvé­nyeknek megfelelő eljá­rásban részesülnek. Egyáltalában nem ga­rantáljuk, hogy Ameri­kában illegálisan tartóz­kodó guatemalai, vagy salvadori menekülteket nem fogunk deportálni. A deportálható személy Amerikából történő tá­vozásának idején a Be­vándorlási Hivatal kör­zeti igazgatói állapítják majd meg és nem lehe­tetlen, hogy ez az eltá­vozási időpont egybe­esik majd az illető sze­mély kanadai meghall­gatásának időpontjá­val.) Mr. Bouchard közölte a sajtóértekezleten, hogy 1987 január elseje és február 15-e között 6,120 olyan személy ér­kezett Kanadába, akik­nek mindegyike politi­kai menekültnek mond­ja magát. Legtöbbjük salvadori, guatemalai, chilei, vagy pedig ta­mil Sri Lankából. — A korlátozás nélkül érkezők hatalmas terhet jelentenek a kanadai nemzetgazdaság szem­pontjából — mondta Be­noit Bouchard. — A me­nekültek jórésze nem po­litikai menekült, egy­szerűen könnyebb és jobb életet akar, mint amilyet hazája biztosít számára. Ezek „gazda­sági menekültek”, akik visszaélnek a helyzet­tel. Igyekszünk őket tá­voltartani. Az igazi „po­litikai menekültek” azonban mindig is mene­déket fognak találni Ka­nadában. Az új menekült­törvény meglehetős vi­hart váltott ki, minde­nekelőtt az etnik csopor­tokban és azokban az egyházi csoportokban, amelyek a menekültek ügyeit kezelik. Nem tartozik ezekhez azon­ban az „Amnesty Inter­national” nevű szerve­zet, amelynek menekült­­ügyi szóvivője, Michael Schelew, aki a követke­zőket mondta az újság­íróknak: — Az új menekült­törvény üzenet az egész világ számára és az üze­net lényege: Kanada ezentúl nem lesz az az ország, amely segítő ke­zet nyújt az üldözöttek­nek. Tom Clark, az „Inter- Church Committee on Refugees” nevű szerve­zet ko­ordinátora: — A diszkrét szavak mögött megbúvó igaz­ság: Kanada a jövőben semmiféle humanitári­us segítséget nem haj­landó nyújtani a „de facto” menekülteknek. Védtelen embereket kir, tenni a bizonytalanság­nak és esetleg a halál­nak, mindenképpen lel­kiismeretlenség. A United Church nevű vallásfelekezet szóvivői kijelentették: egyházuk hajlandó az illegálisan Kanadába érkezett és, érkező menekülteknek menedéket nyújtani. (Minden ilyen cseleke­det azonban önmagá­ban véve illegális és a föderális kormány el­járását vonhatja maga után.) Mulroney beváltja ígéretét Brian Mulroney mi­niszterelnök közölte: eleget fog tenni vá­lasztási kampány­ ígére­tének és a halálbünte­tés visszaállításának kérdését szavazásra fogja bocsátani a par­lamentben. A szavazás alkalmával saját pártjá­nak képviselőit is fel­oldja a pártfegyelem kö­telessége alól és lelkiis­meretük szerint szaba­don szavazhatnak. A szavazásra vagy június előtt, vagy legkésőbb jú­liusban kerül sor. Mr. Mulroney kije­lentését az ellenzék ar­ra használta fel, hogy újabb támadást intézzen a miniszterelnök ellen. A Liberális Párt veze­tője, John Turner és az NDP vezetője, Ed Bro­­adbent, azt állítja, hogy Mr. Mulroney egysze­rűen „az akasztófához menekült”, azért, hogy a halálbüntetés vissza­állításának, vagy vissza nem állításának a kérdé­sével elterelje a figyel­met kormánya problé­máiról. A miniszterelnök ezt a kérdést valóban akkor vetette fel, amikor kor­mánya­­ népszerűtlensé­ge ismét hanyatlott, ez­úttal 22 százalék és egy újabb botrány következ­tében. Robi LaSalle, tárcanélküli állam­mi­niszter, lemondott ,a le­mondó levelében hang­súlyozta „teljes ártat­lanságát”. Mr. LaSalle a konzervatív kormány hetedik minisztere, aki távozott pozíciójából. A halálbüntetés kér­désében utoljára 1976- ban szavaztak a képvi­­­selők, amikor több órás­­ heves és szenvedélyes vita után, végülis a ha­lálbüntetés ellenzői győztek, mindössze 6 szavazat többséggel. Most is heves vitára és kevés szó­többségre lehet számítani, bár­melyik oldal is győz. Az NDP mindegyik képvi­­selője elterm^a ,Jkyil£Í-,, büntetést, a liberálisok egy része. Az arány­szám felől különböző becslések vannak, biz­tos felmérés lehetetlen. A konzervatívok több­sége szemmel láthatóan a halálbüntetés vissza­állítása mellett fog sza­vazni, ami nagyban nö­veli népszerűségüket, ami az utóbbi időben erősen hanyatlott... Ortega üzenete Amerikához Managuából, Nicara­gua fővárosából, jelen­ti a Reuter nevű angol hírügynökség. — Daniel Saavedra Ortega, nicaraguai el­nök, rádióüzenetet inté­zett az Egyesült Álla­mokhoz. Harmincöt per­ces üzenetében Mr. Or­tega többek között a kö­vetkezőket mondta: — Ma már kétségte­len lehet a Reagan-ad­­minisztráció előtt, hogy semmiféle pénzügyi tá­mogatás nem hozhatja a lázadókat közelebb ahhoz a céljukhoz, hogy megbuktassák a nica­raguai kormányt és át­vegyék a hatalmat. Az egyetlen lehetőség erre az, ha az amerikai kato­naság közvetlenül bele­avatkozik a harcokba a lázadók oldalán. — Felajánlok az Egyesült Államoknak egy kiegyezési módot: amennyiben Amerika megszünteti a nyomást a szandinista kormány­ra és a lázadók támoga­tását, hajlandó vagyok a belső szükségállapo­tot feloldalni. Hajlan­dó vagyok ebben az eset­ben Nicaraguában a saj­tócenzúrát megszüntet­ni, megengedni azt, hogy az országból kiuta­sított, vagy elmenekült papok bántódás nélkül visszatérjenek és teljes amnesztiát ajánlok fel a lázadóknak. — A Contador- orszá­gok (Puerto Rico, Nica­ragua, Honduras, El Salvador) nyomban rea­gáltak az üzenetre és kö­zös nyilatkozatban je­lentették ki, hogy a ni­­caraguai elnök ajánla­ta „figyelemre méltó és a közép-amerikai stabi­litás első lépése lehet.” A Fehér Ház egyelőre nem válaszolt Ortega rá­dióüzenetére. A libanoni háború újra fellángolt, naponta újabb és újabb halottak vannak: fényképünk azt a jelenetet mutatja, amikor szíriai katonák rendfenntartókként járják végig Nyugat-Beirut utcáit. A Világbank véleménye Lengyelországról Riasztónak tartja a Vi­­­­lágbank, hogy a lengyel­­ keményvaluta export 1985 óta csökken. Ha ez így folytatódnék, Len­gyelország külföldi hat havi kamat fedező­­adóssága 1995-ig 60 mil-­sére. A Világbank egyed­­liárd dollárra növeked­ len kivezető utat lát: a benne és az egész lengyel piacgazdaság korláto­­export alig lenne elég zásmentes bevezetését. Könnyű Ernő, aki a kaliforniai republikánus sza­vazók bizalmából a tavaly őszi választáson bekerült a washingtoni Capitoliumba, képviselői irodájában fogadta Stirling Györgyöt, az Újságírószövetség el­nökét, és beszélgetést folytatott vele terveiről, poli­tikai elképzeléseiről. Az új amerikai—magyar kong­resszusi képviselő kitűnően beszél magyarul és is­meri a magyarság gondjait, problémáit: vele a mi ügyünk számára szószólót nyertünk az amerikai törvényhozásban. Mindez érthető, hiszen Könnyű Ernő édesapja Könnyű László, író, költő és műfor­dító, aki igaz magyar szellemben nevelte fiát.

Next