Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)

1987-03-14 / 11. szám

I Húsz tonna citrom az országutakon: ,,hivatalos ’ ’, vagy „igazi” Spanyolország? Madridból, Spanyol­­ország fővárosából, je­lenti Edward Schuma­cher, a „The New York Times” munkatársa. — Felipe González miniszterelnök, heves parlamenti vita köz­ben, kijelentette: a kor­mány meg fog szüntetni egy terrorizmus elleni törvényt és alá fog írni egy olyan nemzetközi egyezményt, amely megtiltja Spanyolor­szág területén a nukle­áris fegyverek terjeszté­sét és szállítását.­­ Az ellenzék táma­dásaira válaszolva, az interpellációk alkalmá­val, a miniszterelnök kijelentette: " Letagadhatatlan tény, hogy Spanyolor­szág és az Egyesült Ál­lamok rendkívül távol áll egymástól a spanyol­­országi amerikai tá­maszpontokat illetően, nem látom azonban an­nak a veszélyét, hogy megbeszéléseink félbe­szakadjanak. A helyzet az, hogy barátságos kap­csolatokat is időnként be­árnyékolhatnak problé­mák.­­ Érdekes megje­gyezni, hogy ezek az ész­revételek voltak az első hivatalos megnyilatko­zásai, amióta Senor Gonzálezt az elmúlt jú­niusban újra választot­ták. Általában véve, a 44 esztendős kormányfő, aki különlegesen nép­szerű személyesen és Amerikában talán a „charismatic” jelzőt használnánk vele kap­csolatban, általában hallgatag.­­ Hallgatag volt például akkor is, amikor a diákok tünte­tései következtében a főiskolákat be kellett zárni és hallgatag most is, amikor a szakszer­vezetek egymás után szólítják fel tagjaikat általános sztrájkra, an­nak érdekében, hogy az amerikai katonákat Spanyolország elhagyá­sára kényszerítsék.­­ Senor González egy rögtönzött sajtóérte­kezleten mindössze eny­­nyit mondott saját ma­ga és 5 éves szocialista kormánya védelmére. Kétségtelenül gyak­ran tévedünk. Minden esetben azonban jóvá tudjuk tenni tévedése­inket.­­ A különböző cso­portokból álló ellenzék 14 vezetője szerint azon­ban nem ilyen egysze­rű a dolog. A catalaniai Miguel Roca, aki egy­szer sikertelenül pályá­zott az elnöki pozícióra, ezeket mondta: — A szocialista kor­mány mélyíti a szakadé­kot a „hivatalos” és „igazi” Spanyolország között. — Mi hát a Senor Ro­ca által említett „igazi” Spanyolország? Aligha­nem az, hogy az elmúlt héten citrustermelő far­merek 20 tonna citromot dobtak az országutakra Alicante közelében, így tiltakozva az import­vámok ellen. Motorke­rékpárosok elállják a madridi útkereszteződé­seket. Hajógyári mun­kások Cadiz közelében, tiltakozva az elbocsátá­sok ellen, kövekkel do­bálták meg a megféke­zésükre kivezényelt rendőröket. Sokezer baszk tüntetett Vitoria közelében és követelte azoknak a baszkoknak a szabadon bocsátását, akiket „terrorizmus” vádja miatt tartóztat­tak le. A miniszterelnök meg­ígérte, hogy a terroriz­­mus elleni törvényt a „mérsékelt baszkok” érdekében meg fogja szüntetni, de az „igazi terrorista” baszkok el­len életben marad egy bizonyos törvény. Senor González közölte: az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1968-as egyezménye az atom­fegyverek terjesztésé­nek a megtiltásáról kö­zönséges „képmuta­tás”, mivel lehetetlen­né teszi, hogy Spanyol­­ország akár békés célok­ra is saját nukleáris programot indíthasson. Antonio Hernandez Mancha, a Népszövet­ség nevű ellenzéki cso­port vezetője (ez a leg­erősebb ellenzéki cso­port) azzal vádolta a parlamentben a minisz­terelnököt, hogy a kor­mány, amely a 350 kép­viselői mandátumból 184 képviselői mandátumot tart birtokában, egy­szerűen rendeletei en­gedelmes aláírójává változtatta a képviselő­házat. Senor González vála­sza: — Az ellenzék azért erőtlen, mert nem egy­séges, apró, jelentékte­len pártokra szakadt. — Miközben a parla­mentben ezek az éles szavak elhangzottak, Alicante közelében, az országutakon, lassan csörgött végig a citrom­lé... 6. oldal A japán munkanélküliség növekedése átok és áldás Nakasone számára Tokióból származó hi­vatalos jelentés számolt be arról, hogy Japánban a munkanélküliségi arányszám 3 százalék­ra emelkedett. 1953- ban kezdték havonkint jelenteni a munkanélkü­liségi arányszámot, amely azóta sem volt ilyen magas Japánban. Más ipari országok­ban a 3 százalékos mun­­­kanélküliségi arány­szám valóságos álom­nak tűnik. Néhány pél­da : Amerika: 6.7% — Ka­nada: 9.7% — Anglia: 11-12%. Japánban azon­ban alig egy évtizeddel ezelőtt még 2 százalék alatt volt a munkanélkü­liségi arányszám. De­cemberben 2,9%, janu­árban 2,96%, február­ban pedig 3 százalék volt a munkanélküliségi arányszám Japánban. Magának a szám­adat­nak, természetesen, rendkívüli pszicholó­giai jelentősége van, éppen Japánban, amely azzal dicsekedhetett hosszú ideig, hogy más ipari országokkal ellen­tétben, majdnem telje­sen sikerült megszüntet­nie a munkanélkülisé­get. S most, ámbár a 3% még mindig nem jelen­tős, de annyi bizonyos, hogy az elmúlt hónapok óta az irányzat­­ felfelé tart. A japán állami Mun­­kaellenőrző és Ko­ordi­­nációs Bizottság jelenté­se szerint 1987 január­jában 1,82 millió japán polgár volt munka nél­kül — ez 170,000 munka­­nélkülivel több, mint amennyit 1986 januárjá­ban a Bizottság nyilván­tartott. A 15-24 évesek között a munkanélküli­ségi arányszám 5,6% volt, tehát majdnem az országos átlag kétszere­se. A japán munkanélkü­liség mindenekelőtt az acélgyártásban, a tex­tilgyártásban, az autó­gyártásban és a hajó­gyártás területén je­lentkezik, vagyis azokon a termelési területeken, amelyek leginkább ex­port­képesek. Magyará­zat: az elmúlt 18 hónap folyamán a jen árfolya­ma a nemzetközi pénz­piacokon az amerikai dollárhoz viszonyítva 35-40 százalékkal emel­kedett. Ez viszonylago­san emelte a munkabé­reket, külföldön a japán export­áruk megdrágul­tak és ezáltal csökkent a japán ipar versenyké­pessége. Mindez kétségtelenül kedvezőtlen Yasuhiro Nakasone, miniszter­­elnök számára, aki egyébként elvitathatat­­lanul a legnépszerűbb japán kormányfő évek óta. A munkanélkülisé­gi százalék emelkedése az oka annak, hogy a parlament mindeddig késlelteti a költségve­tés ügyében a szavazást, holott Mr. Nakasone már hetekkel ezelőtt előterjesztette az 1987-es költségvetési javasla­tát. Az új költségveté­si év április elsején kez­dődik. Mindaddig, amíg a parlament hozzá nem járul a költségvetéshez, Mr. Nakasone nem kezd­heti meg gazdasági újjá­­szervezési programját, amelynek egyik legfon­tosabb része lenne 300 ezer munkás átképzése. A miniszterelnököt sú­lyos „politikai sebe­sülés” érte akkor, ami­kor előterjesztette új fogyasztási adó javasla­tát. A fogyasztási adó emelését bizonyos mér­tékben ellensúlyozta vol­na a jövedelmi adók le­szállítása, a miniszter­­elnököt azonban nem­csak a politikai ellen­zék, hanem saját párt­jának jónéhány képvise­lője is támadja a javas­lat miatt, sőt, szembe­fordultak vele hagyo­mányos támogatói, az üzletemberek is. A ja­vaslat ügyében a parla­menti képviselők egy­szerűen nem hajlandók szavazni. Sokan hangsúlyozzák azonban, hogy minden­nek ellenére, a növek­vő munkanélküliségi arányszám nemcsak át­kot, hanem bizonyos mértékig áldást is je­lent Mr. Nakasone szá­mára. Figyelemre érde­mes érvelésük a követ­kező: a magas munka­­nélküliség alkalmat nyújt a miniszterelnök­nek arra, hogy a külke­reskedelmi protekcio­nizmusra hajlamos amerikaiak előtt ezzel érveljen: jelentős ked­vező külkereskedelmi mérlege ellenére Ja­pánnak is megvannak a saját gazdasági és pénz­ügyi problémái — más szavakkal: a külkeres­kedelmi deficit meg­szüntetése nem jelenti automatikusan egyúttal a gazdasági problémák megszüntetését is. A japán és az ameri­kai külkereskedelmi megbízottak közötti megbeszélések néhány nap óta folynak Tokió­ban. Magáról a kérdés lényegéről talán nem ér­dektelen idézni a Reu­ters angol hírügynök­ség tokiói irodájának kommentárját: — Érdekes az, hogy Yasuhiro Nakasone ko­moly válságba került Japánban egy olyan munkanélküliségi arány­szám miatt, amelyet minden más ipari or­szág vezetője a legna­gyobb sikernek könyvel­hetne el. Balról jobbra: John Tower, volt texasi republikánus szenátor, Edmund Muskie, Maine állam volt demokrata szenátora, aki a Carter adminisztráció idején külügyminiszter volt és Brent Scowcroft, US Air Force nyugalmazott altábornagy, a Ford adminisztráció idején az Elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Több, mint 300 oldalas jelentésében a Tower Bizottság bírálta Ronald Reagant, amiért nem ellenőrizte a Nemzetbiztonsági Tanács és más közvetlen munkatársainak tevékenységét. Mr. Reagan 12 perces televíziós válaszban ismerte el a vádak helytálló voltát és ki­jelentette: a jövőben gondoskodni fog arról, hogy közvetlen munkatársai mindenről értesítsék és ne történjék törvényszegés. ”­­* Az „örökéletű” Craxi lemondott és korai olasz választás Bettino Craxi, olasz miniszterelnök, lemon­dott. Signor Craxi 1983. augusztus 4-én lépett kormányra és a Második Világháborút gyors egy­másutánban követő kor­mányfők között a leg­­időtállóbbnak bizonyult. Bettino Craxi, közvet­lenül lemondása előtt, a szenátushoz intézett be­szédében összefoglalta három és féléves kormá­nya teljesítményeit, az­után a bárok stílusban épült Quirinai Palotába ment, ahol átnyújtotta saját maga és egyúttal a Második Világháború óta a negyvenötödik olasz kormány lemondá­sát Francesco Cossiga elnöknek. Amikor ezeket a soro­kat írjuk, Signor Cossi­ga már folytatja megbe­széléseit a politikai pár­tok vezetőivel és rend­szerint „jólértesült kö­rök” szerint a keresz­ténydemokrata Giulio Andreottit, a Craxi kor­mány külügyminiszte­rét, fogja felkérni kor­mány­alakításra. Bettino Craxi lemon­dását hetekig tartó poli­tikai manőverezés előz­te meg, amely meglehe­tős bizonytalanságot eredményezett arra vo­natkozóan, hogy a mi­niszterelnök eleget tesz-e az 5 koalíciós párt közötti júliusi megegye­zésnek, amelynek értel­mében Signore Craxi március elsejéig marad miniszterelnöki pozíció­jában, azután pedig le­mond és helyét a keresz­ténydemokraták egyik vezető politikusa fogja átvenni. Bettino Craxi szocialista. Ugyanez az egyezmény egyúttal ki­köti azt is, hogy a koa­líciót alkotó 5 párt a ko­alíciót továbbra is fenn­tartja egészen 1988 már­ciusáig, az új országos választás kiírásáig. Bettino Craxi meg­tartotta az egyezményt és március elején le­mondott, pártja, a Szo­cialista Párt azonban, magát Signor Craxit is beleértve, leszögezte, hogy az egyezmény má­sodik feltételét, tehát a koalíció további fenn­tartását 1988 márciusá­ig, nem tekintik maguk­ra nézve kötelezőnek és a válság elkerülésének egyetlen módja a korai választás kiírása. A „The New York Ti­mes” nevű amerikai na­pilap római munkatár­sa, John Tagliabiue, így foglalja össze a helyze­tet. — A koalícióban részt­vevő pártok elfogadják majd a keresztényde­mokrata miniszterel­nököt, de együttműkö­désük ára olyan magas lesz, hogy az új, korai választás elkerülhetet­lenné válik. A szocia­listák mindenképpen pártjuk javára akarják fordítani Bettino Craxi személyes népszerűsé­gét. Egyelőre tehát, a mi­niszterelnöki pozíció, nyilvánvalóan vissza­tér majd Olaszország­ba, három és fél év után először, a Keresztény­­demokrata Párthoz, amely az ország legna­gyobb pártja — a leg­utóbbi koalíció képvi­selői pozícióinak több, mint a 60 százalékát adta.­ Bettino Craxi kor­mányzata három és fél­évi viszonylagos stabi­litást jelentett Olasz­országban és ez nem je­lentéktelen. Az olasz Szocialista Párt egyik tudósítója megjegyezte kicsit melankolikusan és nem minden szar­kazmus nélkül: — Három és fél év... Mamma mia! Az olasz demokráciában majd­nem örökkévalóságnak számít... FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! lehetséges_____________ Korunkhoz tartozik Az AIDS veszély Az atom­háború úgy látszik lekerült a napila­pok címlapjáról Cserno­bil óta. Úgy tűnik túlsá­gosan felfújták az ún. „atom-krízist”, pedig Csernobilban a világ egyik legnagyobb atom­reaktora működik. Ha történetesen a robbanás az Egyesült Államokban történt volna és mond­juk a legkisebb atom­reaktorban, akkor se vé­ge, se hossza nem lett volna a tiltakozásoknak és a béke­tüntetők által vezetett óvodások és nagymamák ott tüntet­tek volna hónapokon ke­resztül az atom­telep előtt, mint ahogy ez a múltban megtörtént. Az atom­veszély he­lyébe azonban egy új, négy betűből álló beteg­ség került, amely leg­alább olyan veszélyt je­lent az emberiség szá­mára, mint az Ó­korban és Közép­korban a lep­ra, kolera, vagy bubó­­pestis jelentett. Ezt a betegséget AIDS néven ma már világszerte is­merik és a hírszolgálat vezető témája lett. Kik kapják meg és kik terjesztik az AIDS nevű betegséget? A homoszexuálisok, a leszbiánok, a prostitu­áltak és bi­szexuálisok. Különösen az utóbbi érthetetlen a normális polgár számára, hogy akadnak köztünk olya­nok, akik a hét néhány napján házastársaik­kal hálnak, míg a többi napokon, hm... nem is tudom hogy fejezzem ki — azonosneműekkel. Az ember elgondolkozik: mi lehet az oka annak, hogy ez a perverzitás ennyire terjed? Egyik oka feltétlenül a pornográfia. De mit jelent ebben az esetben a pornográfia? Célzatosan a nemisé­get szemérmetlenül áb­rázoló irodalmat, fil­met, rajzot, magazint, nem is szólva a pornó videókról, amelyek egy­re népszerűbbek, külö­nösen az alacsony er­kölcsi szinten lévők kö­zött. Amíg a homoszexu­álisok klubjaikba szorul­tak és privát lakásaik­ban űzték ezt a már na­gyon régen ismert mes­terséget — nem okoztak nagyobb problémát a társadalomnak. De ma, amikor az engedékeny társadalom jóvoltából már iskoláinkba, közhi­vatalokba, sőt a politikai arénákba is benyomul­tak — egyre nagyobb problémát jelentenek a társadalom számára. Az egyik legnagyo­b torontói napilap például nyilvánosan kioktatja az érdekelt feleket, hogy miként védekezhetnek az AIDS ellen óvszerek­kel. Sőt tudomásukra hozza, hogy már AIDS Committee is alakult. Vajon ugyanilyen mértékben történik gon­doskodás gyermekeink­ről, akik nap, mint nap tűnnek el a városok ut­cáiról és soha senki nem akad nyomukra többé! Köztudomású az is, hogy Hollywoodban va­lóságos ajánló levél, ha valakinek ilyen hajla­mai vannak. A Globe and Mail című lap beje­lenti azt is, hogy az ügy kényességére való tekin­tettel bevezetnek a tele­vízió egyes állomásain ilyen irányú óvszer hir­detést, sőt kilátásba he­lyezik azt is, hogy a la­pokban is hirdetni fog­ják! Miért kell ennek az ügynek ekkora nyilvá­nosságot biztosítani? Miért nem lehet azt ajánlani, hogy akiknek bármiféle ezzel kapcso­latos felvilágosításra van szükségük , fordul­janak egy megnevezett klinikához. Ne tévedjünk. Nem diszkriminálni akarunk. Ferde­ hajlamú embe­rek mióta a világ fenn­áll mindig voltak és min­dig lesznek. De minél na­gyobb publicitást kap­nak — annál erőszako­sabbá válnak. A nemrég elhalt Liberace néhány évvel ezelőtt még be­perelt egy újságírót, mert azt állította róla, hogy homoszexuális. És megnyerte. Pedig az , volt. Befejezésül, hadd idézzem­ az egyik olva­sót, aki a fent, említett laphoz beírt, azt ajánl­va, hogy tegyék egész­ségügyi vesztegzár alá a „hooker”-okat és a „ho­moszexuálisokat”, hogy ne terjeszthessék az AIDS nevű betegséget. Mire egy­ másik olvasó válaszolt a levél írójá­nak ugyanabban a ro­vatban: „Meg kell ma­gyarázni a levél írójá­nak, hogy van egy egy­szerűbb mód is rá, hogy elkerüljük a veszélyt.” Az amerikai katolikus püspöki kar máris tilta­kozott az óvszerek hir­detése ellen. Ők is azt ál­lítják, amit a Globe and Mail levélírója kijelent­ve: Nem ez a megoldás. Van erre egyszerűbb megoldás is, hogy elke­rüljék a veszélyt! De eh­hez új törvényekre len­ne szükség. Ez is Korunkhoz tar­tozik. (v.a.) Meghalt Zsigray Julianna 84 éves volt, amikor elragadta a halál. Gaz­dag élet volt mögötte. A két háború közti nemze­dék írója volt és maradt. A háború után ő is mint sok más író elnémult. Kinek is írt volna? Egy­­új világ gyűlölettel habzó szájú képviselői léptek a színre,­­ akik­hez semmi köze nem volt és nem is lehetett. A ha­zai krónikás azt írja ró­la: Igaz ugyan, hogy Ba­bits Mihály verseket kö­zölt tőle a Nyugatban, „a törökszentmiklósi úrilánytól”. Megemlítik, hogy megnyerte regé­nyével a Singer és Wolf­­ner irodalmi pályázatát, de ugyanakkor hozzáte­szik, hogy regényeivel főleg a „postáskisasz­­szonyok tetszését nyer­te el”. Azt is megem­lítik, hogy a német meg­szállás alatt kiállt üldö­zött kollégáiért, de azt, hogy 1957-ig egyetlen írása sem jelent meg — arról hallgatnak. 1957- ben jelent meg először új könyve a Sugár úti palota, amely Erkel Fe­rencről szólt, majd Le­­hárról és Reményi Edé­ről készített életrajz­regényeket. Zsigray Ju­liannát egyetlen egy­szer sem szólaltatták meg a hazai lapokban. Ott nem volt számára hely. Nem is tudtuk, hogy él, csak a halál­híre döbbentett meg. Pedig írt, írt, de a hábo­rú után csak magának és a fiókjának. A két világháború között viszont ontotta írásait. Első regényével a Szűcs Mara házasságá­val 23 éves korában va­lósággal berobbant a magyar irodalomba. Ez volt a kezdet. Rövide­sen már komoly törté­nelmi munkák követték első regényét Erzsébet magyar királyné, a Római százados, a Hol­tomiglan, holtodiglan, Pacsirta énekel, stb. Szé­les horizontú írói fantá­ziájának tökéletes biztos kezelése jellemzi írása­it. Minden regényében erős társadalmi kritikát gyakorol főleg a dzsent­ri világról és újból és újból felméri regényei­ben a sürgető kérdést: lehet-e a régi életmódot folytatni? Lehet-e a régi életmód szerint élni? Számos regényét meg­filmesítették, termé­szetesen ezeket nem játsszák odahaza. Én itt láttam az emigráció­ban első regényének filmváltozatát, a Szűcs Mara házasságát, a kitű­nő Simor Erzsivel és Szörényi Évával, amely egyik kedves emlékem marad... Regényei olyan nagy érdeklődést váltottak ki, hogy több idegen nyelv­re is lefordították. De írt novellákat, irodalmi és színházi kritikákat. Bírálatait álnéven, Ebeczki György néven írta. A háború végén Ő is visszavonult szigligeti remeteségébe, senkivel nem érintkezett, csak közvetlen környezeté­vel. Nem volt köze ehhez a világhoz, amelyben élt, amelybe a sors kénny­­szerítette. Nem vett tu­domást arról, ami az Ut­cákon történik, mert eh­hez a világhoz semmi kö­ze nem volt. Domány Klára a népszerű szerző könyvsorozatának első kötete az: KRmyEső A gazdag tartalmú, szép kivitelezésű 212 oldalas novelláskötet új, értékes darabja lehet könyvtárának. Megrendelhető: Domany's Publications 1236 W. Farwell, Chicago, IL 60626, USA A kötet ára szállítással együtt: US$12.00

Next