Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-10 / 2. szám

Felelősség nélkül Terebessy Emőke Egyre gyakrabban ol­vasom e két szót. Német­magyar szótáromban ,,Ohne Gewahr”, any­­nyit jelent, mint: bizto­síték- kezesség- garan­cia- jótállás, felelősség nélkül. A TV hetente bemond­ja a Lotto PONTOS nye­rőszámait, de azok való­diságáért nem szavatol. A nézőközönség előtt gu­rulnak a nyerőszámok, azaz a Lotto számozott golyócskái, melyeket előzőleg valaki hivatalo­san megvizsgált, hogy semmiféle csalás nincs a dologban, de mégsem vállal senki, a televízió sem­­, arra nézve ga­ranciát, nyert-e az a sze­mély, kinek hatos talá­lata van. Nem értem ezt, mert ha szemünk láttára történik min­den, miért nem adha­tunk hitelt mégsem a számoknak? • Utazom a buszon, hol csuklós, önműködő aj­tók vannak. Egy felirat figyelmeztet, hogy előbb várjuk meg, míg meg­nyílnak az ajtók, csak azután lépjünk a lép­csőkre. De! Csak a ma­gam felelősségére lép­hetek! A busztársaság nem szavatol semmiért, ha esetleg félrelépek, kitöröm a lábam, előre esem, orromat becsí­­pem, vagy gyermekem lába beszorul a csapó­ajtó közé. Választásom nincs, csak ezen a kijá­raton juthatok le a lép­csőkön ... de azt is csak saját felelősségemre. Ez nagyon fontos, azért ír­ták ki, nehogy bármifé­le balesetért a busztár­saság biztosítójának fi­zetnie kellene. Senki sem akar felelősséget vállalni azért, amit csi­nált, vagy amit átadott embertársainak hasz­nálatra.• Bérházakban a liftet is csak saját felelőssé­gemre használhatom. Ha nem tetszik, menjek fel gyalog!• Tegnap átmentem egy hídon, ott is láttam a fi­gyelmeztetést. Saját fe­lelősségemre hajthatok csak át rajta. Döbbene­tes dolog ez. Úgy érzem, ha a híd olyan állapot­ban van, hogy már csak saját felelősségemre hajthatok át rajta, hogy adhatták át a közleke­désnek? Milyen köny­­nyelmű emberek van­nak! Ezrivel hajtanak át a hídon naponta, nem is gondolva arra, ha be­szakadna, s őket elnyel­né a folyó, senkit sem­­terhelne felelősség, hi­szen előre figyelmeztet­ték őket.• Meglepett, hogy régi vendéglőnkben, a WC helyiségben is figyel­meztetett egy felirat, hogy óvatosan nyomjam le a gombot az ülőke fe­lett... azt is csak saját felelősségemre használ­hatom. Ilyet még Nyu­gaton nem láttam eddig. • A piacon gombát árult egy néni, de kosara mel­lett ugyanez a felirat áll a kartonon. Bizonyára nem tudta a néni Geiger­­rel lemérni, mennyire sugarasak az erdő gom­bái... inkább figyelmez­tetett minket. Ha mérge­­ződünk, nem az ő fele­lősségére.• A napi tőzsdeárfolya­mot is közlik a lapok, de zárójelben, hogy nem szavatolnak semmiért, esetleges téves nyomá­sokért. Se a nyomdász, se a kiadó, senki. Min­denki ártatlan a dolog­ban, a PONTOS munká­ért nem vállalnak fele­lősséget ők sem. • Elgondolkodtam azon is, hogy nemrég közölte orvosom, saját felelős­ségemre megoperálhat, de a műtét előtt alá kell írjak egy papírt, hogy beleegyezem a műtét végrehajtásába. Ha meghalnék, vagy nyo­morékká operálnának, se az orvost, se a kór­házat nem perelhetem, magam vagyok felelős mindenért, hiszen én akartam, hogy megope­ráljanak.• Szomszédunknak nagy háza, kertje van. Való­ságos park. Bekerítve, idegeneknek tilos az át­járás. Erre hívja fel fi­gyelmemet egy tábla, s alatta: „Ohne Gewahr” áthaladhat az is, aki nem idegen. Érdekes... • A városi könyvtárba ingyenes a belépő. A mennyezetig érő polco­kon roskadásig állnak a könyvek. Előttük létra, hogy mindenki elérhes­se a felső polcokon is a könyveket. A teremben több ilyen létra is van, de valamennyit csak sa­ját felelősségemre hasz­nálhatom.• Mi lenne, ha az autó­vezetői vizsgán is úgy engednék át a jelentke­zőt: mehet, de csak saját felelősségére? Mi lenne, ha a gyógy­szerészeket, orvosokat, mérnököket, nehéz gé­peknél dolgozókat is csak saját felelősségük­re engednék át a vizs­gán? Ha a szabó csak ga­rancia nélkül szabná ki a drága anyagot? Ha a buszsofőrök is garancia nélkül vezetnének, s ugyancsak így a moz­donyvezetők, pilóták? •­­ A gyakori merényle­tek miatt már az utazá­si irodákban is megje­lent a „saját felelőssé­gére” c. kis tábla. Re­pülhetek, utazhatom, ahová akarok, ha van pénzem és érvényes út­levelem, de már senki sem vállal felelősséget azért, hogy épen oda is érkezem, ahova megvál­tottam a jegyem. • A moziban rémséges filmet vetítenek. Csak 16 éven felülieknek! Ag­gódó anya áll a pénztár előtt 10 év körüli gyer­mekével. — Bevihetem? — kér­di a pénztárosnőtől, s könyörgő szemekkel néz rá. — A saját felelőssé­gére! — válaszolja a pénztárosnő, s már nyújtja is a két jegyet.­ ­ • Azelőtt legalább 1 év garanciát adtak, ha drá­gább árut vásároltunk. Ma csak 3 hónap a szava­tossági idő. Az optikusnál szem­üvegem helyett lencsét rendeltem. Miután tüze­tesen megvizsgálták szemeimet, elém tettek egy papírt, írjam alá. Átolvastam. Mondjam? ’ — vagy már felesleges? Úgy is tudják: a lencsét elkészítik, de csak saját felelősségemre hordha­­ tom.• Újabb kedvezményt nyújtott postánk. Már két kilós csomagocskát küldhetünk külföldre is, nem kell hozzá papíro­kat kitölteni! Hurrá!­­ Korán örvendeztünk: szavatosságot nem vál­lal a német posta sem az elveszett két kilós cso­magokért.• Állatorvostól hallot­tam. Meggyógyítottam a ló lábát, most már nyugodtan lovagolhat rajta, de csak a saját felelősségére! • Újabban minden új­ság elrejt valahol egy mondatot: Az aláírt cik­kekért minden esetben azok szerzői felelnek! • Itt az új pelenká­t hirdetik. Nem ázik át, nem történhet semmi baj! Ha mégis átázna,­­ „ön használta rosszul”, nem szavatolunk érte. • Patyolat reklámja: Az új csodaszer kitisztít minden pecsétet ruhájá­ból. Az anyag elszínező­dése, vagy szétmálása esetén semmiféle garan­ciát nem vállalunk. • Nagy hőségben, Pom­­peji­ben jártam, hol nagy tömeg várakozott egy ivó­kút körül. A kút melletti táblán négy­nyelvű felirat hirdette: Ivó­víz. Csak saját fele­lősségére használja. Egykor a Balaton mel­lett járva a nádasból ki­álló táblán olvastam: „Magán strand. A víz­ben csak saját felelős­ségére ússzon!” • Féltékeny férj meg­ölte nejét. Szándékos ölésért 25 évre ítélték. Idő előtt szabadult. A rendőrségi jelentésben olvasom: K. Pált sza­badlábra helyeztük, to­vábbi cselekedeteiért felelősséget nem vál­lalunk. Fogorvosom ajánlot­ta, ha kihúzatom két fo­gamat és hármat lecsi­szol két arany koronával hidat épít, hogy jobb ol­dalon is rágni tudjak. Mindenképpen jobb lesz a bíztatott, majd kiszá­mította, mit fizet a biz­tosítóm, s mennyi a ráfi­zetésem. Aztán követke­zett az elmaradhatatlan mondat: Én megcsiná­lom, ha ön beleegyezik, természetesen nem sza­vatolhatok azért, hogy tökéletes lesz... • Minden alkalommal csodálkozom, mikor a krimi filmek nyugalma­zott detektívjei saját fe­lelősségükre — a rend­őrfőnök tilalma ellené­re — tovább nyomoznak és idegen lakások, iro­dák ajtóit zsebkésükkel a legnagyobb nyugalom­mal pattintják fel. ők nem félnek semmitől, senkitől. Mindent vál­lalnak, legalábbis fil­meken­, hogy a bűnöst kézrekeríthessék. Ta­lán ők az egyetlenek, akik felelősség nélkül dolgoznak?• Tanítónéni kérdi Mó­rickát az iskolában: — Mennyi 13 meg 8? — 21 tanítónéni ké­rem, de nem biztos... • Így készülhetett Cser­­nobilban az atomreaktor is. Megépítették, hasz­nálták is, de minden fe­lelősség nélkül! Márai Sándor NAPLÓ 1976—1983 Megrendelhető Kiadóhivatalunkban. A könyv ára: US $ 18.00 + US $ 2.00 szállítási költség. Kanadai Magyarság 412 Bloor Street, W. Toronto, Ont., M5S 1X5 Az emigráció legnagyobb sikere: Honfoglalás Morumbiban — A brazíliai magyar bencések története — Fercsey János „Erősen hiszem, hogy Isten szólt hozzánk az előre nem láthatók pa­rancsszavában: , Vonulj ki földedről, rokonsá­god köréből és atyád há­zából arra a földre, ame­lyet majd mutatok nek­í­ked.’ így elmélkedtek a ma­ ”­gyar bencések, akiket — a Gondviselés — Pan­nonhalmáról Braziliába sodort. Életük, munká­juk bizonyíték arra,­­ hogy a modern világban is történnek csodák. Néhány bencés tanár át­kelt a tengeren: egy fil­lér nélkül dolgozni kezd­tek (abban a szakmá­ban, amihez legjobban értettek: tanítottak és nevelték az ifjúságot) — és 50- egynéhány év után ma övék Brazília legjobb iskolája, ahol 1. 500 diákot tanítanak. Sao Paulo egyik negye­dében, Morumbiban — „a város peremén” —­ van az iskola, amit Szent Imréről neveztek el (Co­­legio Santo Americo), a Szent Gellért kolostor (Mosteiro de Sao Ge­­raldo) és a Szent Bene­dek templom (Igraja s. Bento.) De a magyar bencé­sek nemcsak kollégiu­mot, hanem vallási, kul­túr- és szociális közpon­tot is teremtettek. A legnagyobb dicséretet II. János Pál pápától kapták, aki brazíliai za­rándokúta során két na­pot (1980. július 3 és 4) a morumbi Szent Gellért kolostorban töltött. Morumbi sártenger volt, amikor először jár­tam ott. Azóta többször ellátogattam Sao Paulo­­ba, de már előzőleg is, Párizsból, Buenos Aires­­ből, New Yorkból figyel­tem a magyar bencések áldozatos és sikeres munkáját. A háború után két fiatal bencés­sel találkoztam Párizs­ban: Gácsér Imrével és Rezek Románnal. Taná­rok és filozófusok vol­tak: Rezek Román ak­koriban Jean-Paul Sart­re exisztencializmusát analizálta, később pedig ő lett a legismertebb Teilhard de Chardin­e specialista. Gácsér Im­re a magyar Menekült­­ügyi Iroda igazgatója lett és sokezer magyar életében játszott sors­szerű szerepet. Párizs után Sao Pau­­loban találkoztam velük és megismertem az első pionírt, Szelecz Arnol­­dot, akit 1931-ben kül­dött Serédi Jusztinián, a bencés hercegprímás Pannonhalmáról Brazí­liába, hogy az elszakí­tott országrészekből ki-­­ vándorolt magyarok lel­kipásztora legyen. Sze­­­lecz Arnold néhány év alatt a közeli Anastaciá­­ban felépített egy kis monostort — Új Pannon­halmát — és egy kis templomot, amely ma is működik. Elmondta, hogy gyakran lovon lá­­­togatta végig a magyar településeket, például a közeli Szentistvánki­­­rályfalvát, de eljutott Árpád­falvára és Bol­­dogasszonyfalvára is (majdnem ezer kilomé­ternyire Sao Paulotól), és a paranai Bocskai- és Bethlen- telepekre, ahol „a magyarok stílusos fa­templomokat építet­tek.” Nyolc évig dolgozott egyedül Szelecz Arnold, aztán — közvetlenül a háború előtt — Brazíliá­ba érkezett Hets Auréli­­án és Jordán Emil — a nagy tervező, a kis ben­cés közösség motorja — akikhez tíz év múlva csatlakozott Kögl Szeve­­rin volt soproni tanár, majd zalaapáti plébá­nos. Az ő munkájuk eredményeképpen 1951- ben, egy régi épületben megalakult a Szent Imre kollégium, az első év­ben 116 tanulóval. De a magyar bencések még nagyobb terveket szőt­tek : telket vettek Mo­­­sumbiban, bankkölcsön­nel építkezni kezdtek — és 1963-ban a Szent Imre kollégium áttelepülhe­tett saját épületükbe. A háború utáni évek­ben indult el a Rákosi terror­korszakban ver­gődő Magyarországról Simon Bálint — mate­matikus, a lelkes cser­készparancsnok, Keré­­nyi Olaf latin-magyar­­szakos tanár, és Tóth Veremund, latin-fran­­ciaszakos tanár. Simon Bálint már húsz évvel ezelőtt, fiatalon meg­halt, emlékét a Simon Bálint Cserkészpark őr­zi. Kerényi Olaf, aki a Magyar Hírlap szer­kesztője volt, tíz éve ha­lott. Tóth Veremund sok éven át perjel volt — Jordán Emil után. A Szent Imre kollégi­um — amelyhez a Santo Americo utcán át jut a látogató — katolikus is­kola, magasnívójú ok­tatással, ami a magyar­­országi bencés gimnázi­umok öröksége. A diá­kok nagy része fél bent­lakó és a kollégium hí­res sportközpont lett­ ,­többszáz serleget nyer­tek sportversenyeken a szentimrés diákok. Az intézet sporttanára Iróffy Zsolt angol-latin­­szakos tanár. Nemrég halt meg egy rendkívül tehetséges bencés matematikus, Sarlós Engelbert. A há­ború után orosz fogság­ba került és ott rövid idő alatt megtanult oroszul. Amikor hazaengedték, tolmácsként akarták al­kalmazni politikai pe­rekben. Á­tszökött Ausztriába és onnan ment Brazíliába, ahol sok éven át a kollégium tanára, majd igazgató­ja volt. A magyar bencések az őserdő tanyavilágába is elvitték a keresztet. 1970-ben Kögl Szeverin megalapította Paraná­­ban Nova Santa Rosat, limai Szent Róza emlé­kére. Tizenöt év alatt 12 kis templomot építet­tek a brazíliai tanyavi­lágban. Később Tóth Ve­remund ment házfő­nöknek Santa Rosaba. Kögl Szeverin alapí­totta a Könyves Kálmán Szabadegyetemet is, amelynek örökös rekto­ra. A Szabadegyetem 1949 óta működik. Nova Santa Rosaból vissza­térte után Szeverin két­emeletes könyvtárat szervezett, egy kis mú­zeummal együtt, meg­örökítve az évszázad brazíliai magyar életé­nek emlékeit. Gácsér Imre hosszú idő óta az alperjel, aki a legnehezebb beosztás­ban dolgozik: ő a gazda­sági főnök. Emelett fog­lalkozik a cserkészekkel is, ő volt a Magyar Hír­lap főszerkesztője és je­lenleg az egyetlen dél­amerikai nyomtatott magyar újság, a buenos­­airesi Magyar Hírlap — Délamerikai Magyarság főmunkatársa. A Szent Imre kollégi­umban magyar bencé­sek nevelik a brazíliai vezető­ réteg fiai mellett a legszegényebb csalá­dok gyermekeit is. A mo­rumbi kollégium felava­tásakor ezt így fejezte ki Jordán Emil: „A Szent Imre kollé­giumnak, gazdag és sze­gény negyedek mesgyé­­jén, nem az a feladata, hogy választóvonal le­gyen. Ellenkezőleg: Szent Benedek példája szerint, összekötő ka­­pocsa kell legyen a Rend jelmondata értelmében: Ora et Labora. A mi bencés hivatásunk föl­venni a konventbe és az iskolába az előkelők és a köznép fiait. Bencés hivatás volt régen a ko­lostori iskolában és az ma a modern kollégiu­mokban, testvéri közös­ségbe összefogni egy nemzedék gyermekeit a nemzet jobb jövője érde­kében.” A tanítás mellett szo­ciális munkával foglal­koznak a magyar bencé­sek. Élelmezési segélyt nyújtanak szegény csa­ládoknak, tanfolyamo­kat rendeznek irodai munkára, gépírásra, varrásra, női fodrászat­ra , bölcsődét és napközi otthont rendeztek be: a plébánia segély-gyógy­szertárában­­ orvosi re­ceptre többezer gyógyszert osztanak ki, hétvégi ingyenes orvosi rendelőben gyógyítják a szegény gyermekeket. A bencések morumbi kis városa több épület­A család izgatottan bontotta ki a csomagot. A díszes karácsonyi pa­pírdobozból a világ leg­rondább ajándéka buk­kant elő. Egy madár. Ezt az első pillantásra minden kétséget kizáró­an meg tudták állapí­tani. Csőre, tollazata, karmokkal díszített lába mind madár eredetre vallott. — Agyrém — mondta a papa és fújt egyet. Mama megborzon­gott. Nagymama le­hunyta a szemét, hogy ne lássa a tollas ször­nyeteget, amint ott áll a díszes karácsonyi papír­doboz közepén. Több mint egy méter magas volt, horgas csőrrel és villogó üvegszemmel. — Milyen madár ez? — kérdezte a gyerek, tízéves szívének min­den érdeklődésével. — Bagoly — mondta a papa. — Dehogyis! — mond­ta gyorsan mama. — Ne vezesd tévútra a gye­rekeket. A baglyok ki­sebbek, laposabb a csőrük és olyan szemük van, mint a tükörtojás. Szerintem ez egy túzok. — Akkor már jobb lett volna ma egy veréb — mondta a nagypapa. . — Köszáli sas! — je­lentette ki, ellentmon­dást nem tűrő hangon. — Nézzétek a csőrét. És a ragadozó arckifejezé­sét. Olyan, mint egy tőzsdeügynök. A köszáli sasokról köztudomású, hogy pontosan olyanok, mint egy tőzsdeügynök. Nagypapa gyűlölte a tőzsdét, mert évekkel ez­előtt egy ügynök beug­ratt a halálbiztos rész­vényekbe és majdnem minden pénze ott ve­szett, mert a cég csőd­bement. — Köszáli sas, vagy túzok, a fenének kell ilyen porfogó—reccsent a nagymama. Az ajándékot Zsiga ba­tömbből áll. Az egyikben 21 tanterem, 3 laborató­rium, 500 személyes ebédlő, konyha, mosoda, raktár, varroda van és 13 kisebb szoba. A máso­dik tömbben van a kolos­tor, a szociális intézet és az elemi iskola: eb­ben 60 szoba van, fürdő­szobával, két ebédlő, 12 tanterem, könyvtár, kápolna. A sportterem mellett (főleg kosárlab­dára és tornára) van egy futballpálya, két uszoda (egyik növendék az egyetlen brazíliai fiú, aki egy olimpián, úszás­ban harmadik helyezet lett), s itt vannak a mű­helyek is, lakatos, asz­talos, könyvkötő). Egy másik épülettömb a nő­vérek és bennlakó sze­mélyzet részére épült. Van itt egy szép díszte­rem is. Utoljára épült fel a templom, úgy tűnik, a mexikói guadalupei ba­zilika mintájára. A ha­talmas, gyönyörű temp­lomban II. János Pál pá­pa celebrált 1980-ban szentmisét. A templom minden szombaton és vasárnap öt-hat esküvő színhelye. Köröskörül az üvegfestés az évekig a kolostorban lakó Fejér­­kuty Bálint műve. Egy óriás freskót egy bra­zíliai művész, Claudio Pastro festett, (A Histó­ria da Salvacao), az et­­hiopiai copf- festészet­hez hasonló formában. ősi küldte, nagymama legidősebb fia. Dúsgaz­dag volt, ennélfogva már jóval karácsony előtt reszketni kezdett a család, mit kapnak idén Zsigáéktól? Gaz­dagokhoz illően csak ér­téktelen ajándékokról lehetett szó, mert aki­nek sok a pénze, az azzal óhajtja kifejezni megve­tését a hitvány anyagi­akkal szemben, hogy vackokat ajándékoz a rokonságnak. Papa egy­szer kifejtette, hogy a gazdag Zsiga sógor ajándékai jellemzőek a milliomosokra, amit küldenek az valami nagy semmiség és nehéz helyet találni a számá­ra. — Ezt kiszámítva csi­nálják — mondja a papa —, csak azért, hogy ha látogatóba jönnek, ak­kor izzadva kelljen le­cipelni a padlásról azt a vacak nehézséget, hogy lássák, mennyire meg­becsülik az ajándékai­kat. — Hová tegyük ezt a dögöt? — kérdezte né­hány percnyi néma csönd után a papa. — Kidobni! mondta kurtán a nagypapa. — Zsiga megsértődik, ha legközelebb eljön és nem találja itt — mondta a nagymama, a család leglágyabb szívű tagja. — Jó — mondta a pa­pa, — akkor betesszük a mamáék szobájába. — Azt már nem — til­takozott a nagypapa. — Ha éjszaka felébredek és ez a tőzsdesas rám­mereszti azt a két gülü szemét, szívrohamot ka­pok. Tegyétek csak a ti szobátokba. — Sassal nem lakom együtt! — mordult fel a papa. — A Zsiga külön­ben is nekem csak só­gorom, nektek a fiatok. Talán összevesztek volna a tollas karácso­nyi ajándék felett, ha Sajnos, régi, kedves barátomat, Rezek Ro­mánt, —Sándort, aki va­lamikor teniszbajnok volt Gödöllőn és akivel valamikor Párizsban, a Rodin múzeumban „Is­ten kezé”-ben gyönyör­ködtünk, — már nem lát­hattam. De mindig ma­radandó élmény egy lá­togatás a kolostorban, a csendes társalgóban, az ebédlőben, amelynek falát Fehérkuty Bálint monumentális „Utolsó vacsorá”-ja díszíti. A szívélyes házfőnök most Linka Ödön. A fia­talabbak közül itt van Urdombi Ányos és Hubo­­vics Egyed. Legnagyobb probléma az utánpótlás kérdése, főleg mivel az elmúlt évben három rendtársát temették el... Morumbi személyze­te ma több mint 300, ezek közt 60 tanár és ta­nárnő. Hat év óta lányo­kat is tanítanak, a bra­zíliai ko-education rend­szer szerint. A magyar bencések hírneve egész Brazíliára kiterjed. Nevelik, tanítják a bra­zíliai ifjúságot,­­ de nem feledkeznek meg Magyarországról. Ezt legszebben Ther Péter, volt veszprémi novicius, majd több mint két évig katonai munkatábor foglya fejezte ki: „Sokan talán arra gondolnak: Szívet cse­rélt, ki hazát cserélt. Pedig nem így van. Az az igazság, hogy itt is érezzük a bakonyi feny­vesek illatát és halljuk a balatoni nádasok zúgá­sát... Mikes Kelemen ízes magyarságával ad­hatunk tömör választ: ,Úgy szeretem már Ro­dostót, hogy Zágont el nem felejthetem...” nem szólal meg a tele­fon. Zsiga volt. Rettene­tesen szabadkozott, de — mint mondta —, bor­zalmas dolog történt. Sofőrje, az a tökkel­­ütött, összecserélt két csomagot. — Azt a kőszáli sast, amit a bankmenedzse­remnek küldtem, elvitte mamáékhoz — mondta Zsiga a telefonban. — Már útban van az ere­deti ajándékom, amit nektek szántam... A bankmenedzserem ra­jong a kőszáli sasokért, különben is, az az aján­dék, amit a családnak szántam, sokkal alkal­masabb. Nagymama arca örömtől ragyogott. Még ahhoz is volt lelkiereje, hogy megmondja Zsigá­nak: a madár valóban gyönyörű és amellett minden háztartás nélkü­lözhetetlen kelléke egy kőszáli sas. De amikor letette a kagylót, majd­nem ugrálni kezdett örö­mében. — Gondolhattuk vol­na, hogy a Zsiga nem küld nekünk ilyesmit — mondta. Mama gyorsan visszacsomagolta a do­bozba a sast, hogy ne is lássák. Nemsokára csenget­tek. A sofőr állított be egy nagy karácsonyi do­bozzal. Ahogy elvitte a köszáli rémet, a család izgatottan fogott hozzá az újabb doboz kinyitá­sához. — Köszáli sasnál rosszabb nem jöhet — morogta a papa. De el­akadt a szava. A cso­magból először egy csőr bukkant elő, azután haj­lott vörös nyak, fekete tollak... Mindenkibe belefa­gyott a szó. Csak a gye­rek kérdezte lelkesen: — Apu, ez is készüli sas? Papa nem felelt, csak fejével intett nemet. Hangtalanul mutatott a madár nyakában lógó kis kartonlapra, ame­lyen ez állt: Kondor keselyű. Megjött az ajándék Vajda Albert 9. oldal

Next