Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-17 / 3. szám
A XXV. magyar találkozó krónikája Fáy István 1985 november végén tartotta huszonötödik találkozóját a clevelandi Magyar Társaság. A nevezetes eseménynek nemcsak az elmúlt negyed század eredményes munkája adott nagy jelentőséget, hanem az évforduló keretében megrendezett Szabadvilági Magyarok IV. Világkongresszusa és a szülőhazájából emigrációba kényszerített szellemi elit tekintélyes részét magába foglaló Árpád Akadémia fennállásának húszéves jubileuma is. A Magyar Társaságot huszonhat évvel ezelőtt Dr. Nádas János alapította kiváló munkatársaival, akik közül elsősorban Dr. Somogyi Ferencet és Dr. Nádas Rózsát kell megemlíteni. Azóta is korát meghazudtoló aktivitással, fajtájába vetett hittel és akaraterővel vezeti. Szerencsés választással Cleveland lett a központjuk, mely, mint a legnagyobb amerikai „magyar város” kitűnő környezet munkájukra. Feladatuk elsősorban anyanyelvünk művelése, íróink, művészeink, tudósaink, támogatása és megfelelő alkalom teremtése a hasonló szinten álló szakemberek gondolatcseréjére, mely perspektívájuk fejlesztéséhez elengedhetetlenül szükséges. Mindezek felett pedig annak a magatartásnak a meghatározása, hogy a szovjet terror által némaságra ítélt,szabad vélemény nyilvánítása képtelen népünk és a sokkal alacsonyabb kultúrájú, gyűlölködő utódállamok rabszolgaságát szenvedő testvéreink problémáit milyen formában juttassák el a nyugati hatalmak vezetőihez és adják a befogadó országok közvéleményének tudtára. Ez a nemrég megjelent, 350 oldal terjedelmű, „Krónika” címet viselő összefoglalás a Találkozó minden lényeges kérdését magában foglalja. Az anyag szelektálása és a szerkesztés, mely hónapokat vett igénybe, Nádas János és Somogyi Ferenc nagyszerű munkája. A tárgysorozat olyan széles skálájú és bőséges, mint, hogy a fontossági sorrend megállapítása, jelentőségük felmérése rendkívüli látókört és az anyag tökéletes ismeretét igényelte. Azt hiszem,, hogy az 1986 márciusában elhunyt Flórián Tibor költői szépségű sorai adják meg az összejövetel célját és mottóját, melyet az Anyanyelvről mond: „Amíg Te bennem élsz, nem vagyok egyedül és nem vagyok hontalan. Úgy szeretlek és úgy nézlek, mint egy csodát. Ausztráliában, Dél-Amerikában, vagy az Északi-sarkon Te vagy a Haza énbennem.” Ennek a jegyében hangzott el a három, nagyon jelentős nap minden megnyilatkozása. Még ha voltak is árnyalati különbségek az előadók és hozzászólók véleményében, azokat csak a végrehajtás módjaira tett javaslatokban lehetett látni. A lényegben, teljesen egyetértettek: magyarok, keresztények és antibolsevisták vagyunk. Ez a magatartás pedig nem pártálláspont, hanem nemzetpolitika. Magam részéről nagyon fontosnak tartom és örömmel fogadom a fiatalságunk, — vagyis a magyar fövő — megmentéséért elhangzottakat. Gondolok itt elsősorban Bodnár Gábor nagyszerűen megfogalmazott programjára, melyet az Ifjúsági Ankéthoz intézett. Ugyanilyen értékes Ormay Józsefné, a nagytapasztalatú pedagógus elsőrendű buzdítása fiatalságunk létfontosságot jelentő magyarnyelvű középiskolai tanulmányaival kapcsolatban. Hasonlóan nagyjelentőségű fiatalságunk saját lábraállása, melynek kitűnő példája az izzó magyarságú, Vizsolyi Zsuzsa, aki nemcsak a Fehér Ház konferenciájára kapott meghívást, de fáradhatatlanul hirdeti egy minél előbb felállítandó magyar tájékoztató iroda létfontosságát Washingtonban. Ha ezen a találkozón semmi más nem történt volna, mint ifjúságunk jövendő útjának a kijelölése, már az is nagy eredményt jelentene, mert ők az utódok, akik nemzeti feladatunkat át kell hogy vegyék még ha idegen nyelven hirdetik is történelmi igazságainkat és követelik hazánk jogait a következő generációk magyarsága részére. Oldalak kellenének ahhoz, hogy a szakcsoportok tárgyalásait és nemzetpolitikánk követendő útját meghatározó előadásokat és a döntéseket ismertessem. Sajnos ezek nem férnek el terjedelmünkben. Meg kell azonban említenem Ronald Reagan és Cleveland város polgármestere, George Vojnovits reményt tápláló, bíztató megnyilatkozását és gratulációit. Ha a könyvet bárki elolvassa, nem kétséges, hogy azonnal észreveszi a jelentőségének még fel nem mérhető összefogásról való beszámolót, melyet annak kezdeményezője, Nádas János ismertetett a Világkonferencia megnyitásán elhangzott bevezetőjében. Ez horderejével minden eddigi kezdeményezést felülmúl. Ennek értelmében, amikor köztudomásúvá vált a Reykjavikban tartandó tárgyalás Reagan és Gorbacsov között, Dr. Nádas azonnal érintkezésbe lépett a szlovén származású polgármesterrel és kérte, hogy hívja össze a rabnemzetek vezetőit, amit az meg is tett. A városházán tartott gyűlésen 23 nemzetiségi csoport 80 képviselője jelent meg. Egyhangú határozat alapján, Mr. Vojnovits polgármesterrel az élen aláírtak egy petíciót az Egyesült Államok elnökéhez, melynek leglényegesebb pontja, hogy követelje a Kremlin vezetőjétől: „Valósítsa meg a Jalta Egyezmény alapgondolatát, mely minden nép jogát elismerte arra, hogy azt a kormányt, amelynek vezetésével élni akar, maga válaszsza meg. Állítsa vissza azoknak a népeknek a szuverenitását és önrendelkezési jogát, melyeket ezektől erőszakkal megfosztottak”. Igen nagy jelentőségű magyar kezdeményezés ez, mert a jövőnkért való harc és a hasonló balsorsban élő más népekkel való egységes fellépés példája. Tudjuk, hogy a Magyar Társaság elnöke kötelességét teljesítette, mégis köszönet jár érte éppen úgy, mint Mr. Perk Larknak, aki személyesen nyújtotta át Reagan elnöknek a memorandumot. A fentebb közölt két témát azért emeltem ki a sok közül, mert ezeket tartom legfontosabbnak népünk jövője szempontjából. Azóta lezajlott a XXVI. Találkozó is, ugyanebben a konstruktív magyar szellemben. Azt hiszem, hogy a résztvevőknek fükellemes szórakozásaim közé tartozik, amikor „üzembe helyezem” magam a karácsonyi és újévi levelek-lapok megírásához, felbélyegzéséhez, az érkező jókívánságok visszakívánásához és egyebekhez. Ezek nagy részét már megírom nyáron és félreteszem azzal, hogy majd az ünnepek előtt kellő időben feladom őket. Sajnos, sok levél és lap tárgytalanná válik és visszajön azzal, .. .nem kézbesíthető, mert a „címzett a túlvilágra költözött”. A clevelandi üdvlövéseket leginkább telefonon intézem el. Igen ám, de a telefonálgatások is nagy fejfájást jelentenek. Ugyanis mi magyarok nagy politizáló népség vagyunk és az üdvözletek átadása és visszavétele után azonnal megkezdődik a nemzetközi sajtószemle és hírmagyarázat. Van egy idős ismerősöm, aki koránál fogva egy kicsit már „kihagyós” és öszszekeveri Irakot a mellrákkal, s Tutut, a délafrikai fekete püspököt a tütüvel és satöbbi. Az öreg koma nemrégen felhívott, s miután agyon jókívánatozott az ünnepekre, nyomban rámugrott azzal, hogy mit szólok az Oliver North alezredes esetéhez, akit jól belekevertek ebbe az iráni zűrbe, ebbe a fegyverszállítási vitéckedésbe. Rövid válaszom: ...kedves öreg cimborám, én nem vagyok a Kék Újság hírmagyarázója és politikai események kommentátora. A több mint 10 éve rendszeresen megjelenő „Clevelandi Krónika” című rovatomban egészen más vonatkozású témákkal megyek az olvasók idegeire. Politikához csak végveszély esetén nyúlok ... És különben is... mire egy politikai zűrről szóló „hírmagyarázatom” megjelenne, akkorára, mint ahogy azt magyarul mondják, lényegesen megváltozna a leányzó fekvése és mindennek éppen az ellenkezője derülne ki, mint amely tények alapján én elkezdtem magyarázgatni a politikai helyzetet. És a nyájas olvasó, aki a gyors változásokról a nagyszerű TV. hírmagyarázóktól percek alatt értesül, azt mondaná: nini... ez a Molnár is egy nagy okos, nem tudja megkülönböztetni a Múltat a Jelen Molnár Zsigmond tól, nem tud „disztingválni”, mert olyan, mint a Jóska bácsi pulija, amikor a kecskebéka helyett a sündisznóba harapott bele. Ezért nem foglalkozom irkálgatásaimban politikával, mert a politikai téma csak akkor jó, ha forró, mint a bableves. Emigráns hetilapban egy zűrös politikai esetről csak akkor tudnék csámcsogni, amikor az már régen kihűlt s arra már az agg perzsa rém, Ayatolla atya sem hederítene rá. Pedig aztán ő igazán szereti a hideg ételeket. Például a hidegháborút. Oliver North alezredes szerepéről viszont az alábbiakban mondom el a kizárólagos magánvéleményemet. Ebbe a zűrbe bele van már keverve Izraeltől és a CIA-től kezdve mindenki. Figyeltem a híradásokat, hogy a magyar emigráció keze nincs-e véletlenül benne. Nincs. Sajnálatosnak tartom, hogy ezt a kiváló és vitéz amerikai katonát, a vietnámi harcokban sokszorosan kitüntetett, s ott meg is sebesült hivatásos törzstisztet az adminisztráció illetékes „főfejesei” valahogy berántották ebbe a zűrbe. Mert abban biztos vagyok, hogy az alezredes nem maga ágaskodott, hogy Majde szeretne résztvenni ebben a fegyver-kupeckedésben. Akik behúzták Northot, lelkiismeretlenek voltak. Erre a célra találhattak volna másokat. Például egy tiszteletbeli ezredest, vagy tiszteletbeli tábornokot, akikből annyi van Amerikában, mint kutyában a bolha, s úgy nyüzsögnek, akár a sajtkukac és alig várják, hogy valahol valamilyen címen rivaldafénybe kerülve, publicitást kapjanak. Akik puskaport sohasem szagoltak, legfeljebb az Üdvhadsereg utcai zenekarában tartották a kottát a hátukon, s ezen megrendítően szép hősi magatartásukért az US valamelyik elnöke nyakon löttyintette őket e marcona katonai címmel. Oliver North alezredest viszont — szerény véleményem szerint — sokkal okosabb dolog lett volna elküldeni a kommunisták ellen harcoló nicaraguai „contrák”-hoz, hogy nagy hadi tapasztalatai alapján gyakorlati tanácsokat adjon nekik a dzsungel és mocsárháborúból. Krónikám befejezésekor látom a TV-adásokból, hogy Eugene Hasenius amerikai pilótát, aki teherszállító repülőgépével ugyancsak fegyvereket vitt (de nem a saját szakállára) a nicaraguai szabadságharcosoknak, akit azonban a kommunista légelhárítás repülőgépével együtt lelőtt, de ő maga szerencsésen életben maradt és e „szerencséje” miatt a komcsik 30 évi szabadságvesztésre ítélték,e csipcsup kis banán-köztársaság most váratlanul szabadon engedte, s már haza is érkezett Amerikába. Fejtetőre állott világ és rohanó események. És egy emigráns hetilap riporterének nincs módjában ezekkel lépést tartani, akárhogy is erőlködik. Ezért én is jobban tenném, ha krónikáimban nem nicaraguáznék, inkább elbeszéléseket írnék serdülő leánykák számára például a pintyőkék szerelmi életéről. Itt meg viszont az volna a baj ha ebbe a pintyőke dologba nem szorítanék be egy nagy adag szekszet és jó szaftos disznóságokat, akkor azt a kutya sem olvasná. Bár tudtommal a kutyák nem olvasnak pintyőke történeteket. Ettől függetlenül boldog Újévet kívánok minden igaz magyarnak. lébe csengett a húsz éves jubileumát ünneplő Árpád Akadémai elhunyt elnökének, Flórián Tibornak hangja a végtelenségből: „Legerősebb fegyverünk — anyanyelvünkön kívül — a lélek, a szellem és a minőség, melylyel nemcsak kifelé védekezhetünk, hanem befelé is, azokkal szemben, akiket e beteg kor magával sodort. Velük tarthatjuk fel önmagunkat más népek között. Semmi másra nem hivatkozhatunk, csak ezekre, semmi másra nem építhetünk, csak arra a szellemre, amelyet magunkkal hoztunk hazánkból...” Ezt a szellemet és ehhez méltó, magas szintű összefoglalást találunk a XXV. Találkozó Krónikájában. Nagyon jó lenne, ha a könyvet megvásárolná aki csak tudja, mert magyaságtudatát gyarapítaná annak olvasásával. Clevelandi krónika Elmélkedés az iráni zűrről Perfid Albion Az angol kormány most hozta nyilvánosságra azokat a titkos iratokat, amelyek a harminc évvel ezelőtti időszakra vonatkoznak és amelybe beleesik az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc. Még a közép-európai kérdések iránt kevés érdeklődést mutató angol közvéleményt is kínosan érintette, hogy az akkori kormány milyen bűnös nemtörődömséget mutatott a magyarországi eseményekkel szemben. A titkos iratokból kitűnik: Eden miniszterelnök számára a szuezi kérdés szinte rögeszmévé vált és nem törődött semmi mással, csak ezzel. Az angol kabinet egyáltalán nem is foglalkozott a magyar kérdéssel, annak ellenére, hogy a közvélemény — amely megoszlott a szuezi intervenció kérdésében, — egyhangúan a magyar szabadságharcosok oldalára állott. Az oxfordi egyetemen 3.219 egyetemi hallgató írta alá azt a nyilatkozatot, amely a legélesebben elítélte, „a szovjet brutális beavatkozását Magyarországon”, több szakszervezet pedig nyíltan követelte, hogy a kormány tegyen valamit a magyarok megsegítésére. Egy William Smith nevű, 36 éves skót ejtőernyős írásban kérte a kormányt, tegye lehetővé, hogy Magyarországon ejtőernyővel leszállhasson és a magyarok oldalán harcolhasson. Lord Conesford pedig a parlamentben szólalt fel a szabadságharc védelmében és a szovjet katonai akciót „a történelem egyik legkegyetlenebb támadásának” minősítette. Mindezek ellenére, a kormány egyszerűen nem akart tudomást venni arról, ami Magyarországon történt. Selwyn Lloyd külügyminiszter addig ment, hogy elutasította a moszkvai angol nagykövet javaslatát, hogy személyesen fejezze ki Bulganin marshallnak a kormány nemtetszését a magyar szabadságharc letiprása miatt. Amint több vezető angol politikai kommentátor utólag megállapította, a kormány perfid magatartása kétségtelenül megkönnyítette Moszkva számára Magyarország leigázását. Mi viszont azt állapítjuk meg, hogy az Isten nem ver bottal. Eden szuezi akciója csúfosan megbukott és ő maga is belebukott a kudarcba. (N.Gy.) Zarándoklat egykori önmagamhoz Saáry Éva Csak most, a kényelmes vonatfülkében, a Lac Léman környéki dombok elsuhanó képei közt döbbenek rá, milyen messziről emlékezem vissza zaklatott jelenembe. A Lausanneban töltött három nap három évtizeddel sodort vissza, s a hegytetőn álló, egykori kaszárnya (ma: kiállítási csarnok?) előtti téren — olyan valóságosan, mintha csak ma lenne! — találkoztam öszsze hajdani önmagammal, azzal a 26 éves, fiatal geológussal, aki a kommunista világ szorításából, a Forradalom mámorából és tragédiájából szabadulva, akkor kezdte szemét rányitni az idegen világ szabadságára, szabadosságára... A Vöröskereszt gyertyáktól és mikulási sztanioloktól fénylő különvonata 1956. december 6-án este indult el Bécsből, s — miután puhán átfutott a havas sötétségben alvó Inn völgyén — 7-én reggel érkezett meg Zürichbe, ahol az együttérzők serege valósággal megrohamozta a szerelvényt. A Caritas alkalmazottai nagy kondérokból mérték a forró teát, a „civilek” pedig csokoládét, süteményt, banán- és datolyafürtöket nyomtak az ablakokból kíváncsian kitekintők kezébe. S így ment ez minden svájci állomáson (valóságos diadalmenet!), amíg estefelé ki nem kötöttünk a Genfi tó (Lac Léman) partján fekvő, a Dents du Midi párás csúcsa kövezte, hepehupás városban, Lausanneban... Az egyhónapos lágerélet leszámítva az általános fertőtlenítést, s az egészségügyi zárlat idején érzett sóvárgást) nem is volt olyan rossz. Kényelmes szállás, jó koszt, heti 5 frank „zsold” és rengeteg szabadság! A kaszárnyában 500 magyar gyűlt össze: mindenféle rendű, rangú emberek, akik közt hamar kapcsolatok szövődtek, élénk társadalmi élet alakult ki. Talán azóta sem éreztük magunkat olyan könynyűeknek és gondtalanoknak, mint akkor! Öltözködési gondjaink sem voltak. Lementünk a pincébe, s a világ minden tájáról küldött ruhabálákban turkáltunk... (Még ma is megvannak azok a hímzett, csipkésszélű, fehér zsebkendők, melyekkel egyik ifjú lovagom — virág helyett! időről időre meglepett!) Végtelen, tervezgető séták az Ouchy kikötőben, a vízpartot övező botanikus kert ködbe burkolódzott, csupasz fái között: az örökösen éhes sirályok és hatytyúk etetése, aranyos szélű csészében felszolgált tea, kávé, új szavak, fogalmak ízlelgetése, s ácsorgás (földbe gyökeredzett lábakkal) a belvárosi ékszerkirakatok mesebeli csodái előtt... Ismeretlen emberek hívtak meg bennünket ebédre, vacsorára, sőt elvittek kirándulni is a karácsonyfáktól ragyogó elegáns síparadicsomokba! Kéken derengő, nullam meg katonásan se fondue, raclette... hirtelen kötődő, gyorsan bomló szerelmek... A kaszárnyában (48- ban, Belgiumban szerzett tudományom révén, amely — ha ma mérlegelem, — igenigen gyér volt) én voltam az egyik tolmács, no és a „francia tanárnő”. Tanulva tanítottam — főleg a szakmájuk gyakorlásában nyelvtudás nélkül nehezen boldoguló! — budapesti pincéreket, akik az állandóan nyüzsgő-mosolygó Kerekes Tónival az élen egyre azt ismételgették, hogy „lári-lári az egész geológia”, s hogy jobban tenném, ha velük együtt a „jól jövedelmező” vendéglátóiparban helyezkednék el. Esténként a tizenkétágyas szobákban (ott tanultam meg katonásan ágyazni, ránctalanul beszorítva a pokrócot a matrac alá!) természetesen későig folyt az eszmecsere. Ilyenkor mindig lesettenkedett valaki a konyhába megnézni, nem lehetne-e rekvirálni valami inni- és ennivalót?! De minden gondosan el volt zárva, egyedül az erős (tormás) mustárt hagyták kint, amit aztán öblös porcelántálakból („botokból”) kenyér nélkül kanalazgattunk, C-vitamin tablettáktól pezsgő, rózsaszín csapvizet hörpölve hozzá... A tábor emberállománya egy hónap alatt fokozatosan leapadt. Sokan találtak munkát (szakmájukban, vagy azon kívül) a városban, annak környékén, s jó részük 30 év alatt sem vándorolt tovább. A lausannei telefonkönyvet lapozgatva, ma is bőven lehet találni három évtized homályából felderengő neveket. Engem azonban a szociális asszisztensek legnagyobb buzgósága sem tudott — szakmámnak megfelelően — elhelyezni, így, nagy merészen beállítottam az egyetem geológiai tanszékére, Badoux professzorhoz, aki — maga is olajszakértő lévén — megadta nekem a világ minden táján szétszórt kutatóvállalatok címét, ahonnan, leveleim hatására, egymásután,be is futottak az ajánlatok. Régi vágyamat követve, végülis Közép-Afrikánál kötöttem ki, de a vízumok megérkezése beletellett 2-3 hónapba, amit — a lausannei kaszárnya kiürítése után — más táborok maradékaiból összevont gyűjtőhelyeken, többek közt a csodálatos Berni Alpok katonai barakkjaiban, Lenk im Simmentalban töltöttem. Bern, Luzern, Luganó felé száguld a kényelmes, óramű pontossággal közlekedő svájci vonat, vissza a Jelenbe, a világ egyik legcsodálatosabb hegyvidékének csúcsait is már csak közömbös szórakozottság’ gal szemlélő mostani önmagamhoz. Harminc év! A lausannei katedrális sárga reflektorfényben úszó, tündérkastéllyá varázsolt tömbjét sokáig néztem Oszkár barátom elegáns, belvárosi lakása hatodik emeleti ablakából. Alattam könnyű szél ringatta a szűk utcák karácsonyi gyöngyfüzéreitt... Rothchild pezsgőt ittunk, elmeséltük egymásnak az életünket, meghalt, messze vándorolt ismerősök emlékét idéztük, s megfogadtuk, hogy ezután nem várjuk meg a „kerek” jubileumokat, hanem „legalább minden évben egyszer" találkozni fogunk! Fogunk-e??? — Az évforduló elmúltával újra visszasüppedünk napi gondjainkba, újra zakatolni kezd életünk taposómalma, az egykori szerelmek, lelkes felbuzdulások elszíntelenednek... Csak a táj marad örökre változatlanrozsdás- vörhelyes fáival, hófedte szikláival, zúgó patakjaival s titkokat gomolygató fellegeivel ... y. UlUdl FÁY FERENC ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI 668 oldal. Ára: $30.00, plusz portó. Megrendelhető: Mrs. T. Fáy 285 Shutter St., Apt. 1503, Toronto, Ont., msains Telefon: (416) 367-4281 vagy . Mr. István Fáy 672 Clare Avenue, Welland, Ont., L3C 3Ci