Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-24 / 4. szám

Karácsony utáni zárszámadás Fáy István Ez az írásom zárszám­adás, tehát csak az ün­nep elmúlása után volt elvégezhető, amikor őszintén önmagunkba nézhetünk és az ered­ményeket hasznosíthat­juk a következő eszten­dőre. Ezért beszélek most az elmúlt Kará­csonyról, bár nyugod­tan tehetném e szót töb­bes számba is, mert évti­zedek óta ugyanúgy ün­nepük az emberek száz­­milliói. 1986. december 26-án véget ért az ünnep és a megelőző tíz hetes rek­lámhadjárat. Másnap az emberek kialudva a má­mort, belezökkentek a mindennapi élet hideg valóságába és ott áll­tak, — éppen úgy, mint azelőtt — üres lélekkel, üres zsebekkel és üres szívvel. Ilyenkor aka­ratlanul is mindenki számadást készít és a túlnyomó többség rájön, hogy lélekben nem nyert semmit, mert ilyen él­ményre nem is gondolt, anyagilag pedig sokat veszített. Szomorkásan írta egy barátom pár nappal ezelőtt érkezett levelében: „Harmincöt éve irtózom ezektől a ré­szeges, üres karácso­nyoktól, az ajándékozá­sokkal levezetett szere­­tet­hiánytól és a kábult örömhajhászástól”. Megdöbbentően igaz szavak ezek. Otthon úgy tanultuk, hogy ez a nap Jézusnak, Isten egyszülöttjének az elindulása a jászol­ból, hogy harminchá­rom év múlva megvált­son bennünket kereszt­­halálával és feltámadá­sával legyőzze a halált. Itt ilyesmiről keveset tudnak, de ha tudnak is, nem beszélnek róla. Egyetlen, amit kiejte­nek a szájukon és napról­­napra nyomatékosab­ban hangsúlyoznak, a „Christmas Spirit”, melyet lehet szó szerint „Karácsony szellemé­nek”, vagy szabadon „Karácsonyi hangulat­nak” is fordítani. Itt az Advent október vége felé kezdődik, de ez az üzlet várakozása, nem a hívő­ké, mert ilyenek nagyon kevesen vannak. Elő­ször halk a hang, újsá­gokhoz csatolt reklám­füzetek és a TV. hirde­tések adják tudtunkra, hogy készülhetünk az ünnepre. Ez aztán foko­zatosan erősödik, míg november elején világ­városokba és kis falvak­ba egyaránt bevonul a Santa Claus, díszes, gaz­dag pompával. Ezt az öregurat nálunk Miku­lásnak hívták és decem­ber hatodikén érkezett meg, de csak egy éjsza­ ■ kára. Itt fehér prémmel szegélyezett piros csör­­gősipkában, ugyanolyan zubbonyban, nadrágban és fekete lakkcsizmá­ban díszeleg. A hasa ki van tömve, nagy baju­sza és szakálla hófehér. Szókincse meglehetősen csekély, mert csak any­­nyit mond: „Ho, ho, ho”. Rövidesen ellepik ezek a joviális bohócok az ut­cákat és az üzleti vilá­got. Sajnos nemcsak jó­szándékú Mikulás bá­csik vannak köztük, ha­nem sokan arra használ­ják a „rituális inkogni­­tót”, hogy bankokba, üzletekbe és magánla­kásokba betörjenek, mert jelmezük nem teszi lehetővé a személyle­írást, tehát bűncselek­ményük aránylag ve­szélytelen. E díszes bevonulás után a reklámhadjárat egyre növekszik és való­sággal hipnózis alatt tartják a „fogyasztó társadalmat”, sok eset­ben valósággal kénysze­rítik anyagi erejükön fe­lüli költekezésre is. Így jön el az utolsó két-három hét, amikor a szórakoztató ipar a „sponzoroktól” csilla­gászati összegeket zseb­­revágva elkezdi sugá­rozni „karácsonyi” programjait. Gondolom, hogy sokan vannak, akik ismerik Saint Saens, a nagy francia zeneszerző „Állatok farsangja” c. híres művét. A TV­ me­séi ehhez hasonlítanak, csak éppen semmi érté­kük nincs. Figyelem­mel kísértem az utolsó hetek műsorait, melye­ket a „Christmas Spirit” jegyében gyártottak a hollywoodi mesterem­berek és az volt az érzé­sem, hogy Heltai Gás­pár állatmeséit olva­som, de sokkal primití­vebb formában. Felso­rolok néhányat olvasó­imnak, akik nem figyel­ték ezeket, vagy Ameri­kán kívül élnek. Nagyon érdekes volt, amelynek a címe ma­gyarul: Santa Claus élete és kalandjai”. En­nek értelmében a jó öreg az északi sarkon szüle­tett és él. Onnan indul rénszarvas fogatán jóté­konykodni. Ugyanakkor az egyik Niagara félszi­geti újság, a helyi pol­­gármester kezében tar­tott keresztlevelét mu­tatta be az olvasóknak, mely szerint a derék bá­csi az ontariói Port Col­­borneben született és Wainflairről nősült. Napjainkban már egy óvodás gyerek sem any­­nyira naiv, hogy ilyene­ket elhigyjen. Láttuk „Nestor, a ka­rácsonyi majom”, „Yo­gi medve első Karácso­nya”, „Ralph a kará­csonyi raccoon”, „Ru­dolf a vörösorrú rénszar­vas születése”, „A med­ve, aki átalussza a Ka­rácsonyt”, „Micky egér karácsonyi korálja”, „Pink Panther Karácso­nya”, „Hogyan lopta el Grinch a Karácsonyt” és számos hasonló mű­sort, vagyis a konfek­­ciós silányság ameri­kai mesterembereinek együgyű történeteit. Végetért a mámoros öröm, a nagy evés és fő­leg ivás, de nem lehet tudni, hogy sokmillió ember voltaképpen mit ünnepelt, mert az új­ságok, a TV, és a nagy reklámozás mindenről beszélt, csak éppen egy nevet nem ejtett ki az előkészületek lihegésé­­ben és a zsíros haszon reményében. Ez a név: JÉZUS, a kisded, a Meg­váltó, mert őt még ma is csak a pásztorok, az an­gyalok és az oktalan ál­latok veszik körül. Igaz, ha jól megfon­toljuk, nála nagyobb fantaszta nem járt a föl­dön, tehát nem is érde­mes beszélni róla. Mikor harminc éves korában elkezdett tanítani és ma­ga mellé szedte primi­tív tanítványait, mást sem tett, mint lázított. Mindenekelőtt — nevet­ségessé téve magát — az évezredes hagyo­mányt akarta megcáfol­ni azt állítván, hogy az Atya nem kizárólagosan egy nép, hanem az egész emberiség szerető Iste­ne. A kuruzslás bűncse­lekményét követte el, amikor orvosi diploma nélkül, egyszerűen fo­hászával halottakat tá­masztott fel. Szemvilla­nására láttak a vakok, meggyógyultak az ör­­döngősök, pedig nem is kaptak pszichiáteri ke­zelést. A bénák pedig eldobták mankóikat és jártak. Veszélyeztette egy anyagilag megala­pozott állam gazdasági stabilitását, amikor fel­döntögette a pénzváltók asztalait és korbáccsal zavarta ki Isten temp­lomából a kufárokat azt harsogva: „Az én Atyám házát latrok bar­langjává teszitek”. Rá­adásul az volt a rögesz­méje, hogy király, de az ő országa nem e világból való. Pilátus, a reálpoli­tikus tudta, hogy ártat­lan ámító, de jobbnak látta a bosszúért lihegők kezébe adni, mint ve­szélyeztetni saját jövő­jét. Ez az oka, hogy ne­vét kiejteni vagy szé­gyen,­vagy bűn, de lehet, hogy modern világunk­ban diszkrimináció. ­ Hogy éltek az amerikai polgárok 1936-ban Egy Richard Skolni nevű amerikai közgaz­dász nemrégiben köny­vet írt arról, hogy mi­lyen is volt az élet és mi­lyenek voltak az árak Amerikában — 1936- ban. Az adatok bámu­­latraméltóak és szinte hihetetlenek mai szem­mel nézve. íme, néhány közülük: 1936-ban Ame­rikában 7,800 volt az ára egy nagyon jó környé­ken lévő, 5 hálószobás családi háznak. 615 dol­lárért lehetett vásárolni vadonatúj, akkoriban luxuskivitelűnek minő­sített automobilt. A leg­jobb elektromos hűtő­szekrény ára $149 volt, részletre lehetett vásá­rolni, a megkívánt „down payment” 5 dol­lár volt. Az „Associated Hospi­tal Service” New York államban napi 3 centes prémiumért 21 napos kórházi tartózkodást és kezelést biztosított a kedvezményezettnek olyan szobában, ahol csak ő és kívüle még egy beteg volt. Az elsőosztá­lyú levélre ragasztott bélyeg ára 3 cent volt, a légipostán küldött leve­lekre 6 centes bélyeget kellett ragasztani. Amerika legjobban fi­zetett baseball játéko­sa Hank Greenberg (Detroit Tigers) volt, évi 36,000 dolláros fize­téssel. Fizetését akkori­ban az újságok „felhábo­rítónak és erkölcste­lennek” minősítették. (Jelenleg Amerikában az átlagos baseball játé­kos évi fizetése körülbe­lül egymillió dollár, a „sztárok” ennél sokkal többet kapnak.) New York állam tör­vényhozói a mosodák­ban dolgozó nők átlagos minimális munkabérét heti 10.41 dollárról heti 13,42 dollárra emelték. A US Legfelsőbb Bíró­sága megsem­misítette a döntést, mert alkot­mány­ellenesnek talál­ta. A temetkezési intéze­tek általában 150 dollárt számítottak egy elsőosz­tályú temetésért. Az amerikai polgárok har­madrészének évi jöve­delme 1,200 dollár alatt, másik egyharmadának évi jövedelme pedig évi 1,200 és 2,000 dollár kö­zött volt. A „Green Pastures” című filmben a szerep­lők napi 4 és 7,50 dollár közötti gázsit kaptak. Rex Ingram, aki akkori­ban Amerika legkivá­lóbb néger drámai szí­nésze volt, heti ezer dol­lárt kapott és a holly­woodi újságírók akkor ezt a gázsit „forradal­minak” nevezték. (Syl­vester Stallone, a híres és hírhedt Rambo film­sorozat címszereplője, legutóbbi filmjéért, amelynek forgatása kö­rülbelül 5 hetet vett igénybe, 14 millió dol­lárt kapott.) A vendéglőkben és a bárokban a koktél ára 30 és 60 cent között válto­zott. A közép-nyugati államokban a szakszer­vezeti acéiipari munká­sok azzal fenyegetőz­tek, hogy sztrájkba lép­nek, ha nem kapják meg a napi 5 dolláros munka­bért. Hosszú és keserves küzdelem után­­ meg­kapták. Szóval, ilyen volt az élet Amerikában 1936- ban. Ma, ang 50 eszten­dővel később, úgy hang­zik mindez, mint— „Aa­­ce in Wonderland”. Vitális és vitatott magyar dráma New Yorkban magunk életkorét! ” De mindkettőjüké hir­telen félbeszakad, kö­zelednek a partizánok, a csendőrség összeszedi a falu néhány kommu­nistáját, Gergely kocsis titkos barátait. Vinnék őt is, ha felesége Juns, őrnője Mária grófnő köz­benjárására és a főispán segítségével ki nem mentené 5 perccel a nagy változás, a falu el­este előtt. A második felvonás­ban a kastély szalonja ridegen átrendezve Le­nin és Marx képeitől dí­szítve, most a kommu­nista párt irodája. Ura­san öltözve Botos Ger­gely a párt helyi titká­ra, a kastélynál tágabb keretben, élet-halál ura. Rajta mútik ki megy a börtönbe, az internáló­táborba, ki maradhat ideiglenesen helyén, hogy rövid ideig kihasz­nálják, aztán kifacsar­­tan félredobják. Mindez „a nép nevé­ben” — cáfolni senki sem meri, csakis Juns, a feleség, aki most a kommunistákkal szem­ben védi régi urait, be­fogadja a megszállóktól meggyalázott Máriát, anyósát Amáliát és a férje szemébe kiáltja: „Hagydd már a szóla­mokat, legalább ma­gunk között legyünk őszinték, unom hogy megjátszod, most te vagy a megye ura, de minden reggel, amikor felhívod a párt­közpon­tot olyan alázatosan be­szélsz velük, mint egy urasági cseléd... Annyi tartás sincs benned, mint régen a gróf úrral szemben. Julis marad aki volt, a humaniz­mus hajtja, továbbra is a lelkek ragtapasza. Gergely azonban ki­lépett köréből és a volt gazdája úgyszintén. A főispánból rab lett, az élete forog kockán, ha megalázza magát, ha árulóvá válik, esetleg megvásárolhatja sza­badságát. De az árat túl magasnak találja, a népbíróság vár rája. A címétől, rangjától, vagyonától megfosztva, otthonából kitaszítva, a grófi család, Amána is, feleségében mutatkozik meg teljes nemességé­ben, magatartásukba belerázkódik a párttit­kár. A harmadik felvonás­ban a körök ismét vál­toznak. Botos Gergely, a hazatérő rab. A párt­ból kizárták, megjárta a börtönt, mert megma­radt magyarnak. Köz­ben kiábrándult a kom­munizmusból. A grófi szalonból, a pártirodává változott szoba, a szín most társ­lakás, kissé provlakás. Itt lakik Juns és két társnője, korábbi úrnői, Amála és menye Mária. Itt várják az amnesztia következtében hazatérő foglyokat. A korábbi kocsis, majd helyi párttitkár, Gergely érkezik elsőnek. Utána a volt földesúr, a főispán követi. A két hazatérő ismét összecsap, egymásnak újra lejátszák perüket és önmarcangolva vizs­gálják lelkiismeretüket. Azután egymásra ta­lálnak, egyik sem ura többé az országnak, odahaza idegenek között élnek és újra kezdik az újabb kört, de most már együttesen. Röviden ez a történe­te a „Körbe-körbe” cí­mű három felvonásos drámának, a robbanó jelenetek sorozatának. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Karácsonyt tájt New York magyarsága meg­lepő ajándékot kapott, magyar színdarabot, modern történelmi drá­mát Varga László ked­venc darabírója tollá­ból. Címe: ,,Körbe-körbe” a tegnapelőtt és a teg­nap története Magyar­­ország öt tragikus éve a háború utolsó szaka­szától a megszállott és a kommunistává átállí­tott ország első kietlen időszakáig. — Mindez hat szereplőn keresztül egyetlen díszlet kereté­ben. Az első felvonás szín­helye egy vidéki kastély, gróf Csáky Imre főispán és földbirtokos otthona 1944 őszén, amikor a csa­tatér már közeledik a csendes falucskához. A darab kezdetétől végéig drámai összecsapások sorozata.Amália, a főis­pán anyja teáért csen­get, ő a központja ennek a kis világ­egyetemnek, aki parancsolást meg­szokott központ, aki nem mindig a legkelleme­sebb a személyzettel, a jókedvű Mihály inas­sal és Botos Gergellyel a parádés kocsissal, a kissé sértődött, hallga­tag Gergellyel. Két fia­talabb nő jelenléte eny­híti a légkört, Mária Amália menye és Julis a kocsis felesége, aki szobalány a kastélyban és ragtapasz a lelkeken ütött sebekre. A szembekerülés foly­tatódik a főispán és ko­csisa között. Botos Ger­gely többre vágyik, sze­retne kilépni a körből, amelyben élete eddig folyt, de a főispán ki­oktatja. , ,Nincs kiút amíg be nem járjuk a a darabnak, amely fe­szültséggel kezdődik, szenvedéllyel folytató­dik és tempóját megtart­ja mindig. A csoda, hogy öt tra­gikus évet sikerült ilyen szűk keretbe szorítani, csupán egyik része az élménynek amit az elő­adás nyújt, a Madison Avenue és a 81-es utca sarkán lévő középiskola dísztermében. Az alkal­mi magyar színházban maga az előadás volt a csoda második része. Dukász Anna, az er­délyi színiigazgató és kiváló színésznő ren­dezte a darabot és ját­szotta Julia szerepét, mindkét szerepkörben kiemelkedőt nyújtott. Mint rendező ő gyűj­tötte egybe öt társát, négy másik hivatásos színészt és egy amatőrt, Mihály inas szerepét ját­szó Cserney Lórántot, aki alkalmasint pályát tévesztett, mert kiváló komikus és színésznek született. A hat szereplő, napi munkája után lakásu­kon próbált, tanította szerepét, készítette elő szinte titokban Dukász diktatúrájától hajtva, biztos kezétől igazgatva a meglepő előadást. Mint Julia, Dukász Anna remekelt. Ha ő volt a színen még ha hallga­tott is, mágnesként von­zotta magára a tekinte­teket, hirtelen ő lett a főszereplő, belőle be­szél a magyar nép, kom­mentálta ami vele tör­tént. A Körbe-körbe egyik különössége, hogy nin­csen főszereplője. Bo­tos Gergely, a nagy ál­mokat szövő, nagyravá­gyó kocsis, akit Czinko­­ta Mihály alakított, in­dulattól fütve, férfiasan és erőteljesen az egyik fontos szereplő. De ugyanilyen fontos a főispán egy általunk eddig ismeretlen, töré­kenynek tűnő, de valójá­ban acélos, orgona­hangú, tehetséges er­délyi színész Tóth György. Számos kitűnő jelene­tében, az Old Broad­way­n is gyakran szereplő szépséges, szőke, Cse­rei Erzsi, Mária grófnő, a főispán felesége, szin­tén fontos szereplő, em­berséges amikor fent van és emberi a nagy változás után. Anyósa, Amália, a kastély úrnője, a kez­detben szerepétől kény­szerítve, kissé karika­túrája az elkényezte­tett úrnőnek. De a kas­télyból kiűzve, eltűnt fia sorsát tudakolva, köve­telve, felvilágosítást kö­vetelve, hirtelen nőtt szerepében és fontossá­gában is. Ez a hat színész olyan elsodró erejű előadást nyújtott, mint ha min­den este hónapok óta szí­nen lettek volna a kas­tély szalonjában, a párt­irodában, a társaslakás­ban, nem pedig csupán két este, vagy később magyar vidékeken fel­lépve ahonnét érkezett számukra meghívás. És jönni fog tovább­ra is, mert szájról-száj­­ra jár a hír, hogy egy talentumos szerző, sza­badon írhatott a tegnap­­előttről és a tegnapról, arról ami a magyarok­kal történt 1944 és 1950 között. Színpadról magyarok odahaza, vagy odakünt hasonlót még nem hal­lottak, — odahaza azért nem, mert ott nem sza­bad. És idekünt? Talán mert azt hitték, hogy nem tanácsos. A Körbe­­körbe new yorki elő­adása azonban az ellen­­kezőjét bizonyította, a közönség, pro- vagy kontra, feszült figye­lemmel és tapssal fo­gadta. Szomorú sógorság Amikor ugyanaz az uralkodó döntött a két nép sorsáról , harc­ban álltunk. Most két harcban álló politikai és társadalmi rendszer néz egymással szembe Hegyeshalomnál és olyan mértékű és jelle­gű a barátkozás, ami ré­gebben elképzelhetetlen lett volna. Az otthoni kommunista urak nem ismernek elvet, magyar közérdekeket, csak jöj­jön a jó kemény valuta, bármi áron. A pangás­nak indult osztrák nem­zetgazdaságnak meg jól jön, hogy Magyarorszá­gon luxusszállodákat építhetnek és szégyen­szemre azt is ők tették lehetővé, hogy megvaló­sítsák az évezred legna­gyobb merényletét a ter­mészet ellen, a nagy­marosi vízierőművet. A hazája természeti érté­keit joggal féltő osztrák népet egyáltalán nem zavarja, hogy az anyagi gondokkal küzdő és a szovjet érdekeket fenn­tartás nélkül kiszolgáló magyar vezetők tönkre­teszik az országukat. Nekik ez jó befektetés és egy negyed évszáza­dig még villamos ára­mot is kapnak, pedig az egyre nagyobb kincs lesz. Az Európa Tanács a közeljövőben valószí­nűleg megbélyegzi majd a két kormányt e bot­rányos üzlet miatt, de attól még marad minden úgy, ahogy Moszkvában eltervezték. Hogy meny­nyire igazunk van, hogy mennyire kizárólag és csak a valuta játszik szerepet derék otthoni kommunistáinknál, azt egy újabb botrány még az erőmű eseténél és ékesebben példázza. Bécsben kéregvasútat építenek. A földet és az építési törmeléket kami­onok, billenő teherautók szállítják el — Ma­gyarországra. Bármi­lyen képtelenségnek tű­nik is első pillanatra — sajnos — igaz. Az oszt­rákok megállapították, hogy a Szentgotthárd közelében, a Rába holt­ágának területén lera­kott föld fenollal, cianid­­dal és a még ezeknél is veszélyesebb dioxinnal szennyeződött. Egysze­rűen gyalázatos és sem­mivel sem menthető fe­lelőtlenség, hogy a ma­gyar partner a Nyugat- Dunántúl Vízügyi Igaz­gatóság, amely egyben a terület vízvédelmé­ért is felelős. Valóságos belháborúba kezdtek az Észak-Dunántúli Kör­nyezetvédelmi Felügye­lőséggel, amelynek szakemberei megállapí­tották a környezetkáro­sítást és tiltó határoza­tot is hoztak a további szállítások megakadá­lyozására. A határozat természetesen nem jog­erős és folyik tovább minden az ismert ma­gyar recept szerint. A fellebbezés nem szakítja meg a kifogásolt tevé­kenységet, a jogi eljá­rást tetszés szerint el lehet húzni és a jövő nyáron már százezer köbméter szennyezett osztrák anyaföld gyara­pítja kis hazánkat. Ad­digra talán megszületik a tiltó határozat is, im­máron jogerősen és Szentgotthárd belterü­letén, illetve a Rába holtágát szennyezve szi­gorúan jogellenesen mérgezi majd nemcsak a vizeket, hanem a hó­tisztának semmikép sem mondható magyar közéletet az újabb mé­retes nemzetközi bot­rány. Sajnálatos mó­don az ügyben illetékes legfőbb szakmai ható­ság, az Országos Víz­ügyi Hivatal erkölcste­lenül védi a nagyon is szennyes mundér becsü­letét. Gyakorlatilag ön­maguknak engedélyez­ték a törmelék leraká­sát és szállítását, mert ők lévén a hatóság, úgy döntöttek, hogy semmi­lyen veszély nem fenye­get. Ha csak az nem, hogy mindenféle okve­­tetlenkedő környezetvé­dők belebombáznak a remek üzletbe. A Bécsben kitermelt föld egy része egy gáz­gyár területéről szár­mazik, ahol a II. Világ­háborúban cianid, fenol és szerves oldószer ke­rült a talajba. A létező és nagyon komoly ve­szélyről minden érde­kelt tudott és teszi utó­lag is olyan gyomorka­varóan mocskossá az egész históriát. Már az eredeti megállapodás is úgy szólt, hogy 8-10 ezer köbméternyi nagyon szennyezett anyagot az NDK-ba szállítanak, ahol létezik egy veszé­lyes anyagok tárolásá­ra alkalmas lerakóhely. Ez aztán valahogy elfe­lejtődött, hiszen nyil­vánvalóan aránytalanul olcsóbb a Bécshez közel lévő Szentgotthárdra szállítani a szennyet, mint a nagyon messze lévő NDK-ba, ahol rá­adásul még igen magas tárolási költséget is kel­lett volna fizetni. Laikus ésszel nem lehet elkerülni az ön­ként adódó kérdést hogy ha nincs semmi­lyen piszkos érdek a do­log mögött, akkor mi­ért éri meg az osztrák partnernek, hogy köb­méterenként 400 schil­­lingért, mintegy húsz dol­lárért, kiszállítsa Auszt­riából a földet? Ha min­den rendben lenne vele, nyilván ott is adódna feltöltésre váró terület. A látszólag már nem is fokozható felelőtlen­ségre azért még sikerült rátenni egy lapáttal a magyar uraknak: az erősen vitatott minősé­gű anyag egy részével feltöltöttek egy hatal­mas gödröt egy szent­gotthárdi iskola előtt. Annak, aki így döntött nincsenek gyerekei. Josef Glasznak, az oszt­rák szállítónak vannak, neki viszont a lelkiisme­rete körül lehetnek ba­jok. Bár szerződés köte­lezte erre, mégsem szál­lított semmit az NDK- ba. A magyarok szó nél­kül lenyelték ezt a ke­serű kortyot is. Apának érzem magam... Halifaxból (N.S.) je­lentette a „Canadian Press” nevű hírügynök­ség: — Ennek a provinciá­nak a­­törvényhozói olyan törvényt szavaz­tak meg, amelynek ér­telmében a provinciá­ban egyedül álló (tehát nőtlen) férfiak ugyan­olyan welfare támoga­tásra jogosultak, mint az egyedülálló (tehát férjezetlen) nők — ha gyerekük van. A jövő­ben a népjóléti jutta­tás tehát nem tesz kü­lönbséget az egyedülálló szülők között, akár fér­fiak, akár nők.­­ Korábban a provin­ciális törvény ezt lehe­tetlenné tette, Nova Sco­tia Legfelsőbb Bírósága azonban a közelmúltban úgy döntött, hogy ez a nemek közötti megkü­lönböztetés ellentétes a federánis Alkotmány­nyal és a provinciális törvényhozók nyomban törvénnyel helyesbítet­ték a meglévő állapotot.­­ Az erre vonatkozó bírósági harc körülbelül 4 esztendő óta tart. Pénz­ügyi szakértők becslé­se szerint az új törvény körülbelül évi 3,46 mil­lió dollárjába kerül majd a provinciának. Nova Scotiában most ez a tréfa járja: — Végre, hivatalosan elismerték az apaságot is. Így tehát most már egy férfi nyugodtan mondhatja: Apának ér­zem magam... 9. oldal

Next