Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-24 / 4. szám
Karácsony utáni zárszámadás Fáy István Ez az írásom zárszámadás, tehát csak az ünnep elmúlása után volt elvégezhető, amikor őszintén önmagunkba nézhetünk és az eredményeket hasznosíthatjuk a következő esztendőre. Ezért beszélek most az elmúlt Karácsonyról, bár nyugodtan tehetném e szót többes számba is, mert évtizedek óta ugyanúgy ünnepük az emberek százmilliói. 1986. december 26-án véget ért az ünnep és a megelőző tíz hetes reklámhadjárat. Másnap az emberek kialudva a mámort, belezökkentek a mindennapi élet hideg valóságába és ott álltak, — éppen úgy, mint azelőtt — üres lélekkel, üres zsebekkel és üres szívvel. Ilyenkor akaratlanul is mindenki számadást készít és a túlnyomó többség rájön, hogy lélekben nem nyert semmit, mert ilyen élményre nem is gondolt, anyagilag pedig sokat veszített. Szomorkásan írta egy barátom pár nappal ezelőtt érkezett levelében: „Harmincöt éve irtózom ezektől a részeges, üres karácsonyoktól, az ajándékozásokkal levezetett szeretethiánytól és a kábult örömhajhászástól”. Megdöbbentően igaz szavak ezek. Otthon úgy tanultuk, hogy ez a nap Jézusnak, Isten egyszülöttjének az elindulása a jászolból, hogy harminchárom év múlva megváltson bennünket kereszthalálával és feltámadásával legyőzze a halált. Itt ilyesmiről keveset tudnak, de ha tudnak is, nem beszélnek róla. Egyetlen, amit kiejtenek a szájukon és naprólnapra nyomatékosabban hangsúlyoznak, a „Christmas Spirit”, melyet lehet szó szerint „Karácsony szellemének”, vagy szabadon „Karácsonyi hangulatnak” is fordítani. Itt az Advent október vége felé kezdődik, de ez az üzlet várakozása, nem a hívőké, mert ilyenek nagyon kevesen vannak. Először halk a hang, újságokhoz csatolt reklámfüzetek és a TV. hirdetések adják tudtunkra, hogy készülhetünk az ünnepre. Ez aztán fokozatosan erősödik, míg november elején világvárosokba és kis falvakba egyaránt bevonul a Santa Claus, díszes, gazdag pompával. Ezt az öregurat nálunk Mikulásnak hívták és december hatodikén érkezett meg, de csak egy éjsza ■ kára. Itt fehér prémmel szegélyezett piros csörgősipkában, ugyanolyan zubbonyban, nadrágban és fekete lakkcsizmában díszeleg. A hasa ki van tömve, nagy bajusza és szakálla hófehér. Szókincse meglehetősen csekély, mert csak anynyit mond: „Ho, ho, ho”. Rövidesen ellepik ezek a joviális bohócok az utcákat és az üzleti világot. Sajnos nemcsak jószándékú Mikulás bácsik vannak köztük, hanem sokan arra használják a „rituális inkognitót”, hogy bankokba, üzletekbe és magánlakásokba betörjenek, mert jelmezük nem teszi lehetővé a személyleírást, tehát bűncselekményük aránylag veszélytelen. E díszes bevonulás után a reklámhadjárat egyre növekszik és valósággal hipnózis alatt tartják a „fogyasztó társadalmat”, sok esetben valósággal kényszerítik anyagi erejükön felüli költekezésre is. Így jön el az utolsó két-három hét, amikor a szórakoztató ipar a „sponzoroktól” csillagászati összegeket zsebrevágva elkezdi sugározni „karácsonyi” programjait. Gondolom, hogy sokan vannak, akik ismerik Saint Saens, a nagy francia zeneszerző „Állatok farsangja” c. híres művét. A TV meséi ehhez hasonlítanak, csak éppen semmi értékük nincs. Figyelemmel kísértem az utolsó hetek műsorait, melyeket a „Christmas Spirit” jegyében gyártottak a hollywoodi mesteremberek és az volt az érzésem, hogy Heltai Gáspár állatmeséit olvasom, de sokkal primitívebb formában. Felsorolok néhányat olvasóimnak, akik nem figyelték ezeket, vagy Amerikán kívül élnek. Nagyon érdekes volt, amelynek a címe magyarul: Santa Claus élete és kalandjai”. Ennek értelmében a jó öreg az északi sarkon született és él. Onnan indul rénszarvas fogatán jótékonykodni. Ugyanakkor az egyik Niagara félszigeti újság, a helyi polgármester kezében tartott keresztlevelét mutatta be az olvasóknak, mely szerint a derék bácsi az ontariói Port Colborneben született és Wainflairről nősült. Napjainkban már egy óvodás gyerek sem anynyira naiv, hogy ilyeneket elhigyjen. Láttuk „Nestor, a karácsonyi majom”, „Yogi medve első Karácsonya”, „Ralph a karácsonyi raccoon”, „Rudolf a vörösorrú rénszarvas születése”, „A medve, aki átalussza a Karácsonyt”, „Micky egér karácsonyi korálja”, „Pink Panther Karácsonya”, „Hogyan lopta el Grinch a Karácsonyt” és számos hasonló műsort, vagyis a konfekciós silányság amerikai mesterembereinek együgyű történeteit. Végetért a mámoros öröm, a nagy evés és főleg ivás, de nem lehet tudni, hogy sokmillió ember voltaképpen mit ünnepelt, mert az újságok, a TV, és a nagy reklámozás mindenről beszélt, csak éppen egy nevet nem ejtett ki az előkészületek lihegésében és a zsíros haszon reményében. Ez a név: JÉZUS, a kisded, a Megváltó, mert őt még ma is csak a pásztorok, az angyalok és az oktalan állatok veszik körül. Igaz, ha jól megfontoljuk, nála nagyobb fantaszta nem járt a földön, tehát nem is érdemes beszélni róla. Mikor harminc éves korában elkezdett tanítani és maga mellé szedte primitív tanítványait, mást sem tett, mint lázított. Mindenekelőtt — nevetségessé téve magát — az évezredes hagyományt akarta megcáfolni azt állítván, hogy az Atya nem kizárólagosan egy nép, hanem az egész emberiség szerető Istene. A kuruzslás bűncselekményét követte el, amikor orvosi diploma nélkül, egyszerűen fohászával halottakat támasztott fel. Szemvillanására láttak a vakok, meggyógyultak az ördöngősök, pedig nem is kaptak pszichiáteri kezelést. A bénák pedig eldobták mankóikat és jártak. Veszélyeztette egy anyagilag megalapozott állam gazdasági stabilitását, amikor feldöntögette a pénzváltók asztalait és korbáccsal zavarta ki Isten templomából a kufárokat azt harsogva: „Az én Atyám házát latrok barlangjává teszitek”. Ráadásul az volt a rögeszméje, hogy király, de az ő országa nem e világból való. Pilátus, a reálpolitikus tudta, hogy ártatlan ámító, de jobbnak látta a bosszúért lihegők kezébe adni, mint veszélyeztetni saját jövőjét. Ez az oka, hogy nevét kiejteni vagy szégyen,vagy bűn, de lehet, hogy modern világunkban diszkrimináció. Hogy éltek az amerikai polgárok 1936-ban Egy Richard Skolni nevű amerikai közgazdász nemrégiben könyvet írt arról, hogy milyen is volt az élet és milyenek voltak az árak Amerikában — 1936- ban. Az adatok bámulatraméltóak és szinte hihetetlenek mai szemmel nézve. íme, néhány közülük: 1936-ban Amerikában 7,800 volt az ára egy nagyon jó környéken lévő, 5 hálószobás családi háznak. 615 dollárért lehetett vásárolni vadonatúj, akkoriban luxuskivitelűnek minősített automobilt. A legjobb elektromos hűtőszekrény ára $149 volt, részletre lehetett vásárolni, a megkívánt „down payment” 5 dollár volt. Az „Associated Hospital Service” New York államban napi 3 centes prémiumért 21 napos kórházi tartózkodást és kezelést biztosított a kedvezményezettnek olyan szobában, ahol csak ő és kívüle még egy beteg volt. Az elsőosztályú levélre ragasztott bélyeg ára 3 cent volt, a légipostán küldött levelekre 6 centes bélyeget kellett ragasztani. Amerika legjobban fizetett baseball játékosa Hank Greenberg (Detroit Tigers) volt, évi 36,000 dolláros fizetéssel. Fizetését akkoriban az újságok „felháborítónak és erkölcstelennek” minősítették. (Jelenleg Amerikában az átlagos baseball játékos évi fizetése körülbelül egymillió dollár, a „sztárok” ennél sokkal többet kapnak.) New York állam törvényhozói a mosodákban dolgozó nők átlagos minimális munkabérét heti 10.41 dollárról heti 13,42 dollárra emelték. A US Legfelsőbb Bírósága megsemmisítette a döntést, mert alkotmányellenesnek találta. A temetkezési intézetek általában 150 dollárt számítottak egy elsőosztályú temetésért. Az amerikai polgárok harmadrészének évi jövedelme 1,200 dollár alatt, másik egyharmadának évi jövedelme pedig évi 1,200 és 2,000 dollár között volt. A „Green Pastures” című filmben a szereplők napi 4 és 7,50 dollár közötti gázsit kaptak. Rex Ingram, aki akkoriban Amerika legkiválóbb néger drámai színésze volt, heti ezer dollárt kapott és a hollywoodi újságírók akkor ezt a gázsit „forradalminak” nevezték. (Sylvester Stallone, a híres és hírhedt Rambo filmsorozat címszereplője, legutóbbi filmjéért, amelynek forgatása körülbelül 5 hetet vett igénybe, 14 millió dollárt kapott.) A vendéglőkben és a bárokban a koktél ára 30 és 60 cent között változott. A közép-nyugati államokban a szakszervezeti acéiipari munkások azzal fenyegetőztek, hogy sztrájkba lépnek, ha nem kapják meg a napi 5 dolláros munkabért. Hosszú és keserves küzdelem után megkapták. Szóval, ilyen volt az élet Amerikában 1936- ban. Ma, ang 50 esztendővel később, úgy hangzik mindez, mint— „Aace in Wonderland”. Vitális és vitatott magyar dráma New Yorkban magunk életkorét! ” De mindkettőjüké hirtelen félbeszakad, közelednek a partizánok, a csendőrség összeszedi a falu néhány kommunistáját, Gergely kocsis titkos barátait. Vinnék őt is, ha felesége Juns, őrnője Mária grófnő közbenjárására és a főispán segítségével ki nem mentené 5 perccel a nagy változás, a falu eleste előtt. A második felvonásban a kastély szalonja ridegen átrendezve Lenin és Marx képeitől díszítve, most a kommunista párt irodája. Urasan öltözve Botos Gergely a párt helyi titkára, a kastélynál tágabb keretben, élet-halál ura. Rajta mútik ki megy a börtönbe, az internálótáborba, ki maradhat ideiglenesen helyén, hogy rövid ideig kihasználják, aztán kifacsartan félredobják. Mindez „a nép nevében” — cáfolni senki sem meri, csakis Juns, a feleség, aki most a kommunistákkal szemben védi régi urait, befogadja a megszállóktól meggyalázott Máriát, anyósát Amáliát és a férje szemébe kiáltja: „Hagydd már a szólamokat, legalább magunk között legyünk őszinték, unom hogy megjátszod, most te vagy a megye ura, de minden reggel, amikor felhívod a pártközpontot olyan alázatosan beszélsz velük, mint egy urasági cseléd... Annyi tartás sincs benned, mint régen a gróf úrral szemben. Julis marad aki volt, a humanizmus hajtja, továbbra is a lelkek ragtapasza. Gergely azonban kilépett köréből és a volt gazdája úgyszintén. A főispánból rab lett, az élete forog kockán, ha megalázza magát, ha árulóvá válik, esetleg megvásárolhatja szabadságát. De az árat túl magasnak találja, a népbíróság vár rája. A címétől, rangjától, vagyonától megfosztva, otthonából kitaszítva, a grófi család, Amána is, feleségében mutatkozik meg teljes nemességében, magatartásukba belerázkódik a párttitkár. A harmadik felvonásban a körök ismét változnak. Botos Gergely, a hazatérő rab. A pártból kizárták, megjárta a börtönt, mert megmaradt magyarnak. Közben kiábrándult a kommunizmusból. A grófi szalonból, a pártirodává változott szoba, a szín most társlakás, kissé provlakás. Itt lakik Juns és két társnője, korábbi úrnői, Amála és menye Mária. Itt várják az amnesztia következtében hazatérő foglyokat. A korábbi kocsis, majd helyi párttitkár, Gergely érkezik elsőnek. Utána a volt földesúr, a főispán követi. A két hazatérő ismét összecsap, egymásnak újra lejátszák perüket és önmarcangolva vizsgálják lelkiismeretüket. Azután egymásra találnak, egyik sem ura többé az országnak, odahaza idegenek között élnek és újra kezdik az újabb kört, de most már együttesen. Röviden ez a története a „Körbe-körbe” című három felvonásos drámának, a robbanó jelenetek sorozatának. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Karácsonyt tájt New York magyarsága meglepő ajándékot kapott, magyar színdarabot, modern történelmi drámát Varga László kedvenc darabírója tollából. Címe: ,,Körbe-körbe” a tegnapelőtt és a tegnap története Magyarország öt tragikus éve a háború utolsó szakaszától a megszállott és a kommunistává átállított ország első kietlen időszakáig. — Mindez hat szereplőn keresztül egyetlen díszlet keretében. Az első felvonás színhelye egy vidéki kastély, gróf Csáky Imre főispán és földbirtokos otthona 1944 őszén, amikor a csatatér már közeledik a csendes falucskához. A darab kezdetétől végéig drámai összecsapások sorozata.Amália, a főispán anyja teáért csenget, ő a központja ennek a kis világegyetemnek, aki parancsolást megszokott központ, aki nem mindig a legkellemesebb a személyzettel, a jókedvű Mihály inassal és Botos Gergellyel a parádés kocsissal, a kissé sértődött, hallgatag Gergellyel. Két fiatalabb nő jelenléte enyhíti a légkört, Mária Amália menye és Julis a kocsis felesége, aki szobalány a kastélyban és ragtapasz a lelkeken ütött sebekre. A szembekerülés folytatódik a főispán és kocsisa között. Botos Gergely többre vágyik, szeretne kilépni a körből, amelyben élete eddig folyt, de a főispán kioktatja. , ,Nincs kiút amíg be nem járjuk a a darabnak, amely feszültséggel kezdődik, szenvedéllyel folytatódik és tempóját megtartja mindig. A csoda, hogy öt tragikus évet sikerült ilyen szűk keretbe szorítani, csupán egyik része az élménynek amit az előadás nyújt, a Madison Avenue és a 81-es utca sarkán lévő középiskola dísztermében. Az alkalmi magyar színházban maga az előadás volt a csoda második része. Dukász Anna, az erdélyi színiigazgató és kiváló színésznő rendezte a darabot és játszotta Julia szerepét, mindkét szerepkörben kiemelkedőt nyújtott. Mint rendező ő gyűjtötte egybe öt társát, négy másik hivatásos színészt és egy amatőrt, Mihály inas szerepét játszó Cserney Lórántot, aki alkalmasint pályát tévesztett, mert kiváló komikus és színésznek született. A hat szereplő, napi munkája után lakásukon próbált, tanította szerepét, készítette elő szinte titokban Dukász diktatúrájától hajtva, biztos kezétől igazgatva a meglepő előadást. Mint Julia, Dukász Anna remekelt. Ha ő volt a színen még ha hallgatott is, mágnesként vonzotta magára a tekinteteket, hirtelen ő lett a főszereplő, belőle beszél a magyar nép, kommentálta ami vele történt. A Körbe-körbe egyik különössége, hogy nincsen főszereplője. Botos Gergely, a nagy álmokat szövő, nagyravágyó kocsis, akit Czinkota Mihály alakított, indulattól fütve, férfiasan és erőteljesen az egyik fontos szereplő. De ugyanilyen fontos a főispán egy általunk eddig ismeretlen, törékenynek tűnő, de valójában acélos, orgonahangú, tehetséges erdélyi színész Tóth György. Számos kitűnő jelenetében, az Old Broadwayn is gyakran szereplő szépséges, szőke, Cserei Erzsi, Mária grófnő, a főispán felesége, szintén fontos szereplő, emberséges amikor fent van és emberi a nagy változás után. Anyósa, Amália, a kastély úrnője, a kezdetben szerepétől kényszerítve, kissé karikatúrája az elkényeztetett úrnőnek. De a kastélyból kiűzve, eltűnt fia sorsát tudakolva, követelve, felvilágosítást követelve, hirtelen nőtt szerepében és fontosságában is. Ez a hat színész olyan elsodró erejű előadást nyújtott, mint ha minden este hónapok óta színen lettek volna a kastély szalonjában, a pártirodában, a társaslakásban, nem pedig csupán két este, vagy később magyar vidékeken fellépve ahonnét érkezett számukra meghívás. És jönni fog továbbra is, mert szájról-szájra jár a hír, hogy egy talentumos szerző, szabadon írhatott a tegnapelőttről és a tegnapról, arról ami a magyarokkal történt 1944 és 1950 között. Színpadról magyarok odahaza, vagy odakünt hasonlót még nem hallottak, — odahaza azért nem, mert ott nem szabad. És idekünt? Talán mert azt hitték, hogy nem tanácsos. A Körbekörbe new yorki előadása azonban az ellenkezőjét bizonyította, a közönség, pro- vagy kontra, feszült figyelemmel és tapssal fogadta. Szomorú sógorság Amikor ugyanaz az uralkodó döntött a két nép sorsáról , harcban álltunk. Most két harcban álló politikai és társadalmi rendszer néz egymással szembe Hegyeshalomnál és olyan mértékű és jellegű a barátkozás, ami régebben elképzelhetetlen lett volna. Az otthoni kommunista urak nem ismernek elvet, magyar közérdekeket, csak jöjjön a jó kemény valuta, bármi áron. A pangásnak indult osztrák nemzetgazdaságnak meg jól jön, hogy Magyarországon luxusszállodákat építhetnek és szégyenszemre azt is ők tették lehetővé, hogy megvalósítsák az évezred legnagyobb merényletét a természet ellen, a nagymarosi vízierőművet. A hazája természeti értékeit joggal féltő osztrák népet egyáltalán nem zavarja, hogy az anyagi gondokkal küzdő és a szovjet érdekeket fenntartás nélkül kiszolgáló magyar vezetők tönkreteszik az országukat. Nekik ez jó befektetés és egy negyed évszázadig még villamos áramot is kapnak, pedig az egyre nagyobb kincs lesz. Az Európa Tanács a közeljövőben valószínűleg megbélyegzi majd a két kormányt e botrányos üzlet miatt, de attól még marad minden úgy, ahogy Moszkvában eltervezték. Hogy menynyire igazunk van, hogy mennyire kizárólag és csak a valuta játszik szerepet derék otthoni kommunistáinknál, azt egy újabb botrány még az erőmű eseténél és ékesebben példázza. Bécsben kéregvasútat építenek. A földet és az építési törmeléket kamionok, billenő teherautók szállítják el — Magyarországra. Bármilyen képtelenségnek tűnik is első pillanatra — sajnos — igaz. Az osztrákok megállapították, hogy a Szentgotthárd közelében, a Rába holtágának területén lerakott föld fenollal, cianiddal és a még ezeknél is veszélyesebb dioxinnal szennyeződött. Egyszerűen gyalázatos és semmivel sem menthető felelőtlenség, hogy a magyar partner a Nyugat- Dunántúl Vízügyi Igazgatóság, amely egyben a terület vízvédelméért is felelős. Valóságos belháborúba kezdtek az Észak-Dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőséggel, amelynek szakemberei megállapították a környezetkárosítást és tiltó határozatot is hoztak a további szállítások megakadályozására. A határozat természetesen nem jogerős és folyik tovább minden az ismert magyar recept szerint. A fellebbezés nem szakítja meg a kifogásolt tevékenységet, a jogi eljárást tetszés szerint el lehet húzni és a jövő nyáron már százezer köbméter szennyezett osztrák anyaföld gyarapítja kis hazánkat. Addigra talán megszületik a tiltó határozat is, immáron jogerősen és Szentgotthárd belterületén, illetve a Rába holtágát szennyezve szigorúan jogellenesen mérgezi majd nemcsak a vizeket, hanem a hótisztának semmikép sem mondható magyar közéletet az újabb méretes nemzetközi botrány. Sajnálatos módon az ügyben illetékes legfőbb szakmai hatóság, az Országos Vízügyi Hivatal erkölcstelenül védi a nagyon is szennyes mundér becsületét. Gyakorlatilag önmaguknak engedélyezték a törmelék lerakását és szállítását, mert ők lévén a hatóság, úgy döntöttek, hogy semmilyen veszély nem fenyeget. Ha csak az nem, hogy mindenféle okvetetlenkedő környezetvédők belebombáznak a remek üzletbe. A Bécsben kitermelt föld egy része egy gázgyár területéről származik, ahol a II. Világháborúban cianid, fenol és szerves oldószer került a talajba. A létező és nagyon komoly veszélyről minden érdekelt tudott és teszi utólag is olyan gyomorkavaróan mocskossá az egész históriát. Már az eredeti megállapodás is úgy szólt, hogy 8-10 ezer köbméternyi nagyon szennyezett anyagot az NDK-ba szállítanak, ahol létezik egy veszélyes anyagok tárolására alkalmas lerakóhely. Ez aztán valahogy elfelejtődött, hiszen nyilvánvalóan aránytalanul olcsóbb a Bécshez közel lévő Szentgotthárdra szállítani a szennyet, mint a nagyon messze lévő NDK-ba, ahol ráadásul még igen magas tárolási költséget is kellett volna fizetni. Laikus ésszel nem lehet elkerülni az önként adódó kérdést hogy ha nincs semmilyen piszkos érdek a dolog mögött, akkor miért éri meg az osztrák partnernek, hogy köbméterenként 400 schillingért, mintegy húsz dollárért, kiszállítsa Ausztriából a földet? Ha minden rendben lenne vele, nyilván ott is adódna feltöltésre váró terület. A látszólag már nem is fokozható felelőtlenségre azért még sikerült rátenni egy lapáttal a magyar uraknak: az erősen vitatott minőségű anyag egy részével feltöltöttek egy hatalmas gödröt egy szentgotthárdi iskola előtt. Annak, aki így döntött nincsenek gyerekei. Josef Glasznak, az osztrák szállítónak vannak, neki viszont a lelkiismerete körül lehetnek bajok. Bár szerződés kötelezte erre, mégsem szállított semmit az NDK- ba. A magyarok szó nélkül lenyelték ezt a keserű kortyot is. Apának érzem magam... Halifaxból (N.S.) jelentette a „Canadian Press” nevű hírügynökség: — Ennek a provinciának atörvényhozói olyan törvényt szavaztak meg, amelynek értelmében a provinciában egyedül álló (tehát nőtlen) férfiak ugyanolyan welfare támogatásra jogosultak, mint az egyedülálló (tehát férjezetlen) nők — ha gyerekük van. A jövőben a népjóléti juttatás tehát nem tesz különbséget az egyedülálló szülők között, akár férfiak, akár nők. Korábban a provinciális törvény ezt lehetetlenné tette, Nova Scotia Legfelsőbb Bírósága azonban a közelmúltban úgy döntött, hogy ez a nemek közötti megkülönböztetés ellentétes a federánis Alkotmánynyal és a provinciális törvényhozók nyomban törvénnyel helyesbítették a meglévő állapotot. Az erre vonatkozó bírósági harc körülbelül 4 esztendő óta tart. Pénzügyi szakértők becslése szerint az új törvény körülbelül évi 3,46 millió dollárjába kerül majd a provinciának. Nova Scotiában most ez a tréfa járja: — Végre, hivatalosan elismerték az apaságot is. Így tehát most már egy férfi nyugodtan mondhatja: Apának érzem magam... 9. oldal