Chicago És Környéke, 1988 (83. évfolyam, 7-49. szám)
1988-09-17 / 38. szám
6. oldal forming a heart shape; solo plane loops to the back, preparing an approach to “pierce” the heart 560 km-es sebességgel az olasz Frecce Tricolori repülőgépek a bemutató — „nyíl a szíven keresztül" nevezett manőver — befejezéséhez közelednek. Ahogy történt. A „nyíl” repülőgép túl korán és alacsonyan érkezik, összeütközik legalább egy repülőgéppel, mely(ek) elindítják a tragédiát. Égve és kormányozhatatlanul az egyik MB-339A gép a leszállópálya fölött „cigánykereket hányva" zuhan a nézők felé. A tömegbe való becsapódás után a gép kigyullad, mint egy tűzgömb. Az emberek menekülnek, céltalanul futnak. A balesetnek eddig 52 halálos áldozata van. Többen, még a kórházban, élet-halál között vannak. Időzített bomba Kabulban Peshavarban sajtóértekezletet tartott Siddiqullah. Ő is egyetlen névvel jelöli magát, úgy mint hírhedt fivére Nadzsibullah, az afganisztáni hatalom birtoklója. A két testvér a barrikád két szembenálló oldalán van. A harmincöt éves Siddiqullah éles, már-már gyűlölettől fűtött szavakkal kelt ki saját fivére ellen. Többek között Sztálinhoz hasonlította, hazugnak és tömeggyilkosnak bélyegezte. Azzal vádolta, hogy mérhetetlen becsvággyal kapaszkodott a hatalomba, karrierje érdekében nem kímélte saját családját sem. Hatvanéves apját ügynökeivel meggyilkoltatta, mert szembeszállt politikai törekvéseivel. A kabuli pártvezér testvére — saját bevallása szerint — maga is kommunista volt. Az afgán fővárosban jogi és politikai tanulmányokat végzett. Később egy pénzügyi kirendeltségen dolgozott Hamburgban. Időközben kiábrándult a kommunizmusból és politikai menedéket akart kérni az NSzK-ban. Állítása szerint ezért Nadzsibullah megfenyegette, hogy elraboltatja gyermekeit. Majd ügynököket küldött Hamburga, akik egy óvatlan pillanatban kábítószert vegyítettek a teájába, így történt, hogy Siddiqullah egyszer csak Kelet-Németországban találta magát, a KGB embereinek társaságában. Nem volt más választása, mint — Moszkva érintésével — visszautazni Kabulba. Néhány hónapra börtönbe zárták, majd — amikor Nadzsibullah nagyszabású megbékélési kampányba kezdett — kiengedték és fűt-fát ígértek neki; többek között felajánlottak egy konzuli állást Moszkvában. Ő azonban, feleségével és két gyermekével együtt megszökött és a mudzsaheddinek oldalára állott. A sajtókonferenciát, ahol mindez elhangzott, az afgán ellenálló csoportok főhadiszállásán tartották, a pakisztániafganisztáni határ közelében. A szervező — az egyik legradikálisabb mudzsaheddin csoport — úgy választotta ki a dátumot, hogy egybeessék a szovjet csapatok felének kivonulásával. Megfigyelők szerint amolyan ellenpropaganda akart ez lenni, egy olyan időszakban, amikor a kabuli kormány mindent latba vet annak bizonygatására, hogy szovjet segítség nélkül is képes vezetni az országot. Nadzsibullah fivére ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ha a különféle ellenálló csoportoknak sikerül egységbe tömörülniük, a kommunisták hamar elveszítik a hatalmat. A „Prágai Tavasz” utóhangjai húsz év múlva Húsz évvel ezelőtt a Varsói Szerződés öt tagországa csapatokat küldött Csehszlovákiába, hogy véget vessenek egy kísérletnek, amelynek célja az úgynevezett „emberarcú szocializmus” megvalósítása volt. A „Prágai Tavasz”-t eltiporták a szovjet tankok. A kezdetben kétszázezer főnyi katonaság rövid időn belül félmillióra duzzadt és ellenállásra sajnos gondolni sem lehetett. A csehszlovák főváros központjában, a Wenzel téren összegyűlt párszáz ember, hogy emlékeztessen a hajdani eseményekre. Az akkori főtitkár, a reformokkal próbálkozó Dubcsek nevét emlegették. Éltették a szabadságot és felszólították a szovjet csapatokat, hogy vonuljanak ki Csehországból. A tömeg észrevétlenül növekedett, mindig többen és többen csatlakoztak hozzá, a követelések egyre hangosabbak lettek, majd elhangzott a nemzeti himnusz is. A lelkesedés a tetőfokra hágott, amikor mintegy vezérszóra elindult a tömeg a prágai vár a Hradzsin felé. Egy apjával menetelő gyerek megkérdezte apjától: miért tartanak arra felé? Mire a válasz az volt, hogy „kidobjuk őket”. A vár felé menve át kellett jutni először a folyón. A hidakat azonban már elfoglalták a rendőrök, pórázon tartva a vicsorgató rendőrkutyákat. Az időközben tízezerrel duzzadt tömeg az öklét rázta feléjük és azt kiabálta: Szégyelljétek magatokat. Veletek vannak a kutyák, de nálunk az igazság.” A tüntetők visszafordultak. Többségük olyan fiatal volt, hogy a Prágai Tavasz idején még meg sem született. Viszszavonulásukat megszakította a gumibotokkal felszerelt rendőrség. Ez volt a legnagyobbszabású felvonulás 1969 augusztusa óta. Akkor is tízezrek tüntettek, akikre a rendőrség minden figyelmeztetés nélkül harckocsikkal rohant rá. A húsz évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatosan a jelenlegi vezetők is állást foglaltak, ugyanúgy mint Grósz Károly ők is elítélik a Prágai Tavaszt. A „Rude Pravo” című pártlap arról cikkezett, hogy az idegen beavatkozásra azért volt szükség akkor, hogy megakadályozzák az 1956-osmagyar tragédia megismétlését. A TASSz Iroda jelenMoszkvában a párt központi bizottsága és a Legfelsőbb Tanács elnöksége elfogadta azokat az új szabályokat, amelyek a kitüntetések odaítélésére vonatkoznak. Lényegük az, hogy ezentúl érmét csak az arra érdemeseknek osztanak ki. Az intézkedést — ahogy a Szovjetunióban már lenni szokott — olvasói levelek egész sora készítette elő. A lapoknak beküldött panaszülése szerint a moszkvai tanács megtiltotta az 1968-as csehszlovák események felülvizsgálatát. 1968-ban az a veszély fenyegetett, hogy Csehszlovákia kiszakad a szocialista államok közösségéből, s miután a diplomáciai lehetőségek kimerültek, a Szovjetuniónak négy másik szocialista állammal együtt nem maradt más lehetősége, mint az, hogy katonai erővel bevonuljon az országba. A jelentés szerint a „Prágai Tavasz” a Csehszlovákián belüli szocialista ellenes erők és nyugati felforgató erők összpontosított támadása volt — írja a jelentés. Csehszlovákiában az 56-os magyar tragédia megismétlése fenyegetett és ezt mindenáron meg kellett akadályoznunk. .. m — mondotta a család szóvivője, Peter Wallenberg, hogy megszólaltathassák a még életben lévő szemtanúkat. Raoul Wallenberg a II. Világháború alatt a budapesti svéd követség első titkára volt és ilyen minőségben sokezer üldözött zsidónak mentette meg életét, egész addig, míg a szovjet bevonulása után eltűnt. A Wallenberg család alapítványa Raoul Wallenberg, svéd diplomata családja alapítványt tett annak részletes felderítésére, hogy a kitűnő diplomata miként élte le életét. A rendkívüli gazdag svéd nagyiparos Wallenberg család ötszázezer dollárt adományozott a híres svédországi Uppsala egyetemnek és egy ismeretlen, meg nem nevezett amerikai főiskolának. Egyesek szerint ugyanis Wallenberg még mindig él, valahol a szovjetben, sőt szemtanúk bizonyították ezt még Izraelből is, míg mások szerint a háború utáni első években, miután a Szovjetunióba hurcolták — meghalt. A kutatómunkát gyorsan kell végez- Hegemonikus törekvések, egy kultúrharc árnyékában Haas György (Bécs) A Szocialista Internationáléba tömörült szociáldemokrata, szocialista pártok, a marxista ideológia értékvesztésével, a társadalomban elfoglalt helyzetük miatt, állandó taktikai változásokra kényszerültek. A materialista világnézet követői nemcsak a gazdasági életben vallottak kudarcot, hanem a társadalom más területén is. Éppen ezért a nyílt ideológiai állásfoglalás helyett, burkolt taktikázásba kezdtek a társadalom befolyásolására. Erre a tevékenységre a kulturális terület kínálkozott, mivel itt látszólagos szellemi értékek árnyékában, valójában a marxista szemléletet lehetett a köztudatba a hátsó kapun visszacsempészni. Az osztrák szocialisták, akik pártjuk erősen marxista jellegét az ötvenes évektől kezdve igyekeztek homályba burkolni, a hetvenes évek elején bekövetkezett hatalomra jutásuk után, mindent elkövettek, hogy a kulturális élet irányítását megkaparintva, egy abszolút hegemóniára tegyenek szert. A hatalom első éveiben még óvatosabban haladtak előre céljuk megvalósítása érdekében. De már akkor érzékelhető volt, hogy az ország első prózai színházát, a hajdan világhírű Burgtheatert, miképpen állították céljaik szolgálatába A vezetés élére olyan személyeket ültettek, akiket ideológiai szempontok irányítottak, és nem esztétikai meggondolások. Egymást követték a keletberlini rendezők, akik ha nem Bertold Brechtet vitték színpadra, akkor modern felfogás álarcában klasszikus darabokat formáltak át írójuktól idegen szempontok szerint. A Burgtheater külföldön is híres művészei, egyre inkább kiszorultak a társulat kamaraszínpadára és helyükbe közismerten szocialista elkötelezettségű, harmadrangú színészek kerültek. A bécsi Vígszínház, a Volkstheater élére a szocialista központi pártlap az Arbeiter Zeitung kritikusa került, aki hamarosan a színjátszó kommuna színvonalára süllyesztette le, az egykor rangos színpadot. A társadalomkritika álarcában egymást követték a darabok, amely antiklerikális élükkel, a társadalom klasszikus értékeit, házasság, család, intézményét igyekezett gúny tárgyává tenni. Az utóbbi években a kultúra álarcában folytatott ideológiai harc Ausztriában sokkal nyíltabb formát vett fel. A kultuszminisztérium élén gyorsan váltogatták egymást a szocialista vezérkar képviselői, amíg Hilde Hawlicek személyében a balszárny egyik képviselője került a tárca élére. Hawlicek asszony szakított elődei némi álcázást követő politikájával és csaknem nyíltan a párt ideológiai szempontjai szerint kezdte el működését. Miközben az anyagi nehézségekre való hivatkozással több nagy színháztól megvonta, vagy leszűkítette az anyagi támogatást, addig az úgynevezett progresszív társulatok bőven részesültek a kultusztárca költségvetéséből, így vette Hawlicek aszszony szárnyai alá a tavaly nyári salzburgi ünnepi játékokon megbukott Tábori társulatot is. A huzamosabb idő óta a felszín alatt húzódó felkelés a szocialista kultúrpolitika miatt néhány hónappal ezelőtt kezdődött el, amikor a Burgtheater együttesének művészi és technikai személyzetének képviselői fellázadtak Claus Peymann igazgató ellen. Peymannt még a mostani bécsi polgármester Helmut Zilk hozott a német elvtársak bochumi szellemi központjából a Burgtheater élére. Peymann, aki igyekezett is a színház élén betöltött állását kihasználni, hogy elvtársai érdekében pártpolitikai szempontok érdekében visszaéljen vele, így a Waldheim elnök elleni harcban a legútszélibb kifejezéseket használva igyekezett a közvéleményt befolyásolni. Persze látszólag nem mint szocialista párttag, hanem mint Burgtheater igazgatója. Amikor a társulat fellázadt Peymann ellen, Hawlicek igyekezett azonnal a segítségére sietni és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy őt átmentse későbbi időkre. Ebben segítségére sietett a szocialista többségű osztrák televízió vezetői is, akik a közvélemény félretájékoztatásában támogatták meg Hilde Hawliceket. A kultúrharc következő állomása volt, az úgynevezett „szexuális csomag” meghirdetése. Ez az iskolai oktatásban bevezetésre váró tantárgyként tanítaná a fiatalokat a szexuális érintkezés különböző vállfajaira, valamint a nemi önkielégítés praktikáit. Tizenkét éves kortól tervezi Hawlicek asszony a szülők az egyházi hatóságok tiltakozása ellenére az állami nyomdában már kinyomtatott könyvnek a bevezetését. A szellemi terület meghódításáért folytatott támadás a szocialisták részéről ezzel nem fejeződött be, hanem egy újabb vitát provokáltak egy művészileg és politikailag is erősen megkérdőjelezett szobrász emlékművének felállítása miatt. Alfred Hrndlicka egy kommunista képzőművész, akinek harmadosztályú alkotásait a szocialista kultuszkormányzat többször állami díjakkal jutalmazott, egy kőtörmelék felállítását határozta el az „Antifasizmus és béke” címszó alatt az Operaház mögött, az Albertinaplatzon. Hans Tuppy a koalíciós kormány tudományosügyi minisztere nem járult hozzá a Hrndlicka által elképzelt feállítási helyhez, hanem Bécs belvárosában egy másik teret jelölt ki erre a célra. Ezt követőleg a szocialista pártvezetés részéről megindult a támadás a kormány kereszténydemokrata minisztere ellen. A koalíciós béke fennmaradása érdekében a támadást nem a kormány szocialista kancellárja Franz Vranitzky vezette, hanem a kormányfunkciót nem viselő szocialista központi bizottsági titkár dr. Heinrich Keller. Az ügy pikantériájához tartozik, hogy Alfred Hindlicka, aki állandó jelleggel részt vállal szélsőbaloldali akciókban, a napokban interjút adott az osztrák kommunisták központi lapjának a Volksstimmének. Ebben annak a véleményének adott hangot, hogy Sztálin nélkülözhetetlen személyiség volt, majd az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as prágai tavasz kapcsán kijelentette: „Nekem ma muszáj megmondanom, hogy számomra nem lehetett volna borzalmasabb mint ha feldarabolták, összetörték volna a szocialista tábort.” A szocialisták által vezetett kultúrharccal, de különösen a Hindlicka emlékművel kapcsolatban Ausztria legnagyobb tekintélynek örvendő lapja a bécsi Die Presse főszerkesztője vezércikkben a következőket írta: „A szocialisták azon fáradoznak továbbra is, hogy a fasiszták a polgári tábor oldalán vannak, míg az antifasiszták és az ellenállás a baloldali tábor privilégiumai közé tartozik.” Chorherr nem véletlenül írta le ezeket a sorokat, mivel tudta, hogy a szocialista párt és a mögötte álló szélsőséges erők a rágalmazástól, a becsmérlésig minden eszközt felhasználnak, hogy a céljaikat keresztező személyeket, vagy intézményeket diszkreditálják. Erre a mostani eset is egy jó példa. Mivel Hans Tuppy tudományügyi miniszter nem adta hozzájárulását a szocialista elképzeléshez, azonnal fasiszta szándékokkal vádolták meg, noha jól tudták, hogy édesapját 1939. november 15-én a Sachsenhausenben felállított koncentrációs táborban a nácik kegyetlen módon meggyilkolták. A szocialista roham a polgári társadalom erkölcsi normáinak megdöntésére az utolsó hónapokban döntő szakaszba jutott. Amíg az egyik oldalon, az egyházi hiearchia közömbösítésére szocialista vezetők résztvesznek istentiszteleteken. Frank Vranitzky a kancellári hivatal átvételekor viszszatért a katolikus egyház soraiba, ugyanakkor mindent elkövetnek, hogy a kultúra álarcában a materialista értékrendet kényszerítsék a társadalomra. Ennek legújabb jelét adta az SPÖ igazságügyi-jogi ügyekben illetékes parlamenti képviselője, aki bejelentette, hogy az ősz folyamán a nemzetgyűlés elé terjesztik azt a törvényjavaslatot, amely mentesíti a házasságtörőket minden hátrányos jogi következményektől. * Vége a tékozló éremosztásnak hát arról írtak az elvtársak, hogy immár semmi értelmük és értékük nincs a kitüntetéseknek, hiszen évfordulók alkalmával teli kézzel szórják őket boldognak boldogtalannak, természetesen főleg pártembereknek és ugyanez a helyzet a Vasfüggöny mögötti országokban is. Már az is elég volt egy plecsni megszerzéséhez, ha valaki magas kort ért el, vagy esetleg teljesítette az „ötéves tervet”. A TASSz szovjet hírügynökség ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy eddig nem vették figyelembe a dolgozók valódi munkájának hozzájárulását a társadalom haladásához. Ez egyben azt jelenti, hogy egészen mást, például a hatalmat és a viszontjutalmazással kecsegtető pozíciót vették figyelembe csupán. A kitüntetések esztelen osztogatásáról mindenkinek a volt főtitkár, Brezsnyev jut az eszébe, aki ünnepi alkalmakkor nem restélt úgy megjelenni a nyilvánosság előtt, hogy az egész melle csillogott a kitüntetésektől, amik úgy csilingeltek léptekor a mellén, mint a karácsonyfán a csengők. Köztük természetesen olyanok is szerepeltek, amelyeket a háborúban teljesített hősiességéért, vagy kiváló irodalmi tevékenységéért kapott. Közismert tény, hogy kizárólag politikai biztosként működött a háború alatt és lehetőleg a harctereket csak meszsziről szemlélte, ami pedig „írásait” illeti, köztudomású, hogy idegen tollakkal ékeskedett, mert mindent — még a beszédeit is mások írták helyette... FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!