Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)

1989-10-14 / 41. szám

74 nap múlva Kállay Kristóf Ervin Brazília Szeptember 2-án írom ezeket a sorokat. Pontosan 74 nap múlva, azaz november 15-én lesznek a brazíliai elnökválasztások. Pontosabban annak első turnusa. Minden jel arra mutat, hogy abszolút többséget az első turnusban egyik jelölt sem fog szerezni. Jelen lesz a legnépszerűbb legfelkapottabb jelölt, Fernando Collor de Mello, Alagos kormányzója. Ő arra kéri a választókat, hogy szavazataikkal már az első turnusba őt juttassák győzelemhez. Ellenkező esetben — mondotta — a második turnus választási harcai még jobban kiéleznék a szembenálló pártok acsarkodását, ami fizikai erőszak alkalmazásában, sőt komolyabb összetűzésekbe fajulhat el. Apróbb verekedések, pofozkodások, lábrugdosások, lökdösések már eddig is voltak. De hát melyek lennének ezek a szembenálló pártok? Nos a választási harcban résztvevő pártok a brazil politikai spectrum szivárványának teljes színpompájában tündökölnek. De minek ennyi, kérdezhetné valaki, hiszen mindegyik úgysem nyerhet? A válasz egyszerű. Az első turnus választási mérkőzése csupán a pártstatisztika kidolgozását jelenti. Felmérni a helyzetet, menynyit ér, mekkora népcsoportulásra (ne is mondjunk tömegeket) számíthat egy-egy politikai szervezet. Ez a felmérés már önmagában elég arra, hogy a választások után, az egyes pártok vezetői alkuba bocsájtkozzanak. Pártok támogatása fejében előnyöket biztosítsanak maguknak; egy miniszteri széket, egy tagállam kormányzóságát, legrosszabb esetben egy nagyköveti kinevezést. Az első választások alapján nyert számszerű kimutatás megmutatja a pártvezetőségeknek saját erejüket. Akkor tudják csak hányadán állanak, mert a nagy munka számukra csak most következik. Miként csoportosuljanak, ki mögé álljanak, miként helyezkedjenek, mert a fődolog éppen a helyezkedés, t.i. a valószínűleg nyertes csoport mögé helyezkedés. Ezen a ponton aztán a szivárvány színei szétpukkannak. A két legerősebb és legesélyesebb jelölt a már említett Fernando Collor de Mello és Lionel Brizola, azelőtt Rio Grande do Sul tagállam, majd nemrég Rio de Janeiro tagállam megválasztott kormányzója. Az elsőt, a konzervatív csoport vezérét (bár van még nála jóval konzervatívabb jelölt is) mint haladószellemű jobbközép jelöltjét könyvelhetjük el, míg a másodikat a radikális balközép csoportba sorolhatjuk. Talán érdemes megemlíteni, hogy Brizola a nemzetközi szociáldemokrata pártok szervezetétől kapott anyagi támogatást és Willy Brandt személyes rokonszenvét és barátságát élvezi. Az eddigi véleménykutató intézetek F. Collor de Mellonnak 42 %-át biztosították, míg Brizola a második helyen csak 16 %-ot kapva. Csakhogy mindez nem szentírás. Brizola kereken kijelentette, hogy ő nem hisz a véleménykutató intézetek számadataiban és van valami igaza. Ezek az irodák ugyanis főleg Rio de Janeiro polgári lakosságát konzultálják, de nem veszik maguknak a fáradtságot, hogy a külvárosok, vagy a meredek domboldalakon meghúzódó „favela”ban, azaz nyomortelepeken lakó szegényeket is kikérdezzék. Minden választás hozhat meglepetéseket, és a brazil elnökválasztás biztosan hoz is. Nehezen hihető, hogy Collor de Mello nyerjen az első turnusban. Ebben a pillanatban a választók tömege két táborra szakad: a tehetősebb, befolyásosabb emberek mind Collor mögé állanak, míg a szegénysorsúak, munkások és munkanélküliek Brizola mögé. De itt jöhet a második meglepetés. Az sem holtbiztos, hogy Lionel Brizola befut második helyezettnek. Nagyon is esélyes erre a helyre Sao Paulo állam volt kormányzója Paulo Salim Maluf. Amint sokan határozottan állítják, ha befut a második helyre, akkor a döntő turnusban biztosan győztesen kerül ki. Malus az egyetlen jelölt, akiben az okos mérséklet, kormányzói gyakorlat, érdekes elképzelések és erős elhatározás egyesül. Ez lassanként átmegy a köztudatba. Ezért lehetséges, hogy a választók a második turnusban őrá szavaznak. Malus egyik választási beszéde során rávilágított a brazil közélet egyik rákfenéjére, alacsony tisztviselők hihetetlen nagy számára. Ezek egy része szinte parazita osztályt képez. Valami módon elnyer egy kinevezést, aztán csak felszedi a fizetést, nem dolgozik túl sokat, élősködik. Az állam sem mer felmondani nekik. Ja — mondják — szerzett jogokat nem lehet semmibe venni. Közalkalmazottakat csak bírósági eljárás útján lehet állásuktól megfosztani, mondják mások. Mindkettőjüknek igazuk van, de a helyzet tarthatatlan. Csak egy példát említsünk. Nemrégen, Japán két legnagyobb kereskedelmi bankja egyesült. Az új bank a világbankok ranglistáján a legelsők között szerepel. Nos ennek az új banknak 14.000 alkalmazottja van. A brazil Banco Central, amely a világranglétrán valahol a 80. helyen sorol, 120.000 alkalmazottal dolgozik. Malus jól ismeri a brazil kormánygyakorlat gyengéit és nyíltan bírálja azokat, ugyanakkor nem hallgatja el az elengedhetetlen, de fájó orvoslásokat. (Valljuk be, hogy ezek az elodázások már idestova 50 éve tartanak.) Tagadhatatlan azonban az is, hogy amennyiben Brizola éri el a második helyet, akkor ugyanezek az érvek rá is alkalmazhatók, vagyis az elégedetlenek nagy része mögéje áll. Más szóval Collor de Mello, jelenlegi nagy népszerűsége könnyen pünkösdi királyság lehet csupán. Az ő párthívei ugyanis az „establishment”, vagyis a birtokon belül jó hivatali állásokon levők csoportjához tartoznak. Velük szemben áll a még megosztott, de hamar egybetömörülő ellenzéki párttömb, ők hozhatják meg a nagy meglepetést. Békebeli történet Vajda Albert Zaklatott korunkban akad néha amolyan igazi békebeli történet is. A napokban hazai látogatónk volt, Gyula barátom, aki Budapesten él és egy nagy szövetkezet utazója. Elmesélte, hogy bejárja az országot hol autón, hol vonaton, eljut a legkisebb községekbe is, ahol Népbolt található, mert azoknak adja el a szövetkezet árucikkeit. — Volt nemrégiben egy esetem, amit megírhatsz — mondta. Fel is figyeltem, nem is. Hányszor és hányszor fordul elő a magamfajta írásművelő életében, hogy azt mondja valaki: „Öregem, ezt írd meg! ” És utána következik vagy egy lapos történet, minden csattanó nélkül, vagy egy ősrégi vicc, amit mindenki ismer. Gyula barátom folytatta: — Az a falucska ahol az eset lejátszódott, alig látszik a térképen. Egy napsütéses koraőszi napon érkeztem oda, autón, elég vacak úton, dehát ez már a szakmai rizikó. A falunak egyetlen utcája van, annak két oldalán sorakoznak fel a házak, többségük takaros, fehér falú, cserepes, szép kerítéssel, mert a kerítés-mánia meg van ma Magyarországon, vidéken egyik szebb kerítést látni a másik mellett. Most jut eszembe, te mikor voltál otthon? — szakította félbe az elbeszélést. Megmondtam, hogy 1956 november 23-án hagytam el Magyarországot, azóta nem jártam otthon. Megingatta a fejét. — Kár mondta. — Sok minden megváltozott odahaza. — Halljuk a kis falucska történetét — vetettem közbe, mert semmi kedven nem volt ahhoz, hogy most politikai dolgokat tárgyaljunk. — Hja igen, a falucska. Van egy apró vasútállomása, van egy tanácsháza, egy postahivatal és egy Népbolt — folytatta. — Ez az öszszes, úgynevezett középület. Leparkoltam a Népbolt előtt, bementem, beszéltem az üzletvezetővel, aki egyszemélyben a kiszolgáló is, felvettem a rendelést, azután elhatároztam, hogy a Népbolt melletti kis kocsmában megebédelek. Leültem az épület előtti néhány asztal egyikéhez, jött a maszek korcsmáros mondta, hogy marhapörköltje van, sós burgonyával, megrendeltem, hozzá egy hosszúlépést kértem. Kis szünetet tartott. Magamban átkoztam a pillanatot, amikor belementem, hogy elmesélje a kétségkívül érdektelen vidéki történetet. Mit érdekel engem, hogy milyen marhapörköltet evett egy kis Isten háta mögötti faluban! De nem akartam udvariatlan lenni, így hát mélyet lélegeztem és tovább hallgattam a történetet. — Ahogy falatozom — folytatta Gyula, — látom, hogy a szemközti postahivatal előtt gyülekezik a nép. Előbb csak öten-hatan voltak, azután lettek vagy huszonöten-harmincan. A Népbolt vezetője kirakta a „Zárva” táblát és ő is átsietett az időközben vagy ötven főre szaporodott tömeghez. Mi történhetett, gondoltam. Tudod, odahaza nyugtalan a világ, állandóan történik valami, könynyen lehetséges, hogy lemondott a kormány, vagy valami új rendelet jelent meg, ami felzaklatta a közvéleményt. Gyorsan fizettem és én is átmentem az emberek közé. Nagy izgalommal beszélgettek. Most már biztosra vettem, hogy valami nagy, országos ügy hozta izgalomba a kis falu népét. — Mi történt? — kérdeztem az egyetlen ismerőst, a Népbolt vezetőjét. — Nagy dolog, kérem ! — mondta ünnepélyesen. — Írt a Lajos a Lujzikának! Némán meredtem rá. — Hja persze, maga idegen itt — mondta és elmosolyodott. — Tudja az úgy van, hogy a falu kedvence a Lujzika húsz éves, gyönyörű leány. Nagyjából-egészéből jegyben járt a Lajossal, aki egy évvel ezelőtt fogta magát és disszidált. Kiment Amerikába. Lujzikának előzőleg megígérte, hogy mihelyt lehet, kiviteti maga után, írt is pár levelet, azután semmi... Némaság. Nem írt. Lujzika kétségbe volt esve. Mindennap bement a postára, kérdezte a postás kisasszonytól, nem gyütt-e légiposta, de csak nem gyütt. Akkor nekem eszembe jutott valami, írtam egy levelet a Lajosnak, amit a faluban mindenki aláírt, a gyerekek is. Ebben megírtam neki, hogy szégyelheti magát, így cserben hagyni egy olyan derék lányt, mint a Lujzika, ha azonnal nem ír neki, az egész falu kimegy Amerikába és letöri a derekát. — És erre a levélre jött válasz? — kérdeztem Gyulától. — De jött ám! írt Lujzikának egy hosszú levelet, hogy beteg volt, azért hallgatott, de mindent megtesz azért, hogy Lujzika is kimehessen utána és összeházasodhassanak. Dehát vannak még hivatali nehézségek, amiket át kell hidalni. Gyula elhallgatott. Aztán megkérdezte: — Nos? Tetszett a történet? Megírod? — Megfeleltem. — Valóságos üdülés a mai világban, ha az ember az együttérzésnek és a szolidaritásnak ilyen példájával találkozik. — És azt is mutatja, hogy még a mai atomvilágban is van igaz szerelem — tette hozzá Gyula. Utópia Akárhogyan is nézem, el kellett ismernem, egykori lakótársam a maga módján művelt gyerek volt. Azt például nagyon jól tudta, hogy az utópia nem az utolsó féldeci szilvapálinkát jelent. Egy bíbor hajnalon, az asztal tetején szétszórt reggelink roncsai mellett üldögéltünk. Mint akinek gondolatai egészen másutt kalandoznak anélkül, hogy rám nézett volna, váratlanul nekem szegezte: — Tudod te azt öregem, mi a legalapvetőbb baj ezzel az egész rohadt társadalommal? — kérdezte hosszú, hatástkeltő szünetet tartva az „öregem” után. Nagyon szerette az ilyen lélekmarcangoló nehéz témákat boncolgatni. A kérdés különösképpen nem lepett meg, de nagyon vigyáztam, mit válaszolok. Tudtam, egy ilyen magasröptű diskurzus komoly buktatókkal jár. Ha most például elárulom, hogy halvány gőzöm sincs, mi a fene baj lehet rohadt társadalmunkkal, máris intellektuális szegénységi bizonyítványt állapítottam ki magamról, így székemen hátradőlve, a mondanivalóhoz illő gondterhelt hangon válaszoltam: — Nézd, először is, mielőtt ebbe a kérdésbe monografikusan belemerülnénk, úgy érzem, valamit tisztáznunk kell. Mit értünk, „legalapvetőbb” alatt? Történelmünk folyamán ugyanis, a különböző korokban — és most átfogóan beszélhetünk itt a kőbaltától az atomhasításig — a felületesen kifejlődött társadalmi struktúrák negatív elemei mindig fékező hatással voltak, és rendszerint felülkerekedtek az univerzális emberi fejlődés pozitív tendenciáin. Ebben rejlik a benne fogamzott szolúció benső egyenlege, mely evidenciális dedukció útján automatikusan empirikus kérdésünk szintézisét szüli. Ami szerint, az emberiségünkkel egyidős osztályharc az ami bomló társadalmunk rákfenékje lett. A hatást vártam, mikor barátom váratlanul közbevágott. — Egy frászt, — mondta drámai rövidséggel. Éreztem, pörölyként csattanó érvelésétől „társadalmi struktúráim negatív elemei” azonnal megsemmisülten terülnek el tudományos disputánk porondján. De nem volt időm megszólalni. Máris folytatta : — A pénz öregem, mindennek az oka. Olyan társadalom kialakítására van szükség, mely nem használja és nem is ismeri a pénzt. Ezt a kártékony gazdasági gennycsomót egyszerűen ki kell küszöbölni mindennapi életünkből. Na, gondoltam magamban, e felé a legjobb után haladunk. Ez már többeknek sikerült. De ugyanakkor azt is éreztem, itt a továbbiakban már nem sok értelme lesz „univerzális emberi fejlődésünk pozitív tendenciáit” emlegetnem, így kiváncsi, kérdő tekintettel pendítettem meg: — És hogyan képzeled el kérlek szépen, ezen gyakorlati kivitelezését? Mint türelmes tanár, nehézfelfogású diáknak, megértéssel magyarázta: — Egyszerű, mint a pofon, — mondta. Képzelj el magadnak, egy olyan társadalmi berendezkedést, melyben mindenki dolgozik — természetesen mindenki a maga helyén — de munkájáért senki nem kap fizetést. Legalábbis pénzben. A termelés viszont zökkenésmentesen folyik. Bizonyos, előre meghatározott pont, vagy normarendszer alapján mindenki, minden héten bizonyos mennyiségű munkát köteles elvégezni. Tehát a munka, az élet mértékalapja. Az elvégzett munka fejében viszont mindenki mindent megkap, amire csak szüksége van. Élelmet, lakást, utazást, ruházkodást, szórakozást. Hát hol van itt szükség pénzre öregem, mondd meg? De ezzel szemben megszűnnek a bankok, megszűnik a kizsákmányolás. Nem lesznek milliomosok, sem ingyenélők. Megszűnik a pénzsóvár kapzsiság, az irigység, a tülekedő verseny, a féltékenység és a bűnözés. A csatornatisztító elvégzi a heti munkáját, és munkájáért ugyanúgy megkap mindent, ami az agysebész, a cirkuszi bohóc, vagy a karmester. Ebben az ideális társadalmi rendszerben csak az rövidül meg, aki nem dolgozik. Mert a munka, amint előbb példáztam, az élet értékalapja, így aztán nem lesznek háborúk, költséges fegyverkezés ... Éppen közbe akartam venni, hogy ebben az új rendszerben ki fogja eldönteni azt, hogy ki tisztítja a csatornákat, ki viszi ki az ágytálat és ki vezényli a Korai Szimfóniát, mikor barátom órájára nézett, magasröptű beszélgetésünkhöz nem éppen illő cifrát mondott, majd gyorsan összecsomagolta holmiját, és elrohant dolgozni. Meglepetésemre azonban az ajtóból váratlanul visszajött, és mint akinek az előbbi magasröptű témáról jutott éppen az eszébe a dolog, földreszállott hangon egy ötvenest kért kölcsön. Becsszóra...! A jövőheti fizetésig...!! 35 év utáni kóborlás után hazakerült... Bahrain: Ha hinni lehet a Reuter hírügynökségnek, akkor egy bahraini halász 35 év múltán térhetett csak vissza családja körébe. Az angol hírügynökség is a Perzsa Öbölben lévő kis állam helyi újságjaira hivatkozik, amikor előadja a hihetetlen sztorit. Mubarak al-Mas Salem az omán partok közelében halászott, amikor hajója viharba keveredett, majd elsüllyedt. A szerencsétlenül járt bahraini halászt egy Madagaszkárba tartó francia hajó vette fedélzetére. A papírok nélküli hajótöröttnek azonban a madagaszkári hatóságok nem akarták elhinni, hogy valóban Bahrainből való. A hontalan férfi nemrég az egyik mecsetben találkozott néhány bahraini turistával, akiknek elmondta hihetetlen történetét, mire azok megígérték, hogy ügyének utána járnak. Az eredmény nem váratott sokáig, Mubarak al-Mas Salem családja azonnal gondoskodott a halottnak hitt férfi új útleveléről és így a napokban újból Bahrain földjére léphetett a 35 éve elveszettnek hitt halász. 9. oldal Ez is Amerika... Fekete G. István A csikágói privát klubnak, melynek hangyaszorgalmú fizioterápistája vagyok, kizárólag dúsgazdag tagjai vannak. Szükségtelen mondanom, de most éppen ráérek, ezért egye fene mégis mondom, hogy én vagyok a klub legeslegkiválóbb fizioterápistája. Ezért aztán a klub tagjai csakis hozzám fordulnak rövidhullám és ultrahang kezelést, röntgen felvételt és egyéb fizioterápia manipulációkat igénylő problémáikkal. Igen kérem, megcáfolhatatlan tény, hogy én vagyok a klub legnagyszerűbb fizioterápistája és mindenki hozzám fordul, ha ilyen fajtájú gyógykezelésre van szüksége. Állításom értékén alig csökkent valamit, hogy én vagyok a klub egyetlen fizioterápistája! Amint bevezetőmben írtam, a klubnak kizárólag dúsgazdag tagjai vannak. Csakhogy néhány nevet említsek a sok multimilliomos közül, kezdjük a Crown és Pritzker családokkal, akiknek a vagyonát 2-2 milliárd dollárra becsüli az Állami Adóhivatal. (A matematikában gyengébbek kedvéért megemlítem, hogy hogy egy milliárd dollár,ezer millió dollárt jelent!!) A Wirtzeket sem lehet a szegény emberek közé sorolni, mert 800 millió dollár a vagyonunk. Ugyanez vonatkozik a Klutznikokra (500 millió) a Kovlerokra (400 millió) stb___ Az említett példák azt bizonyítják, hogy azok a klubtagok, akiknek a vagyona „csak” 4-5 millió, szinte koldusnak számítanak ebben a megjátszóvics társaságban. Nem akarok pletykálni, — mert ez egyáltalán nem férne össze példamutató nemes jellememmel, — de meg kell mondanom, hogy ezeknek a milliomosoknak a feleségei nem tartoznak az amerikai dolgozók öntudatos, bár eléggé melankolikus táborába. Ezek a dúsgazdag csábnők, vagy ha nem is csábnők, nem szakadnak bele a napi melóba! Ezt persze nem megrováskánt mondom, mert ha az én élettársam dúsgazdag nő lenne, egész nap csak léháskodnék és szórnám a pénzét. Nálam ugyanis a munka soha nem volt „becsület és dicsőség dolga”, hanem csak ezé a sajnálatos tényé, hogy nem születtem milliomosnak. Sok felesleges szónak is egy a vége, a klub dúsgazdag hölgyei az elegáns és méregdrága nőidivat és ékszer üzletek, ruhabemutatók, hal és kozmetikai szalonok, színházak, luxus éttermek stb... látogatása mellett adnak a kulturális izékre és miegymásokra is. Ami alatt az értendő, hogy hetente egy-két agytágító előadást rendeznek, — azaz rendeztetnek — maguknak. Ezeken az előadásokon aztán mindazok az égető problémák felmerülnek, melyek megoldása szebbé, könnyebbé és boldogabbá teszi az egyetemes emberiség életét. Csakhogy néhány nagyfontosságú előadást említsek: „Gyöngyhalászás oxigén palack nélkül”, „Az aluminium teniszütők előnyei a faütővel szemben”, „Az aranyhalak egészséges diétája”, „A szőrmék nyári megőrzése”, „Mélytengeri sporthalászat.” ... Hogy honnan tudom mindezt?! Hát onnan kérem, hogy amikor egyik-másik páciensem Istennek hála lemondja gyógykezelésemet, akkor szabadidőmben néha meghallgatom egyik-másik előadást. Nemrégiben nagy szerencse ért, mert részt vehettem Mr. Robert X. Leeds rendkívül nagyjelentőségű előadásán. A jeles férfiú többek között arról nevezetes, hogy övé az American Pet Motel! (Amerikai Háziállat Motel) Az előadás kapcsán aztán az alábbi nagyfontosságú tudnivalóknak lettem nagybirtokosa: Az emberek egyre jobban eltávolodnak egymástól, de ugyanilyen arányban közelednek kedvenc háziállataikhoz... Amerikában sokan lényegesen több szeretetet, gyengédséget és örömet kapnak a háziállataiktól, mint a közeli hozzátartozóiktól... Az állatok sokkal önzetlenebbel és hűségesebben szeretnek, mint az emberek... Hűségükön és ragaszkodásukon még az sem változtat, ha durván bánunk velük... Nyugodtan elmondhatjuk nekik a legféltettebb titkainkat, mert nem fogják továbbadni ... Megtudtam még azt is, hogy a Pet-Motelben egy éjszaka, például a kutyáknak, 10 és 15 dollár között van. Attól függően, hogy: Van-e televízió, lemezjátszó, léghűtő és egyéb luxus dolog a szobájukban! És, hogy az alvás előtt kell-e valami speciális mesét olvasni a kutyusnak?!! Avagy fel kell-e olvasni neki a nyaralás, üzleti út, kórházi kezelés stb. miatt távol lévő gazdi levelét! Aztán vannak ebek, melyek csak Donald kacsával, Miki egérrel, Pluto kutyával stb. dekorált lepedőn tudnak aludni, mert otthon ehhez vannak szokva! Leeds úr könyvet is írt Moteljéről, melynek azt a frappáns címet adta, hogy: „All the Comforts of Home.” (Az otthon összes kényelme.) Igazán szeretem az állatokat, különösen a kutyákat, de végig kacarásztam (azaz röhögtem, mint éhes igásló a teli zaboskiszni láttán) Leeds úr előadását. Elsie Goldstein, (kb. 50 millió) mellett ültem, s a műszőke hölgy komor és megbotránkozott tekinteteket vetett rám, miközben én önfeledten nyekerésztem. Az előadás végén pedig azt mondta: — Huszonhat éves házasságom alatt megtanultam, hogy a férfiak érzéketlen és komolytalan hülyék! De maga még a férjemen is messze túltesz, amit eddig elképzelhetetlennek tartottam! — Igazán örvendek, hogy legalább ebben az egyben hasonlítok Goldstein úrra, aki az egyik legkedvesebb páciensem... — mosolyogtam nyájasan a szikrázószemű hölgyre. Leeds úr Háziállat Motelja, mióta meghallgattam előadását, nem megy ki a fejemből. Lehet, hogy amikor legközelebb a Prairie View-ben járok, ott fogok megszállni! Csak még azt kell eldöntenem, hogy Donald kacsás, Miki egeres, vagy Pluto kutyás lepedőn akarok-e aludni...