Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)

1989-10-21 / 42. szám

Kelet-Európa jövője! A Kelet megsegítésének kilátásai (Flora Lewis kommentárja a NYT-ben.) A fő gond a reformátorok megsegítése Lengyel­­országban és Magyarországon, hogy átvészeljék a belső válságokat, amelyek már Csehszlovákia és Kelet-Németország horizontján is jelentkeznek. Arra kevés a valószínűség, hogy Kelet-Európa országait még az elkövetkező évtizedben felkarol­ja az Európai Közösség, hogy kényelmesen beil­leszkedjenek a tágas közös európai otthonba. Két történelmi precedens mutat irányt a meg­segítésre, az egyik a Marshall Terv példája, a másodikat pedig én magam Kossuth tervnek ne­vezem. A Nyugat-Európát egy nemzedékkel eze­lőtt gazdaggá és demokratikussá változtató Mar­shall Terv lényege nem csupán pénz volt, a 18 mil­liárd dollár, amit az USA nyújtott kölcsönök és adományok formájában a háború pusztította Nyu­­gat-Európának, a lebonyolítás módja majdnem ugyanolyan fontos volt, mint a kapott összeg. Két tényezőn alapult: a résztvevők együttműködésén, volt az egyik. Ennek köszönhetően a befektetés megsokszorozódott. Német szenet küldtek a fran­cia mozdonygyáraknak, a hollandiai és olasz vasu­tak újjáépítésére. Ami rendelkezésre állt az ha­marosan eljutott mindenhová ebből tanulta meg Nyugat-Európa az együttműködést és ez lett az alapja a Közös Piacnak. A második tényező az ellenőrzés volt amiben az amerikaiak mellett a megsegítettek is részt vet­­tek. Ez a nemzetközi ellenőrzés gondoskodott ar­ról is, hogy az amerikai szállítások hasznát nyom­ban új és közösen elfogadott tervekbe fektették be. Ami Magyarország és Lengyelország megsegíté­sét illeti, az Európai Közösség vállalta a felelős­séget a nemzetközi segély koordinálására, ez ki­­bővíthető lenne egy Marshall-Terv-szerű megköze­lítésre az összes központi irányítású államgaz­daságok együttes átállítására, Nyugat-Európának erre meg van a maga tapasztalata. De Lengyelor­szág és Magyarország együttesen sem elég nagyok és nem egészítik ki egymást elegendően egy ilyen nagyszabású vállalkozás elindításához. Erre a Kossuth terv lenne a legjobb minta. A XIX. szá­zadbeli magyar államférfi, Kossuth Lajos aján­lotta azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát ala­kítsák át Dunai Konföderációvá. Ha ez megtörté­nik, elejét vehette volna a nemzeti torzsalkodá­soknak, amelyek az I. Világháború kitöréséhez vezettek, és elejét vehette volna a részekre bom­lásnak és gazdasági válságnak is, ami viszont II. Világháború kitörését eredményezte. Közép-Európában a régi kötelékek és hasonló­ságok még léteznek. A szovjet fennhatóság a naci­onalizmust nem tüntette el, ez ismét növekvőben van, Nyugat-Európában viszont az együttműkö­dés eltüntette a torzsalkodást. Ez a történelmi feladat Kelet-Európában még várat magára, enélkül a két háború közötti fe­szültség és a német probléma felújulása lenne sor­sa. Ausztria, amely most az európai közösséghez való csatlakozást latolgatja, nyilván érdeklődne a közép-európai terv iránt, Jugoszlávia el lenne tőle ragadtatva és esetleg Svájc is, amely elárvult az Európai Szabad Vámok Szervezetében, amikor a brittek csatlakoztak a Közösséghez. Előbb-utóbb Románia és Csehszlovákia sem tudnának ellent­­állni a vonzásnak. És a gazdasági megújulást nem kisérné katonai dimenzió. A KGST-t termé­szetesen aláásná a Dunai Föderáció, de a KGST enélkül is széthullóban van és vannak jelek, amik arra mutatnak, hogy Moszkva sem bánja ha szö­vetségesei kapcsolatokat létesítenek a világgaz­daság felé és csökkentik a terhet, amelyet neki jelentenek. Az, hogy a Marshall Terv-szerű együttműködés Közép-Európában regionális integrációhoz vagy esetleg az egész kontinens egyesüléséhez vezet­­ne-e, a jövőre hagyható. Időközben ez az együttmű­ködés biztosíthatná a Szovjetuniót arról, hogy a kelet-nyugati szembekerülés felújulására akkor nem kerül sor, ha engedi, hogy szövetségesei ki­csússzanak kontrollja alól. És ez a terv vigaszul szolgálna azoknak, akik arra vágynak, hogy Eu­rópa részeivé válhassanak és ne vágják el őket többé történelmi partnereiktől. Ezekre az orszá­gokra hatalmas és súlyos feladatok várnak, szük­ségük van reményt nyújtó kibontakozásra a borús láthatáron. A nemzetközi szervhez fordultak védelemért, ar­ra kérték az ENSZ-et, hogy figyelmét feléjük for­dítva részesítse őket a publicitás védelmében. De a főtitkár, Peres de Cuellar a népszövetség elvte­len és gerinctelen hagyományaihoz híven úgy tett mintha nem is hallotta volna a lettek kérelmét. Ezt követte a dörgedelem Edvard Sevard­­nadze szovjet külügyminiszter részéről. „Revansizmus!” kiáltotta, nyilván azt értet­te alatta, hogy az elfoglalt területet vissza kell jut­tatnia a Szovjetuniónak. A szovjet megfélemlítési kísérlet azonban az el­lenkező hatással járt, egyesítette a különböző egy­mással civódó balti fórumokat és acélossá tette el­tökéltségüket. A legtöbb lett vezető azt mondja, hogy nem tarta­nak attól hogy a Szovjetunió tankjai vonulnak fel utcáikon. Túl ezen arra hivatkoznak, hogy a közvet­len jelek, amelyek Gorbacsovtól érkeztek, kétértel­műek. Gorbacsov a balti vezetőkkel hamarosan a Köz­ponti Bizottság figyelmeztetésének elhangzása után találkozott és állítólag magánbeszélgetések során azt mondta nekik: érdekes tapasztalat lenne, hogy vajon függetlenségük szolgálhatna-e a szovjet peresztrojka modelljeként? Lehetséges, hogy az ilyesfajta szóbeszéd tulaj­donképpen a sötétben való fütyülés. Mindenesetre több jel mutat arra, hogy a szovjet keményvonala­sok között nagy vélemény­különbségek léteznek. Pár nappal ezelőtt Leningrádban Alexander Fur­senko a Tudományos Akadémia helyettes elnöke, aki szókimondó Gorbacsov-hívő, először azt mond­ta nekem: „A függetlenség nem szerepel jelenleg a tárgysorozaton! ” Majd további unszolás után hozzátette: „Amennyiben a balti államok a politi­kai függetlenség mellett döntenének, úgy ők kiér­demelték ezt a jogot! ” A szovjet reformerek, ha nem is mind, de akad közöttük olyan is, aki szívesebben látná ha Finnor­szághoz hasonló baráti kis államok öveznék inkább őket, inkább mint sem elnyomott és lázongó, leigá­­zott tartományok. És Gorbacsov? Nem árt-e ez neki? Na jó, de még ha fel is tételezzük, hogy a balti államok speciális esetet képeznek, mert a nyuga­ton, mint rab­ nemzetek lettek elkönyvelve, vajon agitációjuk a függetlenség iránt nem fogja-e Gor­­bacsovot gyengíteni? Nem fogja-e aláásni az ő re­formjait? Ezt a kérdést szegeztem Danais Ivansnak, a lett Népfront vezetőjének, akit a Legfelső Szovjetbe is beválasztottak, mint Lettország képviselőjét. Folytatva a firtatást, még ezt is megkérdeztem tőle: „A balti államok függetlensége nem szítja-e majd a nacionalizmust az eredeti 12 szovjet köz­társaság sorában, és nem vezet-e majd válsághoz Ukrajnában? A 34 esztendős csendes szavú lett vezető ezt vá­laszolta: „Ukrajna felkelése bekövetkezik bármi történjen is a balti államokban!” A lettek menetrendje: Amennyiben a lett Népfront győz a jövő tavaszi választáson, úgy Ivans valódi, ha nem is formális függetlenség kialakulását várja az elkövetkezendő 5 esztendőn belül éspedig parlamenti eljárás révén, minden gyújtogatás és provokáció nélkül. Mit szól a Párt Központi Bizottságának múltko­riban elhangzott fenyegetéséhez? „Moszkvában pánik tört ki, mert itt nálunk a mozgalom olyan békés és fegyelmezett!” És ha a moszkvai keményvonalasok követelik, hogy Gorbacsov szorítsa meg a gazdasági prést? „Itt nálunk jóval több a szabad­ gazdálkodó, mint együttvéve egyebütt egész Oroszországban, a ke­nyér tőlünk kerül az ő asztalukra. Az összes vil­lanymozdonyt és vasúti kocsit Riga gyártja, amennyiben bojkottálnának bennünket mi csak megleszünk valahogy, de ők maguknak ártanak inkább!” Gorbacsov jól tudja, hogy egy szuper központi el­­lenőrzésű államban egyetlen egy gazdasági egység kiesése katasztrófához vezethet. Jelentés a balti államokról (William Saffire kommentárja a New York Times számára.) Riga a szovjet megszállta Lettország fővárosá­ból. Ezen a hétvégén a lett Népfront kongresszusa tartott találkozót és megerősítette szándékát a nemzet teljes függetlenségének megvalósítását. Semmi kendőzés többé, szóbeszéd „gazdasági szu­­verenitásról” avagy a „Szovjetunióval való konfö­­derációról.”. A varázsszó ezúttal a függetlenség, független nemzeti állam státusza,­ amit a lettektől 50 évvel ezelőtt Sztálin és Hitler közötti szerző­dés rabolt el. Öt héttel ezelőtt a moszkvai Központi Pártbizott­ság sötét figyelmeztetést küldött a balti államok címére, követelte, hogy szüntessék be a szóbeszé­det a szeparációról, mert ha nem úgy ez létüket fenyegeti. A lett Népfront kiértékelése szerint ez azt jelentette, hogy a Szovjetunió kormánya kész az erő használatára, ha kell még a nemzetgyil­kosságra is.­ A lettek az ENSZ-hez apelláltak. A baltiak és Amerika A balti államok népe a maga módján küzd füg­getlenségéért egyre gyorsabb tempóban. Azt na­gyon jól tudják, hogy a Nyugat katonai segítségére nem számíthatnak, abban az esetben amennyiben a szovjet tankok dübörögnének utcáikon. De arra igenis számítanak, hogy az USA kereken kimondja a Szovjetuniónak, milyen gazdasági és politikai következményekkel járna amennyiben Moszkva az erőszak eszközeihez nyúlna. Ez az amit mi mondtunk most a baltiaknak. Wa­shingtonban két héttel ezelőtt egy amerikai dip­lomata magához kérette a baltiak támogatóit és a következőket mondta nekik: „A Szovjetunió tudomására hoztuk, hogy ameny­­nyiben az erőszakhoz nyúlnának ez mindennek a végét jelentené, beleértve a fegyverkezés és keres­kedelmi tárgyalásokat is... A Szovjetunió legfelső vezetősége is tisztában van ezzel!” A jelen kritikus pillanatban, amikor ezrek élete és milliók szabadsága függ tőle, életbevágóan fon­tos, hogy az USA ne habozzon, ne vezessen félre és ne kezelje a baltiak szabadságát a Szovjetunió belügyeként. Mi támogatjuk a baltiak függetlenségi mozgalmát, helyeseljük a jelenlegi békés megközelítést és ameny­­nyiben Moszkva részéről bármifajta erőszakot alkal­maznának ezekkel az illegálisan leigázott népekkel szemben, úgy ezt egyértelműnek találnám azzal, hogy a Szovjetunió megüzente nekünk a harmadik hidegháborút! A feneketlen harrló Habsburg Ottó Az utóbbi időben Európában megint napi­rendre került a fejlődő országoknak adandó se­gélyek kérdése. A vita szokványosan, évente megismétlődő keretek között folyik. Erre általában min­dig akkor kerül sor, ami­kor a legtöbb országban és főleg az Európai Kö­zösségben a költségve­tést öntik végleges for­mába. Maguk a termi­nusok arra mutatnak, hogy itt bizonyos össze­függések érvényesül­nek. Ez érthető annyi­ból, hogy a fejlődő or­szágoknak adott segé­lyek költségvetésünk nem lebecsülendő részét teszik ki. Az Európai Kö­zösségben ez a tétel pél­dául a második helyet foglalja el, mindjárt a mezőgazdasági segélye­zés után. Ezekben a vitákban az érvek nem sokat változ­nak. Mindig arról pa­naszkodnak, hogy a ren­delkezésre álló összegek nem elegendőek. Rámu­tatnak, hogy az európai­ak mennyit költenek sportra, dohányra, sze­szes­ italokra és hason­­ló célokra és ujjfelmuta­­tással figyelmeztetnek, hogy luxuscikkek he­lyett a harmadik világon kellene segítenünk. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az ilyen fi­gyelmeztetések rende­sen olyanoktól jönnek, akik semmiképpen sem lennének hajlandók elfo­gadni életszínvonaluk leszállítását. Ugyanakkor rengete­get beszélnek és írnak az új országok nyomoráról. Éhségstatisztikákat hoz­nak fel, amelyeknek annál nagyobb hitelt tu­lajdonítanak, minél ke­vésbé lehet azokat el­lenőrizni. Komoly köz­gazdászok mutatnak rá, hogy bár az adott felvi­lágosítások a világban általánosan mutatkozó élelmiszerhiányra néz­ve helyenként jogosak, legtöbbször ellenőrizhe­tetlen adatokat hoznak föl. Nem szabad elfelej­tenünk, hogy a legtöbb nemzetközi statisztika az amerikai életszínvo­nalat veszi alapul. En­­nek folytán, különösen ha a népek élelmezésé­ről van szó, olyan ma­gas számokból indulnak ki, amelyek más éghaj­latok és más hagyomá­nyos életformák eseté­ben nem lehetnek mér­vadók. Azonkívül majd­nem mindig olyan érte­sülésekre, illetve ada­tokra hivatkoznak, ame­lyek már csak azért is igen kérdéses értékűek, mert olyan országokból jönnek, ahol az európai uralom megszűnése óta nincsenek megközelítő­leg is megbízható sta­tisztikai felmérések. Azért merik felhasz­nálni ezeket az állításo­kat, mert számolnak az európaiak tájékozatlan­ságával. Áll ez főleg azokra a tényekre, ame­lyeket a legkevesebben ismernek. Az éhség ugyanis rendesen azok­ban az országokban tör ki, ahonnan az európai­ak kénytelenek voltak kivonulni. Sok ország van, amely azelőtt gaz­dag volt és ahol ma, az ún. felszabadulás után nyomor uralkodik. Szem előtt kellene például tar­tanunk, hogy Angola a portugál uralom idején a világ negyedik legna­gyobb kávé-exportáló országa volt. Néhány év óta azonban Svájcon át kell kávét vásárolnia, hogy legalább a kórhá­zak igényeit ki tudja elé­gíteni. Az idén főleg élelmi­szertámogatásról be­szélnek. Felszínre kerül­nek ugyanis — minden propaganda ellenére — olyan kétségek, amelye­ket nem lehet többé vé­ka alá rejteni. A nemzet­közi segélyszervezetek felállítása után is van­nak országok, mint pél­dául Zambia, ahol önál­lósága óta az életszínvo­nal több mint felére csökkent. Ez nem egye­dülálló eset. Felvetik napjainkban az igazi éhségvidékek kérdését. Ezek között majdnem első helyen áll a Mozambik Köztársa­ság. Mivel senki sem ta­gadhatja, hogy a portu­gál uralom idején ott mindig több termelés mutatkozott és senki sem éhezett, most azt ál­lítják, hogy az ottani szörnyű viszonyok a pol­gárháborúnak és a kül­földi segítség hiányának tulajdoníthatók. Ezért Mozambik kapja ma, la­kossága arányának megfelelően, a legna­gyobb élelmiszertámo­gatást az Európai Kö­zösségtől. Egy a helyszínen foly­tatott szakértő tanul­mány azonban kimutat­ja az ottani tragédia va­lószínű okait. Természe­tesen igaz, hogy polgár­­háború folyik Mozam­­bikban. Viszont helyte­len a többi afrikai orszá­goknak az a megállapí­tása, hogy azt Dél-Afrika szervezte meg. A mo­zambiki forradalmi szervezet, a renamo semmi esetre sem egy­séges mozgalom. Egy szenvedő nép felkelése elnyomói ellen, renamo­­nak nincsen sem közpon­ti parancsnoksága, sem politikai programja. Harcosai védekező har­cot folytatnak a Freli­­mo hadsereg szörnytet­teivel szemben, amely sokkal inkább nevezhe­tő rablóbandának, mint hadseregnek. A tény az, hogy a kor­mány tulajdonképpen csak a városokat tartja ellenőrzése alatt, míg a vidéken a renamo az úr. A Vörös Keresztnek végre sikerült elérnie, hogy segítsége minden­hova eljut. Közben azon­ban egy érdekes helyzet állott elő. Ahol a kor­mány uralkodik, ott a tá­mogatás úgyszólván tel­jesen élelmiszerekből áll, ahol a renomo, ott orvosszereket kérnek. Úgy látszik, hogy a kor­mány­csapatok által meg nem szállott terüle­teken a lakosság élel­mezni tudja önmagát. Egy másik nehézség a külföldi segítségnél az, hogy annak jó része, amely ténylegesen eljut az országba, nem éri el a nélkülözőket. Az élelmi­szerek egy részét a Szov­jetunióba küldik fegy­verszállítások ellenében a Maputo rezsim részé­re. Egy másik részét a hadsereg kapja, hogy ne nyugtalankodjék. A szakértők helyszíni meg­állapítása szerint az Európai Közösség által küldött támogatásnak valószínűleg csak egy tizede éri el a ténylege­sen rászorulókat. A kormány a felelős­séget a forradalmárok­ra hárítja, amely — sze­rinte — megakadályoz­za a küldemények elosz­latását. Addig megy, hogy azt kívánta az euró­paiaktól, biztosítsák sa­ját haderejükkel az ado­mányok szétosztását. Szerencsére elég tiltako­zás hangzott el ezen el­gondolás ellen, hogy végrehajtását fékezzék. Viszont néhány európai ország, sajnálatosan, küldött katonai segítő­­személyeket, akik a szállítmányokat kísér­ték. Eközben komoly ve­szélyeknek teszik ki ma­gukat. Mindebből újra meg kell állapítanunk, hogy az éhínség a legtöbb af­rikai államban nem az élelmiszertámogatás hi­ányának, hanem az ott uralkodó politikai zűr­zavarnak és korrupció­nak az eredménye. Nem az európaiak a hibásak és a nyújtott segítség nem kevés. Bármit te­szünk is, a helyzet nem fog javulni addig, amíg az érdekelt országokban nem korrupciómentes, felelős kormányok ke­rülnek uralomra. Az európaiak rádupláznak Lengyelország és Magyarország segélyére (Financial Times je­lenti Brüsszelből.) Az Európai Közösség Végrehajtó Bizottsága a múlt héten 660 millió dol­láros gazdasági segély­­programot javasolt Ma­gyarországnak és Len­gyelországnak a jövő évre, ez majdnem több mint a duplája annak amit idénre máris meg­ígértek az ipari demok­ráciák. A 24 nem-kom­munista ipari hatalom azért gyűlt itt egybe, hogy elhatározza, ho­gyan bíztassa az evolú­ciót Kelet-Európában. A 24 résztvevő vissz­hangja rendkívül pozitív volt és többen mondták, hogy a javasoltnál is jó­val több támogatás jöhet részükről. A 24 állam ta­lálkozásáról kibocsáj­­tott kommüniké megál­lapítja: „Találkozások­ra olyan időpontban ke­rült sor, amikor Len­gyelország és Magyar­­ország demokratizáló­dása és gazdasági re­formjai döntő pillanat­hoz érkeztek el, de még mindig törékenyek.” A találkozón az Egye­sült Államokat Ralph Johnson az egyik kül­ügyminiszter-helyettes képviselte, aki kijelen­tette, hogy a megszava­zott segély összeget el­ső határnak tekinti, nem pedig felsőnek és vára­kozása szerint a Bush el­nök által Lengyelország­nak felajánlott 169 millió dollár élelmi-, és gazda­sági segélyen, valamint a Magyarországnak ígért 25 millió dolláron túli el­kötelezettségek várha­tók. A brüsszeli megbeszé­lésekből az világlott ki, hogy a nyugati országok többé nem kétlik, hogy az ő érdekük is azt kíván­ja, hogy Magyarország és Lengyelország szaba­duljanak a gazdasági és politikai béklyóból, amit az állami irányítású kommunista rendszerek jelentettek. Amiről a vi­ta folyt, az inkább a jö­vővel foglalkozott, az­zal, hogy mi is Európa tulajdonképpen? Med­dig tart még kettévágá­­sa és vajon az Egyesült Államok vezető szerepet játszik-e az átfogó nyu­gati stratégia kidolgo­zásában, hogy alkal­mazkodjon mindahhoz a gazdasági és politikai változáshoz, amely a Szovjetunióban, Ma­gyarországon és Len­gyelországban jelenleg végbemegy? — Jacques Delors, az Európai Kö­zösség vezetője, Strass­­bourgban kijelentette: Közép- és Kelet-Európá­­ban, valamint a Szovjet­unióban a változások olyan gyorsak és Nyugat- Európa integrációja is úgy felgyorsult, hogy ez lehetővé teszi számunk­ra, hogy célkitűzésünk az e-kontinens megosz­tásán való felülkereke­­dés legyen.” Eduard Shevardnadze, szovjet külügyminiszter, nemrégiben Jackson Holeban (Wyo.) járt, ahol megbeszélést folytatott James Baker, amerikai külügyminiszterrel. Megbeszélésük eredménye: az elkövetkező tavasszal Gorbacsov-Bush csúcstalálkozóra kerül a sor, valószínűleg Washington, D. C-ben. 3. oldal FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!

Next