Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)
1989-10-21 / 42. szám
Kelet-Európa jövője! A Kelet megsegítésének kilátásai (Flora Lewis kommentárja a NYT-ben.) A fő gond a reformátorok megsegítése Lengyelországban és Magyarországon, hogy átvészeljék a belső válságokat, amelyek már Csehszlovákia és Kelet-Németország horizontján is jelentkeznek. Arra kevés a valószínűség, hogy Kelet-Európa országait még az elkövetkező évtizedben felkarolja az Európai Közösség, hogy kényelmesen beilleszkedjenek a tágas közös európai otthonba. Két történelmi precedens mutat irányt a megsegítésre, az egyik a Marshall Terv példája, a másodikat pedig én magam Kossuth tervnek nevezem. A Nyugat-Európát egy nemzedékkel ezelőtt gazdaggá és demokratikussá változtató Marshall Terv lényege nem csupán pénz volt, a 18 milliárd dollár, amit az USA nyújtott kölcsönök és adományok formájában a háború pusztította Nyugat-Európának, a lebonyolítás módja majdnem ugyanolyan fontos volt, mint a kapott összeg. Két tényezőn alapult: a résztvevők együttműködésén, volt az egyik. Ennek köszönhetően a befektetés megsokszorozódott. Német szenet küldtek a francia mozdonygyáraknak, a hollandiai és olasz vasutak újjáépítésére. Ami rendelkezésre állt az hamarosan eljutott mindenhová ebből tanulta meg Nyugat-Európa az együttműködést és ez lett az alapja a Közös Piacnak. A második tényező az ellenőrzés volt amiben az amerikaiak mellett a megsegítettek is részt vettek. Ez a nemzetközi ellenőrzés gondoskodott arról is, hogy az amerikai szállítások hasznát nyomban új és közösen elfogadott tervekbe fektették be. Ami Magyarország és Lengyelország megsegítését illeti, az Európai Közösség vállalta a felelősséget a nemzetközi segély koordinálására, ez kibővíthető lenne egy Marshall-Terv-szerű megközelítésre az összes központi irányítású államgazdaságok együttes átállítására, Nyugat-Európának erre meg van a maga tapasztalata. De Lengyelország és Magyarország együttesen sem elég nagyok és nem egészítik ki egymást elegendően egy ilyen nagyszabású vállalkozás elindításához. Erre a Kossuth terv lenne a legjobb minta. A XIX. századbeli magyar államférfi, Kossuth Lajos ajánlotta azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát alakítsák át Dunai Konföderációvá. Ha ez megtörténik, elejét vehette volna a nemzeti torzsalkodásoknak, amelyek az I. Világháború kitöréséhez vezettek, és elejét vehette volna a részekre bomlásnak és gazdasági válságnak is, ami viszont II. Világháború kitörését eredményezte. Közép-Európában a régi kötelékek és hasonlóságok még léteznek. A szovjet fennhatóság a nacionalizmust nem tüntette el, ez ismét növekvőben van, Nyugat-Európában viszont az együttműködés eltüntette a torzsalkodást. Ez a történelmi feladat Kelet-Európában még várat magára, enélkül a két háború közötti feszültség és a német probléma felújulása lenne sorsa. Ausztria, amely most az európai közösséghez való csatlakozást latolgatja, nyilván érdeklődne a közép-európai terv iránt, Jugoszlávia el lenne tőle ragadtatva és esetleg Svájc is, amely elárvult az Európai Szabad Vámok Szervezetében, amikor a brittek csatlakoztak a Közösséghez. Előbb-utóbb Románia és Csehszlovákia sem tudnának ellentállni a vonzásnak. És a gazdasági megújulást nem kisérné katonai dimenzió. A KGST-t természetesen aláásná a Dunai Föderáció, de a KGST enélkül is széthullóban van és vannak jelek, amik arra mutatnak, hogy Moszkva sem bánja ha szövetségesei kapcsolatokat létesítenek a világgazdaság felé és csökkentik a terhet, amelyet neki jelentenek. Az, hogy a Marshall Terv-szerű együttműködés Közép-Európában regionális integrációhoz vagy esetleg az egész kontinens egyesüléséhez vezetne-e, a jövőre hagyható. Időközben ez az együttműködés biztosíthatná a Szovjetuniót arról, hogy a kelet-nyugati szembekerülés felújulására akkor nem kerül sor, ha engedi, hogy szövetségesei kicsússzanak kontrollja alól. És ez a terv vigaszul szolgálna azoknak, akik arra vágynak, hogy Európa részeivé válhassanak és ne vágják el őket többé történelmi partnereiktől. Ezekre az országokra hatalmas és súlyos feladatok várnak, szükségük van reményt nyújtó kibontakozásra a borús láthatáron. A nemzetközi szervhez fordultak védelemért, arra kérték az ENSZ-et, hogy figyelmét feléjük fordítva részesítse őket a publicitás védelmében. De a főtitkár, Peres de Cuellar a népszövetség elvtelen és gerinctelen hagyományaihoz híven úgy tett mintha nem is hallotta volna a lettek kérelmét. Ezt követte a dörgedelem Edvard Sevardnadze szovjet külügyminiszter részéről. „Revansizmus!” kiáltotta, nyilván azt értette alatta, hogy az elfoglalt területet vissza kell juttatnia a Szovjetuniónak. A szovjet megfélemlítési kísérlet azonban az ellenkező hatással járt, egyesítette a különböző egymással civódó balti fórumokat és acélossá tette eltökéltségüket. A legtöbb lett vezető azt mondja, hogy nem tartanak attól hogy a Szovjetunió tankjai vonulnak fel utcáikon. Túl ezen arra hivatkoznak, hogy a közvetlen jelek, amelyek Gorbacsovtól érkeztek, kétértelműek. Gorbacsov a balti vezetőkkel hamarosan a Központi Bizottság figyelmeztetésének elhangzása után találkozott és állítólag magánbeszélgetések során azt mondta nekik: érdekes tapasztalat lenne, hogy vajon függetlenségük szolgálhatna-e a szovjet peresztrojka modelljeként? Lehetséges, hogy az ilyesfajta szóbeszéd tulajdonképpen a sötétben való fütyülés. Mindenesetre több jel mutat arra, hogy a szovjet keményvonalasok között nagy véleménykülönbségek léteznek. Pár nappal ezelőtt Leningrádban Alexander Fursenko a Tudományos Akadémia helyettes elnöke, aki szókimondó Gorbacsov-hívő, először azt mondta nekem: „A függetlenség nem szerepel jelenleg a tárgysorozaton! ” Majd további unszolás után hozzátette: „Amennyiben a balti államok a politikai függetlenség mellett döntenének, úgy ők kiérdemelték ezt a jogot! ” A szovjet reformerek, ha nem is mind, de akad közöttük olyan is, aki szívesebben látná ha Finnországhoz hasonló baráti kis államok öveznék inkább őket, inkább mint sem elnyomott és lázongó, leigázott tartományok. És Gorbacsov? Nem árt-e ez neki? Na jó, de még ha fel is tételezzük, hogy a balti államok speciális esetet képeznek, mert a nyugaton, mint rab nemzetek lettek elkönyvelve, vajon agitációjuk a függetlenség iránt nem fogja-e Gorbacsovot gyengíteni? Nem fogja-e aláásni az ő reformjait? Ezt a kérdést szegeztem Danais Ivansnak, a lett Népfront vezetőjének, akit a Legfelső Szovjetbe is beválasztottak, mint Lettország képviselőjét. Folytatva a firtatást, még ezt is megkérdeztem tőle: „A balti államok függetlensége nem szítja-e majd a nacionalizmust az eredeti 12 szovjet köztársaság sorában, és nem vezet-e majd válsághoz Ukrajnában? A 34 esztendős csendes szavú lett vezető ezt válaszolta: „Ukrajna felkelése bekövetkezik bármi történjen is a balti államokban!” A lettek menetrendje: Amennyiben a lett Népfront győz a jövő tavaszi választáson, úgy Ivans valódi, ha nem is formális függetlenség kialakulását várja az elkövetkezendő 5 esztendőn belül éspedig parlamenti eljárás révén, minden gyújtogatás és provokáció nélkül. Mit szól a Párt Központi Bizottságának múltkoriban elhangzott fenyegetéséhez? „Moszkvában pánik tört ki, mert itt nálunk a mozgalom olyan békés és fegyelmezett!” És ha a moszkvai keményvonalasok követelik, hogy Gorbacsov szorítsa meg a gazdasági prést? „Itt nálunk jóval több a szabad gazdálkodó, mint együttvéve egyebütt egész Oroszországban, a kenyér tőlünk kerül az ő asztalukra. Az összes villanymozdonyt és vasúti kocsit Riga gyártja, amennyiben bojkottálnának bennünket mi csak megleszünk valahogy, de ők maguknak ártanak inkább!” Gorbacsov jól tudja, hogy egy szuper központi ellenőrzésű államban egyetlen egy gazdasági egység kiesése katasztrófához vezethet. Jelentés a balti államokról (William Saffire kommentárja a New York Times számára.) Riga a szovjet megszállta Lettország fővárosából. Ezen a hétvégén a lett Népfront kongresszusa tartott találkozót és megerősítette szándékát a nemzet teljes függetlenségének megvalósítását. Semmi kendőzés többé, szóbeszéd „gazdasági szuverenitásról” avagy a „Szovjetunióval való konföderációról.”. A varázsszó ezúttal a függetlenség, független nemzeti állam státusza, amit a lettektől 50 évvel ezelőtt Sztálin és Hitler közötti szerződés rabolt el. Öt héttel ezelőtt a moszkvai Központi Pártbizottság sötét figyelmeztetést küldött a balti államok címére, követelte, hogy szüntessék be a szóbeszédet a szeparációról, mert ha nem úgy ez létüket fenyegeti. A lett Népfront kiértékelése szerint ez azt jelentette, hogy a Szovjetunió kormánya kész az erő használatára, ha kell még a nemzetgyilkosságra is. A lettek az ENSZ-hez apelláltak. A baltiak és Amerika A balti államok népe a maga módján küzd függetlenségéért egyre gyorsabb tempóban. Azt nagyon jól tudják, hogy a Nyugat katonai segítségére nem számíthatnak, abban az esetben amennyiben a szovjet tankok dübörögnének utcáikon. De arra igenis számítanak, hogy az USA kereken kimondja a Szovjetuniónak, milyen gazdasági és politikai következményekkel járna amennyiben Moszkva az erőszak eszközeihez nyúlna. Ez az amit mi mondtunk most a baltiaknak. Washingtonban két héttel ezelőtt egy amerikai diplomata magához kérette a baltiak támogatóit és a következőket mondta nekik: „A Szovjetunió tudomására hoztuk, hogy amenynyiben az erőszakhoz nyúlnának ez mindennek a végét jelentené, beleértve a fegyverkezés és kereskedelmi tárgyalásokat is... A Szovjetunió legfelső vezetősége is tisztában van ezzel!” A jelen kritikus pillanatban, amikor ezrek élete és milliók szabadsága függ tőle, életbevágóan fontos, hogy az USA ne habozzon, ne vezessen félre és ne kezelje a baltiak szabadságát a Szovjetunió belügyeként. Mi támogatjuk a baltiak függetlenségi mozgalmát, helyeseljük a jelenlegi békés megközelítést és amenynyiben Moszkva részéről bármifajta erőszakot alkalmaznának ezekkel az illegálisan leigázott népekkel szemben, úgy ezt egyértelműnek találnám azzal, hogy a Szovjetunió megüzente nekünk a harmadik hidegháborút! A feneketlen harrló Habsburg Ottó Az utóbbi időben Európában megint napirendre került a fejlődő országoknak adandó segélyek kérdése. A vita szokványosan, évente megismétlődő keretek között folyik. Erre általában mindig akkor kerül sor, amikor a legtöbb országban és főleg az Európai Közösségben a költségvetést öntik végleges formába. Maguk a terminusok arra mutatnak, hogy itt bizonyos összefüggések érvényesülnek. Ez érthető annyiból, hogy a fejlődő országoknak adott segélyek költségvetésünk nem lebecsülendő részét teszik ki. Az Európai Közösségben ez a tétel például a második helyet foglalja el, mindjárt a mezőgazdasági segélyezés után. Ezekben a vitákban az érvek nem sokat változnak. Mindig arról panaszkodnak, hogy a rendelkezésre álló összegek nem elegendőek. Rámutatnak, hogy az európaiak mennyit költenek sportra, dohányra, szeszes italokra és hasonló célokra és ujjfelmutatással figyelmeztetnek, hogy luxuscikkek helyett a harmadik világon kellene segítenünk. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az ilyen figyelmeztetések rendesen olyanoktól jönnek, akik semmiképpen sem lennének hajlandók elfogadni életszínvonaluk leszállítását. Ugyanakkor rengeteget beszélnek és írnak az új országok nyomoráról. Éhségstatisztikákat hoznak fel, amelyeknek annál nagyobb hitelt tulajdonítanak, minél kevésbé lehet azokat ellenőrizni. Komoly közgazdászok mutatnak rá, hogy bár az adott felvilágosítások a világban általánosan mutatkozó élelmiszerhiányra nézve helyenként jogosak, legtöbbször ellenőrizhetetlen adatokat hoznak föl. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a legtöbb nemzetközi statisztika az amerikai életszínvonalat veszi alapul. Ennek folytán, különösen ha a népek élelmezéséről van szó, olyan magas számokból indulnak ki, amelyek más éghajlatok és más hagyományos életformák esetében nem lehetnek mérvadók. Azonkívül majdnem mindig olyan értesülésekre, illetve adatokra hivatkoznak, amelyek már csak azért is igen kérdéses értékűek, mert olyan országokból jönnek, ahol az európai uralom megszűnése óta nincsenek megközelítőleg is megbízható statisztikai felmérések. Azért merik felhasználni ezeket az állításokat, mert számolnak az európaiak tájékozatlanságával. Áll ez főleg azokra a tényekre, amelyeket a legkevesebben ismernek. Az éhség ugyanis rendesen azokban az országokban tör ki, ahonnan az európaiak kénytelenek voltak kivonulni. Sok ország van, amely azelőtt gazdag volt és ahol ma, az ún. felszabadulás után nyomor uralkodik. Szem előtt kellene például tartanunk, hogy Angola a portugál uralom idején a világ negyedik legnagyobb kávé-exportáló országa volt. Néhány év óta azonban Svájcon át kell kávét vásárolnia, hogy legalább a kórházak igényeit ki tudja elégíteni. Az idén főleg élelmiszertámogatásról beszélnek. Felszínre kerülnek ugyanis — minden propaganda ellenére — olyan kétségek, amelyeket nem lehet többé véka alá rejteni. A nemzetközi segélyszervezetek felállítása után is vannak országok, mint például Zambia, ahol önállósága óta az életszínvonal több mint felére csökkent. Ez nem egyedülálló eset. Felvetik napjainkban az igazi éhségvidékek kérdését. Ezek között majdnem első helyen áll a Mozambik Köztársaság. Mivel senki sem tagadhatja, hogy a portugál uralom idején ott mindig több termelés mutatkozott és senki sem éhezett, most azt állítják, hogy az ottani szörnyű viszonyok a polgárháborúnak és a külföldi segítség hiányának tulajdoníthatók. Ezért Mozambik kapja ma, lakossága arányának megfelelően, a legnagyobb élelmiszertámogatást az Európai Közösségtől. Egy a helyszínen folytatott szakértő tanulmány azonban kimutatja az ottani tragédia valószínű okait. Természetesen igaz, hogy polgárháború folyik Mozambikban. Viszont helytelen a többi afrikai országoknak az a megállapítása, hogy azt Dél-Afrika szervezte meg. A mozambiki forradalmi szervezet, a renamo semmi esetre sem egységes mozgalom. Egy szenvedő nép felkelése elnyomói ellen, renamonak nincsen sem központi parancsnoksága, sem politikai programja. Harcosai védekező harcot folytatnak a Frelimo hadsereg szörnytetteivel szemben, amely sokkal inkább nevezhető rablóbandának, mint hadseregnek. A tény az, hogy a kormány tulajdonképpen csak a városokat tartja ellenőrzése alatt, míg a vidéken a renamo az úr. A Vörös Keresztnek végre sikerült elérnie, hogy segítsége mindenhova eljut. Közben azonban egy érdekes helyzet állott elő. Ahol a kormány uralkodik, ott a támogatás úgyszólván teljesen élelmiszerekből áll, ahol a renomo, ott orvosszereket kérnek. Úgy látszik, hogy a kormánycsapatok által meg nem szállott területeken a lakosság élelmezni tudja önmagát. Egy másik nehézség a külföldi segítségnél az, hogy annak jó része, amely ténylegesen eljut az országba, nem éri el a nélkülözőket. Az élelmiszerek egy részét a Szovjetunióba küldik fegyverszállítások ellenében a Maputo rezsim részére. Egy másik részét a hadsereg kapja, hogy ne nyugtalankodjék. A szakértők helyszíni megállapítása szerint az Európai Közösség által küldött támogatásnak valószínűleg csak egy tizede éri el a ténylegesen rászorulókat. A kormány a felelősséget a forradalmárokra hárítja, amely — szerinte — megakadályozza a küldemények eloszlatását. Addig megy, hogy azt kívánta az európaiaktól, biztosítsák saját haderejükkel az adományok szétosztását. Szerencsére elég tiltakozás hangzott el ezen elgondolás ellen, hogy végrehajtását fékezzék. Viszont néhány európai ország, sajnálatosan, küldött katonai segítőszemélyeket, akik a szállítmányokat kísérték. Eközben komoly veszélyeknek teszik ki magukat. Mindebből újra meg kell állapítanunk, hogy az éhínség a legtöbb afrikai államban nem az élelmiszertámogatás hiányának, hanem az ott uralkodó politikai zűrzavarnak és korrupciónak az eredménye. Nem az európaiak a hibásak és a nyújtott segítség nem kevés. Bármit teszünk is, a helyzet nem fog javulni addig, amíg az érdekelt országokban nem korrupciómentes, felelős kormányok kerülnek uralomra. Az európaiak rádupláznak Lengyelország és Magyarország segélyére (Financial Times jelenti Brüsszelből.) Az Európai Közösség Végrehajtó Bizottsága a múlt héten 660 millió dolláros gazdasági segélyprogramot javasolt Magyarországnak és Lengyelországnak a jövő évre, ez majdnem több mint a duplája annak amit idénre máris megígértek az ipari demokráciák. A 24 nem-kommunista ipari hatalom azért gyűlt itt egybe, hogy elhatározza, hogyan bíztassa az evolúciót Kelet-Európában. A 24 résztvevő visszhangja rendkívül pozitív volt és többen mondták, hogy a javasoltnál is jóval több támogatás jöhet részükről. A 24 állam találkozásáról kibocsájtott kommüniké megállapítja: „Találkozásokra olyan időpontban került sor, amikor Lengyelország és Magyarország demokratizálódása és gazdasági reformjai döntő pillanathoz érkeztek el, de még mindig törékenyek.” A találkozón az Egyesült Államokat Ralph Johnson az egyik külügyminiszter-helyettes képviselte, aki kijelentette, hogy a megszavazott segély összeget első határnak tekinti, nem pedig felsőnek és várakozása szerint a Bush elnök által Lengyelországnak felajánlott 169 millió dollár élelmi-, és gazdasági segélyen, valamint a Magyarországnak ígért 25 millió dolláron túli elkötelezettségek várhatók. A brüsszeli megbeszélésekből az világlott ki, hogy a nyugati országok többé nem kétlik, hogy az ő érdekük is azt kívánja, hogy Magyarország és Lengyelország szabaduljanak a gazdasági és politikai béklyóból, amit az állami irányítású kommunista rendszerek jelentettek. Amiről a vita folyt, az inkább a jövővel foglalkozott, azzal, hogy mi is Európa tulajdonképpen? Meddig tart még kettévágása és vajon az Egyesült Államok vezető szerepet játszik-e az átfogó nyugati stratégia kidolgozásában, hogy alkalmazkodjon mindahhoz a gazdasági és politikai változáshoz, amely a Szovjetunióban, Magyarországon és Lengyelországban jelenleg végbemegy? — Jacques Delors, az Európai Közösség vezetője, Strassbourgban kijelentette: Közép- és Kelet-Európában, valamint a Szovjetunióban a változások olyan gyorsak és Nyugat- Európa integrációja is úgy felgyorsult, hogy ez lehetővé teszi számunkra, hogy célkitűzésünk az e-kontinens megosztásán való felülkerekedés legyen.” Eduard Shevardnadze, szovjet külügyminiszter, nemrégiben Jackson Holeban (Wyo.) járt, ahol megbeszélést folytatott James Baker, amerikai külügyminiszterrel. Megbeszélésük eredménye: az elkövetkező tavasszal Gorbacsov-Bush csúcstalálkozóra kerül a sor, valószínűleg Washington, D. C-ben. 3. oldal FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!