Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)
1989-02-11 / 6. szám
Requiem Ady Endréért (Második rész.) Fáy István Ady filozófus lélek, de született újságíró és ilyen szemszögből figyeli kora eseményeit. Ugyanakkor vérbeli lírikus, de az európai gondolat-áramlatok sokkal erősebben hatottak rá, mint a kortárs költők. Ilyen sarkításból nézte népe történelmét, szociális, szellemi életét és mély humanizmusa a nyomorgó tömegek felé sodorta. Közeli rokona e magatartásban Shelleynek, Swinburnenek és Whitmannak. Témái: szerelem, Isten, a magyarság sorsa és mint epizódok Párizs és a pénz. Ő volt az első, aki líránkban a pénz hatalmát költői anyagként használta. Kilenc évig tartó szerelme Lédával döntő egész életére. Ebben a témában ő hazánkban a legnagyobb újító, aki jót nevetett az elődjei által megénekelt, lesütött szemű, szende, szőke hajú szüzeken és a biedermeier egész anakronizmusán. Mint egy modern Tannhauser, a maga meztelen realitásában nézi a szerelmet és a testiség, az egymástépés, a szerelmi harc utolérhetetlen költője. Ezt látjuk a nagy északiak, valamint Gerhart Haupmann és Gorkij költészetében is: a démoni, veszedelmes, kiismerhetetlen nőt. Schöpflin Aladár nagyon találóan írja: ,,A szerelem Adynál az öszszeforrni nem vágyó és soha összeforrni nem tudó nemek keserű küzdelme”. Még ma is megdöbbentő az az őszinteség, ahogy a Lédával való kilenc éves szerelmét leírja. Némelyik ilyen verse, például visszaemlékezése egészen hátborzongató: „Ezer éve, vagy több éve, Valamikor lyányom voltál, Az én biztos lyányom voltál. Lyányom, avagy feleségem?” Sokszor nagy lánggal ég az asszonyért, máskor szerelme csak hamu alatt parázs, néha gyűlöli, csaknem mindig lenézi, mégsem kell neki e hosszú időn át senki más. Boncza Berta (Csinszka) iránti szerelme egészen más hangú, szinte bocsánatkérő és apás. Egy majdnem húsz évvel idősebb, testileg elkopott férfi érzése, mely kicsit bántja a lelkiismeretét. Soha nem öregedett meg, mégis ebben az időben írt versei olyanok, mint ,,egy csendes hazaérkezés”. Nagyon hasonlítanak hangulatukban az Őszikékhez és Vajda gyönyörű, resignált öregkori lírájához. Istent, aki saját képére alkotta őt is, mint minden embert, a maga lelkéhez formálta. Szinte kisajátította. Az ő személyes Istene, akinek kisírja magát, akiben kételkedik, akitől irgalmat vár, akivel veszekszik és néha úgy beszél vele, mintha cinkostársak lennének. Mindenesetre jól megférnek együtt és a költő 350 éves kálvinizmusa olyan, mint egy újjáteremtés. A Mindenhatót ízlésének szeszélyeinek, vagy hangulatának megfelelően idomítja magához. Ám mindig jelen van és mindig elérhető számára. Egyik legszebb verse, A Sión hegy alatt így festi meg: éhbérért dolgozó munkás a külső Váci úton: Tiszta ágyat és tiszta asszonyt Álmodik, s vígan felkacag, Kicsit több bért, egy jó tál ételt, Folttalan ruhát, tisztességet S emberibb szavakat. Kevesebb vért a köhögésnél, És a munkánál több erőt, S hogy ne kellessen megjelenni Legalább tíz-húsz esztendőig Az Úr színe előtt. Teljesíthetetlen kívánság? Korántsem, csak nemzeti tisztesség kérdése. Érdekes és értékes téma költészetében a Kárpát-medence népeit egymással megbékíteni akaró törekvése. Csoóri Sándor, a kiváló költő és író egy tanulmányában ezt Bartókizmusnak nevezi, mert a költővel kortárs nagy zeneszerző, aki a nemzetiségek nyelvét tökéletesen beszélte, a század eleje óta hirdette, hogy a mesterségesen elmérgesített viszony csak úgy szüntethető meg, ha megismerBátran vallja, hogy a népek megbékélése az egyetlen út a Kárpátoz volt Ady Endre, vagy legalábbis én ilyennek ismertem meg. Nála keserűbben soha nem írt Kölcseyn, Berzsenyin, Vörösmartyn és Széchenyin kívül fajtánkról senki. Ám a próféta, akinek ősei a honfoglalókkal jöttek erre az áldott földre, nemcsak megtehette ezt, de Istentől kapott páratlan zsenije kötelességévé is tettejük egymás kultúráját és tradícióit, nem törődve a politikusok méregkeverésével. A tótokkal és az oláhokkal meg kell értetni, hogy a földhözragadt magyar jobbágyot urai éppen úgy kihasználták, mint őket, tehát nincs semmi jogalapjuk, hogy most ezeknek az utódain akarják veszteségeiket behajtani és sérelmeikért bosszút állni. A gyűlöletet, a Kárpát-medencei népek sorsközösségét szétromboló taktika elvét (divide et impera) és ördögi módszereit a bécsi kamarilla szította izzásig közöttünk. Ady megrendítő versében, A Duna vallomásában írja, hogy egy részegítő tavaszi délután megkérdezte „Istent, a vén folyamrókát”, aki évezredek folyamán nagyon sokat látott, hogy éltek-e itt valaha boldog népek. És a folyó válaszolt neki: medence jobb jövője felé. Mintha a saját sírversét írta volna meg, úgy mondja el, hogy a Megváltók nem e világra valók, mert tehetetlenek a közönnyel és rosszindulattal szemben: Sósabbak itt a könnyek S a fájdalmak is mások, Ezerszer Messiások A magyar Messiások. Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek. Ők semmit se tehettek. A Duna-táj dús villámhárító. Fél-emberek, fél-nemzetecskék Számára készült szégyen-kaloda, Ahol a szárnyakat lenyesték, S ahol halottasak az esték. „Sohse lesz másként, így rendeltetett” Mormolta a vén Duna habja. S boldogtalan kis országok között Kinyújtózott a vén mihaszna És elrohant tőlem kacagva. Dunának, Oltnak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot Mi elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem magyarok? Meddig lesz még úr a betyárság És pulya had mi milliók? Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregélyfiók? Bús koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk, Holnap már minden a miénk lesz, Hogyha akarunk és merünk. Egy nagy harang volt a kabátja, Piros betűkkel foltozott. Bús és kopott volt az öreg Úr, Paskolta, verte a ködöt, Rórátéra harangozott. Megvárt ott, a Sión hegy alján, S lángoltak, égtek a kövek. Harangozott és simogatott, Bekönnyezte az arcomat, Jó volt, kegyes volt az öreg. Te Isten, ki Titok vagy, tudod, Hogy én nem vagyok mai gyermek, Az én ügyem a te ügyed S ki ellenem támad, azt verd meg. Az én ügyem a te ügyed is, Hogyha hívedet meg nem tartod, Nem hisz benned majd senki sem, Isten, Titok, elő a kardod. Sokszor olyan követelő hangon beszél, mintha Istent cinkosának így maradt meg egész életében hithű kálvinistának Istennel való küzdelmei között is és nyugodt lelkiismerettel elmondhatta : Protestáns, harcok vérmezőn Lelkem a kor Gusztáv Adolfja. Minél betegebb, annál jobban kapaszkodik Istenbe és lassan megbékél a halál gondolatával. De az ő hite nem Verlaine, Claudel, Kosztolányi, vagy Babits halál előtti megtérése, hanem gyermekkorától kezdve élő hit. Történelmünk, a Haza, a kisemmizett nép, a magyar ugar anyagi és szellemi maggal való bevetése legfőbb programja és célja. Ennek megvalósításáért mindent vállal. Ez teszi őt olyan nézné. A Kimérák Istenéhez első és utolsó strófáját idézem: forradalmárrá, aki Széchenyi eszméit vallja magáénak, de nem lassú fejlődést akar, hanem azonnali és vérnélküli forradalmat. Egyik életrajzírója nagyon szellemesen jegyzi meg: „Ha a bolsevizmus alatt él, ő lett volna a legnagyobb ellenforradalmár.” Kiindulópontja: csak beszélünk és kesergünk évszázadok óta, de éppen ezért cselekvésre nem kerül sor, mert: Itt nem kell, csak a könny. S itt valahol, ott valahol Esett szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol. Miért is, miért is, miért is? Tudja jól, ha a mi fajtánknak jól megy a dolga tunyává válik és belezuhan a közönybe,tehát meggyőződése: „Nekünk Mohács kell”. Ha van Isten, földtől az égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk. Mert akkor végünk, végünk. Megítélése szerint korának társadalmi helyzete és igazságtalanságai tarthatatlanok. Fronton küzdő milliók, éhező családok és mindent habzsoló kufárok. Pedig a szegények igénye jóformán semmi. Mert mit szeretne egy Kongresszusi hangulat Bécsben Haas György (Bécs) A császárváros csaknem egy hétig a nemzetközi érdeklődés középpontjába került, mivel a Helsinki Megállapodás végrehajtásának részleteiről folytatott utótalálkozó záró aktusára 33 külügyminiszter érkezett Bécsbe. A bécsi ENSz központ árnyékában, a közelmúltban elkészült Ausztria Centerben ülésező konferencia eredményesebb volt, mint sok politikai megfigyelő a tanácskozások kezdetén remélte. A konferencia tető alá hozásában jelentős munkát végeztek az osztrák diplomaták, akiknek fontos szerepük volt a vallásszabadságot és kisebbségi jogokat lényegesen érintő záródokumentum megfogalmazásában. Ebben az államok kötelezik magukat, hogy nemcsak a jogalkotásban, de annak következetes végrehajtásában is megelőzik, fölszámolják az egyének és a közösségek ellen irányuló vallási diszkriminációt, lehetővé teszik a hívők számára, hogy alkotmányos körülmények között gyakorolják vallásukat, istentisztelet céljából gyülekezetet alapíthassanak. Tiszteletben tartják továbbá vallási közösségek azon jogát, hogy szabadon szerveződhessenek hierarchikus intézményi felépítésüknek megfelelően, szabadon választhassák vagy nevezhessék ki egyházi tisztségviselőiket, kérjenek és kaphassanak önkéntes adományokat. Elismerik a szülők azon jogát, hogy meggyőződésük szerint gondoskodjanak gyermekeik vallási és erkölcsi neveléséről. Lehetővé teszik a papok, lelkipásztorok megfelelő intézményekben való képzését. Tiszteletben tartják a hívők, vallási közösségek jogát a szent könyvek, vallásos kiadványok, ereklyék stb. birtoklására, engedélyezik vallásos könyvek, kiadmányok behozatalát és terjesztését. A záródokumentummal kapcsolatban Ceausescu román diktátor újévi beszédében bejelentette: Románia nem fogadja el a dokumentumot, mert a vallásszabadságra vonatkozó passzusok a mai világot a „középkori sötétség” állapotába vetnék viszsza. A román zsarnok szavai nemzetközi felháborodást váltott ki és ezért a magyar küldöttség vezetője Erdős André nagykövet, bár nyíltan nem foglalt állást Ceausescu kijelentésével kapcsolatban, de felhívta a figyelmet II. János Pál pápa újévi üzenetére, amelyben a vallásszabadságról szólva a hívők valódi egyenlőségének biztosítását, a türelmesség légkörét, a felekezeteknek a társadalmi párbeszédben való részvételi lehetőségét kívánta. A január 17-i délelőtti ülésen a vendéglátó ország képviselője, Alois Mock alkancellár és külügyminiszter emelkedett szólásra. Kijelentette, hogy a bécsi utótalálkozó fontos lépést tett a béke és biztonság megszilárdítása érdekében. Kritizálta Csehszlovákiát, ahol éppen ezekben a napokban a prágai Venceltéren szabadságot követelő tüntetőket a rendőrség durva beavatkozással oszlatott szét. Schultz amerikai külügyminiszter — akinek ez volt az utolsó ténykedése, mint külügyminiszter — kijelentette, hogy „a berlini fal, az európai megosztottság szimbóluma, embertelen építmény, elválasztja az embereket egymástól, így azt le kell rombolni”. Schultz nyíltan bírálta Csehszlovákiát és az NDK-t, mondván, hogy éppen a bécsi találkozó záródokumentuma elfogadásának óráiban durva rendőrségi fellépés történt. Prágában és Lipcsében, ami „közvetlen megsértését” jelenti az elfogadott elveknek. Romániáról és Bulgáriáról sem felejtkezett meg az amerikai külügyek távozó vezetője és azt mondta, hogy, ,az elmúlt években a kormánypolitika különösen keményen sújtotta a kisebbségeket.” Bizonyos értelemben a szenzáció erejével bírt, hogy a szovjet külügyminiszter Bécsben bejelentette, hogy a császárvárosban csúcstalálkozóra fog sor kerülni. Ezzel kapcsolatban osztrák politikai körökben azonnal felvetődött a kérdés, hogy tekintettel Ausztria és az Egyesült Államok között fennálló problémákra Waldheim köztársasági elnök személyét illetőleg, vajon ez a tény nem fogja-e akadályozni Bush elnök Bécsbe jövetelét. A politikai megfigyelők egyébként megállapították, hogy a konferencia mostani záróünnepségein Waldheimre nézve semmiféle észrevétel nem hangzott el az Egyesült Államok, vagy más nyugateurópai ország részéről. Alois Mock külügyminiszter kihasználta ezt az alkalmat arra is, hogy Ausztria Közös Piaci tagságának kérdésében eszmecserét folytasson a Bécsben tartózkodó külügyminiszterekkel. Erre annál is inkább szükség volt, mivel éppen ezekben a napokban Jacques Delors a brüsszeli bizottság jelenlegi elnöke, a strassburgi Európa Parlamentben tartott beszédében elutasítólag nyilatkozott Ausztria felvételének kérdésében. Alois Mock találkozott Ioan Totu román külügyminiszterrel is, aki kijelentette, hogy a Romániát ért vádak nem felelnek meg a valóságnak, mert Bukarest valójában nem végez rombolást, hanem építkezik. Egyúttal meghívta Mockot romániai látogatásra, ami elől az osztrák külügyminiszter azzal tér ki, hogy ennek csak akkor tud eleget tenni, ha előbb sor kerül az osztrák parlamenti küldöttség romániai látogatására. Ugyanis az osztrák képviselők látogatását, akik kötetlenül akarták megszemlélni a román falurombolást, a bukaresti külügyminisztérium lemondta. Bécs hírnevéhez illően a nagy találkozón résztvevő diplomaták nemcsak tárgyaltak, hanem táncoltak is. Az ünnepi fogadások fénypontját a schönbrunni kastélyban tartották, melyet csak igen ritkán szoktak ilyen célokra igénybe venni. De nem maradt el a gálaest az Operaházban sem és Alois Mock alkancellár és külügyminiszter által adott ünnepi ebéd a Burg Redeuten termeiben. Sokan igyekeztek párhuzamot vonni a mostani találkozó és a Bécsben 1815-ben megrendezett kongresszus között. De mindjárt hozzátették, hogy míg 1815- ben a diplomaták többet táncoltak, mint dolgoztak, ezt most nem lehetett elmondani róluk. Magyar szentek Mexikóban Fercsey János Magyar szentek nézik az ünneplőbe öltözött híveket, akik spanyolul énekelnek, imádkoznak. Van köztük néhány színes ponchoba burkolózott asszony, karján feketeszemű gyermekkel. A pap a hitről, a győzhetetlen egyházról prédikál. A Templo del Sagrado Corazónt a századfordulón építették a Londres és Roma utcák sarkán. Mexikó belvárosában áll a kis templom, a Zona Rosa — a sétanegyed — közelében. Nem rongálták meg a földrengések, amelyek megrepesztették a Hotel Presidente falait és lerombolták a Hotel del Pradot, amelynek egyik belső falára Diego Rivera festett nagyméretű freskót. A magyar szenteket két méter magas üvegfestmények ábrázolják. Itt van Szent Imre (Santo Emerico de Hungária), Szent Margit (Santo Margarita de Hungária), és Santa Irene Piroska de Los Árpád (1090—1134). „Manuel császár anyja, a konstantinápolyi Santa Sofia katedrális építője. „Szent László kettős kereszttel és jogarral néz az oltárra, mellette áll San Martin Caballero, nativo de Sabaria de Pannónia, Obispo de Tours-lovag Szent Márton, a franciaországi Tours püspöke, „Pannónia Sabaria (Szombathely) nevű városának szülöttje. ” A másik oldalon már lekoptak a színek az üvegdarabokról. Az egyik Szent Erzsébet képe volt. Két üvegfestmény több darabja öszszetört, egyiken Szent István emelte áldásra a kezét. Helyüket bevakolták. Hogyan kerültek a magyar szentek Mexikóba, ebbe a 2.200 méter magasban épült metropolisba, amely ma, 18 millió lakosával a világ legnagyobb városa? Padre Perez, a plébános úgy tudja, hogy a századfordulón több magyar család lakott ezen a környéken, ők ajándékozták az üvegfestményeket a templomnak. De ma már nincsenek magyarok a kerületben, a nép szegény, nem tudják restaurálni a képeket. Mit tudnak a mexikói hívek Magyarországról? „Nagy katolikus ország Európában” — mondta egy tisztviselőformájú, ötven körüli férfi. Egy idős úr emlékezett arra, hogy „valami nagy forradalom volt Magyarországon”. Egy fiatalasszony úgy tudja, az Árpádok spanyolok voltak, Hungria egy provincia Spanyolországban, mint Galicia, vagy Andalúzia... Talán akad néhány magyar, Amerikában, vagy Magyarországon, aki tudna segíteni abban, hogy a mexikói Szent Szív templomában újból régi fényükben ragyogjanak a magyar szentek, elsősorban az országalapító Szent István. A templom címe: Templo del Sagrado Corazón, calle Roma (esquina Londres), Mexico, D.F. Még egy mexikói templomról tudunk, amelynek magyar vonatkozása van. Meridában, a belvárosi templom egyik óriási freskója Munkácsy Mihály „Ecce Homo”-jának kitűnő másolata. Egy jezsuita szerzetesnek anynyira megtetszett ez a kép, hogy lefestette. Minden héten ezrek csodálják a magyar mester festményét Meridán. A KGB vádolja Nyugatot A glasznoszty jegyében már odáig mentek Moszkvában, hogy maga a KGB főnöke, Viktor Cserbrikov is nyilatkozatot adott a Pravda munkatársának. Cserbrikov kijelentette, hogy az utolsó két év alatt több, a saját kötelékébe tartozó személyt lepleztek le, mint nyugati ügynököt. Ebből lehet kiolvasni, hogy a két tömb között, enyhülés ide, enyhülés oda, továbbra is folyik a „kémháború”. 1986—1987-ben több, mint ötven nyugati diplomatát és újságírót utasítottak ki a Szovjetunióból azzal vádolva őket, hogy a NATO-nak kémkedtek. Azt azonban elfelejtette Cserbrikov megmondani, hogy ezek között a „kémek” között több norvég diplomata is volt, akiket csupán megtorlásként utasítottak ki az ország területéről, mivel Norvégia több szovjet diplomatát küldött haza, mert azok valóban kémkedtek. A mindenható KGB főnöke azzal vádol „bizonyos nyugati köröket”, hogy konfrontációs politikát folytatnak annak ellenére, hogy „bizonyos enyhülés érzékelhető” a két nagyhatalom kapcsolataiban. Cserbrikov nyilatkozatából kiérezhető, hogy ő nem sokat hisz az enyhülési folyamatban. Szerinte külföldi hírszerző szervek munkálkodása a Szovjetunió ellen az utóbbi időkben határozottan megerősödött. Ha Cserbrikov nyilatkozatának utolsó sorait vesszük figyelembe: „ez a polgári vonalról folyó tevékenység bebizonyítja, hogy azok továbbra is osztályellenes tevékenységet fejtenek ki a szocializmussal szemben”, arra a következtetésre kell jutni, hogy ugyanazokat az elveket vallja, mint Jegor Ligacsov, a gorbacsovi ellenzék vezetője. Cserbrikov nyilatkozata mögött az a tény áll, hogy a Pravdában az elmúlt időszak alatt sokan feltették a kérdést: hogyan viszonyul a KGB a peresztrojkához? Erre a kérdésre a KGB főnöke kijelentette: „napjainkban nyílt őszinteséget mutat a KGB a munkásság tömegei iránt, de természetesen a szervezet munkaköre lehetetlenné teszi, hogy teljes nyíltsággal dolgozzék! Ugyanakkor kijelentette Cserbrikov, hogy sajnos még mindig vannak jelek arra, hogy a KGB személyzete jogellenességekre és „sajnálatos” túlkapásokra hajlamos, de ezeket a vezetőség részéről a legszigorúbban megtorolják. Ezenkívül a személyzetet átképezik, hogy azok munkájukban nagyobb hajlékonyságot mutassanak. (PLT) Stockholm Egyikük sem engedelmeskedik többé A Frankfurter Allgemeine Zeitung arról ír, hogy a Brezsnyev által hatalomra segített keletnémet vezető, Honecker, makacsul elzárkózik a Szovjetunióban fennen hangoztatott jelszavak — a nyíltság és átalakítás — átvétele elől. Ezt azzal indokolja, hogy a világszocializmus vezető országában követett gyakorlat a „testvérállamok” viszonyaira nem alkalmazhatók. A frankfurti lap kommentárja ezután rámutat, hogy a szocialista táborban nem Kelet- Németország az egyetlen, amely eltávolodott a szovjet vonalvezetéstől. A csehszlovák pártvezetés tavaly októberben eltávolította tisztéből a mélyreható gazdasági változások és a politikai liberalizálódás mellett elkötelezett Strougal miniszterelnököt. Bulgáriában Zsivkov pártvezető senkit nem tűr meg maga mellett, aki reformpártisággal gyanúsítható. A román uralkodó, Ceausescu pedig — ügyet sem vetve Gorbacsovra — háborítatlanul élvezi erőszakkal fenntartott bizánci típusú zsarnoki uralmát. A kommentár végezetül megállapítja, hogy a szovjet vezetőknek tekintettel belpolitikai problémáikra — aligha lesz idejük és alkalmuk szövetségeseik megrendszabályozására, nem beszélve arról, hogy ők maguk sem tudják pontosan, milyen tartalommal is kellene megtölteni a „szocializmus” fogalmát. 7. oldal