Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)
1989-03-18 / 11. szám
alomi Magműág A kongresszus és a Talk-show hosts Több fontos demokrata-párti törvényhozó kelt ki a rádiók és a TV csevegőműsorainak vezetői ellen. Azzal vádolták őket, hogy gyűlöletet hintenek, ők ingerelték fel hallgatóikat, hogy tiltakozás-özönnel árasszák el a kongresszust, tiltakozással az 50%-os fizetésemelés ellen. Ami szerintük méltányos lett volna és több szakértő ajánlotta, — mondják ők. A valóság más, a csevegőműsorvezetők követték a közhangulatot, amikor felfedték a kongresszus machinációit. Az emelés becsempészését az ünnepek között, amikor senki sem figyelt rá. A Házelnök ravasz taktikáját a szavazás elkerülésére, majd a felháborodás tetőfokán a trükköt, hogy legalább 30%-os emelést kapjanak. Mindez termékeny talajra talált a közönség körében, mert a kongresszus mint testület a közmegbecsülés ranglistáján jóideje egyre lejjebb sülylyedt. Kereken kimondva sok tagja közutálat tárgya lett. A Honatyák vigasza, ha annyira népszerűtlenek lennének, miért választja meg a nép újra és újra őket? — Ennek természetesen szintén meg van a maga magyarázata: a PAC-money, a választási alapgyűjtés, minek segítségével a törvényhozók teli kasszával kezdik kampányukat, telik a hirdetésre és egyébre. Legtöbben nyomban újraválasztásuk után kezdenek gyűjteni a következő választásra. Következménye, a jelen kongresszus 97%-a a régi kongresszus. Friss vér alig jut be, milliomosok tudják csak felvenni a hivatásosokkal a versenyt. A szenátorok testülete a milliomosok klubja Alig akad olyan a száz tagú testületben, aki ne lenne multi-milliomos. Ami nem kizáró ok arra, hogy valaki a hazáját ne szolgálja. Viszont aggasztó, ha a bejutásra a kritérium, hogy bankbetét nélkül nincs bejutás a törvényhozás Felső Házába. A mandátum hosszú, hat teljes esztendő. Az alatt sok minden történik. És ha az illető, aki tehetségének és aranyszájának köszönhette, hogy pénztelen léte ellenére bejusson Amerika legexkluzívabb klubjába, ha ott nem is gazdagszik meg, mégis milliomosként korteskedhet újraválasztásakor. Erre érdekes példával Patrick Moynihan szolgált New York állam szenátora az egykori földhözragadt szegény ír fiú, a new yorki aszfalt, Hell’s Kitchen produktuma, később brilliáns író, politikus, több elnök tanácsadója. A közszolgálattól nem tollasodott meg, de harmadszori újraválasztásakor, élemedett korában, milliók voltak a választási kasszában. Nem is kellett mind elkölteni, ellenfele Macmillan, egy tehetséges középkorú republikánus a választáskor szóhoz sem jutott. Nem volt pénz a hirdetésre, a lapok alig említették, a nap rá nem sütött, elsorvadt az ismeretlenségben. És a másik new yorki szenátor, a republikánus Al D’amato, mint Moynihan szintén egykori szegényfiú, csodálatos módon saját pártja jelölte helyett az ősz sörényű Moynihan szekerét tolta. Okos lépés. Jó befektetés. Jó tett helyébe jót várj, ha majd ismét ő lép a szavazók elé. A szavazó addigra úgyis feledi, hogy néhányan megmorogtak, mert nem állt ki Macmillan mellé. Macmillan? Ki ő? És ami Al-t illeti, amikor szemére vetették, hogy nem állt ki jobban a republikánus mellé szózuhataggal magyarázta, minden valószínűség Moynihan mellett szólt, ő mint New York ifjabb szenátora vele kell, hogy dolgozzon harmonikusan az eredmény kedvéért. Eredmény? A klub tagjai lojálisak egymás iránt. Kongresszusi Választási Bizottságnak is elnöke lett. Ő döntötte el, hogy a pártkasszából ki mennyit kap újraválasztására. A Ház egyik leghatalmasabb és legrettegettebb tagja volt, amíg le nem bukott. És ez így történt: Kongresszusi Hivatala új taggal gyarapodott, Elizabeth Raynek hívták a junói termetű szőke hölgyiket, évi 14,000 dolláros asszisztensi állása volt, de a Washington Postnak bevallotta, hogy sem gyorsírni, sem gépelni nem tud, még a telefont sem tudja megválaszolni, feladata kizárólag abban merül ki, hogy főnökének szeretője. Wayne Hays három napig tagadta a vádat, azután könnyes beszédben bevallotta a viszonyt. 15-ik újraválasztása előtt állt, kerülete, a történtek ellenére óriási többséggel jelölte. Legjobb úton haladt, hogy Ohio kormányzójává válasszák. A Demokrata Párt azonban rábeszélte ne lépjen fel újból. Cserébe leállították az Etikai Bizottság ellene folyó vizsgálatát. Lelépése volt egyetlen büntetése, 27 évi honatyáskodás után busás nyugdíjat kapott az államtól. Mielőtt elhagyta Washingtont, egy keserű éjszakai italozás után az egyik szökőkút medencéjében lubickolt. A Washington Post ezt is megörökítette. Utána hazament 300 holdas birtokára, ahol Angus marhákat tenyésztett. Hajszálon múlott, hogy nem képviselőként halt meg a közelmúltban 77 esztendős korában. Ex-kerülete keservesen megsiratta, mondták, hogy kevesen tettek többet érte, mint a Honorable Wayne Hays. Szavazóit név szerint ismerte, születésnapjukon üdvözletet kaptak tőle. A képviselők dolga nehezebb Nehogy helyükön túlságosan megmelegedjenek, Amerika alkotmánya bölcsen úgy rendelkezett, hogy két évenként kényszerüljenek a szavazó elé állni. A veszély a kibukásra ott is egyre kevesebb. A TV korában az „ismertség” már magában tőke, így történt, hogy a képviselőség is karrier lett, aki egyszer bejut és ügyesen játssza kártyáit, nem kell, hogy öreg kora miatt aggódjon. Ha csak nem ugrik éjfél után valami washingtoni medencébe, italosan és riporter jelenlétében, mint a most jobblétre szenderült Wayne Hays ex-demokrata képviselő (hosszú időn át fontos bizottságok mindenható vezetője) tette, hálás szavazói újra és újra választják. Miért hálásak? Mert kiáll érdekükben. Katonai támaszpontok üzemben tartásért akkor is ha többé nincs rá katonai szükség, de pénzt hoz a helybelieknek. Ilyen és hasonló szívességek sor tucatjával akad a két esztendős mandátum során. És ettől lesz a két esztendő két évtized, sőt több, sokkal több. Többen már a hamut is mamának mondják a Honatyák sorában. Wayne Hays tanulságos esete Wayne Hays Ohio állam egyik kisvárosának, az 1,200 lakosú Flushing-nak volt a polgármestere 29 esztendős korában. Három esztendeig élvezte a kis kakas hatalmát szerény szemétdombján. Azután többre vágyott, képviselő lett Washingtonban. 27 esztendeig képviselte kerületét. A Ház Adminisztrációs Bizottságát vezette, tőle függött az útikaszsza és a képviselők egyéb extra-kiadásainak megtérítése. Azután még többet kapott. A Demokrata Az extra juttatások és a honanyák A 89.000 dolláros fizetés, — mondják, — nem elegendő ha valaki nem vagyonos és két helyen kell otthont fenntartania, a fővárosban és odahaza választókerületében. Ha történetesen gyermekeit kell iskoláztatnia, képtelen megélni belőle. Természetesen vannak extra juttatások. Honorárium a beszédek elmondásáért. A felső határ meg van szabva, de így is százezer fölé szökik az évi kereset. A honatyák nyugdíja a legbőkezűbb, amit Uncle Sam fizet egykori szolgálóinak. És bőkezűen még azt is engedélyezik, hogy a visszavonuló törvényhozó a választási kasszájában maradt összeget magával vihesse vígaszdíjként. És mégis, ha jó az egészség, nagyon kevesen élnek vele, alig akad akinek kedve van, hogy feladja ezt a „rosszul fizetett mesterséget”. Mint unosuntig emlegettük, a jelen Kongresszus 97%-a választatta magát újra. A hatalom és a házelnökök Emlékeznek még Tim O’Neill-re olvasóink? Ő volt az a testes, joviális Massachusetts-i ír politikus, aki a Reagan-korszakban a Ház felett elnökölt és nem szívlelte „a másik ír-t, Ronald Reagan”-t aki a Fehér Házban honolt. Skandalum, hogy ez a sekélyes ember az ország vezetője lett, emlegette félnyilvánosan ismételten és mindent megtett, hogy ha már Reagan elnök lett, legalább a hatalma legyen kevesebb. Tim O’Neill uralma idején szavazta meg a Ház a Roland-féle függelékeket, a tilalmat, hogy az USA támogassa a contrákat, Nicaragua antikommunista felkelőit. így történt, hogy amíg Afganisztánban, Angolában, Amerika továbbra is támogatta az antikommunista erőket, Nicaraguában a kommunista szandinisták győztek. És azóta naponta 2 eze nicaraguai menekült árad Amerikába. Mindez mert egy Házelnök az elnök hatalmát megnyirbálta és átvette a külpolitika irányítását. Tip utóda, Jim Wright folytatta ezt az új hagyományt, ő fagyasztotta be végleg a contrák támogatását és tetőzte be bukásukat. Ugyanez a Jim Wright áll most etikai vizsgálat alatt, különböző apróságok miatt. A döntést, ezt is említettük már, február későbbi felére halasztották jóakarói, nehogy kedvezőtlenül befolyásolja a honatyák fizetésemelését. Ez mint tudjuk, félresikerült. És a Kongresszus ezekben a napokban a legtöbb amerikai begyében van. Bush elnök első kongresszusi beszéde során 52 percig figyelhettük a Házelnököt, amint pódiumán a háttérben feszengett, vakarózott, lagymatagon tapsolt, gallérját tágította, helyét nem találta. Utána hallottuk válaszát. Figyelték olvasóink időnkinti mosolyát? Tévéiskolában tanítani lehetne. Kíváncsian várjuk újabb házelnökünk etikai vizsgálatának eredményét. Feltételezzük, hogy ez újabb mosolyára ad majd okot. Az nevet, aki a végén nevet? Az utóirat, ami mindehhez szükséges annak felvetése, hogy az amerikai kongresszus fordulóponthoz érkezett. Meglehet, hogy a közönség rádöbben a közvélemény erejére és eljövendő alkalmakkor is kihatással lesz küldötteinek szavazatára. Lehet, hogy kikényszeríti a kiegyensúlyozott költségvetést. Ennek előfeltétele a Line-stem vétó, vagyis a jog amivel 43 amerikai állam kormányzója máris rendelkezik, a törvényhozás javasolta költségvetésből a neki nem tetsző egyes tételeket hatálytalaníthatja. Nevetséges, hogy Amerika megválasztott elnökének erre még mindig nincs joga. Reagan régóta harcolt érte, Bush első beszédében szintén kérte. A közönség nyomása kikényszerítheti a kelletlen törvényhozóktól. Amit nem fog tudni kikényszeríteni és ami szintén szükséges, gátat vetni annak, hogy a honatyák a végtelenségig a húsos fazék mellett trónoljanak. Ők gátat szabtak az elnöki mandátumnak, nyolc év után a Fehér Ház lakójának, még ha egy új Washington, vagy Lincoln lenne, akkor is pakolnia kell. Miért ne történjen ez a honatyákkal két meghosszabbított képviselői, vagy szenátori mandátum után? Ezt természetesen ők sohasem szavaznák meg. Alkotmánymódosítás kellene hozzá. De ha elegendő amerikai állam kívánja összehívható az Alkotmánymódosító Konvenció, mindössze szavazók kényszere szükséges. Az európai nem-egyesülés ára Habsburg Ottó Múlt év májusában vált ismertté a neves olasz közgazdásznak, Paoli Cecchini-nek a jelentése, amelyben munkatársaival együtt kiszámította az 1992-ben életbe lépő európai belső piac költségeit, ismerteti az abból számunkra nyíló lehetőségeket és a jövő kilátásait. A jelentés leglényegesebb része azokkal a terhekkel foglalkozik, amelyek a közösség 12 tagjára hárulnának, ha nem valósítanák meg ezt a nagy tervet. Európa német nyelvű részében az általa ismertetett tények sajnos nagyobbára ismeretlenek. Ez részben érthető, mert sokak számára, akik az általuk elképzelt közvélemény képviselőinek tekintik magukat, Európa nem jelenthet haladást. Ha valaki cáfolhatatlan adatokkal bizonyítja, hogy ez a felfogás helytelen, akkor azt elhallgatják. Szerencsére olyan országokban, mint Anglia, sőt Franciaországban és Olaszországban is nem ez a helyzet, ami az ottani népek javára szolgál. A számok, amelyeket Cecchini felhoz, igen hatásosak. Bebizonyítja, hogy egyedül a határvizsgálatok és ellenőrzések közvetlen kiadásai évi 18,5 milliárd márkába kerülnek, ami a kezelt áruforgalom értékének 1,8%-át teszi ki. A sok nemzeti szabvány és mérték átszámításának technikai költségei 7,5 milliárd márkára rúgnak. Ezek a számok csupán néhány példa arra, hogy a XIX. évszázad politikájának a XX-ra, illetve a XXI-re való alkalmazása olyan kiadásokat jelent, amelyekről nekünk kell most számot adnunk. Ezen összegekkel szemben, amelyeket az ablakon dobunk ki anélkül, hogy azokból bárkinek, bármilyen haszna lenne, a belső piac létrehozása óriási lendületet adna az európai gazdasági életnek. Egyedül az Európai Közös Piac kiterjedésének, nagyságának kihasználása mintegy 166 milliárd márka megtakarítást jelentene. Cecchini szerint a közös piacon belül érvényesülő szabad munkavállalás 2 millió új munkahelyet biztosíthatna annak tagországaiban. A fogyasztási cikkek ára, inkább pesszimista számítások szerint 6%-kal csökkenne. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy az 1988-as árszínvonalat véve alapul, a közösségnek ebből származó haszna belföldi bruttó termelésének 5%-át tenné ki. Az természetes, hogy ezek az előnyök százalékszerűen nem egyformán oszlanának meg az egyes tagállamokban. Az iparosodásban legelőrehaladottabb országokban a közös piac első éveiben kisebb lenne a növekedés, mint a Közösség szegényebb tagjai körében. Ezen nem szabad csodálkoznunk. A hegymászásnál is mindig a csúcshoz vezető utolsó lépések a legnehezebbek. Hoszszú távon viszont a földközi tengeri országok fejlődése előnyére szolgálna az északiaknak is. Erre mutat az USA példája az utolsó évszázadban. Még néhány évtizeddel ezelőtt az észak-nyugati, Atlanti parti részek panaszkodtak, hogy nekik kell a fejletlenebb, nagyrészt mezőgazdaságból élő déli államok gazdasági terhét viselni. Ma viszont ezek az újgazdag részek kitűnő felvevő piacai a Massachusetts-i és Connecticut-i ipari termékeknek. Az természetes, hogy a nagy lehetőségek kihasználása nagy erőfeszítést kíván. Egyes vállalatoknak, különösen azoknak, amelyek eddig mesterséges vámok védelmét és más gazdasági előnyöket élveztek, alkalmazkodniuk kell az új helyzethez. Vonatkozik ez különösen a közlekedési eszközökre, a telekomunikációra és az energiatermelő üzemekre. Ezeknek be kell illeszkedniük az új helyzetbe. De ez nem jelenti azt, amint azt néhány bürokrata lángész kívánja, hogy a jövőben azokat kell alapul venni ezen a téren, amelyek a legsúlyosabb terhet viselik. Semmi esetre sem áll, például, hogy a közúti közlekedésnél éppen Németországot hozzák fel példának. Itt ugyanis az átlag teherautó után évi mintegy 16 ezer márka adót kell fizetni, amíg Hollandiában csupán 4 ezret. Miért kellene tehát a jövőben a holland teherautó tulajdonosokat sújtani, ahelyett hogy Németország szállítsa le elviselhetetlenül magas adóját. Más téren fordított helyzettel állunk szembe. Nem kérdés, hogy ilyen esetek elégedetlenséget fognak okozni egyes körökben. Viszont az igazi haladás ára mindig magas. Viszont a Cecchini jelentés idézett megállapításai világossá teszik, hogy milyen óriási lehetőségek nyílnak számunkra. Igen, a közös piac kihívás számunkra, de aki nem hajlandó azt elfogadni és annak következményeit viselni, az nem húzhat hasznot az adandó fejlődésből, amit egy nagy, szabad piac nyújt tagjai számára. Arafat számadatai magasabbak, mint az izraeli és a nemhivatalos számadatok Cairoból jelentette az Associated Press nevű amerikai hírügynökség. A „Palestine Liberation Organization” (PLO) vezetője, Yasser Arafat, katonai egyenruhába öltözve, gépfegyverrel a vállán, angolnyelvű sajtóértekezletet tartott körülbelül 15 izraeli újságírónak és a sajtókonferencia első, tréfás mondatai ezek voltak: — Higyjenek nekünk. Higyje el nekünk Izrael, hogy nem akarjuk a Holdat. — A sajtóértekezlet az egyiptomi kormány vendégfogadó házában történt. Abie Nathan, izraeli békeaktivista rendezte és az épületen palesztin zászló lobogott. A konferenciára egy hetes előkészítő megbeszélések után került sor. Az értekezleteket a Szovjetunió kezdeményezte és céljuk az volt, hogy Izrael és a PLO megbízottait a közös tárgyalóasztalhoz ültessék. — Remélem, hogy ez mindkettőnkön segíteni fog egymás álláspontja megértésében — mondta Mr. Arafat. — A PLO vezetőjének alapvető tétele az volt, hogy a PLO őszinte és tárgyalási készsége nem taktikai manőver, amint azt Yitzhak Shamir, izraeli miniszterelnök állítja. — Mr. Arafat ragaszkodott korábbi követeléséhez, amelynek lényege egy önálló palesztin állam felállítása (amelyet az izraeli vezetők elleneznek) és a száműzött palesztin vezetők arra való jogának a biztosítása, hogy hazájukba visszatérjenek. — A PLO vezetője megtámadta Izraelt, amiért nem hajlandó a PSO-val közvetlenül tárgyalni és erre való utalással kijelentette: — Senkit se szolgálunk azzal, ha struccok leszünk. — Yasser Arafat ezután azt állította, hogy amikor közvetlenül ezt megelőzően ő maga személyesen tárgyalt Cairoban Sevardnadze, szovjet külügyminiszterrel, majd ugyancsak Cairoban Moshe Arens, izraeli külügyminiszter és Sevardnadze tette ugyanezt, ez a múlthoz képest haladást jelentett az izraeli álláspontban. — Mr. Arafat azonban nem részletezte, hogy miben látja a haladást. — A jelen pillanatban nem lehet tudni, hogy az izraeli igazságügyminisztérium eljárást indít-e a sajtóértekezletet rendező Abie Nathan ellen — 1984 óta van ugyanis Izraelben egy olyan törvény, amely megtiltja, hogy izraeliek kapcsolatba lépjenek a PLO tagjaival. — Tény az, hogy az izraeli hatóságok nem engedték meg Arafat nyilatkozatainak közvetítését az izraeli televíziós hálózaton keresztül. Könnyen lehetséges viszont az, hogy ennek egyik oka: Arafat számadatai a palesztin felkeléssel kapcsolatban lényegesen magasabbak, mint a hivatalos izraeli és a nemhivatalos számadatok. Arafat szerint 619 palesztin vesztette életét, 31,000 megsebesült, közöttük 3,600 palesztin nő, akik koraszülést hajtottak végre, mert belehelték a hadsereg mérges gázait. Új párt alakult Jugoszláviában Jugoszlávia legészakabbra fekvő és egyben legnyugatibb beállítású köztársasága, Szlovénia székhelyén Ljubljana-ban (Leibach a Monarchia idejében!) megalakult a háború utáni Jugoszlávia első nemkommunista pártja, Szlovénia Szociáldemokrata Uniója. Szervezői azt mondják, hogy a nyugati szociáldemokrata pártok után mintázzák mozgalmukat és máris kapcsolatot létesítettek Ausztria és Nyugat-Németország szociáldemokratáival. Tervük legkényesebb pontja a követelés, hogy Jugoszlávia nemzeti hadseregében a szlovéneket osszák be egy külön szlovén részlegbe. A hadsereg egyike a megmaradt kevés intézménynek, amely országos jellegű és nem oszlik fel a hat köztársaságra és az autonóm területekre. Szlovénia köztársasága és a hadsereg között a hangulat jóideje feszült, ez magyarázza a külön részleg követelést. Szlovénia szociáldemokratái alakulásukkor nem mondták ki, hogy hajlandóak-e csatlakozni a Szocialista Szövetséghez, a kommunisták által dominált országos kerethez, mint ezt tették a többi újonnan alakult szervezetek, a Demokrata Unió és a Farmer Unió, amelyek a forma kedvéért legalább is a kommunista államkerethez tartozónak nyilvánították magukat. A szociáldemokraták megalakulásuk előtt azt emlegették, hogy csakis akkor csatlakoznak a Szocialista Szövetséghez, ha az előzőleg megreformálja önmagát. Megalakulásuk után azonban a szociáldemokrata vezető sejtette, hogy a rendőrség kényszerére és a betiltástól tartva, ők is csatlakozásra kényszerülnek. A vezető, France Tomsoc kijelentette: „Úgy határoztuk, hogy eredményesebbek leszünk, ha a rendszer keretén belül tágítjuk azt inkább, mint sem, hogy kívülálló álpolitikai párttá sorvadunk.” 3. oldal