Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)

1989-03-18 / 11. szám

alomi Magműág A kongresszus és a Talk-show hosts Több fontos demokrata-párti törvényhozó kelt ki a rádiók és a TV csevegő­műsorainak vezetői ellen. Azzal vádolták őket, hogy gyűlöletet hinte­nek, ők ingerelték fel hallgatóikat, hogy tiltako­­zás-özönnel árasszák el a kongresszust, tiltako­zással az 50%-os fizetésemelés ellen. Ami szerin­tük méltányos lett volna és több szakértő ajánlot­ta, — mondják ők. A valóság más, a csevegő­műsorvezetők követték a közhangulatot, amikor felfedték a kongresszus machinációit. Az emelés becsempészését az ünnepek között, amikor senki sem figyelt rá. A Ház­elnök ravasz taktikáját a szavazás elkerülésére, majd a felháborodás tetőfo­kán a trükköt, hogy legalább 30%-os emelést kap­janak. Mindez termékeny talajra talált a közönség köré­ben, mert a kongresszus mint testület a közmeg­becsülés ranglistáján jóideje egyre lejjebb süly­­lyedt. Kereken kimondva sok tagja közutálat tár­gya lett. A Honatyák vigasza, ha annyira népsze­rűtlenek lennének, miért választja meg a nép újra és újra őket? — Ennek természetesen szintén meg van a maga magyarázata: a PAC-money, a válasz­tási alapgyűjtés, minek segítségével a törvényho­zók teli kasszával kezdik kampányukat, telik a hir­detésre és egyébre. Legtöbben nyomban újravá­lasztásuk után kezdenek gyűjteni a következő vá­lasztásra. Következménye, a jelen kongresszus 97%-a a régi kongresszus. Friss vér alig jut be, mil­liomosok tudják csak felvenni a hivatásosokkal a versenyt. A szenátorok testülete a milliomosok klubja Alig akad olyan a száz tagú testületben, aki ne lenne multi-milliomos. Ami nem kizáró ok arra, hogy valaki a hazáját ne szolgálja. Viszont aggasz­tó, ha a bejutásra a kritérium, hogy bankbetét nél­kül nincs bejutás a törvényhozás Felső Házába. A mandátum hosszú, hat teljes esztendő. Az alatt sok minden történik. És ha az illető, aki tehetsé­gének és aranyszájának köszönhette, hogy pénzte­len léte ellenére bejusson Amerika legexkluzí­vabb klubjába, ha ott nem is gazdagszik meg, mégis milliomosként korteskedhet újraválasztása­kor. Erre érdekes példával Patrick Moynihan szol­gált New York állam szenátora az egykori föld­hözragadt szegény ír­ fiú, a new yorki aszfalt, Hell’s Kitchen produktuma, később brilliáns író, politi­kus, több elnök tanácsadója. A közszolgálattól nem tollasodott meg, de harmadszori újraválasztása­kor, élemedett korában, milliók voltak a választá­si kasszában. Nem is kellett mind elkölteni, ellen­fele Macmillan, egy tehetséges középkorú republi­kánus a választáskor szóhoz sem jutott. Nem volt pénz a hirdetésre, a lapok alig említették, a nap rá nem sütött, elsorvadt az ismeretlenségben. És a másik new yorki szenátor, a republikánus Al D’amato, mint Moynihan szintén egykori sze­gényfiú, csodálatos módon saját pártja jelölte he­lyett az ősz­ sörényű Moynihan szekerét tolta. Okos lépés. Jó befektetés. Jó tett helyébe jót várj, ha majd ismét ő lép a szavazók elé. A szavazó addig­ra úgyis feledi, hogy néhányan megmorogtak, mert nem állt ki Macmillan mellé. Macmillan? Ki ő? És ami Al-t illeti, amikor szemére vetették, hogy nem állt ki jobban a republikánus mellé szózuha­­taggal magyarázta, minden valószínűség Moy­nihan mellett szólt, ő mint New York ifjabb szená­tora vele kell, hogy dolgozzon harmonikusan az eredmény kedvéért. Eredmény? A klub tagjai lo­jálisak egymás iránt. Kongresszusi Választási Bizottságnak is elnöke lett. Ő döntötte el, hogy a párt­kasszából ki mennyit kap újraválasztására.­­ A Ház egyik leghatalma­sabb és legrettegettebb tagja volt, amíg le nem bukott. És ez így történt: Kongresszusi Hivatala új tag­gal gyarapodott, Elizabeth Raynek hívták a junói termetű szőke hölgyiket, évi 14,000 dolláros asszisz­tensi állása volt, de a Washington Postnak beval­lotta, hogy sem gyorsírni, sem gépelni nem tud, még a telefont sem tudja megválaszolni, feladata kizárólag abban merül ki, hogy főnökének szere­tője.­­ Wayne Hays három napig tagadta a vádat, azután könnyes beszédben bevallotta a viszonyt. 15-ik újraválasztása előtt állt, kerülete, a történtek ellenére óriási többséggel jelölte. Legjobb úton ha­ladt, hogy Ohio kormányzójává válasszák. A De­mokrata Párt azonban rábeszélte ne lépjen fel új­ból. Cserébe leállították az Etikai Bizottság ellene folyó vizsgálatát. Lelépése volt egyetlen büntetése, 27 évi honatyáskodás után busás nyugdíjat kapott az államtól. Mielőtt elhagyta Washingtont, egy ke­serű éjszakai italozás után az egyik szökőkút me­dencéjében lubickolt. A Washington Post ezt is megörökítette. Utána hazament 300 holdas birtoká­ra, ahol Angus marhákat tenyésztett. Hajszálon múlott, hogy nem képviselőként halt meg a közel­múltban 77 esztendős korában. Ex-kerülete keser­vesen megsiratta, mondták, hogy kevesen tettek többet érte, mint a Honorable Wayne Hays. Szava­zóit név szerint ismerte, születésnapjukon üdvöz­letet kaptak tőle. A képviselők dolga nehezebb Nehogy helyükön túlságosan megmelegedjenek, Amerika alkotmánya bölcsen úgy rendelkezett, hogy két évenként kényszerüljenek a szavazó elé állni. A veszély a kibukásra ott is egyre kevesebb. A TV korában az „ismertség” már magában tőke, így történt, hogy a képviselőség is karrier lett, aki egyszer bejut és ügyesen játssza kártyáit, nem kell, hogy öreg kora miatt aggódjon. Ha csak nem ug­rik éjfél után valami washingtoni medencébe, ita­losan és riporter jelenlétében, mint a most jobblét­re szenderült Wayne Hays ex-demokrata képvise­lő (hosszú időn át fontos bizottságok mindenható vezetője) tette, hálás szavazói újra és újra választ­ják. Miért hálásak? Mert kiáll érdekükben. Katonai támaszpontok üzemben tartásért akkor is ha többé nincs rá katonai szükség, de pénzt hoz a helybeli­eknek. Ilyen és hasonló szívességek sor tucatjával akad a két esztendős mandátum során. És ettől lesz a két esztendő két évtized, sőt több, sokkal több. Többen már a hamut is mamának mondják a Honatyák sorában. Wayne Hays tanulságos esete Wayne Hays Ohio állam egyik kisvárosának, az 1,200 lakosú Flushing-nak volt a polgármestere 29 esztendős korában. Három esztendeig élvezte a kis kakas hatalmát szerény szemétdombján. Azután többre vágyott, képviselő lett Washingtonban. 27 esztendeig képviselte kerületét. A Ház Adminiszt­rációs Bizottságát vezette, tőle függött az útikasz­­sza és a képviselők egyéb extra-kiadásainak meg­térítése. Azután még többet kapott. A Demokrata Az extra juttatások és a honanyák A 89.000 dolláros fizetés, — mondják, — nem ele­gendő ha valaki nem vagyonos és két helyen kell otthont fenntartania, a fővárosban és odahaza vá­lasztó­kerületében. Ha történetesen gyermekeit kell iskoláztatnia, képtelen megélni belőle. Természetesen vannak extra juttatások. Honorá­rium a beszédek elmondásáért. A felső határ meg van szabva, de így is százezer fölé szökik az évi kereset. A honatyák nyugdíja a legbőkezűbb, amit Uncle Sam fizet egykori szolgálóinak. És bőkezűen még azt is engedélyezik, hogy a visszavonuló törvény­hozó a választási kasszájában maradt összeget ma­gával vihesse vígaszdíjként. És mégis, ha jó az egészség, nagyon kevesen él­nek vele, alig akad akinek kedve van, hogy felad­ja ezt a „rosszul fizetett mesterséget”. Mint unos­­untig emlegettük, a jelen Kongresszus 97%-a vá­lasztatta magát újra. A hatalom és a házelnökök Emlékeznek még Tim O’Neill-re olvasóink? Ő volt az a testes, joviális Massachusetts-i ír politi­kus, aki a Reagan-korszakban a Ház felett elnökölt és nem szívlelte „a másik ír-t, Ronald Reagan”-t aki a Fehér Házban honolt. Skandalum, hogy ez a sekélyes ember az ország vezetője lett, emlegette félnyilvánosan ismételten és mindent megtett, hogy ha már Reagan elnök lett, legalább a hatal­ma legyen kevesebb. Tim O’Neill uralma idején szavazta meg a Ház a Roland-féle függelékeket, a tilalmat, hogy az USA támogassa a contrákat, Nicaragua antikommunis­­ta felkelőit. így történt, hogy amíg Afganisztán­ban, Angolában, Amerika továbbra is támogatta az anti­kommunista erőket, Nicaraguában a kom­munista szandinisták győztek. És azóta naponta 2 eze nicaraguai menekült árad Amerikába. Mindez mert egy Házelnök az elnök hatalmát megnyirbál­ta és átvette a külpolitika irányítását. Tip utóda, Jim Wright folytatta ezt az új hagyo­mányt, ő fagyasztotta be végleg a contrák támoga­tását és tetőzte be bukásukat. Ugyanez a Jim Wright áll most etikai vizsgálat alatt, különböző apróságok miatt. A döntést, ezt is említettük már, február későbbi felére halasz­tották jóakarói, nehogy kedvezőtlenül befolyásolja a honatyák fizetésemelését. Ez mint tudjuk, félresikerült. És a Kongresszus ezekben a napokban a legtöbb amerikai begyében van. Bush elnök első kongresszusi beszéde során 52 percig figyelhettük a Házelnököt, amint pódiu­mán a háttérben feszengett, vakarózott, lagymata­gon tapsolt, gallérját tágította, helyét nem találta. Utána hallottuk válaszát. Figyelték olvasóink időn­­kinti mosolyát? Tévé­iskolában tanítani lehetne. Kíváncsian várjuk újabb házelnökünk etikai vizsgálatának eredményét. Feltételezzük, hogy ez újabb mosolyára ad majd okot. Az nevet, aki a végén nevet? Az utóirat, ami mindehhez szükséges annak fel­vetése, hogy az amerikai kongresszus fordulópont­hoz érkezett. Meglehet, hogy a közönség rádöbben a közvélemény erejére és eljövendő alkalmakkor is kihatással lesz küldötteinek szavazatára. Lehet, hogy kikényszeríti a kiegyensúlyozott költségvetést. Ennek előfeltétele a Line-stem vétó, vagyis a jog amivel 43 amerikai állam kormány­zója máris rendelkezik, a törvényhozás­ javasolta költségvetésből a neki nem tetsző egyes tételeket hatálytalaníthatja. Nevetséges, hogy Amerika megválasztott elnökének erre még mindig nincs jo­ga. Reagan régóta harcolt érte, Bush első beszé­dében szintén kérte. A közönség nyomása kikény­szerítheti a kelletlen törvényhozóktól. Amit nem fog tudni kikényszeríteni és ami szin­tén szükséges, gátat vetni annak, hogy a honatyák a végtelenségig a húsos fazék mellett trónoljanak. Ők gátat szabtak az elnöki mandátumnak, nyolc év után a Fehér Ház lakójának, még ha egy új Washington, vagy Lincoln lenne, akkor is pakolnia kell. Miért ne történjen ez a honatyákkal két meg­hosszabbított képviselői, vagy szenátori man­dátum után? Ezt természetesen ők sohasem szavaznák meg. Alkotmány­módosítás kellene hozzá. De ha elegen­dő amerikai állam kívánja összehívható az Alkot­mánymódosító Konvenció, mindössze szavazók kényszere szükséges. Az európai nem-egyesülés ára Habsburg Ottó M­últ év májusában vált ismertté a neves olasz közgazdásznak, Paoli Cecchini-nek a je­lentése, amelyben mun­katársaival együtt ki­számította az 1992-ben életbe lépő európai bel­ső piac költségeit, is­merteti az abból szá­munkra nyíló lehetősé­geket és a jövő kilátá­sait. A jelentés leglénye­gesebb része azokkal a terhekkel foglalkozik, amelyek a közösség 12 tagjára hárulnának, ha nem valósítanák meg ezt a nagy tervet. Európa német nyelvű részében az általa is­mertetett tények sajnos nagyobbára ismeret­lenek. Ez részben ért­hető, mert sokak számá­ra, akik az általuk el­képzelt közvélemény képviselőinek tekintik magukat, Európa nem jelenthet haladást. Ha valaki cáfolhatatlan adatokkal bizonyítja, hogy ez a felfogás hely­telen, akkor azt elhall­gatják. Szerencsére olyan országokban, mint Anglia, sőt Franciaor­szágban és Olaszország­ban is nem ez a helyzet, ami az ottani népek ja­vára szolgál. A számok, amelyeket Cecchini felhoz, igen hatásosak. Bebizonyít­ja, hogy egyedül a ha­tárvizsgálatok és ellen­őrzések közvetlen kiadá­sai évi 18,5 milliárd már­kába kerülnek, ami a ke­zelt áruforgalom értéké­nek 1,8%-át teszi ki. A sok nemzeti szabvány és mérték átszámításának technikai költségei 7,5 milliárd márkára rúg­nak. Ezek a számok csu­pán néhány példa arra, hogy a XIX. évszázad politikájának a XX-ra, illetve a XXI-re való al­kalmazása olyan kiadá­sokat jelent, amelyekről nekünk kell most számot adnunk. Ezen összegekkel szemben, amelyeket az ablakon dobunk ki anél­kül, hogy azokból bárki­nek, bármilyen haszna lenne, a belső piac létre­hozása óriási lendületet adna az európai gazda­sági életnek. Egyedül az Európai Közös Piac ki­terjedésének, nagysá­gának kihasználása mintegy 166 milliárd márka megtakarítást jelentene. Cecchini szerint a kö­zös piacon belül érvé­nyesülő szabad munka­­vállalás 2 millió új mun­kahelyet biztosíthatna annak tagországaiban. A fogyasztási cikkek ára, inkább pesszimis­ta számítások szerint 6%-kal csökkenne. Ez gyakorlatilag azt jelen­tené, hogy az 1988-as ár­színvonalat véve ala­pul, a közösségnek ebből származó haszna belföl­di bruttó termelésének 5%-át tenné ki. Az ter­mészetes, hogy ezek az előnyök százalékszerű­­en nem egyformán osz­lanának meg az egyes tagállamokban. Az iparosodásban legelőrehaladottabb or­szágokban a közös piac első éveiben kisebb len­ne a növekedés, mint a Közösség szegényebb tagjai körében. Ezen nem szabad csodálkoz­nunk. A hegymászás­nál is mindig a csúcs­hoz vezető utolsó lépések a legnehezebbek. Hosz­­szú távon viszont a föld­közi tengeri országok fejlődése előnyére szol­gálna az északiaknak is. Erre mutat az USA példája az utolsó év­században. Még néhány évtizeddel ezelőtt az észak-nyugati, Atlanti parti részek panaszkod­tak, hogy nekik kell a fejletlenebb, nagyrészt mezőgazdaságból élő déli államok gazdasági terhét viselni. Ma vi­szont ezek az újgazdag részek kitűnő felvevő pi­acai a Massachusetts-i és Connecticut-i ipari termékeknek. Az természetes, hogy a nagy lehetőségek ki­használása nagy erő­feszítést kíván. Egyes vállalatoknak, különö­sen azoknak, amelyek eddig mesterséges vá­mok védelmét és más gazdasági előnyöket él­veztek, alkalmazkodni­­uk kell az új helyzethez. Vonatkozik ez különö­sen a közlekedési eszkö­zökre, a telekomuniká­­cióra és az energiater­melő üzemekre. Ezek­nek be kell illeszkedni­ük az új helyzetbe. De ez nem jelenti azt, amint azt néhány bürokrata lángész kívánja, hogy a jövőben azokat kell ala­pul venni ezen a téren, amelyek a legsúlyosabb terhet viselik. Semmi esetre sem áll, például, hogy a közúti közleke­désnél éppen Németor­szágot hozzák fel példá­nak. Itt ugyanis az átlag teherautó után évi mint­egy 16 ezer márka adót kell fizetni, amíg Hol­landiában csupán 4 ez­ret. Miért kellene tehát a jövőben a holland te­herautó tulajdonosokat sújtani, ahelyett hogy Németország szállítsa le elviselhetetlenül magas adóját. Más téren fordí­tott helyzettel állunk szembe. Nem kérdés, hogy ilyen esetek elégedet­lenséget fognak okozni egyes körökben. Viszont az igazi haladás ára mindig magas. Viszont a Cecchini jelentés idé­zett megállapításai vi­lágossá teszik, hogy mi­lyen óriási lehetőségek nyílnak számunkra. Igen, a közös piac kihí­vás számunkra, de aki nem hajlandó azt elfo­gadni és annak követ­kezményeit viselni, az nem húzhat hasznot az adandó fejlődésből, amit egy nagy, szabad piac nyújt tagjai számára. Arafat számadatai magasabbak, mint az izraeli és a nemhivatalos számadatok Cairoból jelentette az Associated Press nevű amerikai hírügynökség.­­ A „Palestine Libe­ration Organization” (PLO) vezetője, Yasser Arafat, katonai egyen­ruhába öltözve, gépfegy­verrel a vállán, angol­nyelvű sajtóértekezle­tet tartott körülbelül 15 izraeli újságírónak és a sajtókonferencia első, tréfás mondatai ezek voltak: — Higyjenek nekünk. Higyje el nekünk Izrael, hogy nem akarjuk a Hol­dat. — A sajtóértekezlet az egyiptomi kormány vendégfogadó házában történt. Abie Nathan, izraeli béke­aktivista rendezte és az épületen palesztin zászló lobo­gott.­­ A konferenciára egy hetes előkészítő megbeszélések után ke­rült sor. Az értekezlete­ket a Szovjetunió kez­deményezte és céljuk az volt, hogy Izrael és a PLO megbízottait a kö­zös tárgyalóasztalhoz ültessék. — Remélem, hogy ez mindkettőnkön segíte­ni fog egymás álláspont­ja megértésében — mondta Mr. Arafat. — A PLO vezetőjének alapvető tétele az volt, hogy a PLO őszinte és tárgyalási készsége nem taktikai manőver, amint azt Yitzhak Sha­mir, izraeli miniszter­­elnök állítja. — Mr. Arafat ragasz­kodott korábbi követe­léséhez, amelynek lé­nyege egy önálló palesz­tin állam felállítása (amelyet az izraeli ve­zetők elleneznek) és a száműzött palesztin ve­zetők arra való jogának a biztosítása, hogy hazá­jukba visszatérjenek. — A PLO vezetője megtámadta Izraelt, amiért nem hajlandó a PSO-val közvetlenül tárgyalni és erre való utalással kijelentette: — Senkit se szolgá­lunk azzal, ha struccok leszünk. — Yasser Arafat ez­után azt állította, hogy amikor közvetlenül ezt megelőzően ő maga sze­mélyesen tárgyalt Cai­­roban Sevardnadze, szovjet külügyminisz­terrel, majd ugyancsak Cairoban Moshe Arens, izraeli külügyminisz­ter és Sevardnadze tet­te ugyanezt, ez a múlt­hoz képest haladást je­lentett az izraeli állás­pontban. — Mr. Arafat azonban nem részletez­te, hogy miben látja a haladást. — A jelen pillanat­ban nem lehet tudni, hogy az izraeli igazság­ügyminisztérium eljá­rást indít-e a sajtóérte­kezletet rendező Abie Nathan ellen — 1984 óta van ugyanis Izraelben egy olyan törvény, amely megtiltja, hogy izraeliek kapcsolatba lépjenek a PLO tagjai­val. — Tény az, hogy az iz­raeli hatóságok nem engedték meg Arafat nyilatkozatainak köz­vetítését az izraeli tele­víziós hálózaton keresz­tül.­­ Könnyen lehetsé­ges viszont az, hogy en­nek egyik oka: Arafat számadatai a palesztin felkeléssel kapcsolatban lényegesen magasab­bak, mint a hivatalos iz­raeli és a nemhivatalos számadatok. Arafat sze­rint 619 palesztin vesz­tette életét, 31,000 meg­sebesült, közöttük 3,600 palesztin nő, akik kora­szülést hajtottak végre, mert belehelték a hadse­reg mérges gázait. Új párt alakult Jugoszláviában Jugoszlávia legésza­kabbra fekvő és egyben legnyugatibb beállítású köztársasága, Szlové­nia székhelyén Ljublja­­na-ban (Leibach a Mo­narchia idejében!) meg­alakult a háború utáni Jugoszlávia első nem­kommunista pártja, Szlovénia Szociálde­mokrata Uniója. Szer­vezői azt mondják, hogy a nyugati szociálde­mokrata pártok után mintázzák mozgalmu­kat és máris kapcsola­tot létesítettek Auszt­ria és Nyugat-Németor­­szág szociáldemokratái­val. Tervük legkényesebb pontja a követelés, hogy Jugoszlávia nemzeti hadseregében a szlové­neket osszák be egy kü­lön szlovén részlegbe. A hadsereg egyike a meg­maradt kevés intéz­ménynek, amely orszá­gos jellegű és nem osz­lik fel a hat köztársa­ságra és az autonóm területekre. Szlovénia köztársasága és a had­sereg között a hangulat jóideje feszült, ez ma­gyarázza a külön­ rész­­leg követelést. Szlovénia szociálde­mokratái alakulásuk­kor nem mondták ki, hogy hajlandóak-e csat­lakozni a Szocialista Szövetséghez, a kommu­nisták által dominált or­szágos kerethez, mint ezt tették a többi újon­nan alakult szerveze­tek, a Demokrata Unió és a Farmer Unió, ame­lyek a forma kedvéért legalább is a kommunis­­ta­ állam­kerethez tarto­zónak nyilvánították magukat. A szociáldemokra­ták megalakulásuk előtt azt emlegették, hogy csakis akkor csatlakoz­nak a Szocialista Szövet­séghez, ha az előzőleg megreformálja önma­gát. Megalakulásuk után azonban a szociál­demokrata vezető sej­tette, hogy a rendőrség kényszerére és a betil­tástól tartva, ők is csat­lakozásra kényszerül­nek. A vezető, France Tomsoc kijelentette: „Úgy határoztuk, hogy eredményesebbek le­szünk, ha a rendszer keretén belül tágítjuk azt inkább, mint sem, hogy kívülálló ál­poli­tikai párttá sorvadunk.” 3. oldal

Next