Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)
1989-04-08 / 14. szám
Újabb Yalta? (A szovjet Riviérán, a Krími félszigeten, Yaltában a második világháború végefelé a Nyugati Szövetségesek, akik közé sajnos Sztálin is tartozott, osztozkodtak Kelet-Európa felett. A Yalta-i megállapodás későbbi védelmezői, ilyenek is akadtak, azzal érveltek, hogy nem magával a megállapodással volt baj, hanem azzal, hogy Sztálin nem tartotta be ígéreteit. Ezt úgy is lehetne fogalmazni, az igazi baj abban rejlett, hogy a népek függetlenségét és önrendelkezési jogát ígérő Nyugati Demokráciák Szövetségese a nemzetiségek tucatjait elnyomó tömeggyilkos Sztálin volt. Azóta sok víz folyt le a Dunán és Yalta erkölcstelen fogalommá változott. De sajnos még mindig akadnak akik a „reálpolitika” fedőneve alatt ismét szívesen leülnének, ezúttal Gorbacsovval, hogy Kelet-Európa jövőjéről tárgyaljanak. A múlt heti kommentárban Zbigniew Brzezinski utalt rájuk. Nem mondta ki, mi mondjuk ki helyette, hogy Dr. Henry Kissinger árulja az „ötletet” zárt ajtók mögött. Metternichnek ez a megszállottja nincs többé hatalmon, de tanácsadó cége jópénzért felvilágosít nagyvállalatokat és a cég feje szívesen teszi ingyen is, ha bejut azokhoz akik a világ sorát jelenleg igazgatják. És miért ne jutna be, az USA korábbi külügyminisztere, akinek későbbi cégében a jelenlegi helyettes külügyminiszter, Lawrence Engelburger munkatárs volt, akárcsak Brent Scowcroft tábornok a mostani Nemzetbiztonsági Tanácsadó? Ezzel nem kívánjuk azt a látszatot kelteni mintha mindketten még mindig kissingeri vonalon járnának. Az amerikai politika velejárója, hogy a hatalmon kívülieknek is kell élniök valamiből, amit nyújthatnak a dotáció ellenében, az a szaktudásuk, tapasztalatuk. És a bölcsebbek a hatalmon kívüli éveikből is tapasztalnak, nem valószínű, hogy egy és ugyanahhoz a céghez tartozzanak, ha nemzetüktől újabb megbízást kapnak, ha lehetőségeik és a horizont ismét tágul. Ezeknek előrebocsájtása után mai kommentárunk további részében a Washington Post-nak adjuk át a szót, hogy mondja el azt amit az újabb Yalta-szerű javaslatról eddig kiszimatolt.) A Kissinger terv, Közép-Európa jövője (Dan Oberdörfer, Washington Post) Az alapvető elgondolás a következő: a Szovjetunió gyengülő befolyása a szovjet dominálta keleti tömb felett, és egy bizonyos fokig, az USA csökkenő befolyása a NATO-ra, szükségessé teszi, elsőízben az I. Világháború kitörése óta, hogy egy átfogó konferenciára üljenek egybe, amely Európa jövőjét lenne hivatott rendezni. Azok, akik ismerősek Kissinger elgondolásaival, azt mondják, hogy Dr. Kissinger további drámai lazulást tart lehetségesnek a Szovjetunió keleti csatlósainak sorában az önrendelkezés irányában, valamint szovjet beletörődést ebbe anélkül, hogy újabb invázióval fenyegetné őket. Cserébe ezért a Nyugatnak valamilyen formát kellene találnia a biztonsági garanciára, annak biztosítására, hogy a NATO nem nyomul előre Kelet- Európában és nem fogja ezeket a nemzeteket fenyegetésként felhasználni a Szovjetunió ellen. Ha egy ilyen megállapodás történne, a feszültség enyhülne és Kissinger szerint mind a Keletmind a Nyugat jelentős mértékben csökkenthetné katonai erejét anélkül, hogy veszélyes mértékben gyengítené saját katonai szövetségét. Kissinger szerint drámai változások várhatók mind a keleti, mind a nyugati tömbön belül Európában és kevésbé lenne veszélyes, ha a két oldal közös egyetértésre jutna, inkább mint sem, hogy hagynák az események szabad folyását. Kissinger terve egyike a felvetett ötleteknek, amelyet a szakértők megvizsgáltak a tél végén és kora tavasszal, a Bush elnök által elrendelt külpolitikai szemle során. Akadtak kelet-európai specialisták a külügyminisztériumon belül is, akik korábbi főnökük koncepcióját elrettentőnek találták, mert szerintük az megszakítaná Amerika belpolitikai egyetértését Kelet-európa jövőjét illetően, az Atlanti Szövetségen belül pedig széthúzást eredményezne és mindebből a Szovjetunió húzna hasznot. Az egyetlen jó amit találtak benne az a „kissingeri tempó és bravúr volt, a kelet-nyugati kapcsolatok lélegzetelállítóan tág átrendezése, ugyanakkor „erkölcsi szempontokból” aggasztónak találták, mert az USA ismét egyszer cinkosa lenne a Szovjetuniónak abban, hogy megint egyszer aláírja, hogy Kelet-Európa a Szovjetunió érdekszférája. Kifogásolják azt is, hogy ezzel az USA árat fizet azért, hogy a Szovjetunió lazítsa csatlósainak gyeplőjét, ez azonban minden ár fizetése nélkül amúgy is megtörténik ezekben a napokban. Jöit az elnöknek és Önnek idén január 28-án,, a látszat szerint kísérlet a „Sonnenfeld Doktrína” felelevenítésére, amelyet Mr. Kissinger ösztönzött az 1970-es években. A tény, hogy a Külügyminiszter Úr ezt a javaslatot is kész komoly tanulmányozás tárgyává tenni, számunkra nagy aggodalmat okoz. A javasolt engedmények, amelyeket a Szovjetuniónak kellene tennie, nevezetesen a nemzeti önrendelkezése ezeknek az országoknak anélkül, hogy a Szovjetunió legújabb katonai beavatkozásától kellene tartaniok, olyan intézkedések, amelyekre a Szovjetunió a belső és külső nyomás hatására amúgy is kényszerül, függetlenül attól, hogy mit tesz a Nyugat. Segítő kezet nyújtani a Szovjetuniónak azáltal, hogy beleegyezzünk a katonai, a politikai és a gazdasági nyomások csökkentésére, amelyekkel jelenleg és a jövőben szembe kell néznie, és amelyeknek köszönhetően az történik amúgy is, amit Mr. Kissinger úrként kér a megegyezésért, egyszerűen értelmetlenség. Túl ezen a javaslat magába rejt elemeket, amelyek a Kelet- és Közép-Európai népek kiárusítását képezik, a Szent Szövetségre emlékeztet bennünket, amelyet Oroszország, Németország és Ausztria abszolút hatalmú uralkodói kötöttek egymással Bécsben 1815-ben. E szövetség célja a nemzeti és a demokratikus megmozdulások elfojtása volt, és alapul szolgált arra, hogy 1815 és 1848 között népek millióit nyomják el teljhatalmú uralkodóik. A korszak Metternich herceg nevét viseli, ő lévén a létrehozója. Mr. Kissinger elgondolása ,,a nemzetközi kapcsolatok új korszakának felvirradására” Kelet- és Közép-Európa népeinek szemében cinikus és roszszul időzített kísérlet arra, hogy nemzeti törekvéseik annyiszor hangoztatott amerikai támogatását feladja. A látszat, hogy az USA Yaltában egyike volt a felelősöknek azért, hogy Európát érdekszférákra osztották, csak tovább fog erősbödni e javaslatnak köszönhetően, következménye az lenne, hogy Bush elnök korábbi erőfeszítéseit az előbbi kormányzat sikerének előmozdítására, feledtesse. Osztjuk a felháborodását azoknak, akik a State Department kebelén belül elrettentőnek ítélték a Kissinger javaslatot és aggasztanak erkölcsi szempontból. A magunk részéről kereken elutasítjuk azzal, hogy az USÁ-t felelőssé és cinkossá tenné Kelet- és Közép-Európa szovjet befolyásának véglegesítésében. Túl mindezen meg vagyunk győződve arról, hogy Amerika külpolitikáját az Egyesült Államok nemzeti érdeke kell, hogy irányítsa, nem pedig újabb kísérletek Európa és a világ érdekszférákra való osztására. Tisztelettel arra kérjük a Külügyminiszter Urat, hogy nyilvánosan távolodjon el a Kissinger javaslattól mielőtt azt mint Kelet- és Közép-Európa jövőjének egyik lehetőségeként mérlegelnék és mielőtt az átmenne az érintett népek köztudatába. Ez a lépés levenné a javaslatot a nemzetközi ügyek napirendjéről és elejét venné annak, hogy a belső támogatás, amit Bush elnök és kormánya jelenleg élvez lemorzsolódjon. Tisztelettel: Gereben B. István Belső Gyula ügyvezető főtitkár a CCHONA elnöke Az amerikai magyar vezetők hozzászólása Két hét sem múlott el az alábbi cikk megjelenése után, amikor a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsadója, James Baker külügyminiszter, főbb beosztottjai, a Kongresszus két külügyi bizottságának vezetői és az USA budapesti nagykövete, a következő tiltakozó levelet kapták, James Baker volt a címzett, a többiek a kópiát kapták figyelmeztetésül:) Külügyminiszter Úr, a grandiózus kelet-nyugati politikai rendezése Közép-Európának, amit Mr. Henry Kissinger java- Saját hozzászólásunk Utólag, lapunk nevét is e levél alá írjuk. Kitűnően fogalmazott írás és nem kétséges, hogy a címzettek akik olvassák, emlékezni fognak rá amikor a Bush kormány új külpolitikáját kialakítják. A jelen sodró eseményű korszak egyúttal az a kor amikor a közvélemény nyomáon mind Ketten, mind Nyugaton egyre inkább érezteti a hatását. Néhány amerikai csevegő műsorvezetője kipellengérezte a Kongresszust, amikor az suba alatt kísérletezett saját fizetésének 50%-os emelésével anélkül, hogy lett volna bátorsága mellette nyíltan kiállnia. A közfelháborodásra a tervet hirtelen ejtették. És ki tudja, talán kovácsa, Wright Házelnök még azt is megérheti, hogy a körmére koppintanak saját viselt dolgaiért, amikor az ellene szóló etikai vizsgálat részletei kiszivárognak. Ez feltétlenül az időpont amikor érdemes képviselőinknek és szenátorainknak írogatni, telefonálni, táviratozni és tiltakozni, nosza rajta! Szerezzen igazi és maradandó örömet itt, vagy otthon élő rokonainak, barátainak! Minden alkalomra a legkedvesebb ajándék egy szép, felejthetetlen magyar film videón: Zenélő malom, Gül baba, Rózsafabot, Sziámi macska, Bercsényi huszárok, Sok hűhó Emmiért, Nászinduló, Magyar Kívánsághangverseny, Kalotaszegi Madonna, Uz Bence, —stb., stb. Az árak a filmektől függően — adóval és szállítással együtt $34.00, illetve $ 44.00. Megrendelhető Szeleczky Zitánál: 3475 La Sombra Dr., Hollywood, Cal. 90068. Telefon: (213) 851-4774. A szabadság határai Habsburg Ottó :A média mindenütt a világon, valamint számos politikus is jelenleg Salman Rushdie íróval és „Sátáni Versek” című könyvével foglalatoskodik. Ez az egyébként értéktelen mű aránylag észrevétlen maradt volna, ha Khomeini ajatollah őrült megnyilatkozásaival és bűnös fenyegetéseivel nem irányította volna rá és írójára a figyelmet. Ezért a kiadók és az írók tulajdonképpen hálásak lehetnek a szakállas tirannusnak, hogy sok millió értékű propagandát szolgáltatott nekik azzal, hogy a „Sátáni Versek”-et megfosztotta a jól megérdemelt ismeretlenségtől. A politikusok és a média kivétel nélkül elítélte Khomeinit, sőt talált elismerő szavakat Salmon Rushdie számára. Ez érthető, ha az ember meggondolja, hogy az ajatollah napjainkban a negativizmus szimbóluma. Az ő elítélése nem kíván sem bátorságot, sem nagyobb képzelőtehetséget. Ezért van az, hogy oly sokan rajta töltik ki bosszújukat. A megnyilatkozások egy része hangsúlyozza, hogy Khomeini az iszlám prototípusa. Ez viszont tárgyilagosan nézve helytelen. Minden időben és minden téren voltak szélsőségek. Manapság egész sor olyan rosszindulatú ember van a világon, mint a teheráni kényúr. Érdekes módon ezekből három a marxista politikai iskolából került ki, név szerint Ceausescu, Pol Pot és Kim Ir Szung. Ők sok ember halálát okozták, sőt a Pol Pot esetében feltételezhető, hogy számuk sokkal nagyobb, mint Khomeini áldozatainak száma. Ezenkívül az iszlám lakosság nagy többsége elutasítja Khomeinit. Perem-ember, mint az ír pap, Ian Paisley a keresztény világban. Ha az utóbbinak hasonló eszközök állnának rendelkezésére, mint Khomeininek, akkor reszketnünk kellene az észak-írországi katolikusokért. Ezért helytelen az iszlámnak, különösen a szűnni szárnyának sommás elítélése. Különösen azoknak nem szabadna e téren nagyon hangoskodniok, akik saját portájukon elsiklanak a marxisták gonosztettei fölött. Salman Rushdie esetében mindenesetre megfeledkeznek egy tényről, amelyet a tárgyilagosság kedvéért meg kellene említeni. Az indiai író műve ugyanis nagyon sértő sok millió ember számára. Ugyanolyan alávaló tiszteletlenséget és aljasságot tartalmaz, mint Scorsese hírhedt Krisztus-filmje. Mindkét esetben sok ember legmélyebb érzelmeit érte sérelem éspedig kizárólag haszonhajtás céljából. De ha az ember ezt kimondja, mindjárt azzal jönnek, hogy cenzúrát akarunk bevezetni, vagy az alkotó irodalmat akarjuk korlátok közé szorítani. Persze egyik sem igaz. Van egy nagyon egészséges alapelv, amely szerint minden ember jogköre addig terjed, amíg nem sérti egyik szomszédjának jogait sem. Senkinek sem szabad saját akaratát másokra rákényszeríteni. Ugyanez áll a szabadságra is. Ha ez zabolátlanságra vezet — ami a könyv és a film esetében is történt — akkor átlépi az illendőség határát. Viszont ezt sokan nem akarják belátni. Ennek megfelelően, sem Scorsese, sem Salman Rushdie nem tarthatnak erkölcsi igényt a szabad véleménynyilványítás elvére. Természetesen helytelen volna cenzúrát bevezetni. Ez már csak azért sem lenne jogos, mert egy ilyen felülről való beavatkozás az erőszak elemeit hordaná magában. Viszont szükség van valamilyen erkölcsi önfegyelemre. Ez sajnos erősen hiányzik modern társadalmunkból. Mindig feltétel nélkül annak oldalán állnak — legalább a meghirdetett közvéleményt illetőleg, aki az irodalmi szabadság jelszava alatt sokak legmélyebb érzelmeit sérti. Elérkezett az ideje, hogy a társadalom és a média kész legyen arra, hogy a vallásos érzésű emberek védelmére is tegyen valamit. Ha ugyanis egyszer jóindulatúan akarnának eljárni, vagyis nemcsak a túlzó, ocsmány reakciókat bírálnák, hanem azt a tényt is, hogy az úgynevezett irodalmárok sok ember érzelmeit súlyosan sértik, akkor megnyilatkozásaik szavahihetőbbek lennének ebben az esetben. Az természetes, hogy senki sem fog még csak gondolni sem arra, mintha Khomeininek igaza lenne. Szégyene mai világunknak és remélhetőleg hamarosan eltűnik abból. Másrészt végre azt is meg kell mondanunk, hogy a vallások és olyan történelmi személyiségek gyalázása, akik sok ember számára valami szentet és tiszteletreméltót jelentenek, elviselhetetlen. Ezzel ugyanis indokolatlan feszültségeket okoznak, amelyek veszélyes következményekkel járhatnak. Mindig panaszkodnak a szélsőségek miatt. Fel kell végre tennünk a kérdést, vajon ki segíti ezeket? Legutóbb például volt egy jobboldali megmozdulás, amely nem volt totalitárius, de amelynek választási sikere ellen álarcos tüntetők botokkal és kövekkel hadakoztak az utcán. Jogos lett volna rámutatni arra, hogy ezek az erőszakoskodók azoknak a legjobb agitátorai, akik ellen állítólag protestálnak. Scorsese és Salman Rushdie ugyanígy mozdítják elő az irodalmi szabadságot. Ha azután zabolátlanságuk miatt az emberek a cenzúra alkalmazását kívánják, akkor az elsősorban azok terhére írandó, akik a szabadsággal való visszaélésük által az elismerten jogtalan reakciót kiváltották. Ezt azoknak is szívükre kellene venniük akik mostani hangoskodásuk által kiprovokálták azt. Katynért a szovjet felelős A Katyn-i tömegmészárlás ügyében újabb hangok jelentkeznek Lengyelországban. Legutóbb egy kommunista újságban leközölt, még a második világháború idejéből származó lengyel Vöröskereszt-jelentés az akkori szovjet vezetést tette felelőssé a sokezer lengyel katonatiszt lemészárlásáért. A történelmi előzmények röviden a következők: 1939-ben szeptember elején Hitler megtámadta Lengyelországot. Két héttel később a szovjet Vörös Hadsereg is benyomult lengyel területre és keleti országrészen vagy negyedmillió lengyel közkatona és 15,000 katonatiszt esett fogságba valamennyiüket szovjet területre szállították. Két évvel később Hitler megtámadta a Szovjetuniót. 1943 tavaszán a németek, a szmolenszki nagyerdő térségében, Katyn közelében tömegsírra, sokezer lengyel katonatiszt tetemére bukkantak: az akkori nemzetközi vizsgálóbizottság megállapítása szerint a tömeggyilkosságot 1940 tavaszán követték el, akkor amikor német csapatok még nem tartózkodtak szovjet területen. Szovjet részről természetesen a nácikat vádolták a szörnyű tettért, egészen a legutóbbi időkig, mikoris lengyel—szovjet vegyesbizottságot bíztak meg azzal, hogy felszámolják az úgymond „történelmi fehér foltokat”. A lengyelek többsége már évtizedek óta úgy tudta, hogy a szovjet fogságba került 15,000 tiszt haláláért Sztálin, illetve Berija egykori politikai rendőrsége, az NKVD felelős. Nemcsak a Katyn-i tömegsírban talált szerencsétlen lengyelek haláláért, hanem a többi, 11,000 katonatiszt eltűnéséért is. Mint ismeretes, 1939- ben a szovjet fogságba került lengyeleket három táborban helyezték el, az egyik Kozielsk, ezeket lőtték agyon Katyinban. A másik kettő: Ostaszkow és Starobielsk. Most azt kutatják, mi lett a két utóbbi táborban fogvatartott 11,000 lengyel katonatiszt sorsa? Tadeusz Sergiejczyk „hadtörténész” legutóbbi nyilatkozata szerint jelenleg nincs bizonyíték arra, hogy kik mészárolták le a 11,000 lengyelt, de Katyn bizonyító ereje arra enged következtetni, hogy a nyomok az akkori szovjet titkosrendőrség, az NKVD irányába vezetnek. A varsói hadtörténeti intézet munkatársa a „Tygodnyk Kulturalny” című lapnak nyilatkozott. A Reuter távirati iroda varsói munkatársa úgy véli, hogy az őrnagyi rangot viselő Sergiejczyk az első lengyel katonatiszt, aki a tömeggyilkosság ügyében szovjet felelősségről beszél. A hadtörténész nyilatkozatának szövegét az újságban fényképpel toldották meg: hátrakötött kezű férfit tarkónlőnek. Lengyel lapokban ilyen fénykép eddig még nem jelent meg. Sergiejczyk egyébként célzatos hazugsággal vádolta meg a szovjetet, visszautasítva állításukat, hogy a többi, 11,000 lengyel katonatiszt holttestét is Katyn térségében kell keresni. Ezzel csak azt akarták elodázni, hogy senki se törődjön a másik két táborban fogvatartott 11,000 ember sorsával. A lengyel őrnagy idézi Sztálin egykori kijelentését, miszerint a lengyelek Mandzsúriába szöktek. Berija azt állította, hogy tévedésből átadták őket a németeknek. Mindkét állítás valótlanság. A lengyel tudományos akadémia második világháborús eseményekkel foglalkozó profeszszora, Czeslaw Macajczyk a „Dziennik Ludowy” című napilapnak írt cikkében kétségbevonja azt a szovjet állítást, hogy a 15.000 lengyel német kézre került. Nem osztja azokat a híreszteléseket sem, hogy annak idején a lengyelekkel teletömött uszályokat a Balti-tengeren elsüllyesztették volna. A történész-professzor más források alapján úgy véli, hogy Starobielski táborban lévő lengyeleket Harkov környékére, Ukrajnába szállították, és ott, egy Dergacze nevű falu közelében meggyilkolták őket. Macajczyk cikke nem tér ki a harmadik táborban, Ostaszkowban fogvatartott lengyelek sorsára, dés megkötésének napján született ikreinek a Ronald és a Mihail nevet adta. A két fiúcska azóta már valamicskét felcseperedett és szovjet forrásokra hivatkozó jelentés szerint: a Ronald névre hallgató gyerek engedelmes és szófogadó, míg ikertestvére, Mihail konokul állhatatos. Amikor 1987. december 8-án az amerikai elnök, Ronald Reagan és a szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov aláírta a középhatósugarú rakétafegyverek korlátozásáról szóló szovjetamerikai egyezményt, bejárta a világot a hír, hogy egy moszkvai házaspár, éppen a szerző 3. oldal