Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)
1989-08-26 / 34. szám
Spanyol mozaik Rónai Zoltán Különös családtag Madrid kellős közepén észrevette valaki, hogy a Silva (nem Szilva!) utca 12-es számú ház egyik ablakán — nagyméretű kígyó hajol ki. Azonnal tárcsázta is a városi rendőrség számát — 092 — s a rendőrök meg is győződtek róla, hogy a szóbanforgó lakásban tényleg egy négy és fél méteres kígyó, egy Python reticulatus lakik. Két heti határidőt adtak a tulajdonosnőnek, hogy megváljon a birmániai származású csúszómászótól, mely nyilvánvalóan jól hozzászokott a ,,civilizációhoz.” A hölgy, Carolina García azonban beadványt intézett az illetékesekhez, s ebben nemcsak azt hangsúlyozta, hogy a kígyó teljesen ártalmatlan (nem mérges), hanem azt is, hogy a „család szerves részévé vált.” Úgy látszik, a városi hatóságok ezzel (egyelőre) lezártnak is tekintik az ügyet, már csak azért is, mert a törvénykönyvvel a kézben mást csinálni nem is lehet. Az érvényben lévő rendelkezések csak a külön védelem alatt álló, belföldi állatok (medve, hiúz, sas) tartását tiltják. Azt viszont elhatározták, hogy szabályozni fogják az állatoknak magánlakásban, kertben való tartását. A szabályzat megszerkesztése nem lesz könynyű. Mikor lehet majd kijelenteni, hogy egy állat jelenléte a házban „nem tűrhető”? Veszély esetén (oroszlán, puma, mert ilyen állatokra is akadtak Madridban) vagy ha erős, rossz szagot áraszt (róka), a dolog elég világos. De az is, hogy például egy ugatós kutya sokkal kellemetlenebb lehet a szomszédok számára, mint egy gyakorlatilag néma kígyó, melyet akár , ,házőrzőnek’ ’ is lehet tekinteni. Mert hol az a betörő, aki bemerészkednék ilyen „kígyós házba”? Attól tartok azonban, hogy a városatyák az egészben új bevételi forrást fedeznek fel, s ha fizet majd valaki, akár krokodilt is tarthat a fürdőkádban. Mert egyelőre csak a kutyák után kell fizetni, ami vitathatatlanul antidemokratikus diszkrimináció. .. • A Madridtól kb. 15 kilométerre fekvő Getafe városában tavaly úszótanfolyamon a medence fenekéről hozták fel a nyolc éves Roberto Rojast. Negyven perces fáradozás után kimondhatták, hogy életben marad, az október 12-e nagykórház orvosai szerint azonban a kilátások nem lehettek volna gyászosabbak: pusztán vegetatív állapot az agy sérülése következtében. Három hónapig állát a térdéhez szorítva, lótusz-pozícióban feküdt, mesterségesen táplálták és — ami a legrosszabb volt — időről időre olyat sikított, hogy égnek állt az ember haja tőle. — Inkább venné el az Isten! — mondták a szülők, de nem elégedtek meg ezzel és bevitték a Más Gyermekek Szülei Egyesületének húsz éve működő intézetébe. Ott vette kézbe Róbertet egy orvosnő, egy pszichológusnő és egy gyógytorna-tanár. Ami azóta történt, többórás videoszalagon és fényképek százain látható. Felvételekor a fejét sem tudta tartani, az ingerekre nem reagált, arca kifejezéstelen volt. Októberben megtanul nyerni. Novemberben odanéz, ha szólnak hozzá, és használni kezdi a jobb kezét. Decemberben mosolyog, reagál a fájdalomra és segítséggel megteszi az első lépéseket. Januárban egy kis visszaesés észlelhető, de utána tovább halad: már egyedül eszik, megismeri a személyeket és belerúg a labdába. Februárban elkezd különórára járni. Márciusban már beszél és azóta a kezelő személyzet szerint órárólórára észlelhető a javulás. Néha már visszaemlékezik a baleset előtti dolgokra, de még nem működik a közelmúlt felidézése. A róla készített felvételek láttán magyarázattal is szolgál: „Akkor bolond voltam.” Jelenleg tűzoltó akar lenni, de érdekli a pszichológia is! Nemrég elment látogatóba régi iskolájába és megismerte volt osztálytársait. Mindig mozog, alig marad nyugton, bár néha komolyan, csöndben ül. „Gondolkozom” — mondja olyankor. Mosakodni, kezet mosni nem szeret. Meg is magyarázta: „Nem szeretem a vizet, mert egyszer belefulladtam az uszodában.” Hogy sikerült mindez? Erre a kérdésre a fiatal doktor néni sem tud kielégítő választ adni. Nem tudják, milyen mértékű lehetett a neurológiai sérülés. Szerepe lehetett mindebben több tényezőnek a víz hőmérsékletétől a fiú koráig. No meg az orvosnőnek, a pszichológusnak, a tornatanárnak és Roberto szüleinek, akik mind hittek benne, hogy még vannak csodák. püspök öszvéren Orihuela városa a hagyományos külsőségek között” fogadta új Püspökét, amire — az előd hosszú kormányzása következtében — 35 év óta nem volt példa. A hagyományos külsőségekhez azonban nemcsak a városi tanácsnokok zsakettje és cilindere, a városi rendőrség tollas-sisakos díszegyenruhája és más szereplők fehér parókája és csipkemandzsettája tartozott, hanem — a fehér öszvér hátán való bevonulás is, mint az egykor általános volt az aragóniai királyság területén. Főtisztelendősége, — mi tagadás! —először tétovázott, nem tetszett neki túlságosan a dolog. Végül is azonban úgy határozott, hogy ő is úgy foglalja el székét, mint elődei, amint azt el is lehetett várni egy ilyen nagymúltú kisvárosban. (Az egyházmegye ma már Orihuela-Alicante nevét viseli; oda tartozik az utóbbi nagyváros és az ország egyik legfontosabb idegenforgalmi zónája.) A püspök urat tehát a régi városfal kapujánál várták a káptalan tagjai és a világi hatóságok képviselői, s ő maga ott ült az öszvérre, hogy a diadalívek alatt az ősi székesegyházig lovagoljon. Egy öreg kedves nővér meg is könnyezte, Jézus jeruzsálemi bevonulását juttatta az eszébe. Csakhogy itt nem pálma- és olajfaágakat lengettek, hanem zsebkendőt, legalábbis azok, akiknek nem volt fényképezőgép vagy videófelvevő a kezében. Helyi fúvózenekar a régi gyalogsági indulót játszotta, míg a levegőben rakéták bukkantak, mind a zenekaroknak, mind a „tűzzel való játéknak” nagy hagyományai vannak ezen a vidéken. Az öszvért az új püspök asztúriai földjei vették 35.000 pezetáért és ajándékozták neki. Különben nem volt könnyű tisztességes fehér öszvért találni; erre mind Alicantétól, mind Asztúriától messze La Rioja vidékén fedezték fel. Sok tréfálkozásra adott alkalmat, hogy a nőstény öszvérnek éppen Roma volt a neve, bár biztosan nem az örök város után, hanem lapos orra miatt. Az ünnepélyes bevonulás után a derék állatnak egyelőre nem lesz sok dolga, de minden esetre nem kell majd a következő főpapra várnia. A legvalószínűbb az, hogy jótékony célú árverésen talál majd új gazdát és jövője majd attól függ. A püspök úr pedig egyszer az öreg székesegyház padlója alatt fog nyughelyet találni. Vasárnapi törődések...! Hajnal László Gábor „Sok bába közt elvész a gyermek” — mondogatják e népi bölcsességet, ha egy-egy ügynek túl sok a gazdája, ugyanis ilyenkor általában a másiktól várjákremélik az odafigyelő intézkedést. Valami ehhez hasonlatos helyzetben van most — igaz, elég régóta — a magyar családvédelem. A helyzet súlyossága ma már tagadhatatlanul a katasztrófa veszélyével fenyeget, de államhatalmi, politikai beavatkozással képtelenség kilábalni a gondok kátyújából, mert a kapcsolatok törvényesítése, a házasságok tartóssága, a szülési kedv fokozása és az óhajtott vagy gyámságra dobott gyermekek nevelése az egyének hozzáállásán alapul. Tehát — „használjuk” ezt a kifejezést: szubjektív. Persze, a változó hangulatot jelentősen befolyásolják az objektív — a tárgyi — feltételek, körülmények, mint például a jövedelem, a lakás, a férj és feleség foglalkozása, iskolai végzettsége. Tulajdonképpen agyoncsépelt, ezerszer megrágott töprengések ezek, és az utóbbi négy évtizedben könyvtárnyivá duzzadtak az állítólag jobbító szándékú szabályok, törvények, rendeletek, külön intézetek alakultak a „hogyan és miért” kutatásaira, cikkek, tanulmányok, doktori értekezések garmada felelt a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre, nevezetesen arra: a népesedés alakulásában a mennyiség netán a minőség a döntőbb szempont?! Nem is kellett odafigyelni ezekre a disputákra, hiszen a férfiak és nők, kicsinyek és kamaszok saját bőrükön érezték a tartósított bizonytalanság csapolásait, a bölcsődei, óvodai, iskolai férőhelyek hiányát, a zsúfoltságot, a lenni vagy nem lenni hamleti monológ keserveit az abortusz-bizottság előtt, a válások hercehurcáit, a gyermekét egyedül nevelő nő, meg a vasárnapi apuka kilúgozott szeretetét, a munkába rokkant, lestrapált házastársak mogorvaságát, a neurózist, alkoholba menekülést... Hajdani barátommal és akkor irigyelt asszonyával tíz év múltával találkoztam, s noha tudtam, az idő ott is, itt is ritkítja, a hajat, gyúrogatja az arcot, bőrt idegeket, ám mégsem sikerült leplezni meglepődésem: a most 42 esztendős mérnök és nálánál alig fiatalabb orvosnő külsőre tíz évvel öregebbnek tűnt. Még pontosabban: gyűröttnek, fáradtnak, kimerültnek. Ezt akkor a véletlennek tulajdonítottam, hogy ők ilyen típusok, de jöttek mások, agglegények, hajadonnak maradottak, elváltak, gyermektelenek és két-három utódot nevelők. Beszélgettünk a hazai helyzetről, változásokról, reményekről, azaz inkább én hangoztattam derűlátásom okait, míg vendégeim, főleg a nők, érveire figyeltem — nekik jobban hiszek, mint a legsikeresebb politikusoknak — és azt hámozgattam ki helyzetelemzéseikből, hogy a jelenlegi sokrétűség, vitalehetőség, parlamenti számonkérés, nekiveselkedett múltvájkálás izgalmában a megengedhetőnél jócskán nagyobb figyelmetlenséggel hagyják gazda nélkül a félig vagy teljesen elhagyott gyermekekkel való törődést, valamint nem erősítik a családokat még összetartó, ám a szétpattanás veszélyével fenyegető szociális- és szeretetabroncsokat. Egyre több, már vagy negyedmilliónyi a veszélyeztetett gyermek, közel harmincezren élnek nevelőotthonokban, és a szülőkre kényszerített hajsza, a muszájból garasoskodás keservei nem teszik derűssé a kínlódást önmaguk nyelvére is lefordító kamaszok hétköznapjait. Hovatovább csak vasárnap kanalazhatják kedvenc eledelüket, akkor húzhatják magukra az annyira óhajtott ruhát, hiszen kímélni kell, mert nem futja havonta másikra. Míg a másik végletet is láthatják, hogy a velük egykorú társaik nyugatról kapott holmikban feszítenek, s nem értik az egészet, mert apjuk-anyjuk becsületesen dolgozik... és fokozatosan felismeri, hogy épp a becsületesség miatt nincs feketén vásárolt valuta, pult alól vehető vámmentes videó, farmer, a húsban is több a mócsing. Az otthoni újságokat naponta lapozgatva, figyelmesen hallgatva a Kossuth és a Petőfi Rádió műsorait nem hagy nyugodni az a bizonyos kisördög, vajon miféle szándék kergeti a tömegtájékoztatási eszközök munkatársait. Szinte csak a szenzáció a lényeg, hogy kit miért ítéltek el, végezték ki, verték félholtra, mennyire élt vissza hatalmával és kockázat nélküli bátorsággal rugdossák a fogatlan oroszlánokat, de a gondok súlyához képest igen kevesen firtatják — tisztelet ezért valamennyiünknek, — mit is érez napjainkban egy anya (legyen az leány vagy férjezett,) s miről álmodoznak a lakótelepi kulcsos gyerekek, a szülők hiányát megszenvedő árvák, az unokáik jövőjét féltő nagymamák. Elképzelhető: számosan nem tartják rokonszenvesnek ama észrevételem, miszerint: népszavazást szorgalmaznak ilyen-olyan ügyek eldöntésére, aláírásokat gyűjtenek ezek azok leváltását követelve, de máig nem tudok arra irányuló tömegmozgalom szervezéséről, hogy asszonyok, pályakezdő leányok ezrei kössenek szövetséget a család védelmére, hiszen a megszületett életről közösen kell gondoskodni! Az Új Testamentumban az parancsoltatott, hogy „Az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben!” — ám a józan cselekvés jogát az apostolok sem vétózták. Ideje lenne különbséget tenni a feminista kelekatyaságok és a családok egységét romboló „második nem” panasz-ideológiák, valamint a szeretet parancsolatainak engedelmeskedő, az ezzel járó áldozatokat vállaló nők szolid óhaja között. Egészen bizonyos, hogy a gombamód szaporodó szervezetek, szövetségesek, pártok sorában már holnap a legnépesebb lenne — lehetne — pólya szagát nem feledett anyák és a várni tudó asszonyok milliós tábora. MEGRENDELHETŐ az ár egyidejű beküldésével: MÁRAI SÁNDOR A GARRENEK MŰVE Ez az évtizedeket átfogó visszaemlékezés, mely bizonyos mértékig önéletrajz, tárgyalja ifjúkorának világát a két világháború közötti neobarokk Magyarország társadalmi berendezkedését, amely számára mindig idegen maradt, mert a többszáz éves polgárosodás és a városokat teremtő kultúra reflexét családi örökségképpen hordozta magában. ,,A szavak székesegyházának” nevezte egyik kritikusa ezt a művet, mely lenyűgöző részletszépségeivel, arcképeivel és sodró erejű eseményeivel az európai irodalom legnagyobb művei közé tartozik. Az 1136 oldalas, két kötetben összefoglalt mű elsőosztályú kiállításban, vászonborítású védőtokban a magyar könyvkiadás büszkesége. A két kötet ára: $50.00 + csomagolási és postaköltség $5.00. Vorosvary Publishing Co. Ltd. könyvosztályán, 412 Bloor Street, West, Toronto, Ont., Canada M5S 1X5 Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt... A közelmúltban elhunyt Márai Sándor évszázadunk egyik legnagyobb európai írója, gondolkodója és legműveltebb fője, közel fél évszázadon át írta naplóját. A hosszú idő alatt rendszeresen feljegyezte — naponként néhány sorban — ami a világban és környezetében történt. Elmondta bírálatát mindenről, amit arra méltónak talált. Gondolatait 1983-ig a Naplókban tette közzé. Halála után azonban hagyatékának gondnoka meglepetéssel fedezte fel, hogy ezeknek a jegyzeteknek mindössze töredéke látott napvilágot. Nyilvánvalóan azért, mert vannak dolgok, melyekről nem akart életében nyilvánosság előtt beszélni. E felbecsülhetetlen szellemi kincseket viszont bűn lenne, ha nem tárnánk fel valamennyiünk okulására. Ezért lapunkban közöljük időrendi sorrendben, hétről-hétre az eddig nem publikált napló-részleteket, mert véleményünk az, hogy nagy géniuszunknak mindannyian örökösei vagyunk, tehát részesei szellemi hagyatékának. 1945 A kertben sok rózsatő elvadult, visszavadult vadrózsának, mert elmúlt ősszel és most tavasszal a kertésznek más gondja volt, s nem ért reá az oltásokkal törődni. És az emberekben, mi történt ez ősszel és tavasszal? Hányan vadultak vissza, a szellemi oltókések beavatkozása nélkül, vadállatnak? Sokan. ☆ Nyugati demokrácia, vagy keleti diktatúra: ez dől el most s a következő hónapokban... de nem biztos az sem, hogy eldől. Lehet, hogy egyik sem lesz, a kettő között alakul ki valamilyen társadalmi, politikai helyzet. Az oroszok tartják pozíciójukat, amennyire lehet, s az angolszászok időnként félkézzel igazítanak egyet a helyzeten, amennyire módjuk és kedvük van ehhez. Közben a magyar társadalom fuldoklik a szegénységben, elerőtlenedik, feléli tartalékjait. Egyik zsebórát ad el, másik fogsorából az aranyplombát. A szociális felfordulás veszélye nem rémkép többé. Irodalom nincs, szellemi szabadság nincs. A kommunista lapban egy cikkíró az ismert gúnyos-elismerő hangnemben dicséri a halott Budáról írott verseit, s „szép szavaim” zöld és aranyszín döglegyekhez hasonlítja, melyek a hullák arcára szállanak. Ugyanígy írtak tegnap a fasiszták. Kiadómhoz puccsszerűen, nyegle és ripők elhatározással beültet vezérigazgatónak a nagybank, melynek vállalatai közé tartozik a kiadócég, egy ismeretlen, harminc éves fiatalembert. Mindenfelé a terror, a diktatúrák rémuralmával párhuzamosan a nagytőke önkénye. Mindenki elvesztett minden mértéket. Elképzelhetetlen, hogy Cotta, S. Fischer, vagy a Nouvelle Revue Fransaise tulajdonosai íróinak megkérdezése nélkül mert volna dönteni egy igazgatóválság kérdésében... Ma semmi nem számít. Ez az ismeretlen fiatalember dönti el a jövőben eddigi életművem, harminc kötet könyvem sorsát. S mindezt némán kell tűrni. ☆ Már megtanultam fegyelmezni magam, s minden személyemet érintő, s annál fontosabb kérdésekben is fegyelmezetten, türelmesen beszélni, de a magyar társadalom árulásáról, jellemtelenségéről ma sem tudok még közömbösen társalogni. Ilyenkor elveszítem a mértéket, türelmetlen és izgatott leszek. Úgy látszik, ez az egyetlen sérelem, mely valóban fáj. ☆ Az akadémiai tagajánlásokat olvasom, s nem tudom, nevessek-e, vagy egyszerűen hajítsam a papírkosárba ezt a szégyenletes füzetet, melyben az elmúlt huszonöt esztendő notórius reakciósai sietnek „ajánlani” száműzött, s az emigrációból most győztesként hazakészülődő tudósokat... Az ajánlottak zöme legalább úgy megérdemli, hogy akadémikus legyen, mint azok, akik eddig tagok voltak, nem erről van szó. De a lihegő készség, mellyel egy Kornis, Gerevich bejelentik, hogy nem tűrhetik tovább Vámbéry Rusztem, vagy a rosztovi, kommunista Bolgár távollétét... Hol éltél? Mit hittél? S ne feledd, hogy közben te is, személy szerint, akadémikus voltál. ☆ Eddig a nyilasok, nácik, németek és oroszok zabráltak, most azt, ami megmaradt, a magyar politikai pártok harácsolják. Ma a mozikat osztogatják egymás között, holnap a rádiót, aztán a könyvkiadócégeket, vagy a kávéházakat és bordélyokat. Senki nem tiltakozik. Nincs központi akarat, a kormányzat, ha akarna is valamit, — ritkán akar! — elvész a pártok között. Csak a harácsolás állandó, az élet tengelye. Budán, hirtelen felrobbant júniusi kánikulában. Forró hullabűzben vándorlok, lázasan. De mindenesetre ott tartunk már, hogy este holtfáradtan elalszom és égve felejtem a villanyt. ☆ A kommunisták, a hazaiak éppen úgy, mint a külföldiek, — elfogadták ezt a szót: „Demokrácia.” A szónak cikkeik, megnyilatkozásaik szótárában most már polgárjoga van. Elfogadták, ismétlik, követelik, úgy beszélnek erről, mint posztulátumról. Természetesen reakciót értenek alatta, — nem fasiszta, de másféle, kapitalista reakciót. Aki egyszerűen demokrata, az valószínűen reakciós, mert különben nem demokrata lenne, hanem kommunista, így gondolják. Kommunista szempontból valószínűleg igazuk is van; demokratának lenni annyi, mint hinni a föltétlen szabadságban, az egyén jogaiban. Mégis, ez a politikai taktikából elfogadott, polgárjogot nyert fogalom most már a taktikusokat is kötelezi... Szavakat nem lehet büntetlenül „elfogadni”. A szavaknak visszahatóerejük van: aki egyszer elismerő hangnemben kimondott egy szót, kénytelen számolni vele, akkor is, ha titokban tagadja értelmét és jogosultságát. Aki a demokrácia fogalmával „taktikázni” kezd, egy napon észreveszi, hogy kötelezettséget vállalt. ■Cr Egy zsidó nő bemegy R.-hez, feltépi mellén a blúzt és keblét mutatja, melyre tüzes vassal számjegyet sütöttek Auschwitzban. És mind a többiek, akik most hazatérnek a deportálásból... és az emlékek, melyeket magukkal hoznak! Miféle erő békítheti meg ez indulatokat? Milyen érvelés? Nincs ilyen erő. De van egy módszer, mely végül is általános békét adhat e megkínzott emberi szíveknek: ez a módszer a műveltség és a jólét. De a jólét műveltség nélkül terrorhoz vezet, — lásd Amerikában, a trösztök idejében! — s jólét nélkül nincs igazi műveltség. Ez az út, melyen el kell indulni, ha békét akarunk. Minden más csak rendészeti kérdés. ☆ A Művészeti Tanács egyik ülését hallgatom. Valamilyen írói listát sürgetnek, mert az írók és művészek „újjáépítési kölcsönt” kaphatnak az államtól. Közpénzről van szó, s ezért nem érzek jogot arra, hogy ilyen segélyt osztogassak: az írók kérjenek segélyt, ha akarnak; ismerek olyan írót is, aki inkább éhenhal, de nem hajlandó odaállni a vályúhoz, ingyen levesre. Ez az írók és a társadalom dolga. Egy népi jelmezbe öltözött, volt félnyilas lap szerkesztője a Tanácstól kéri „írói voltának” elismerését, mert házhelyet akar potyázni... Mi közöm ehhez? Hol vagyok: anyakönyvezető hivatalban, vagy iparfelügyelőségen? S mint vélekedjek írókról, akik bármilyen hatóságtól „írói voltuk elismerését” kérik? El kell fordulni itt mindentől és mindenkitől, teljesen és mentől meszszebbre menni. De mindezt már nem is hallja, érzékeli senki, oly természetes... Arról is beszélnek, hogy a környező, szomszéd államokkal baráti, kulturális társaságokat kell alakítani, s engem kérnek fel, legyek „a magyarcsehszlovák társaság” elnöke. Ezt oly pillanatban tervezik, mikor a szlovákok a magyar őslakosságot megkülönböztető jelzés viselésére kényszerítik és tömegesen deportálják. Az elnökséget nem fogadom el. A terror mindent megtanult a fasizmustól, s végül senki nem tanult. (16. folytatás) 7. oldal Copyright © 1989 by Vorosvary Publishing Co. Ltd., Toronto, Canada All rights reserved. No part of the text may be used without formal permission from Vorosvary Publishing Co. Ltd.