Phralipe, 1993 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
nek bizonyos, arra a csoportra jellemző kulturális elemeket. 2. Ugyanakkor az egy nagyobb területen vagy országban élő különböző cigány csoportok hagyományai közelednek egymáshoz a csoportok egymás jobb megismerése révén. 3. Végül, de nem utolsósorban pedig a befogadó népek hagyományaival is aktív kapcsolatba kerülnek. Ezért sem Magyarországon, sem más országban nem lehet egységes cigány kultúráról beszélni, már ami a konkrét kulturális termékeket illeti. Más megközelítésben azonban - ha a társadalmilag azonos vagy hasonló helyzetű csoportokat vesszük figyelembe - sok közös vonást találunk. Nézzük meg most, hogy milyen csoportok élnek a mai Magyarországon és kövessük végig szellemi kultúrájuk néhány aspektusát ebből a szempontból. A cigányok Magyarországon Az első magyarországi cigány adat egy 1429-ból származó menlevél, melyet Zsigmond király adott egy csoportnak (Sárosi, 1971:13). Az azóta eltelt több, mint ötszáz év alatt sem tudott a cigányság egésze sem asszimilálódni, sem integrálódni a magyar társadalomba. Ennek valószínűleg legfőbb oka az, hogy gyakorlatilag a II. világháborúig folyamatosan érkeztek, főleg a Balkán felől az elmaradott, vándorló, analfabéta csoportok. Egy-egy ilyen újabb hullám megbillentette azt a kényes egyensúlyt, amely a lassan letelepedőfélben lévő cigányság és a környező lakosság között kezdett kialakulni, és újra visszasüllyesztette a már régebben itt élőket is a perifériákra (Havas, 1989:5). A magyarországi cigányság száma az 1974-es publikált népszámlálási adatok szerint kb. 340- 380 000 fő volt (Kemény, 1974). Az azóta eltelt időben számuk - becslések alapján - kb. 440 000-re növekedett (Kocsis-Kovács, 1991:80- 81). Etnikai megoszlásuk 1971-ben a következő volt: kb. 71 százalékuk az úgynevezett magyar cigány, 21 százalékuk az oláh cigány, kb. 7 százalékuk román cigány. A fennmaradó néhány család kisebb, Magyarországon nem jellemző csoportokba tartozik: szlovák, szlovén (vend) és német (sinti) cigányok. Az egységesen magyar cigánynak (cigányul: romungre) nevezett csoport tagjai nem érkeztek együtt és ugyanarról a területről Magyarországra. Nyelvileg mára már több, mint 90 százalékuk asszimilálódott a magyarhoz. Bár még ma is többnyire nagycsaládokban élnek, csoport- és nemzetségneveikre már nem emlékeznek. Valószínű, hogy a különböző csoportok egymással is összeolvadtak, így kultúrájukat ma már csak táji tagozódásuk szerint tudjuk vizsgálni. Az a néhány száz család, amely még cigány anyanyelvű, az úgynevezett kárpáti dialektust beszéli, amely manapság elsősorban Csehszlovákiában és Lengyelországban elterjedt. Mivel a múlt századi leírásokból tudjuk, hogy ez a nyelvjárás akkor még a legfontosabb volt Magyarországon (ld. pl. Habsburg, 1888), ez a - nyelvjárása alapján - kárpáti cigánynak is nevezett csoport a jelenlegi országhatárok ellenére közös kultúrkörbe tartozik. A magyar cigányoknak csak egy kis része őrizte meg hagyományos foglalkozását. Ezek közül a legelterjedtebb a vályogvetés, a szegkovácsolás és a zenészség. A cigányságon belüli társadalmi különbségek náluk a legszembetűnőbbek: a magyar viszonylatban is gazdagnak számító, kulturálisan is asszimilálódott réteg mellett nem kevesen még ma is faluszéli vályogviskókban laknak és alkalmi munkákból tengődnek. A körülbelül százezer főnyi oláh cigányság (cigányul: vlasika roma) nevét a román nyelvterületen való hosszas tartózkodás eredményeként kapta. A múlt század közepéig a román fejedelemségekben (Moldvában és a Havasalföldön) meglévő cigány rabszolgaság intézményének felszámolása után (Kogalniceanu, 1975:168-175; Ursu-Buduru, 1991) indult meg az a legutóbbi cigány népvándorlási hullám, amely nemcsak Magyarországra, hanem Nyugat-Európába, sőt Amerikába és Ausztráliába is sok oláh cigányt sodort. Az oláh cigányok az ún. oláh cigány nyelvjárás alnyelvjárásait beszélik anyanyelvükként. A szakirodalomban törzseknek tárgyalt csoportjaikat (Erdős, 1957) ők fajtának hívják, amelyek foglalkozási csoportokat jelentenek. Nemzetségeik neveiket valamely híres ősről vagy eredetmonda alapján kapták. Az oláh cigányságnak gyakorlatilag az egésze a II. világháborúig analfabéta volt. Letelepedésüket csak a két világháború között kezdték szorgalmazni, ezért még most is ők a cigányság legmozgékonyabb rétege. Bár hagyományos foglalkozásaikat részben az igények minimálissá csökkenésével, részben a hivatalos kényszer hatására nagyrészt megszüntették, szívesen vállalnak mozgással járó foglalkozást. Az ötvenes években a gyáriparba kényszerítették őket, ahol iskolázatlanságuk miatt csak segédmunkások lehettek. A harmadik nagyobb csoport a román cigányoké. Ők saját magukat beásnak nevezik, ami a román baies (bányász) szóból származik. Őseik a romániai Olténiából vándoroltak a Bánátba, majd a századforduló körül a mai Magyarország területére. Nyelvileg még román nyelvterületen asszimilálódtak, a román nyelv nyelvújítás előtti dialektusait beszélik. Hagyományos foglalkozásuk a teknővájás és egyéb famunkák végzése. 4