Varga Ilona: Hanglenyomatok (Piliscsaba, 2004)
Négyen-öten voltunk a cigány értelmiség
Négyen-öten voltunk a cigány értelmiség Cheli Daróczi Józsefet aligha kell bemutatni bárkinek is. Neve egybeforrt azzal a cigány irodalmi felpezsdüléssel, ami a 70-es évek derekán olyannyira meglepte a hazai közvéleményt. 1975-ben az első hazai cigány újságkísérlet, a Rom Som szárnyra bocsátója, majd az első honi cigányantológia, a Tiszta szívvel és a nagy vihart kiváltó Fekete korall szerkesztője volt. Mindemellett kiváló műfordító, író és költő, de szótárkészítőként és nyelvkönyvszerzőként is jegyzik, s ami talán ezeknél is fontosabb: főiskolai tanár. Számos közös riportunk, interjúnk után, arról is megkérdeztem, mi az, amire életútjából szívesen emlékezik, s mi, amit fontosnak tart továbbadni a következő nemzedéknek. Mint annyiszor, most is a gyerekkor felől kezdtünk a dolog végére járni... - Gyakorlatilag soha nem láttam a nagyapámat, és mégis legalább annyira ismerem, mint önmagamat. Valószínű, hogy azért, mert jobban figyelek a múltamra, az őseimre, mint egy átlagos ember. Önmagunkat ugyanis a legnehezebb megismerni, ezt valamennyien tapasztaljuk. Apai nagyapám Aranyosgyéresen született, ott élt, ott nőtt fel és ott halt meg. Székelyföld környékén van, tehát a mai Románia területén. Átszöktek Magyarországra, a román határszél mellé. Onnan körülbelül három kilométerre van Bedő, az a település, ahol én felnőttem. Amikor itt megtelepedtek, először a hagyományos cigány foglalkozásokat űzték. A szegkovácsok mindent csináltak, az edényjavítástól a lánckészítésig, a patkótól a kocsizásig gyártottak mindenféle használati tárgyakat. Sőt, ekevasat is készítettek, meg ekealkatrészeket, csoroszlyát! Még apám is ilyesmivel foglalkozott. A régi cigányok nem voltak szakbarbárok. Mindennel foglalkoztak. Én egy ilyen klasszikus cigány családból származom. Lovárka nagyanyám három megye egyik leghíresebb jósnője volt. Onnan tudom, hogy híres volt, mert gyerekkoromban csendőrök jártak hozzá jósoltatni. Ha nem lett volna nagy neve, és nem fogadták volna el, a csendőrök megverték volna. De nem! Jósoltattak nála a csendőrök. Ennek a két csodaembernek vagyok én egy ilyen elfelejtett, elkorcsosult cigány utóda. Semmihez a világon nem értek, s mindent szeretnék csinálni és tudni. - Hogyan lehet, hogy te ma egy főiskolán tanítasz ? -Teljesen véletlenül. Valószínű, hogy nagyanyám mint jósasszony hordozta a génjeiben az új iránt, a más iránti érdeklődést, különben nem tudott volna jósolni. Én legalábbis így gondolom. 1948-ban, amikor Magyarországon megszületett az iskolatörvény, akkor én már jócskán suhanc gyerek voltam, tehát nem hatéves. A tizenhat éven aluli gyerekeknek be kellett menni az iskolába, a cigány gyerekeknek is. Igaz, hogy volt köztünk egy tizenhat éves lány is. Azt mondta a tanítónő, hogy Kati, neked nem feltétlenül muszáj, te már csecses vagy. Olyan jót derültünk és nevettünk ezen. Csóró Kati, az unokatestvérem volt, nem is jött többet iskolába. A többieknek viszont, akik elég sokan bent maradtunk, izgalmas volt a dolog. Nekem például az, hogy találkoztam ott egy nagyon szép, roppant csinos és igen fiatal tanító nénivel, aki hozzám hasonlóan, jobban tudott szerintem románul, mint magyarul. Én alig tudtam magyarul. Cigányul tudtam elsősorban, de románul is jól beszéltem. Ezt a leányt, mert akkor még leány volt - mindig elmondom, mert sokat köszönhetek neki -, úgy hívták, hogy Sóvágó Gizella. Nemcsak szép és okos volt, hanem jó is. Az összes cigány gyerek szívesen ment iskolába, mert ott volt ő, a tanító néni. Minden pénteken az volt az egyetlen kikötése, hogy bögrét vigyünk ma- 135