Diósi Ágnes: Szemtől szemben a magyarországi cigánysággal (Budapest, 2002)
Cigány művészet, cigány művészek
Érthető Bartók Béla indulatos kitörése 1931-ben, a Magyar Néprajzi Társaság közgyűlésén tartott előadásában: „Szíves engedelmükkel minden bevezetés nélkül in médiás rés kezdem meg mondanivalómat, és kijelentem, hogy amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigányzene. Nem cigányzene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene, amit pénzért csakis cigányok játszanak (mert - a hagyomány szerint - pénzért muzsikálni nem úri dolog); azért magyar ez a zene, mert szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye.” Bartóknál pontosabban senki se tudta, hogy a cigányzene néven ismert népies magyar műzene mennyire nem azonos sem a cigány, se a magyar folklórral. Viszont nem is kell összehasonlítani: se a folklórral, se a klasszikus zenével, noha mindegyikhez van köze. Egyedülálló műfaj, sajátos érték. Hogy milyen mértékben művészet, az a zenei tanultság, műveltség mértékétől függ. Az első magyar muzsikus cigányok megjelenése óta sokat változott a zenekarok hangszeres összetétele. A ma használatos hangszerek: hegedű, brácsa, cimbalom, nagybőgő, klarinét, cselló a 19. században lettek szokásosak. Az együttes adottságai, a munkaadó igényei szerint ez módosulhat. A klasszikusnak számító Bihari verbunkosai óta nagyot alakult a repertoár. A 19. század közepén indult virágzásnak a hallgató és a csárdás. Az Osztrák- Magyar Monarchia idején ezekhez társult a bécsi operett és a keringő. Színvonalasabb együttesek operarészleteket, nyitányokat is megtanultak. Amikor a nagy korszakváltás „népi” zenészekké léptette elő a cigány zenészeket, akkor megtanulták a magyar népdalokat, a „Bartók-Kodályt”. Az ötvenes évek kultúrpolitikája Budapesten három nagy zenekarnak kegyelmezett meg: Jakóka Sándoré a Belügyminisztériumhoz került, Boross Lajosé az Állami Népi Együtteshez és Lakatos Sándoré a Rádióhoz. Segédmunkások lettek azok is, akik húzták, meg azok is, akik húzatták valaha. A cigányzene társadalmi presztízse az úri Magyarország bukásával együtt zuhant. A politikát esztétikailag a bartóki szemlélet támasztotta alá. A cigányok muzsikája giccsnek minősült, ők maguk pedig az urakat kiszolgáló és hozzájuk hűséges cselédekkel kerültek egy elbírálás alá. Viszont 1953-ban a KISZ Központi Művészegyüttes keretében újjáalakult és korszerű képzéssel egészült ki a Rajkózenekar. Az együttes legendás vezetője Farkas Gyula 1983-ban így nyilatkozott: „A minisztérium úttörőrészlegének a vezetője behívott egy megbeszélésre. Tudták, hogy karmester vagyok, ajánlottak sokan. Az úttörőszövetség hívta fel a figyelmet, hogy rendkívül sok tehetséges cigány gyerek van, nem tanítja őket senki se, és mégis hegedülnek. És a cigányokat csak így lehet befogni az iskolába, mert a cigány gyerek nem ment el az iskolába, hiába volt az iskolakötelezettség. A régi rajkókat Rigó Gábor tanította, prímás voltam abban a zenekarban. Grósz Ödön, az Ostende kávéház tulajdonosa, amíg bele nem esett a zsidóüldözésbe, fenntartotta a rajkózenekart. Fizetésünk nem volt, ha sokat fizetett, 124