Diósi Ágnes: Szemtől szemben a magyarországi cigánysággal (Budapest, 2002)
A cigány folklór
A CIGÁNY FOLKLÓR A cigány nép kultúrája szóbeliség útján terjedt és maradt fenn. Lírai és prózai megnyilvánulásai egyaránt, napjainkban is élő folklórként töltenek be fontos funkciót a cigányok mindennapjaiban, szerves tartozékai az életmódnak. Hitviláguk, archaikus világlátásuk épp úgy tükröződik benne, mint mai életük élményei, rekvizitumai. Költészet, zene tánc szerves egységet alkotnak a cigányok énekmondásában. A dal, (mint előzőekben említettük már) igaz beszéd. Kötődik a mindenkori előadóhoz, aki azért adja elő, mert mondanivalója van. Szöveg és dallam vándormotívumai minden alkalommal kiegészülnek az aktuális mondanivalóval. Hittérítő prédikátorok gyakorta keltenek félelmet a cigányokban, s ők ettől úgy érzik, fel kell hagyniuk mindennel, ami a „régi” élethez tartozik. „Mióta mink megtértünk, nem szoktunk ilyen cigány nótákat danolni. Azért, mert ha Isten útját járom, akkor az én életembe nem megy, ez a cigány hallgatók, meg ez a tánczenék. Sokszor vagyok a házba egyedül, amikor eszembe jut az otthoni helyzet, hogy éltünk a családban, míg hívők nem voltunk. Nem tudtunk örülni, csak ha lakodalmat láttunk, táncolhattunk, mulathattunk, alig vártuk a karácsonyt, az újévet, a húsvétot, hogy ihassunk. Utána összeverekedtek. Hála legyen az Úrnak, ezekből teljesen kimentünk. Érzem én azt, erről az oldalról, mikor otthon elkezdtek énekelni. Cigányul. Eszembe jut az anyám, az apám, oszt úgy elkeseredek. A könnyeim csattognak a földön, úgy hallatszik, mikor pereg a könnyem lefelé. Otthon vagyok, gondolatba. Kisírom magam, kidanolom magam, mert jólesik, ebbe születtem, ebből a származásból vagyok. Kisírom, szó szerint elmondom a panaszaimat anyámnak, mintha csak ott látnám az arcát magam előtt. Utána jön: kellett ez nekem? A bőröm felborsókázik, ez most mind az ördög volt. Ezt mind a sátán akarta, hogy így elkeseredjek. Ő akarta, hogy nekem most teljes magas vérnyomásom legyen. Senki nem lát, és szégyellem magam. Én azóta vagyok boldog, mióta megszabadultam, Istent megismertem, és ezen az úton járok. Annyira félem Istent, hogy nem merek egy moziba elmenni. Annyira félem Istent, hogy én egy lakodalomba nem vennék részt. Szeretem bámulni, mert fiatal vagyok, ászt mulatós voltam, hallottam egy nótát, én végigtáncoltam az utat. Sajnos - nem sajnos, hála istennek! - megszabadultam tőle.” A siklósi cigány asszony vallomása (1983) meggyőzően mutatja, hogy aki istenfélelemre, az ördögtől való félelemre tapint, mélyrétegeket érint a cigányokban. És ugyanilyen ősi igény az „igaz beszéd”, az a mondanivaló, amit csak énekben lehet elmondani. Pontosan megjelöli a vallomás azt is, hogy kétféle ének ismeretes a cigány 55