Faludi András: Cigányok... (Budapest, 1964)
Az állandó munkáért
gyakorlott munkásaihoz, s kinek jutna eszébe olyan szempont, hogy az Orsós Jani valamivel sötétebb bőrű, mint ők? Nem ismerik a megkülönböztetést. Akivel tegeződik a cigány bányász, azzal oda-vissza tegező viszonyban van, akivel nem, az őt is magázza. Egyetlen dolog maradt meg a múltból: ha összevitatkoznak, kiszalad a „büdös cigány”. De ennek valahogy, ilyen körülmények között, már nincs éle. Mindenki tudja, hogy nem gondolják komolyan. A bányászok - talán nehéz, nyomasztó munkájuk ellensúlyaként — tréfás emberek. Igaz, nehezek, vaskosak a tréfák, vaskosak a becézések is. Gyakori például, hogy a földművesből lett bányászt „rohadt kulák”-nak „becézik”. S melyik üzemben, bányában járatos ember ne hallotta volna, amikor mérgükben, vagy nehezebb munkafogás előtt odamondanak egymásnak az emberek valami „vastagot”. Akinek nem inge, ne vegye magára. S a bányászok „cigányozása” is valami ilyen, elég goromba, de már az eredeti, megszégyenítő tartalma nélküli szidalom. Mert a bányászok védik, segítik a köztük dolgozó cigányt. Látogatást teszünk még kint, a domboldalon, a cigánytelepen is. Akkor érzékelni fogja az olvasó, mit jelent a cigány bányásznak az első bútordarab, az ágy (pontosabban, ez a második, mert az első a rádió). Fontos családi, sőt közösségi esemény az ágy vétele. Felbolydul az egész telep, mindenki megnézi a szerzeményt, bólogat, most már X-nek is, Y-nak is ágya van. Láttunk egy bányászt, aki használt barna faágyat vásárolt, s hozzá valamiféle rikító méregzöld festéket. Kitette az ágyat a kunyhó elé, a napra, s mázolta. Nagyobb közönsége volt, mint egy jelentős sporteseménynek. Ott volt „mindenki” a cigánytelepről. Előfordult, hogy az egyik bányász cigány vett egy „csodálatos” rézágyat. Sodronnyal, nagy fényes rézgömbökkel. Elújságolta munkatársainak, s elmondta: 900 forintot adott nő