Cigányfúró, 1994. 4. szám, december
Choli Daróczi József: Visszavonhatatlanul
Visszavonhatatlanul Kedves Péli Tamás! Szidni utálni, gyűlölni, átkozni szeretnélek! Elkövetnék ellened minden rosszat, mit elkövetni ember ellen lehet! Feláldoznám barátságunkat is: mindent, ami látható, mindent, ami hallható, mindent, ami érző emberrel elkövethető. Győző vagy már megint, már megint megfosztottál e gyönyörtől! Miért szűntél meg embernek lenni? Miért vagy halott? Vagy kérdezd meg, kérdezd, legalább álmomban kérdezd meg, miért sírok. Téged siratlak, aki még három órával ezelőtt itt voltál a Földön, s most mélyen a földönkívüli semmivilágban ragyogsz! Nem hiszem el, hogy Téged siratlak. Téged? Akinek volt bátorsága itt hagyni bennünket, szó nélkül átlépni abba a titokzatos dimenzióba, ahol – emlékszel, hányszor próbáltak bebizonyítani egymásnak, hogy milyen a túlvilág – nincsenek szivárványba öltözött, hozsánna arcú, madonna ősasszonyok, ahol most magadban vagy, mint Jézus a kereszten? Sírjak, vagy tépjelek ki magamból, mint anyja méhéből magzatot az abortusz? Magunkat sirassam, akiket itt hagytál, s mi kéz a kézben vezettünk fel a keresztre? Nem! Némuljon el a száj, vásznaiddal takarják be a szemet, mert fénytelenül is látható képeid fókuszában a rend, csitító ujjaddal a szájon legyen uralkodó egy percig a csend. Ajkamra tedd csítító ujjadat, legyen csend itt benn és ott lenn, mert lelkünk a csendet szereti. Lélek lettél hát Te is, mint közülünk annyian, tenyerem pázsitján pihenő lélek, glóriás dac, szájamból a kiforduló gyanú zápfoga, utolsó villanás, seb a két kezemen, sehonnaiságomnak intő példa, jel, színeidben összezsúfolt szó. Színekbe foglalt szó, harangzúgás, titok, világító szentjánosbogár, anyám ablakában a pislákoló fény, cigánykaraván útjainkon az egyetlen, elvéthetetlen ösvény. Ajtóm előtt vinnyogó félelem, térnélküli világ. Befalazott ajtó. Mondd, legalább álmomban mondd, hogy nem igaz! Feláldozom érte a barátságunkat, csak mondd! Tamás negyvenhat évet élt. Meghalt – visszavonhatatlanul. Choli