Cigányfúró, 1994. 4. szám, december

Révész Sándor: Miért nem ettem a prófétából?

Révész Sándor Miért nem ettem a prófétából? Hát már azért sem, mert a többiek sem ettek. Ha minden oroszlán spontán marad, és rögtön enni kezd, akkor nincs ideje a megfontolásnak, hogy felbukjon a biológikumból, és minden egyszerű. A satrapák és családtagjaik ugye rögtön el is fogytak. Még a verem fenekére sem értek, máris széttéptük őket. Pedig torkig lakattak minket hússal, mielőtt a satrapákat felszolgálták volna. A Baltazárra pedig direkt rá voltunk éheztetve. De hiába, mert ha egyszer a csapat kiesik a spontaneitásból, és az oroszlánok egyéni döntéshelyzetekbe gurulnak szét, akkor már nagyon nehéz a prófétának nekilátni, mert a nekilátás felel mindenért. A többi már aztán csak potyázik a prófétahúsból, pragmatikusan hasznosítja a változtathatatlant, mert a nekilátás után már úgysem lehet a prófétát visszacsinálni. Bizony a médiárius uralkodása idején már eléggé rongyos volt a spontaneitásunk. Nem is csoda. Egy bonyolult királyi udvarban előbb-utóbb az ösztönbíráskodásra tartott oroszlán is elkezd bonyolódni. Hogy az Úr angyalai kezdik el őt bonyolítani vagy a szociológiai tényezők, azt nem lehet tudni, mert az angyal is lehet szociológiai tényező, ha akar. A lényeg az, hogy amikor Baltazár úr, a próféta megérkezett közénk, akkor már nem voltunk abban a helyzetben, hogy a tápértékét kiragadjuk a történet kontextusából, és úgy tegyünk, mintha hasadó gazdánk, Dárius király, azért adta volna nekünk a legbecsesebb igazgatóját, kit az előző napon még az egész birodalom fölé kívánt tenni, hogy megegyük, s nem azért, hogy legitimáljuk. Az oroszlánnak figyelnie kell, ha jót akar. Dárius azzal eresztette le Baltazárt, hogy ,,a te Istened, a kinek szüntelen szolgálsz, ő szabadítson meg téged!” Azután kiadta az éjszakára vonatkozó utasításait az ő belső szolgáinak: aznap éjszaka étlen marad s nem enged maga elé vígasságtevő szerszámokat. Csöndben ül, kerüli őt az álom, figyel, mit hall a vérem felől. Ordít a Baltazár vagy nem ordít a Baltazár. A gazdánk tehát direkte kiremélte, sőt kikoplalta a falatot a szánkból. Baltazár úr nem a semmiből pottyant a verembe. Nem egészen három és fél évezreddel Ádám teremtése után egy asszír hadvezért, bizonyos Nabopolasszart Babilonba küldtek katonai parancsnoknak. Nabopolasszar szépen meg is tartotta a várost, de nem az asszír királynak, hanem magának. Így született meg az újbabiloni kaldeus állam. Az államgyerek gyorsan növekedett, s Nabopolasszar utóda, II. Nabukodonozor bizalmasát, Aspenázt azzal bízta meg, hogy – bizonyára a babiloni papság kultúrfölényének ellensúlyozása végett – új zsidó elitet neveljen a birodalom felvirágoztatására, szolgáljon királyának királyi magból sarjadt ifjakkal, kikben semmi fogyatkozás nincsen, kik ábrázatra nézve szépek, minden bölcsességre eszesek és méltók arra, hogy – úgymond – álljanak a király palotájában. Amennyire fontos volt, hogy az új elit zsidó legyen, annyira fontos volt az is, hogy ne legyen zsidó. Ezért kapott Aspenáz parancsot arra, hogy a növendékeket a királyi asztalra kerülő igen ízletes, de kósernek semmiképpen sem nevezhető ételekkel táplálja, s kaldeus néven szólítsa. A névvel nem is volt semmi baj. A Testamentumban Dániel néven publikáló próféta is elfogadta a Baltazár nevet, de tréflit enni nem akart. Magának és társainak zöldségfélét kért és vizet, s megnyugtatta Aspenázt, hogy az ő orcáik sem lesznek hitványabbak, mint a királyi kosztban dúskáló ifjaké. Nem is lettek. Sőt még kövérebbek is voltak amazoknál. A zsidó tanítványok engedelmesen viselték nevüket s magukat, de szuverénül kosztoltak s viszonyultak az úrhoz. Akkor is és azután is szuverének voltak a lojalitásukhoz képest, és lojálisak voltak a szuverenitásukhoz képest. Ebben volt az ő komparatív előnyük. Már a Jeremiás néven ismert próféta is megírta a babiloni foglyoknak, hogy ilyennek kell lenni: „Ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene mindama foglyoknak, a kiket Jeruzsálemből Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit... szaporodjatok meg ott és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak, mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.” Annak az Úrnak könyörögjön tehát a jámbor zsidó a város jólétéért, aki megígérte neki, hogy hetven esztendő múltán véget vet a rabságnak, haza gyűjti népét, s véget vet minden nemzetnek, a kik közé kiűzettek Izrael gyermekei. Kik benyelték őket, elnyeletnek, kik kifosztották őket, kifosztatnak, s kizsákmányolóik zsákmánnyá lesznek. A lojális szuverének egyszerre érdekeltek a birodalom jólétében és pusztulásában. Minél jobb, annál jobb és annál rosszabb. De jobbnak nekünk is jobb, rosszabbnak meg csak nekik rosszabb. Így gondolkodtak a foglyok a konszolidációban, és bizony föladogatták a közülük való intranzigenseket a királyoknak. Én is ettem belőlük fiatalabb koromban. Baltazár, Sidrák, Misák, Abednego és a többiek elvégezték iskoláikat, és minden bölcs és értelmes dologban, amely felől a király tudakozódjék tőlük tízszerte okosabbnak találtattak mindazoknál az írástudóknál és varázslóknál, akik az egész országban vannak. Nabukodonozor úgy érezte, hogy az írástudók nem a birodalom biztonságát, hanem annak bizonytalanságát szolgálják. A király álmot lát, ezt pedig ők addig értelmezik, mígnem bizonytalanná válik még az is, hogy a király azt álmodta, amit. Nabukodonozor elhatározta, hogy tiszta helyzetet teremt: vagy képes az értelmiség a lehetetlenre, vagy nem, és akkor nyugodtan ki lehet irtani. Úgy kérdezte tehát a király a legközelebbi alkalommal álma jelentését, hogy nem is mondta el, mit álmodott. Vagy tudta a bölcs, vagy nem. Nem lehetett mellébeszélni, s ezáltal meg is rendült a régivágású babiloni értelmiség létalapja. Annak, a királyi testőrség feje már meg is kapta a parancsot, hogy űzze ki az árnyékvilágból Babilon valamennyi bölcsét, és minket is felkészített már a gondozónk, hogy egy ideig szikár varázslókon fogunk élni. S ekkor jött Baltazár, aki felmondta és megfejtette a király álmát. A királyi álom a birodalmak korának fázisain haladt keresztül az aranykortól a rézkoron át a végkorig, amelyben a vas elegyül az agyagcseréppel, s a birodalom ezáltal részint erős, részint pedig törékeny lesz. Az eszüktől persze a babiloni papok is tudhatták volna, hogy milyen történelmi trendet épít a királyi álomban a királyi szorongás, csak azt az igényt nem tehették föl a királyról, hogy a birodalmi perspektíva sérelmére racionalizálják az ő szorongását. Csak a lojalitás és a szuverenitás kettős nézőpontjából lehetett azt látni, hogy a király már alkalmas együtt élni a véggel. Baltazár dolgát az Isten a mazochista végkirályok verbális korbácsolásával vitte fölfelé. Nevezetes álomfejtése után hatalmat kapott egy tartomány fölött, és az összes babiloni bölcs elöljárójává tétetett. Nem bántották akkor sem, amikor megjósolta Nabukodonozornak, hogy vétkei és hamisságai miatt Isten két időre elveszi értelmét, kivetik őt a mezei barmok közé és füvet adnak enni neki, mint az ökörnek.