Cigányfúró, 1996. 1. szám, február

elek is: A Jóisten portréja

Ettől, persze, nem tértem ki a hitemből. Tudjuk, hogy a művészettörténet nem élhet meg a vallástörténet tanulmányozása nélkül. A vallástörténetbe beletartozik az is, hogy más dolog turistaként templomba járni, azt szépnek tartani, megvenni és elküldeni a főoltárról „szóló” képeslapot, albumokat vásárolni, netán ötösre vizsgázni a látottakból. A művészettörténethez pedig hozzátartozik az is, hogy más dolog pénzért, főállásban Matisse-képekről írni, majd az írásokból vizsgáztatni, és teljesen más együtt élni – mondjuk – tizenöt Matisseképpel. Valószínű, hogy nincs olyan, nem létezik olyan művészettörténész, aki egy lakásban élt volna legalább egy évig tizenöt Matisse-képpel. Ez annyit is jelent, hogy nem ismeri azokat az érzéseit, hiszen nem is voltak neki. A művészettörténész és egyéb műkritikus majdnem annyira nincstelenje (proletárja) a nézésnek, mint a turista-tárlatlátogató. Egy szobában lehet-e vajon élni évekig Munch Sikoly-képváltozataival? Vagy a Guernicával? Azoktól kéne megkérdezni, akik mint tulajdonosok, próbálták. Nekem mindenesetre nagy lelki felszabadultságot jelentett, mikor a sok Kaporszakállú Úristen és háromszögalakú Úristen után – amiktől mindig is viszolyogtam – megláttam Medve András Jóistenét. Nagy örömöt szerzett nekem, pápistának, és örökre betettem Képzeletbeli Múzeumomba. Tudom, persze, hogy sokan hasonlítanak arra a Sztravinszkijra, aki öreg korában azt mondta, hogy a jazz mechanizált onánia. Vagy arra a Rilkére hasonlítanak, aki, mikor Rodin titkára volt, ezt írta naplójába: „Cézanne úgy festette le saját magát, mintha egy kutyát ábrázolna.” Nem tudom, hogy akik ilyenek, vonzódnak a verejtékező, nyári ruhás nőkhöz. Nem is érdekel. A világ olyan, amilyen. Az én belvilágom e látottam képtől kezdve nem olyan világ lett, mint amilyen azelőtt volt. Ezt a portrét szívesen becsempészném a katolikus hittankönyvekbe. Ez olyan lenne, mintha egy falu összes parasztjának szobájába becsempésznek egy-egy hintaszéket. Mert hát van mosógépe, elektromos habverője, autója, videója és egyéb kényelmi eszközei. Azóta, hogy láttam Medve Andrásnak ezt a portréját, sokkal kényelmesebben tudok érezni, viselkedni és beszélni szeretett képbázi vallásom engem nyomasztó képi világáról. Kényezteti képi világomat, na! Nem tudom, hogy idevaló-e, de azért összehozhatna valaki olyan pénzzel, aki-amely kifizetné ezt a kétháromszáz hintaszéket, amit belopnánk egy falu parasztjaihoz, és a rejtett kamerákat, amellyel megörökítenénk elképedésüket. Kevesebb pénzért pedig tarthatnék nekik hintaszékfonó tanfolyamokat. „Kürzet, szín, forma, hangütés” (Márai) A Mulatság nevű kép. A behunytszemű, nem-kaporszakállú Jóistenen vannak napozó, táncoló, kézenálló... figura és -szerű formák. Hangulatos, finom kép. És mivel a művészet évezredeinek átéléséhez úgyis nélkülözhetetlen a vallástörténet, és még a négermaszkokhoz és az ausztráliai bennszülöttek sziklarajzaihoz is, hadd meséljem el, hogy a század elején még szokás volt Magyarországon, hogy a katolikus fiatalság a vasárnapi mise után a templomkertben körtáncot és egyéb táncokat lejtett. Aztán egyszercsak szeretett katolikus vallásom püspökei számára ez túl szexuális esemény volt, és betiltották. Azt nem tudom, hogy református falvakban is szokás volt-e a vasárnapi tánc, és közben a kortárscsoporti hapsizás, csajozás. Van egy jó kérdésem is: Ha Michelangelo, Fra Angelico... emberszabású antropomorf Isten-képre fanyalodtak-e, akkor Medve András képe miért nem Brancusimorf, Henry Mooremorf? Nekem tecsik ez a kérdésem. Gondolom, a válasz rá: „csak!” Nekem nagyon teccik ez a hangütés. Mindenki jó. Olyan édes a Jóisten, ahogy lehunyt, vagy lefelé néző szemmel ezt kijelenti. Gondolom, nem a maga megnyugtatására mondja ezt, hanem a miénkre. Nem is beletörődő az arca. Azt is tudom, hogy nem Elizeus prófétának mondja. Elizeus volt az, aki addig erőszakoskodott Illés prófétával, míg az elragadtatása előtt nem adott neki kétszer akkora erőt, mint ami neki volt. Aztán egyszer fölment Bételbe. Amint fölfelé haladt az úton, fiúk jöttek a városból. Kicsúfolták, így kiabáltak: „Gyere fel, kopasz! Gyere fel, kopasz!” De ő megfordult, rájuk nézett, és az Úr nevében megátkozta őket. Erre kijött az erdőből két nősténymedve, és negyvenkettőt széttépett a fiúk közül. Ő maga pedig felment Kármel hegyére, majd visszatért Szamáriába. (2. Királyok 2, 23–25.) Na ne mondd! nevű kép. (Ide csak a képet kérem.) Szín, forma. Sokan megveszik gyerekeiknek Barcsay méregdrága Anatómiai Atlaszát, hadd tanuljon meg valamiből jól rajzolni. Nos, Medve-Albumot is vehetnek a gyereknek, különös tekintettel a következőkre: – nincs semmi furcsa abban, hogy vannak sakkzseni gyerekek, akik tizennégy éves korukban világhírűek, – nincs semmi furcsa abban, hogy vannak sportzseni gyerekek, akik tizennégy éves korukban már világcsúcstartók, – nincs semmi furcsa abban, hogy elájulunk óvodás gyerekeink színező és formázó készségén, aztán felsőbb iskolába lépvén elvesztik mindazt, sőt, kamaszkorukra nyoma se marad ennek az önállóságnak. Ez azért nem furcsa, mert a szépművészetekhez érzelmi érettség kell, ami az érett kor előtt nemigen adatik meg. Még a Lélekadó lélek se szokta megadni, akiről pedig tudjuk, hogy „ott fú, ahol akar”, és „akinek van, annak még ad, és akinek nincs, attól azt is elveszi, amije van”. A kisgyerek az érzelmi életén keresztül mutatja ki magát, vacakol. Az érett művész, vagyis a művész az érzelmi életén keresztül, révén adja a világot. Azt csak az iskolás művészettörténész tanítja, hogy a világot mutatja meg. Na mindegy is. Barcsay Anatómiai Atlaszában nincs érzelmi érettség, se. Ezért nem ajánlom gyerekeknek tankönyvül. A Medve képei között van egy csomó „nagy vers”, memorizálni való. Arról én nem tehetek, hogy nem lehet úgy egyetemi felvételt nyerni, hogy ne tudna valaki legalább tíz verset kívülről, nagy rajzokat meg nem kell tudni kívülről – vagyis lerajzolni – egyet se. Remélem, a Gutenberg-galaxis kifingik végre, és méltó helyére kerül: bolygó lesz a Nap körül, és a műszakibuzik is kifinganak, és nemcsak kockát, téglát, ábrázoló geometriát, almát kell majd kívülről rajzolni. Nagyon sajnálom a szülőket, akik a lelküket kiteszik, testüket kizsákmányolják, hogy gyerekeik diplomát szerezzenek, aztán mégis bunkók, szakbarbárok maradnak. Sajnálnám őket nagyon, de nincs kedvem ráérni. Villogó, iskolakönyvbe való napsütésben zárom soraimat. Szemeim ragyognak, mint mókusé mogyorószüret idején.