Cigányfúró, 1996. 2. szám, április

Michael Stewart: Nép - nemzet nélkül

Michael Stewart „... az ezeket a fiatalokat jellemző cigány azo­nosságtudat már nem apáik identitása... Szem­tanúi lehetünk annak a folyamatnak, ahogy feloldódik a cigányok évszázados, asszimiláció­val szembeni ellenállása” (Charlemagne, 1984). Elődeinkhez hasonlóan kortársaink is úgy hiszik, hogy a miénk lesz az utolsó, a cigányok jelenlétével megáldott (és megvert) korszak. Jó- és rosszakaratú kommentátoroknak, romantikusoknak és cinikusok­nak egyaránt az a meggyőződése, hogy „a világ ván­dorait” végül „háziasítják”, hogy életmódjuk kimegy a divatból, és kimerülnek a cigányság „életlehetőségei”. Ezek a kijelentések sok más, a cigányokkal kapcso­latos megállapítással együtt életük felületes ismeretén alapulnak. Az igazság ezzel szemben az, hogy a cigányok Európa minden táján sikerrel őrizték meg életformájukat, s megóvása érdekében sikerrel alkal­mazkodtak a megváltozott körülményekhez. Nincs már szükség cigány kovácsokra, de van ke­reslet versenyképes, ügyes építőmunkásokra; lejárt a lovak kora, s ezzel eltűntek a nagy lóvásárok is, me­lyeken a cigányok oly nagy jártasságot tanúsítottak, de új lehetőségeket kínál a használtautó-piac: a nagy­ipari műanyagtárgyak kiszorították ugyan a kézzel faragott fafogasokat, ám az a háziasszony, aki többé már nem használ ruhaszárító kötelet, ettől még vásá­rolhat „szerencsehozó virágokat” a bekopogtató cigány házalótól, esetleg jósoltathat is vele. Bárki, aki komoly kutatásokat folytatott a cigányok között, elmondhatja, hogy mindig képesek alkalmazkodni a változó gazdasági és társadalmi körülményekhez, hogy ezáltal megőrizhessék életformájukat. Egy etnográfustól elvárható, hogy szembeszegül­jön az állítással, mely szerint a cigányság hanyatlófél­ben van. Az etnográfus már hivatásánál fogva sem fogadhatja el hogy az „ő” népe (ha e kifejezést az ő szakterületére vonatkozó értelemben használják) evolúciós okokból alkalmatlan arra, hogy a modern világban éljen. Lehet, hogy így van. De vessünk egy pillantást a másik lehetőségre is: nevezetesen, hogy a mi gondolkodásmódunk, a mi mélyen gyökerező előítéleteink mondatják velünk, hogy a cigányok fo­lyamatosan kulturális válságban élnek. Úgy vélem, e téveszme abból táplálkozik, ahogy manapság nem­zetről és annak tagjairól gondolkodunk. Mint Ernst Gellner kijelenti: manapság egyre inkább úgy tűnik, hogy „az embereknek ugyanolyan szükségük van a nemzetükre, mint az orrukra vagy a fülükre... valójá­ban a nemzethez tartozás nem lényegi attribútuma az emberi létformának, noha egyre inkább annak tű­nik” (1983). HAZÁK, NEMZETEK, HONTALAN NÉPEK Amikor önmagunkkal vagy más (állammal bíró vagy nem bíró) európai néppel kapcsolatban nemzeti identitásra gondolunk, ez alatt a terület, a nyelv és a nép csaknem mitikus egységét értjük. A nemzeti identitás a nyelvben fejeződik ki a legvilágosabban, minthogy az az együvétartozás legegyértelműbb szimbóluma. A nyelv köti valamely nemzet földrajzi értelemben vett földjét a közösen megélt történelem­hez, meghatározza az egyik népet a másiktól elvá­lasztó határvonalakat. Amellett, hogy fizikailag szét­választja a különböző kultúrákat, az ország a maga változatlanságával megteremti egy kultúra folyama­tosságának képzetét is, habár természetesen a jövő felé mutat, ám ennél mégis fontosabb, hogy egy bizonyos területen a kultúra megszakítások nélkül nyúlik vissza a múltba. S a távoli múltban, a naciona­lista-fantazmagorikus idők mélyén ott rejtőzik min­den nemzet létezésének autochton kezdete, mitikus eredete, mely összekapcsolja a két, a nemzeti egysé­get igazoló elemet: a származást és a területet. Ma, amikor az eredeti hazájuktól elszakított volgai németek kezdenek visszavándorolni a „Waterland”-ba, ma, amikor a 2400 éve még mindig ugyanazt a nyel­vet beszélő, sajátságos identitástudatukat mindvégig megőrző meotiszi görögök török és szovjet fenn­hatóság alatt élve hangot adnak óhajuknak, hogy látni kívánják „szülőföldjüket”, ma tehát lenyűgöz bennünket az ő etnikai identitásuk megőrzésében ta­núsított állhatatosságuk. Ha azonban mélyebben belegondolunk, úgy ráébredünk, hogy ezek az ese­mények (ideo­ logikusan illeszkednek egy nemzet ön­kifejezésének kánonjába. Ahogy ezt egy vezető angol kommentátor megállapítja: „amikor szembetaláljuk magunkat a nemzeti feleszmélés említett jelenségei­vel, akkor eszünkbe kell jussanak azok is, akik ugyan hontalannak érzik magukat, de akiknek mégis hin­niük kell abban, hogy nekik is van hazájuk valahol ezen a világon” (Ascherson). Ha ezen szülőföldre irányuló „magától értetődő” álom alapján szemléljük, úgy érthetővé lesz számunkra az a makacs eltökélt­ség, hogy megmaradjanak „németnek” vagy „görög­ NÉP – NEMZET NÉLKÜL* I. rész *Megjelent franciául a TERRAIN 17. számában. (1991 október)

Next