Cigányfúró, 1996. 2. szám, április
Michael Stewart: Nép - nemzet nélkül
Michael Stewart „... az ezeket a fiatalokat jellemző cigány azonosságtudat már nem apáik identitása... Szemtanúi lehetünk annak a folyamatnak, ahogy feloldódik a cigányok évszázados, asszimilációval szembeni ellenállása” (Charlemagne, 1984). Elődeinkhez hasonlóan kortársaink is úgy hiszik, hogy a miénk lesz az utolsó, a cigányok jelenlétével megáldott (és megvert) korszak. Jó- és rosszakaratú kommentátoroknak, romantikusoknak és cinikusoknak egyaránt az a meggyőződése, hogy „a világ vándorait” végül „háziasítják”, hogy életmódjuk kimegy a divatból, és kimerülnek a cigányság „életlehetőségei”. Ezek a kijelentések sok más, a cigányokkal kapcsolatos megállapítással együtt életük felületes ismeretén alapulnak. Az igazság ezzel szemben az, hogy a cigányok Európa minden táján sikerrel őrizték meg életformájukat, s megóvása érdekében sikerrel alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Nincs már szükség cigány kovácsokra, de van kereslet versenyképes, ügyes építőmunkásokra; lejárt a lovak kora, s ezzel eltűntek a nagy lóvásárok is, melyeken a cigányok oly nagy jártasságot tanúsítottak, de új lehetőségeket kínál a használtautó-piac: a nagyipari műanyagtárgyak kiszorították ugyan a kézzel faragott fafogasokat, ám az a háziasszony, aki többé már nem használ ruhaszárító kötelet, ettől még vásárolhat „szerencsehozó virágokat” a bekopogtató cigány házalótól, esetleg jósoltathat is vele. Bárki, aki komoly kutatásokat folytatott a cigányok között, elmondhatja, hogy mindig képesek alkalmazkodni a változó gazdasági és társadalmi körülményekhez, hogy ezáltal megőrizhessék életformájukat. Egy etnográfustól elvárható, hogy szembeszegüljön az állítással, mely szerint a cigányság hanyatlófélben van. Az etnográfus már hivatásánál fogva sem fogadhatja el hogy az „ő” népe (ha e kifejezést az ő szakterületére vonatkozó értelemben használják) evolúciós okokból alkalmatlan arra, hogy a modern világban éljen. Lehet, hogy így van. De vessünk egy pillantást a másik lehetőségre is: nevezetesen, hogy a mi gondolkodásmódunk, a mi mélyen gyökerező előítéleteink mondatják velünk, hogy a cigányok folyamatosan kulturális válságban élnek. Úgy vélem, e téveszme abból táplálkozik, ahogy manapság nemzetről és annak tagjairól gondolkodunk. Mint Ernst Gellner kijelenti: manapság egyre inkább úgy tűnik, hogy „az embereknek ugyanolyan szükségük van a nemzetükre, mint az orrukra vagy a fülükre... valójában a nemzethez tartozás nem lényegi attribútuma az emberi létformának, noha egyre inkább annak tűnik” (1983). HAZÁK, NEMZETEK, HONTALAN NÉPEK Amikor önmagunkkal vagy más (állammal bíró vagy nem bíró) európai néppel kapcsolatban nemzeti identitásra gondolunk, ez alatt a terület, a nyelv és a nép csaknem mitikus egységét értjük. A nemzeti identitás a nyelvben fejeződik ki a legvilágosabban, minthogy az az együvétartozás legegyértelműbb szimbóluma. A nyelv köti valamely nemzet földrajzi értelemben vett földjét a közösen megélt történelemhez, meghatározza az egyik népet a másiktól elválasztó határvonalakat. Amellett, hogy fizikailag szétválasztja a különböző kultúrákat, az ország a maga változatlanságával megteremti egy kultúra folyamatosságának képzetét is, habár természetesen a jövő felé mutat, ám ennél mégis fontosabb, hogy egy bizonyos területen a kultúra megszakítások nélkül nyúlik vissza a múltba. S a távoli múltban, a nacionalista-fantazmagorikus idők mélyén ott rejtőzik minden nemzet létezésének autochton kezdete, mitikus eredete, mely összekapcsolja a két, a nemzeti egységet igazoló elemet: a származást és a területet. Ma, amikor az eredeti hazájuktól elszakított volgai németek kezdenek visszavándorolni a „Waterland”-ba, ma, amikor a 2400 éve még mindig ugyanazt a nyelvet beszélő, sajátságos identitástudatukat mindvégig megőrző meotiszi görögök török és szovjet fennhatóság alatt élve hangot adnak óhajuknak, hogy látni kívánják „szülőföldjüket”, ma tehát lenyűgöz bennünket az ő etnikai identitásuk megőrzésében tanúsított állhatatosságuk. Ha azonban mélyebben belegondolunk, úgy ráébredünk, hogy ezek az események (ideo logikusan illeszkednek egy nemzet önkifejezésének kánonjába. Ahogy ezt egy vezető angol kommentátor megállapítja: „amikor szembetaláljuk magunkat a nemzeti feleszmélés említett jelenségeivel, akkor eszünkbe kell jussanak azok is, akik ugyan hontalannak érzik magukat, de akiknek mégis hinniük kell abban, hogy nekik is van hazájuk valahol ezen a világon” (Ascherson). Ha ezen szülőföldre irányuló „magától értetődő” álom alapján szemléljük, úgy érthetővé lesz számunkra az a makacs eltökéltség, hogy megmaradjanak „németnek” vagy „görög NÉP – NEMZET NÉLKÜL* I. rész *Megjelent franciául a TERRAIN 17. számában. (1991 október)