Cigányfúró, 1997. 2. szám, április

Ian Hancock: A romák indiai eredete és vándorlása Nyugatra

Ez a diák, Név szerint Vályi István, tudott már valamelyest cigányul – tehát romániul –, amit magyar cigányoktól tanult. Nem volt ugyan nyelvész, mégis eleget tudott ahhoz, hogy felfogja a jelentőségét a cigány és a szankszrit nyelvek között megfigyelt hasonlóságnak. Észrevételét másokkal is közölte, és a XIX. századra kiterjedt kutatómunka vette kezdetét, amely nemcsak magát a cigány nyelvet, hanem ennek az Európa szívében élő indiai népcsoportnak mind eredetét, mind pedig történelmét és identitását is vizsgálta. Számos feltevés született, amelyekre azonban rányomta bélyegét a darwinizmus kora és az európai gyarmatosítói fölény a nem fehér népekkel szemben. Hiányosságukhoz is hozzájárult, hogy az indiai nyelvekről írott tudományos munkák csak szűkös mértékben álltak rendelkezésre. A romákat akkori európai életkörülményeik szerint ítélték meg, és feltételezték, hogy az eredeti indiai életmódjukat tükrözi. Ilyen alapon őseinket mutatványosoknak, vurslizóknak, prostituáltaknak, tolvajoknak, hóhéroknak és vécépuculóknak tartották. Ez a szemlélet 1841-től vált általánossá, amikor is egy Brockhaus nevű úr felvetette, hogy a cigány nyelvben embert jelentő szó, a „rom” esetleg azonos lehet az indiai „dom” szóval. A „dom” szó olyan népességet jelöl, amelyet a szótár az alábbiak szerint ír le: „Olyan, igencsak alsórendű kaszt, melynek tagjai egy Indiaszerte élő őslakos rasszból származnak. Hivatásuk szerint hullaszállítók, kiicsatolók és hasonlók voltak.” Ez a nézet a romológiában egykettőre általánosan elfogadottá vált, és még ma is fenntartás nélkül hivatkoznak rá szakkönyvek szerzői. Jóllehet, majdnem bizonyos, hogy a „rom” a „dom” szóból származik, eredeti jelentése – Kenrick szerint (1995) – egyszerűen „ember”, abban az értelemben, hogy „mi” szemben „másokkal”. A romák Indiából való kivándorlása idején sem egyezett meg a szó jelentése azzal, amit később Brockhaus javasolt. A „dom”hipotézist támasztja alá az a majdnem minden tanulmányban fellelhető magyarázat, amely arra ad választ, hogy kik a romák ősei, miért és mikor hagyták el Indiát. Firdauszi, XI. századi perzsa költő „Sáh Name” című elbeszélő költeménye nyomán az elmúlt százötven évben széles körben elterjedt az a nézet, miszerint a romák tízezer zenész és udvari mutatványos leszármazottai, akiket az i.e. V. században Shankal, Canadi királya és Szindh maharadzsája vejének, Bahram Gurnak, Perzsia szasszanida uralkodójának ajándékozott. Az ő leszármazottaik a „lúrik”. Firdauszi ötszáz évvel később született elbeszélése szerint még mindig Perzsiában éltek. Szintén Perzsa történeti forrásból ered az a feltételezés, hogy Mamún kalifa halálát követően i.sz. 833-ban, indiaiak egy másik csoportját ejtette foglyul Ojeif ibn Ambassa, majd Bagdadtól északra hajtotta őket, míg Ain Zarba és Khanakinba nem értek valamikor a XI. században. Egy arab forrás szerint az előbb említett népet bizánci csapatok fogták el, majd északra a Bizánci Birodalom területére hurcolták. Ismét egy újabb hipotézis, amelyet De Goeje holland orientalista tett közzé 1875-ben, a romák őseinek az i.sz. 855-ben Ain Zarba közelében foglyul ejtett huszonhétezer dzsátot tekinti, kiket innen a Bizánci Birodalomba hajtottak. Az arab krónikás, Tabari írásaira hivatkozó elmélet viszont azt feltételezi, hogy az indiai dzsátok, akik eredetileg a Tigris völgyében telepedtek le, majd valamikor a IX. században Északra, Szíriába vándoroltak. Az elmúlt húsz évben maguk az indiai kutatók, mint például Rishi, Joshi, Shashi és mások is megkezdték a romák történelmének feltárását. A nyugati tudományos életben meghonosodott fenti nézeteket európai és amerikai nyelvészek, köztük romák is, új elméletekkel cáfolták. Különböző történelmi és nyelvészeti okok miatt megalapozatlannak tűnik az az elképzelés, miszerint a romák Indiából az V. században vándoroltak volna ki, és Európába csak nyolc évszázaddal később érkeztek volna meg. Lehetséges, hogy az indiai eredetű népcsoportok tizenöt évszázaddal ezelőtt, Indiából Közép-Kelet felé vándoroltak, de valószínűnek tűnik, hogy ezek leszármazottai nem a romák, hanem navarok vagy domari népek, noha a domari nem mutat különösebb nyelvi rokonságot Shankal király szindhi népének szindhi nyelvével. Napjainkban inkább hajlunk arra a feltételezésre, hogy a dóm eredetű népcsoport tagjai valóban a romák őseihez tartoztak, de ez az egész kivándorló népnek valószínűleg csak egy részét alkotta. A dómok táborkövetők voltak, akik annak a harci egységnek a szükségleteit látták el, amelyet a XI. században az iszlám indiai befolyásainak feltartóztatására állítottak fel. A II. században, 1001 és 1026 között az ahaznavidák és gházik néven emlegetett (afgán és török) vegyes csapatok Mahmúd király vezetésével mintegy tizenhét alkalommal támadták meg Szindhet és Pandzsábot. Mahmúd a Gazni Birodalom ugyancsak Gazni nevű fővárosában élt. Ez a birodalom, mely Afganisztán (egy részére) és Khoraszánra, a mai Irán keleti tartományára terjedt ki. Mahmúd serege 1001-ben legyőzte a Jayapalákat Afganisztánban, ezzel véget vetve a hindu Sahi dinasztia addigi uralmának. Elfoglalta a pandzsábi Pesávart is, ahonnan félmillió hadifoglyot hurcolt magával. 1017-ben Krisna szülőhelye, Mathura városa ellen győzedelmeskedett, és felépítette az első mecsetet Indiában. 1024-ben Mahmúd lerombolta a Samanthi Siva templomot, és lemészárolt ötvenezer hindu kanát, majd újabb mecsetet emeltetett. Bár a háborúskodás a ghaznavidák győzelmével végződött (Afganisztán és Pakisztán ma többnyire iszlám és nem hindu vallású területek, továbbá Kashmír az egyedüli muszlim .