Cigányfúró, 1998. 1. szám, február
Rüdiger Vossen: Cigányrabszolgaság a Havasföldön és Moldáviában
törekvései) kivándoroltak Amerikába. Később őket nevezték a Macva tájegység után madvayáknak. A szerb cigányok egy másik csoportja medvetáncoltatóként (ursari) került Nyugat-Európába, illetve a tengeren túlra. Néhány roma csoport (lovári, csurári, kelderári) nyelvében a magyar komponens két dologra enged következtetni: 1. A magyar területeken való hosszabb tartózkodásra. 2. A több évszázados együttélésre az erdélyi magyar kisebbséggel, illetve Moldáviában a székelyekkel. A romák második nagy vándorlása az egyes családsorsokon keresztül történelmileg jól nyomon követhető. Mateo Maximoff kelderara író számol be például arról, hogyan hagyták el ősei 1870 körül Oroszország felé véve az útjukat nagy Magyarországot. Oroszországban körülbelül 1910-ig maradtak, majd Európán keresztül-kasul utazva, egészen Spanyolországig jutottak, míg végül 1920 körül Franciaországban telepedtek meg. Nemzetségük a Második Világháború óta honos Montreuil-sur-Bois-ban. Clebert kiegészítésképpen hozzáfűzi, hogy Maximoff ősei a romániai jobbágyfelszabadítást követően két, a mijejestihti és a jonesthi csoportra váltak (az elnevezés a családfők neveiből született). Maximoff nagyapja lett 1910 körül mindkét csoport vezetője. Növekvő létszámuk miatt, de talán taktikai okokból is, a csoport ismét szétvált. Egy részük Taikoni néven Svédországba került, a többiek Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában és Angliában telepedtek meg. A nemzetségalapítók után ezekben az országokban belkeshti, cingareshti, csukureshti, trinkiteshti, laidakeshti, bumbuleshti, cergui, palesthi megjelölést használják. A nagy mesemondó, Johan Dimitri Taikon nemzetségének származásáról Karl-Herman Tillhagen a következőképpen számol be: „1906-ig Taikon, cigány neve szerint Milos, főképpen Oroszországban tartózkodott, Bakutól Arhangelszkig járva az országot. Még ugyanabban az évben a balkáni országok felé vette az útját, majd Lengyelországba, később Finnországba ment. Szinte mellékesnek tűnik az olaszországi, osztrák, cseh, német tartózkodása. Az Első Világháború előtt Norvégiába került, ahol több évig vándorolt. Az utolsó harminc évet kizárólag Svédországban töltötte, ahol is a családjával együtt rézművesként, vásárosként és zenészként tartotta fenn magát. 1942 óta téli szálláshelyük Stockholm.” Tillhagen kiegészítésképpen megjegyzi, hogy a taikoni – mint a legtöbb Svédországban vándorló csoport – a kelderara nemzetséghez tartozik. Taikon édesanyja Magyarországról származott. Az angol cigány kutató, Winstedt, az 1911-13-as angliai „rézműves-invázióról” számol be, mely csoport megközelítőleg negyven tagból állt, Marseille-ből érkeztek Liverpoolba, és az USA-ba szándékoztak hajózni. Tipikus vándormesterségük mellett közös jellemzőjük volt színes népviseletük, asszonyaik gazdag arany ékszerei, hatalmas sátraik. Nyelvükből következtetni lehetett hosszú romániai, magyarországi, illetve szláv nyelvterületeken való (Galícia, Oroszország) tartózkodásra. Winstedt is beszámol idegenszerű cigány csoportok hirtelen fölbukkanásáról a különböző európai országokban. Franciaországban az első csoportokat 1849 és 1878 között regisztrálták, Angliában 1868 és 1878 között, 1871-72-ben Algériában, később pedig az összes európai országban is. A fentiek alapján bizonyosan állíthatjuk, hogy az 1850 körül érkezett csoportok tagjai az első, 1837-ben Moldáviában és a Havasalföldön a jobbágysorból fölszabadult romák voltak.